Amikor legutóbb a Kopaszi gáton caplattunk, Csepel felett már baljós felhők gyülekeztek. Viharos szél cibálta a hajam, alkalmi fodrászom kócos frizurát varázsolt fejem búbjára. A Duna nyugodt vize - 'mely máskor a holtágban lágyan ringatózik - szürke örvénnyé vált, mintha csak az ég akaratának engedelmeskedett volna. 'Igen, asszonyom, megértem mérgét, magam is dühös vagyok, ghrrrr. ghrrrr'. És az Égi Királynő lecsapott. Nem egyszer, nem kétszer, fülsiketítő mennydörgés követte. De én egyszer sem láttam a villámokat; Krokodil Dundee mindig utólag figyelmeztetett, 'már megint lemaradtál, muhahahaha'. Szerettem volna beállítani fényképezőgépemet, hogy sorozatképeket gyártva egyszer csak elkapjak egy égi elektromos kisülést, de egyre hidegebb lett, az ég egyre barátságtalanabb. Sietősre vettük lépteink és a Pázmány Péter sétányon szinte keresztülrohantunk a vihar elől.
Elértünk a Petőfi hídhoz, a vihart sikeresen magunk mögött hagytuk, csak a szél kísérte végig utunkat. Lassan szürkület ereszkedett a városra, a ZP-ben éppen a húrok közé csaptak, a gitár hangja messzire szólt. Jött a sárga hernyó, felszálltunk rá és átrepültünk a körút felett...
Az alkonyat színei kék fénybe vonták a város megkopott épületeit. Amikor még nem kapcsolják be a közvilágítást, de már a Nap is alábukott a Budai hegyek mögött, varázslatos világ tárul a szemünk elé. Csak rövid ideig lehetsz a részese, csupán pár perc jut osztályrészedül belőle. A Látványból. Láttad már a régi-régi bérházak homlokzatait? Megfigyelted valaha is, milyen művészei értékek ölelik körbe a betondzsungelt? Jól nézd meg, mert az erózió bizony ellenséged, az idő vasfoga mélyen belemar az egykor teljes pompájukban, mára szinte lepusztult házakba.
Aztán a varázs elillan. Az utcai lámpás sárgára festi a világot. Minden egyforma. Minden megbújik. Minden olyan, mintha várna valamire... Ami sosem jön el... Másnap pedig újra kezdődik az egész...
2006 nyara óta sok mindenről írtam. Talán ez is az oka annak, hogy Nolasyn Krónikáit olykor -mostanában gyakrabban - napokra a múltban hagyom. Nincs friss, új gondolat.
Mert ami van, az sem biztos, hogy célt ért, megértésre talál. Bár Grizly szerint "mi a nyavalyáért is akarnám, hogy bárki megértse, amit leírok". Az, hogy erre vágyom, saját egom önteltségének a növelésére szolgál. Tehát hagyjam a csudába. Ejh, ez mennyire igaz... Nomeg... Minek is küzdjek, magyarázzak, példálózzak, ha mások úgyis ragaszkodnak a saját igazságukhoz. Nem akarok mindenkit a magaméról meggyőzni, mert nekem nincs igazságom. Csak gondolatok. Amik szövevényesen születnek egymásból.
Mindig ott hibázok, hogy vehemensen magyarázom a felfedezéseimet erről- arról. Mert naivan azt feltételezem, beszélgetőpartnerem is nyitott az újdonságokra. Mert engem érdekel az ő világa. Ebből kifolyólag úgy érzem, őt is érdekli az enyém.
És ezen a ponton mindig tévedek.
Mert az emberek nagy részét nem érdekli a másik világa. Talán sosem érdekelte igazán. Pusztán altruizmusból kevesen érdeklődnek mások hogyléte iránt. Akit igen, azt meg már úgyis szentté avatták, vagy avatják. Bár... erről majd máskor.
Talán a humanisztikus pszichológiai irányzatokat okolhatnánk túlságosan individualizálódott társasalmunkért. Hogy legyél az, aki akarsz és kábé szarj le mindenkit, mert a Te életedben Te vagy a legfontosabb. Sőt, olyannyira fontos vagy magadnak, mint senki másnak. Csakhogy, ez nem erről szólt. Igaz, az egyén kerül a figyelem középpontjába, de úgy, hogy a közösség aktív és megbecsült tagjává váljon. Az önismeret szükséges, de mindez ahhoz, hogy aztán még jobb alapanyagokból építhessük közösségünket.
Nem hiába írom le többször: közösség. Sokan mások is rázzák a vészharangokat: emberek, ne hagyjátok elhalni a közösségeket! Ne hagyjátok meghalni a családokat! Ha minden köteléket megszakítasz, hogy "szabaddá" válhass a XXI. század divatos eszméit követve, nem marad sem Anya, sem Apa, sem Testvér. Sem Te. Akarsz egy ilyen világban élni?
Talán ott vesztünk el mi emberek, amikor betonnal borítottuk be útjainkat, hogy a kocsijaink még jobb teljesítményt érjenek el és kevesebb roncsolódás érje a lengéscsillapítókat. Ott vesztünk el, amikor hátat fordítottunk a természetnek. Ő csendben végzi a dolgát. Tavasz, nyár, ősz, tél és tavasz...
Vajon a technikai vívmányoktól boldogabbak lettünk?
Egészen elkényeztet engem az idő. (Elég individualista hozzáállás azt feltételezni, hogy miattam szép az évszak.) Nem tudok betelni vele, ahogy kinézek az ablakon és ragyogó napsütés örvendezteti Lelkem. Idén az Ősz csodálatos színekben pompázik az udvarban.
Íme néhány felvétel, melyek megörökítették a vadszőlő búcsúját.
A Tanárom volt. Dr. Skrabski Árpád, az Apor Vilmos Katolikus Főiskola egyetemi tanára. Első éven tanított családszociológiát szemináriumi foglalkozáson. Aztán a betegsége évről-évre kezdett elhatalmasodni felette, így kevesebb lehetőségünk volt részt venni óráin. De az első év első félévének meghatározó élménye maradt fantasztikus előadása és az, ahogy gondolkodásra serkentett minket, érvelésre, virákra.
Január 7-én utolsó útjára kísértük itt Budapesten, végleges nyughelye Tihanyban lesz, a kilátó alatt, amit ő épített. Egyszerűen lehetetlen felsorolni, mi mindennel foglalkozott, mennyire művelt volt, karítativ személyisége végtelenül áradt a világba. Most, hogy földi porhüvelye nem tartja tovább fogságban már tudja azokat a titkokat, amiket már életében is sejtett. Ő már igazán Teljes. Egész. Istennel.
* * *
Az Élet bármilyen kegyetlenül is hangzik, de nem állt meg. Bár néha könnyebb lenne, ha egy percre letehetnénk terheinket és kilépnénk korlátaink közül. Nehéz éven vagyunk túl, sok nehézség edzette tapasztalat gyűlt fel tarsolyomban. Mintha átrendeződtek volna a kapcsolatok, akikkel kellett, igazán mélyebb lett, öszintébb, Barátság. A gondok megmutatták, kik azok, akikre lehet számítani, akikkel nem csak a bajt lehet megosztani, de az örömöt is. (Az utóbbi fontosabb, hiszen bajban sokan kitartanak az ember mellett, de mások örömének nem mindig örülnek a szolgalelkűek.)
De az elmúlt félévben történtek olyan dolgok, amik sok-sok nevetésre és boldogságra adott okot. Megéltük mindet, a mélységeiben és a magasságában is. Talán az egyik legfontosabb a szabad akarat felfedezése. (Vitába lehet ezzel szállni...) Tudjátok, római katolikus vagyok - lehet ezen cöcögni - dacára a súlyos dogmáknak élvezem, hogy ennek a közösségnek vagyok a tagja. Tudom, hogy nem tökéletes, a misénkben sok a liturgia és színház, de a sorok és mozdulatok között megbújik a Lényeg. Az Egyházat emberek alkotják, evégett nem lesz soha tökéletes. És, hogy mi köze mindennek a szabad akarathoz? Hosszú éveken át a vasárnap csak olyan nap volt, mint a többi. De aztán augusztus végén visszaszívárogtunk a mi kis öreg kápolnánkba - ami idén 300 éves - misére. Bajban voltunk, egyedül éreztük magunkat, szükségünk volt valami útmutatásra. Gyerekkoromban mindig mentünk misére, ministráltam is, de akkor inkább kötelességnek éltem meg. Eleinte úgy találtam, valami kompromisszum születik. Most viszont érzem, az, hogy visszatértem a szabad választásom volt. És ez csodálatos élmény. Eltévedni majd újra megtaláltatni. És nagyon is érdemes odafigyelni arra, ami elhangzik a prédikációban. Bár nem mindig értem, de a papunk nagyon érdekes dolgokat szokott mondani. Tudom, hogy ott válaszokat találok a kérdéseimre. Ettől még nyitott szemmel járok tovább a világban, nem szűkítem le magam egy vallás irányvonalaira, de a kellő biztonságot megadja nekem.
Szóval most itt vagyok megint. Írom az elhanyagolt blogomat. Várom, hogy múljon az idő. Krokodil Dundee szombaton elutazott, úgy 1 500 km-re tőlem, Bottrop-ba, Németország Hollandiához közeli tájára. Rurh-vidék. Az évszak Télhez méltóen hideg, ahogy az ott élő emberek is hüvösek, távolságtartóak. Győrben köszöntünk el egymástól. Az idő egészen addig nagyon lassan csorgott, de amikor a vonatom fényei feltűntek a köd lepte síneken, nagyon megijedtem. Olyan gyorsan közelített és én még annyi mindent szerettem volna mondani Neki...
De március eleje nincs messze. Addig sok mindent kell túlélnem. Államvizsga - jan. 26., álláskeresés, jelentkezés mesterképzésre, sajtát vállalkozás elindítása, íróvá lenni és befejezni azokat a történeteket, amiket nem merek elengedni... Pedig már megtanultam az elengedés művészetét, de úgy látszik még van mit tanulnom.
A következő 8 hetem ezektől nem vállt zsúfolttá, úgyhogy akinek van kedve és ideje, keressen fel egy beszélgetésre, vagy csak arra, hogy egy irányba nézzük a naplementét. (Bár ahhoz kicsit hideg van...)
ta-ta-ta-taaa-taaa| -ta-ta-ta-taaa-ta| -ta-ta-ta-taaa-ta| -ta-ta-taaaaa... vagy valami ilyesmi... :P
Tegnap este a második új rész után végignéztem az utolsó hármat is. Sokkal másabb élmény volt így, h tudtam az előzményeket. De igazából hatalmas hasadékot éreztem a régi és az új széria miatt. Nem csak azért, mert képileg és jellmezileg volt "silányabb" a 4-6, hanem a történet néhány ponton nem klappolt az első részekkel. És ez így számomra fura volt. Az első három új rész erős, az utolsó három viszont kicsit gyengébb. Valahogy még nem forrott ki igazán a történet akkoriban, 30 évvel ezelőtt. Mostanra ért meg. Valamiért végig ez volt az érzésem.
És könyörgöm, az Ewok macik... aranyosak, meg minden, de az egész csatának a jelentőségét elveszik. Retardált kis mackók. De számomra inkább parodikus hangulata lett a harmadik rész végének. Pedig az alapötlet nagyon jó, avagy a gonosz Ani hogy lesz újra önmaga. És a legvége összecsapott.
Na de nem fröcsögök tovább, mert tulképp nem volt rossz. Csak már magasan van a léc, amit nehéz a '70es, '80as éveknek átugrania.
Ezt még gyorsan megosztom veletek, aztán kinyúlok, mint Szuszmó is teszi most az ágyam közepén, nehogy véletlenül még én is odaférhessek. (Macskalogika...)
Tegnap városnézni voltam, de nem mentem messzire, csupán szeretett fővárosomat mutattam be norvég vendégeinknek. Érdekes volt úgy beszélni és mesélni róla, mint egy régi ismerősről, pedig itt élek, mégis néha vakká válok észrevenni szépségét. (Mert van és erről nem nyitok vitát.) Hosszú nap volt, érintettünk a főbb látnivalókat, a Citadellán hosszabb időt töltöttünk el, annyira magával ragadt a napsütés és a látkép. Koszos szmog ereszkedett ugyan a látóhatár alá, de erről csak mi, emberek tehetünk. A város nem. A Gellért hegy amúgy is Lelkem kedves pihenőhelye.
És amiről mindenképp írni akartam Nektek az a következő kép, mely retinámon végigtáncolt a következő volt: éppen egy pillanatra megállt a turista busz, amikor a méltóságteljes épületnek - teljesen függetlenül attól, ami benne zajlik - tornyokkal tűzdelt tetőjén átbukfencezett a napfény, s ahogy földet ért szétfolyvt a betonfolyó szürkeségén, egy kis színt csempészve az élettelen világba. Látnotok kellett volna! Aztán a busz tovaindult s egy igen rövidke másodpercre a Duna kékes felszíne tárult elém. Nem tehetek róla, egyszerűen jól eső érzéssel tölt el figyelni a vizet.
Legkedvesebb Dunaközeli helyem viszont nem a Margit szigeten van, ahogy azt gondolni lehetne, hiszen ott alkalmanként a vízhez is le lehet jutni. Hanem a Petőfi híd pesti hídfőjétől a z Új (randa) Nemzeti Színház irányába elfekvő nagyjából egy kilométeres szakasz. Alkonyati fényben a legszebb...
Ma péntek van, mint ahogy az a naptárban feketén-fehéren áll. Ezenkívül pedig megfoghatatlan napja a felfoghatatlan Univerzumnak. Ma mély de javu érzés futott át az érzékszerveimen, az összesen - mind a haton :P - melynek hatásától percekig csak álltam a napsütésben és nem győztem magamhoz térni, miközben interakciót kellett (volna) folytatnom a múzeumpedagógus kísérőnkkel a Természettudományi Múzeum kertjében, ahol azok az ostoba dínó szobrok vannak többé-kevésbbé kiállítva.
Visszatérve az újra átélt élményre, a különös valóban az volt benne, hogy kitartóan futkosott utána a hátamon a hideg. Éppen az udvarra mentünk ki megtekinteni a lovarda egykori kifutóját, ahol az említett őslények leledzenek. (Groteszk látvány, de 10 év alatt megfogja az illető fantáziáját, nyilván nem én voltam a célközönség.) Az ajtón léptünk ki, amikor puff... jött az élmény, megfagyott és egyben felolvadt a világ, évmilliók teltek el röpke másodperc alatt. A szemem világa elé táruló látvány; az illat -roppant domináns és egyben édes parfüm illatmolekuláit sodorta orrom nyálkahártyájába a szellő, s szinte a számban éreztem a gyümölcs ízét; a hangok -mégpedig az, hogy SÜN (nem viccelek...); az ahogyan nekiütköztem az ajtónak, mert majdnem fellökött néhány szaladgáló csitri; és végül az az érzés, amikor megcsap egy emlék, hogy ez már megtörtént Velem, de most mégis itt vagyok... Ez mind hozzájárult későbbi kóválygásomhoz a kertben, szabad teret keresve a nyüzsitől, ami körbevett. Aztán magamhoz tértem és láttam, a világon semmi, de semmi nem változott, és senkinek sem tűnt fel, hogy pár másodperc erejéig az Élet, a Világmindenség meg Minden része voltam úgy, hogy tudtam is róla oly' tudattal, amit az agyi kapacitások miatt nem lehet leírni.
A történet ennyi.
A múzeumped. gyakorlat jó volt, sőt, eddig ez tetszett a legjobban, mert kellően interaktív elemeket is tartalmazott. A titkos föld alatti tárolókban is jártunk. Félelmetes, tiszta X-akta beli helyszín. De nem jött sem szörny, sem vámpít, sem egyéb Chris Carter által a történetbe írt rémség. Csak a növényvilág nemes és kevésbé előkelő képviselőinek kiszárított részei gondosan elcsomagolva. Aztán végül a tajvani pillangókat is megnéztük, konkrétan köztük sétáltunk. Szeretek ily' módon kapcsolatba lépni a természettel. Ezért is rajzolgatok szárnyakat.
A hetek igen változatosan teltek legutóbbi cyber zsonglőrködésem óta. Húsvét és plusz kilók kipipálva, jöhet a futás a Stadionoknál... Sajnos a főiskolán folytatódik az élet, úgy megszoktam a láblógatást, nehezen tudtam felrugdalni magam Vácra. (Mert úgye Vác Budapest felett van a térképen, így oda nem le- hanem felmegy az ember :P) Igazából most már nem sok dolgom van, csak vizsgázgatok, arra kell készülnom, de a szakdolgozatom KÉSZ, csak kötettni kell. Sőt, már védettnek is tekintik, mivel TDK-ztam. Megérte a sok szenvedés és hajnalig tartó munka. Most új távlatok felé vettem az irányt, de erről majd legközelebb. Maradjunk annyiban, hogy nemzetközi vizekre evezek a tudományos életben. Nem, mintha annyira okos lennék. Csak nem szeretek unatkozni ezért keresek magamnak különböző elfoglaltságokat.
Gyakorlaton pedig olyan helyen vagyok, ahol sokat tanulok az Életről és a Halálról. Szomorú de egyben feledhetetlen. Az úgy nevezett egészséges emberek nem is sejtik milyen érzés az, ha valaki azzal a tudattal él nap, mint nap, hogy bizony oly' gyógyíthatatlan betegségben szenved, aminek a vége a Fény az Alagút végén. Na igen, mindenkinek ez a "vége". De van, akivel ezt fehér köppenyes emberek közlik, s az ilyesmit nem árt komolyan venni. Vagy éppen nem.
Ebben a két hétben pedig a norvég cserediákok is itt vannak. A héten sokat kellett tolmácsolnom nekik, de legalább visszahoztam az angol kommunikációt az életembe. Bár most már ott tartok, hogy önkéntelenül is hajlamos vagyok angolul válaszolni... Bár még van, mit fejlesztenem a szókincsemen.
Hugi jövőhéten ballag. Emberek, öregszünk...
És végül: tegnap megvettem a NEW MOON-t!!! Ma éjjel nagy olvasó party-t szervezek, úgyhogy ideje egy kis kávét innom, mert nem szeretnék elaludni, mielőtt nem olvasom ki. Sajnálom Arthur Dent, de további kalandjaidat akkor folytatjuk, ha Edward visszatalál Bellához...
A Húgom is betöltötte a húszat, ezzel elfogytak a tinik itthon, hacsak nem számoljuk a macskuszokat. Kedden szolidan ünnepeltünk a Családdal, szombaton pedig azon Barátainkkal, akik időt tudtak rá szakítani, s nem volt éppen más elfoglaltságuk. Újra a Morison's 2-be mentünk le, egész szimpatikus a hely, főleg mert a kerthelység igen nyitott és nem olyan zárt lyuk, mint a pincerész. No meg lehet billiárdozni. Bár ehhez most sokan voltunk, így csak néhány menetet játszottunk le. Jól éreztük magunkat. Alapvetően ez mondható el a héztköznapjaimról is. Jól vagyok, köszönöm, tevékenyen telnek a napok.
Most gyakorlat van, aztán Húsvéti szünet, így suliba legközelebb április közepén megyek. A szakdolgozatom készen van és megvédettnek is tekintik, de ez egy hosszú történet, az OTDK körüli kellemetlen cécó miatt a Főiskola így akar kárpótolni. Másrészt pedig felkértek arra, hogy egy angol nyelvű konferencián is vegyek részt és adjam elő az anyagom. Hatalmas lehetőség, de úgy érzem, képes vagyok megbirkózni a feladattal. Csak attól félek, hogy ha kérdeznek valamit, nem fogom megérteni. De attól nem félek, hogy elő kell adnom bármit is. (hú de nagyképű vagyok...)
Most megyek, vár a kiteljesedés a házimunkában... :P
Néhány kép a buliról: a következő bejegyzésben, most a Húgomé a gép...
Hét óra van és még világos, közben pedig harangoznak. 19:08kor van ma a naplemente. Csodálatos, elvarázsolt idő van.
Talán ismerős lehet az író neve, ha nem, akkor elárulom honnan: Pop, csajok, satöbbi. Még innen sem? Akkor ezt a hiányosságot pótolnod kell... Egyik legújabb könyve az, amin átrágtam magam a napokban, vonaton, villamoson és egy szemészet előadáson - ahol közben gyomorforgató képeket mutattak a kötőhártya megbetegedéseiről. (Örök emlék marad, köszönet érte.)
A könyv egy tizenöt-tizenhat éves fiúról szól, aki egyszer, csak egyetlen egyszer, öt kerek másodpercre lesz felelőtlen hasonló korú barátnőjével, de az az öt másodperc pontosan elég ahhoz, hogy kilenc hónap múlva korai szülői örömökhöz segítse őket. (Mindez azután derült ki, hogy már túl vannak a szakításon, kellemetlen, roppant kellemetlen.) Mindketten helytállnak, ezt ugye mondanom sem kell. És miért pont Betoncsók a címe? Az elbeszélés Londonban játszódik, ahol a zöld területek nagysága vetekszik a sivatagban fellelhető zöld mezők számával így az egyetlen űzhető sport a deszkázás marad a városi lurkók számára. Főhősünk is deszkás (nem, direkt nem írom, hogy gördeszkás, mert az olyan ciki, így viszont okés). Ebből következik a hasonlat, betoncsók, azaz, ha csak egy kicsit nem figyelsz oda és nem koncentrálsz a deszkázásra, akkor csúnyán elhasalsz és felelőtlenségedért megcsókolhatod a betont... Aztán ne nézz tükörbe egy jó darabig, mert elborzasztana a látvány. Hasonlóan érzi magát főhősünk is, de nem azért, mert nagyot taknyolt, hanem mert elborzasztja a ténye annak, apa lesz, az ő korában! Ezt meg is beszéli példaképével, Tony Hawk-kal, aki a világ legjobb deszkása, és egy poszteren lóg a szobája falán. Képzeletbeli beszélgetéseik alapja TH életrajzi könyve, bármikor jön egy nehézség, TH-nak mindig van valami saját élmény-tapasztalata rá, amit elmond, bár nem mindig érti meg elsőre az ember.
Ez kicsit olyan, mintha Richard Bach-ról tartanék itthon egy posztert az ágyam mellett, és bármikor, amikor kérdésem lenne, zaklatnám vele, majd válaszul eszembe jutna valamelyik könyve, amit fellapoznék és a megfelelő oldalon nyílna ki a megfelelő szavakkal, amiket már akkor tudok, amikor a kérdésemet megfogalmazom.
Furcsa, a válaszok pedig mindvégig itt hevernek előttem. Sőt, nem is előttem. Bennem. Megint csak azt tudom mondani, avagy írni erre, az idő szimultán, ezért a múlt-jelen-jövő hármasa nem létezik.
Ragyogó szombat délelőtt van, Lunnak köszönhetően Twilight OST-t hallgatok, süt a Nap, és milliónyi érzés kavarog bennem. Lehet egyáltalán ennyire érezni? Vagy ez is csak egy illúzió, amibe én ringatom magam?
Ma még igyekszem írni, a Szalagavató nagyon nem hagyj nyugodni, mindenképp meg akar születni írásos formában is. :P
Több, mint egy hete nélkülözzük a cyber világ rezdüléseit. Múlt szombat este az Internet kábelt tévedésből átvágták, mivel antenna zsinórnak nézték. Nem igazán szeretném az estet további kommentekkel címkézni. (Avagy, amikor a paraszt nem ért a csokihoz, a papírt megeszi definomságot kidobja…)
Pénteken maradt félbe életem napjainak dokumentálása, történések események, gondolatok megosztása. Túléltem a szigorlatot. Ahogy telik az idő, egyre jobban érzem, nem veszett minden kárba, amit akkora megtanultam egy életre bennem marad, nyilván vesznek el adatok és információk, de a lényeg belsővé vált. Most már csak két vizsga, aztán au revoir, februárig ne is lássalak, Vác. (Noha a színjátszó kör miatt muszáj lesz csütörtökönként este levágtázni.)
Pénteken nem is történt semmi olyan említésre méltó a szigorlaton kívül. Krokodil Dundee meglátogatott, mivel kicsit lebetegedtem. Három hosszú és érzelmileg kimerítő hét után találkoztunk újra. Különös volt, még most is az. Most gyógyulni kell még. Nem csak fizikailag a megfázás miatt, hanem Lelkileg is.
Készülődés az Ünnepre
A hétvégére viszont letettem minden terhet, aminek cipelésére már nincs szükség, hiszen amit kellett, azt megtettem. Befogadtam az Ünnepet a Lelkembe. Szombat-vasárnap takarítottam, az ablakokra már ráfért egy alapos csutakolás, a függönyök is inkább a szürke színárnyalataiban pompáztak, rég elfeledve a hó fehérségét. Karácsonyi díszben pompázott a lakás vasárnap estére. Kellett két nap teljes ráhangolódás, hogy minden nyavalyát el tudjak engedni és az igazán lényeges és fontos dolgokkal tudjak foglalkozni. A takarítás számomra nem csupán egy külső megtisztulás. Ahogy a belső szobából haladok egyre kintebb, úgy nyerek én is megnyugvást.
Egy csodaszép hétfő
Amikor még a vizsgák és beadandók nyomasztották gondolataim, akadt egy halvány reménysugár, ami tartottam bennem a Lelket és az Ünnepet. Barátaimat süti partira hívtuk, az Odúban, Itthon. Süti sütő versenyt hirdettem, az Év konyhatündére címéért folyt a versengés. Bosyka sós sütije fogyott el a leghamarabb, ezzel megszerezte háziasszonyának a verseny első helyét, melyet oklevéllel tűntettünk ki. Jövőre jobban megszervezem. Több süti kategória lesz. Idén egy kalapba került az említett sóson át a rétesig minden.
A következő finomságok kerültek az asztalra: mézeskalács – Dóri; túros süti – Katus, csodás csokis muffin – Hugi; marcipán golyó – Yunina; Sós süti – Bosyka, kókusz tekercs – Evelyn; rétes – Anyukám, bár ez a süti nem volt versenyben, mivel Anyukám sokévi tapasztalatival nem kelhetünk versenyre : ); vizes piskóta túró töltelékkel – Csacsinszka. (Remélem senkit sem felejtettem ki a felsorolásból.)
A legjobban az élveztem, hogy a Barátainkkal együtt tölthettünk néhány órát, beszélgettünk, sokat nevettünk, megosztottuk egymással az Időnket. Sajnos nem tudott mindenki eljönni, ám úgy tervezem, ez az első karácsonyi süti parti hagyománynak született meg.
Az Ünnep
Kedden este Hugival felszálltunk kedvenc tömegközlekedési eszközünkre, a kis földalattira és kilátogattunk a Vörösmarty térre. Kicsalt minket a vásári forgatag. Amint felmentünk a térre vezető lépcsőn, egyből magával sodort minket a tömeg. Bódék, padok, asztalok sorakoztak meghatározott káoszban. A millenniumi vasút kijáratával szemben állt a Betlehem, mögötte úgy tizenöt méterre a színpad foglalta el a teret, éppen betlehemeztek a világot jelentő deszkákon. Hugival tettünk egy sétát a bódék színes kavalkádjában és a köztük áramló emberek között. Nem időztünk sokáig a téren, kisétáltunk a Vígadó előtti Duna part szakaszra. Szemben a Budai Vár világlott, balra a Citadella terítette be a Gellért hegy csúcsát, felette pedig egy csillag ragyogott fényesen, mintha az a bizonyos égitest lett volna, amelyik az Istálló felett is utat mutatott a pásztoroknak. Ott a korzón régi ismerősökkel futottunk össze. Rövid üdvözlés majd beszélgetés követte a találkozást, miközben visszasétáltunk a térre. Ott elköszöntünk tőlük, majd hazaindultunk. Este már mindennel elkészültünk, ami feladatul volt kitűzve.
Szenteste Bosyka és Zoli nálunk töltötték az Ünnepet. Feldíszítettük a fánkat, aki már évek óta hűséges Barátként tűri, hogy felaggassuk mindenféle díszekkel – leginkább arany és piros gömbökkel – égőkkel és szaloncukorral – utóbbiból már egy darab sincsen a fán.
A hagyományos vacsoránk előtt énekeltünk a zongora hangja mellett.
Az Ünnep itt van, beköltözött a lakásba és a Lelkekbe egyaránt.
Pápa
Néhány napot Pápán töltöttem el, s nem csupán a vonaton száguldottam végig a szépséges magyar tájon, hanem könyvem lapjain keresztül is utazást tettem a XIX. századi Londonban Sally Lochkart társaságában.
A várost még mindig nagyon szeretem. Szombaton este a római katolikus nagytemplomban voltunk misén. Aki ismer, tudja, nem nagyon szokásom koptatni a templom évszázados köveit. De akkor és ott úgy éreztem, nekem is mennem kell. A szombati misék a vasárnapi szertartások „előhírnökei”. Az év utolsó vasárnapján pedig a Családokat ünnepeltük. A mise végén így a Családok kaptak áldást. Különös volt, általában nem hiszek ezekben a rituálékban, de most megengedtem magamnak azt, hogy e téren túllépjen a racionalitásom határait és bizalmam helyezzem a transzcendens világba.
Hazafelé száguldva a vonaton a könyvem lapjaiból alkalmanként a tájra vetült tekintetem. Naplemente kísérte végig utamat, majd a szürkület színei foglalták le képzelőerőmet. Az eget fürkésztem, hat sugárhajtású repülőgép kondenz csíkját számoltam meg és egy ejtőernyős eregette szárnyait a szürkeségben Tatabánya házai felett. Biztos hideg lehet odafenn, ám bizonyára kesztyűt viselt az ejtőernyős.
Az év kereke újra átfordul
Az utazás mindig kiválóan alkalmas arra, hogy az ember ténylegesen el tudjon mélyülni a gondolataiban. Messzire vezet a Képzelet. Ahogyan figyeltem a mezőket a lemenő Napsugár fényében és vártam, hogy őzek jelenjenek meg a színen – meg is tették ezt – a melankólia érintette meg Lelkemet. Napok óta érzem szorongatását. Hiába minden látszat, az év végének közelsége szomorúsággal tölt el. Magam sem értem, miért, hiszen ebben az évben minden sikerült, amit végtére is akartam. Csodálatos évet számolhatok el. Akadtak nehézségek, de összességében a pozitív emlékek oldalára billen a mérleg.
Ezt a szorongató érzést meg majd csak lerázom magamról.
Addig meg marad az Ünnep, még itt van. Még nem költözött ki és ha ügyesek vagyunk, sokáig meg tudjuk őrizni hangulatát. A január mindig olyan gyorsan elszalad felettem, főleg a vizsgaidőszak miatt.
De ahogy megint eltelik egy szülinap, egyre jobban érzem, mennyire nem számít az idő. És közben pedig mardossa Lelkemet, vonszol magával a láthatatlan kéz.
Az élet Internet nélkül nem állt meg. Hiányzott az MSN és napi levelezés, de nem éltem meg úgy, mint nélkülözhetetlen mindennapi szükségletet. Nem vagyok függő, világosan érzem, és ez szabadsággal tölt el.
Aki érti, tudja miről beszélek.
Korlátok nélkül.
Senki ne lepődjön meg, ha kevesebbet fogom képviseltetni magam a bájtok forgalmas szupersztrádáján.
Vác. A harangjáték most ütötte el a negyed nyolcat. Csepereg az eső, ám a kihalt Főtéren a szőkőkút vízcseppei teljes odaadással járják táncuk. Lépteim zaja visszhangzik az élettelteli némaságban. Egyedül caplatok az állomás felé. Tegnap este óta megintcsak nem találom a helyem. Mikor már végre megnyugodtam és biztonságra leltem hirtelen betört a változás. (Bár néha úgy érzem, ez a változás az egyetlen biztonság az életemben.) Norvégia. Létezik egyáltalán? A térképen ott van, a térképen feketén görbülnek a betűk a fjordokkal csipkézett partvidék mentén.
Úgy érzem magam, mint aki más világban jár. Talán Vác pillanatnyi szürkesége okozza, vagy az, hogy itt van az Ősz, itt van újra. Az állomás is kihalt volt, hallani véltem az esőcseppek koppanását a fémen. A zónázó késett, lassan jelent meg a háromszemű acélkígyó, vinnyogva kúszott végig a sínen. Az óriás monstrum bekebelezett, fűtés és megszokott kosz fogadott bent.
Itt és most valahol téren és időn kívül robogunk. Csak a vonat belső világa a valóság. Az a néhány ember, aki e rövid útra útitársaimmá váltak. És az írás. Mostanában másként megy. Nem, nem helyes ez a megfogalmazás. Csupán annyi, hogy már mást tartok fontosnak, mint eddig. Fontosnak, tisztán, minden illúzió nélkül. Az írás a kiteljesedés művészetének része. Hogy mi számít kiteljesedésnek ebben? Belső út, melynek a végén pillangó leszel. Mert a világvégén túl mind azok leszünk...
Ha jobban belegondolunk, rádöbbenünk, az Univerzum számára nem létezik az idő, csak az örök változás. Mit számít neki az Élet?
Mi tartja össze? Mi az a titkos erő, ami e formájába öntötte? Naprendszerek, galaxisok, porok és kóborló kődarabok. És folytathatnám a sort. Olyan képződményekről is ejthetnék szót, melyekről nincs is elképzelésünk, mivel nincs rá szó, sem értelem, ami megmagyarázná. Mostanában sokat foglalkoztat a lét, ontológiai kérdések. Noha eddig is kerestem mindenben a Valamit, vagy csak egy választ. De ez a hét arra adott számomra okot, h mélyebbre ássak le ok-okozati függvényeket keresve. És mire jutottam? Két lehangoló bejegyzésre. A harminchetedik hét csak szomorúságot hozott magával. És bár nem vagyok gödörben, sokkalta kiábrándítóbb a puszta, ahol minden kiszáradt, noha a távolban felhők tornyosulnak és villámok cikáznak Lelket rengető mennydörgéssel, egy csepp eső sem hull le a Földre.
Így tehát azt mondhatom, a harminchetedik hete 2008-nak a belső útról szól. Egyes meglátások szerint ez már inkább befelé fordulás, s nem a belsőre való figyelés. De ezek vélemények és már nem számítanak.
De talán néha jobb nem megtudni a válaszokat, amiket keresünk. Mert ha egyszer megtalálod, utána már nem érzed, h bármi is motiválna tovább. Mintha valami véget ért volna. A birtokodban van, de már nem tudod értékelni, hiába a sok küzdelem és már-már kétségbeesett vágy a tudás iránt. Ne akard tudni. Nem hiába tiltotta el Isten Ádámot és Évát attól a bizonyos fától... Emlékeztek Ibsen Vadkacsájára? Abban ír egy fejtegetést a hagymáról. Olyan, mint az Élet értelmének való kutatása. Továbbfejlesztve azt mondhatjuk, maga a hagyma ízekre szedése a lényeg. És ez Életben is ez számít. Maga a megtett út. S nem a cél. Mert ha már célba érsz, elvész a motiváció. Helyébe lép az elvégzett feladat után maradt üresség. És mivel mi, emberek többnyire időben gondolkodunk, soha nem fogjuk megérteni.
Ennek roppant mód örülök, mert TANÍTHATOK!!! Hihetetlen érzés, olyan, mint amikor egy kapcsolat felsőbb dimenziókba lép. Mától a piros csík ott húzódik végig hosszában az övemen. Egyben megtisztelő esemény. Az övem számára is. Tudjátok, már harmadik éve kötöm a derekam köré. Sokat küzdünk együtt, minden egyes eltelt évvel és vizsgával nő egyre jobban hozzám. Fontos számomra, hiszen mindazon megpróbáltatásom szimbóluma is egyben, amiket túlélek. A holtpontok, a csaták, a táborok... Mind-mind fontos részei annak az útnak, amit együtt járunk.
Edzés előtt Linkával ültünk a japán teázóban a Horánszky utcában. Forró csokit szürcsöltem, közben pedig beszélgettünk. Arról beszéltünk, ki mennyire elégedett az életével. A boldogság olyan, mint az ajándék, amit az okos lány visz Mátyás királynak. Két szita közé befogott fehér gerle. Ha túl szorosan tartott, megölöd; ha nem vigyázol rá és nem ápolod, kiszökik a mancsodból. Boldogság. Elcsépelt szó a mai világban. Az önsegítő klubok/könyvek a média mind ezt sulykolja. A csapból is ez ömlik elzárhatatlan vízsugárban, s mégis a lényeg kifolyik a szűrőn át.
De én boldog vagyok... Itt és most... Mert ami volt, az elmúlt, ami előttünk áll, az pedig még nem is létezik.
Küldetésüket beteljesített Napraforgók lehorgasztott fejjel sorakoznak az útmenti szántóföldeken. Az autó falja a kilométereket, sebesen rohanunk Haza, Budapestre. Oda, amiről a vidéken élők többségének mind egy szálig negatív a véleménye, mint ahogy ezt tudtomra adta egy nógrádi srác, miközben lángosért álltam sorba Kurultájon, Böszörpusztán. De cserébe lehúzó kritikájáért kezembe adta egy kezes, két élű, Árpád-kori kardját. Nehéz darab volt, súlya nagyjából megegyezett első kardoméval.
Magyar-Madjar találkozó, Kunszentmiklós - Böszörpuszta. Kiskunsági Nemzeti Park adott otthont az öreg múltra visszatekintő találkozónak. A nap nagy részét bemutatók töltötték ki. Kürtszó, dobpergés, lovak. Lovak. Ember és ló kapcsolata. Megérintett. Valami megmozdult ott, a pusztában és életre kelt. Egy érzés mélyen bennem. Talán ilyen lehetett az élet régen is. Felkel az ember akkor, amikor a Nap először érínti meg a Földet. Kimegy a jurtából, hűséges lova szabadon várja ott. Szőrén üli meg, versenyt futnak a Széllel és a Napsugárral. Összhangban vannak. Szeretet fonja át a Lelkeket, legyen az ember vagy ló, vagy bármilyen más állat, akit az ember barátjává szelidített.
S a tábolból hívás érkezik. Kürt hasít az éterbe, s a szél, a hírnöke messzire viszi hangját. Engem szólít. Vár, remél, készül a találkozásra. A kazah sztyeppe mesél.
Péntek révén a tábor utolsó teljesértékű napja van. Fáradtan, de telve élményekkel zárom az itteni működésem. Élményekkel. Érzésekkel.
Négyes bányató. Hányszor említettem már ezen sorok között. Emlékek tárháza, érzések kavalkádja. A tó körül a part igen változatos, néhol a víz felé emelkedik, s ahol a kemping végén a táborlakók sátrai állnak, ott több méter magasról lehet csak lejutni a hűs habokhoz. De itt nem szoktunk fürdeni. Csak lent, a büfé környékén. Ha innen, a táborból elindulunk a partra edzeni, nagyjából 5-6 percet vesz igénybe, hogy lejussunk. Van idő Lélekben felkészülni az előttünk álló edzésekre.
No, de most itt ülök, a sátrak mögött, teljes panorámáját élvezve a tónak. Előttem tükörsima felszíne tölti ki látómezőm. A zöld szín árnyalataiban pompázó fák ölelik körbe, partján apróbb-nagyobb kavicsok fekszenek, lustán várva a lurkókat, hogy behajítsák őket a vízbe, megzavarva a halak nyugalmát.
Itt ülök és süt rám a Nap. Hat óra múlt, kora este van, a legkedvesebb időszakom, amikor kiváltképp tölt az idő és most kedvemre való is. Széles aranyhíd vetül a vízre, ha ránézek, megvakít, gyorsan be is csukom a szemem és megvárom, míg mindenféle ábra rajzolódik ki szemhéjamon. Amint elmúlik, újra legeltettem a szemem a tájon. Meseszép naplemente vár rám. Itt tényleg megáll az idő, bár egyes viccek szerint itt hajime-től yame-ig tart.
Egyedül vagyok, társaim szétszéledtek, pihennek az elmúlt napok fárasztó munkája után. Erről később. Mozgalmas napokat éltem meg, bár amikor szerda délután leérkeztem, nem igazán találtam a helyem, fokozatosan szoktam bele. Csütörtökön segítettem a mukoso alatt, ahol a gyerekek önmagukkal vívtak látványos és számomra félelmetes küzdelmet. Megérintett. A tűrőképességük határmezsgyéjét feszegették.
Ez a hely tele van emlékekkel. A mai nap az övék. Időnként szükség van múltbéli sétákra ahhoz, hogy megfejtsem, ki is vagyok valójában.
Így hát, ideje mennem és visszaadnom ezt a percet az emlékezésnek. Ahogy itt ülök egyre jobban értem, miért áll előttem az életem. A Nap felé fordítom orcám és értelmet nyer minden egy tünékeny másodpercre. Ideje van meditálni.
Esik az eső. Essél csak, tisztísd meg a várost a kosztól, a szennytől, a mocsoktól, ami belepi a betonrengeteget. Sőt, már szakad. Pillanatnyi helyzetjelentés Budapestről. Az udvarban burjánzó vadszőlő zöldjének viaszos rétege lepergeti az esőcseppeket, a linoleum burkulatú erkélyünkön dobol az égi nedű ahogyan földet ér.
Hétfő van, egy újabb hét kezdete. Nem baj, így legalább telnek a hetek és minél hamarabb érem el a Szeptembert. Várom már az ötödik félévet. Csupa érdekes tárgy és egy szigorlat. Egyik sem érint mélyen olyan értelemeben, hogy izgulnom kellene miatta. De fura, ahogy a szavak most egybefolynak a szemem előtt... Bár, mitől is lehetnék fáradt... Gagyi zene szól a rádióban, ideje letekernem, elcsavarnom, vagy legalábbis elhallgatatnom, elment a kedvem a zenehallgatástól. A vacsorám is elfogyott, nesquik csokis gabonapehely, tejben. Azon tűnődtem, vajon sűrített tejjel milyen lehet, hiszen edzőtáborban aligha lesz tejecske, se kakaó. (A táborban a Családomon túl a kakaó hiányzik a legjobban. Iorek természetesen mellettem lesz...)
Mostanában em tudom levedleni magamról mostanában ezt a szorongató valamit, ami folytogat nagyjából a vizsgaidőszak közepe óta. De nem lehet, hogy ez bármiben is hátráltasson, legalábbis most ezt igyekszem belesulykolni a buksimba. Ezért most panasz-stop, más gondolatok.
Tegnap este egy film ment a Duna Tv-n. Nem tudom a címét, csak fél szemmel és füllel figyeltem a háttérben az eseményéket. Francia udvar, XVIII.-XIX. század forduló. Női-férfi kapcsolatokat boncolgatta a kor szövevényes társadalmi kapcsolatain keresztül. Mi, nők, miért vagyunk kiszolgáltatva? (Költői kérdés, igazán nem kell rá a válasz.)
Amikor este jöttem haza az elméleti edzésről (mivel az esős időjárás miatt szinte lehetetlenné vált az edés a szigeten), s a következő jelenetnek lehettem szemtanúja: egy férfi kiszállt a kocsiból, megkerülte azt, az anyós ülés ajtajához lépett, majd kisegítette a törékeny hölgyeményt a kocsiból. Gyanítom, a nő magától is ki tudott volna szállni, de valami mégis ott volt ebben a formális jelenetben. Azt hiszem, az a nő igazán nőnek érezheti magát. Néha -jó, talán sokszor - én is el tudnám viselni, hogy rám segítsék a kabátot - szerencsére akad olyan egy olyan Barátom, aki erről még nem feledkezett meg -, vagy betolja a széket alám, amikor egy vendéglátóipari egységben leülünk és tisztelettel megvárja, míg én helyet foglalok - egy csapattársam szintén nem feledkezett meg erről a szokásról sem. És a sort hosszan lehetne folytatni. Kivesztek ezek a hagyományok, eltűntek a süllyesztőben akkortájt, amikor a nők munkába álltak, és az egyenjogúság illúziója lengte körül alakjukat. Kell a francnak az egyenjogúság. A nők és a férfiak sosem lesznek egyenjogúak, már csak azért sem, mert egymás ellentétei. De ebből nem következik az, hogy egymás felett vagy alatt állnak. Egyszerűen egymás mellett, kéz a kézben, így lehet csak előre menni. Boldogan lennék családanya, feleség, háztartásbeli, aki a család meleg fészkét őrzi, meleg reggelivel és mindig nagy-nagy szeretettel. De a mai világban ez már nem divat. Új kor született, ehhez kell alkalmazkodnom, nincs ok pánikra, megtalálom a saját utam akkor is, ha momentán minden zavarosnak hat.
A jó és a rossz megfoghatatlan, de a világ nem lesz szürke, senem törtfehér akkor, ha a fehér-fekete színeket összekeverjük. Színtelen. Ez a világ egyre színtelenebb. Olyan színtelen, mint a víz, amikor a tengerből kimered és a markodban tartod egyetlen törékeny másodpercig. Látszólag színes akkor, amikor egybeolvad a többi vízatommal. De amikor ott tartod látod, hogy nincs semmi. Üres lenne? Nem teljesen. Mert ha nagyító alá veszed látod az apró életet benne. A világ is így műkődik, csak nagyban. Az Élet ott csordogál valahol. Csak meg kell keresni. De néha nem látni, mert egy kő megzavarja a víz nyugalmát és akkor az ember nem lát. Csak vaktában tapogat...
Most már nem esik az eső. Tücskök zengik nótájukat. Bejegyzésemez egy haikuval zárom, amit Grizlytől kaptam egy éve: "Tücsök úr tart ma éjjel koncertet nekünk hallgasd meg velem."
Amikor valami tevékenységgel foglalotoskodunk, nincs idő, megszűnnek a percek, az órák, nincs korlát. Főleg alvás közben az álmok világában. De amint elmerülsz bármiben is, nem az lesz a legfőbb gondod, hogy az órád számlapját figyeld. Az időtlenség kettős szinezetét a legjobban úgy éli meg az ember, amikor az Otthonától távol tartozkodik. Kettős, mert nem tart örökké az a változás, másrészt nem az a mindent betöltő gondalata, hogy jé, már szerda van, holnap menni kell haza...
Ma kicsit mégis feszélyez az idő. Minden perc gondosan be van osztva.
Beköltöztem Narniába. Ez most már tény. Igaz, nincs messze Nolasyntól...
Tegnap este sem sikerült rendesen kiírnom magamból Naplómba mindazt, ami belülről feszített. (Ez a jó kifejezés rá, hiszen aludni sem hagyott, s ha mégis, álmomban is megjelent.) Sok minden foglalkoztat, így meglehet, csapongani fognak gondolataim. (Igyekszem majd érthetően írni.)
Azt viszont biztosan érzem, egyre teljesebb a kép, egyre jobban összállnak a puzzle-darabkák, noha még nehéz megfogalmazni, de tudom, nem vagyok messze az Igazságtól. Sőt, azt kell mondjam, soha nem is álltam messzi tőle. Igazából senki sem. Csak éppen elfelejtettem látni, mint ahogy mások is. "Aki bátor és képes hinni, meglátja Aslant..." Így, a félelmeinken felülemelkedve tudunk csak igazán élni. Nem hiába mondja Richard Bach, "bizonygasd korlátaid és bizony szert teszel rájuk". Ezért is vállalom bátran azon véleményem, olyan nem létezik, hogy valamit nem tudok megtenni, vagy nincs rá időm. (Ha mindig azt hajtogatnám, ezt vagy azt képtelen vagyok megcsinálni, azzal saját magamat zárnám aranykalitkába, melynek nem, hogy zárja, de még ajtaja sem lenne.) Vannak határaink, amiket át tudunk lépni kitartó munkával és akarattal, de ez nehéz és fáradtságos út, ám rajta járni érdemes. Talán pont ezért mondják sokan, ez vagy az lehetetlen, mivel kényelmesen élnek és nem akarnak többek lenni...
Minden ember képes a Szeretet Művészetére, ebben tud igazán feloldódni. Mindezt úgy értem, hogy a hétköznapi görcsöléseitől megszabadulni. Gondolj bele, hogy ha igazán szeretsz, a világ kinyílik előtted. De tény, a Szeretet oda-vissza műkődik a leghatékonyabban. (Azt kapod vissza, amit Te is adsz.)
Nagyrészt ezeket az értékeket tartom fontosnak. Elsősorban a Szeretetet, mind felett. És az Elfogadás, ami feltétel nélkül történik, hiszen nem vagyunk egymás bírái, mind emberek vagyunk és nem áll jogunkban mások felett ítéletet hírdetni. De fontos szem előtt tartani mindenképp azt, az elfogadás első lépcsője az önmagunkkal való megbékülés. Úgy tartom, egy közösség számára akkor lesz igazán építő köve bárki, ha tisztában van saját magával. Az egyén és a szűkebb-tágabb társadalom csak így kerülhet összhangba. Sajnos a mai világban nem lépnek túl az emberek saját magukon. Szép dolog az önmegvalósítás, de megosztani másokkal még szebb.
Ám az Élet nem arról ismert, a születésünktől a halálunkig minden állandó és mindent készen megkapunk. Az egyetlen állandó dolog benne a változás.
Időnként meg kell állnunk, de nem megtorpanva, hanem egyetlen lélegzetvételnyi időre ami a világegyetem időtlenségében eltarthat örökké, és újradefiniáljuk létezésünket. Akadnak olyan élethelyzetek, amikor a a környezet bántalmai és az események láncolata miatt úgy érezzük, valami elszakadt bennünk, a mi belső világunk és a külvilág között hasadék tátong miközben azt az érzetet kelti, a végtelen űrben lebegünk. Amikor olybá' fest, minden összeomlik, keserű csalódottság lesz úrrá Lelkünkön, a biztonság egy távoli sziget, ahonnan a viharos óceán választ el bennünket. Ám ekkor sincs veszve semmi sem.
Minden kihívás, minden balsors, s nehézség értünk van, előrébb vihet minket az utunkon. Nem mondom, nem egyszerű talpon maradni és töretlenül hinni és továbbmenni. Ám mindez minket tesz erősebbé. Kell a fejlődésünkhöz. Szükségszerű.
Mondják, nekem milyen könnyű és egyszerű az Életem. De nem hiszem magamról, bárkinél is különb lennék, ugyanolyan ember vagyok, mint Te, ugyanolyan Lélekkel megáldva. Talán az Élethez való hozzáállásom más. Én így, ahogy vagyok, így érzem természetesnek. Akadnak ugyan napok, amikor mélyésegesen magamalatt tengődök, de ezek a csaták, amit a mélységekkel vívok kellenek a hétköznapok túléléséhez. Különben meg minek születtünk volna meg, ha nem élünk csak egy burokból szemléljük a világot?
És ezért van jelentősége az itt és mostnak. De már azt is tudom, az általam hangoztatott jelen-eszme nem a Carpe Diem. Mert amit itt és most teszek az a holnap javát szolgálja. Az idő hármas tagolódása segítség a boldoguláshoz. A múlt adja a tapasztalatok emlékét, a jelen maga az Élet, a jövő pedig a várakozás. De jól vigyázz, milyen terveket dédelgetsz! Tudnod kell elengedni változás esetén, ami nem feltétlen kudarc, hanem egy új lehetőség.
Noha nekem sem sikerül mindig bármit elengednem. Az ismeretlentől való félelem engem is folyton-folyvást nyeregbe sarkall kivont karddal előre. De Ebben a Percben békében vagyok a világgal, harmóniában Istennel. (Bár nem szeretek a legbelsőbb hitvilágomról írni, ezt nézzétek el nekem.)
Az Út, amit járunk, mindig elvezet oda, ahova mennünk kell, de ha mi magunk sem hiszünk benne, akkor előttünk sem tárulhat fel. Ez az Út különleges, a Rokonlelkek teszik azzá. Ha elakadunk, nem várt helyről érkezik nem remélt módon a válasz/jel, amire éppen vártunk, csak mi sem tudtunk róla. És magával hozza a felismerést, én ezt eddig is tudtam, de nem sikerült ilyen jól megfogalmaznom.
Az én utam előttem kanyarog előre. A Tiéd is ott fut valahol mellette, keresztezve, elhagyva, majd visszatérve. Nem a távolság lesz az, ami a Barátokat elválasztja.
Gondoljátok el a fenti sorokat. Talán mégsem mutat teljes képet és nem ad meg minden választ és talán tévedés az egész. De ha az, akkor is boldogan halok meg majd egyszer, mert...
Lassan be fog telni a pillangós noteszom. Sok gondolatomat, ötletemet, a világ rezdüléseit, pillanatnyi érzésvilágomat őrzi. Még nincs egy éve, hogy a birtokomban van. Írok mindenről, ami megérínti Lelkem.
És mi most itt vagyunk. Újra vonaton, Szárszóról hazafelé. Dody itt szendereg mellettem, az álom súlya lehúzta szemhéját. Én két mondat között nézelődöm az ablakon túli világra, töltődöm a látványtól, mely retinámon keresztül a tudatomba hatol. A Balaton világoskékes szürke színben játszik, a Nap fénye megcsillan felszínén. Örök mozgásban van a víz tánca. Felette az Északi Oldalon hegyek tornyosulnak a túlparton. A parton nádas burjánzik, helyenkén jegenyefák nyújtozkódnak az Ég felé. A vonat sietve szalad végig a tájon, már a Balatonszárszó táblát is elhagytuk.
Mi most ott voltunk. Ott, ahol a hallgatóság javarészének már őszbe fordult a haja. Ott, ahol arról szólt a tudományos tanácskozás, hogy mi volt a népi írókkal. És hogy mi lett velük? Már javarészt mind meghaltak. Én nem is tanultam róluk így, mint népi írók. Nem emeli ki a magyar irodalom, méltatlanul nem emlékszik rájuk, más érdemeikről tesz említést a tankönyv. És '56... Hol vannak már azok, akik hittek benne, a változásban, egy szebb jővőben? Nagy részük már szintén a föld alatt alussza békés álmát. Elfelejtettük a névtelen hősöket. Elfelejtettük a múltunkat. A mi generációnk elfelejtett magyarnak lenni. Mondják, a történészek javarésze a legnagyobb történelem hamisítók. Aktuális politikai állás alapján íródnak a történelmi krónikák.
De ahogy ott ültem a József Attila Művelődési Ház színházi termében, ahol a színpadtól balra egy József Attila portré lóg a falon, zöldes-barna drapéria a függöny, a székek nem túl kényelmesek és a fehér falakon fa berakások díszelegnek; ahogy ott ültem és magamba szívtam a szavakat, melyeket a nálamnál koruknál fogva bölcsebb emberek engedtek szabadjára az éterben, úgy éreztem, van bennem erő. Van bennem erő, amit tudtuk nélkül kicsit ők is adtak. Van bennem erő, hogy valami újat adjak. Nevezze ki-ki annak, aminek akarja. Talán küldetés, ami Lelkemet vékony ezüstszállal vezeti az Úton. Nem lehet letérni. Nem is érdemes. Ám ez így van rendjén.
Miután a rendezvény végére ért, még maradt másfél óránk a vonat érkezéséig. Lesétáltunk a partra és leültünk a fák árnyékában. A víz cserfesen hullámzott, mindig akadt mondanivalója, ahogy átbukfencezett a parti köveken. Egy hattyú pár uszott békésen, néhány sirály a tökéletes repüléshez vezető szárnycsapásokat gyakorolta és egy sikló is megjelent a felszínen. Fehér pamacsok felhőnek álcázták magukat ott fenn, a magasban.
És mi ott leszünk. Ott, ahol mi tényleg képesek vagyunk tenni és nem csak beszélni. Ott, ahol a jegenyefák az égig érnek.
Mióta nap, mint nap Vác és Budapest között ingázom, a távolság, mint fogalom, számomra megszűnt létezni, nem úgy él az én képzeletemben, mint másoknál. Viccesen hangzik, de így igaz, kedden két óra között hazaugrom Vácról, hogy ebédeljek, kicsit pihenjek, majd visszamenjek. Sokan kérdezik, megéri ez nekem? Napi négyszer vonatra szállni, oda-vissza? Nos igen, nekem ez megéri. Vác nincs messze, még személyvonattal sem, amikor a távolság 45 percben mérendő. Lehet olvasni, beszélgetni, vagy csak egyszerűen bámulni ki az ablakon és figyelni az Életet. Mert egy tág üres pusztán is akad élet.
A távolság olyan valami, mint az idő. Talán ez is egy illúzió. Sokkalta nagyobb távolságok adódnak két Lélek között.
Amikor legutóbb a Kopaszi gáton caplattunk, Csepel felett már baljós felhők gyülekeztek. Viharos szél cibálta a hajam, alkalmi fodrászom kócos frizurát varázsolt fejem búbjára. A Duna nyugodt vize - 'mely máskor a holtágban lágyan ringatózik - szürke örvénnyé vált, mintha csak az ég akaratának engedelmeskedett volna. 'Igen, asszonyom, megértem mérgét, magam is dühös vagyok, ghrrrr. ghrrrr'. És az Égi Királynő lecsapott. Nem egyszer, nem kétszer, fülsiketítő mennydörgés követte. De én egyszer sem láttam a villámokat; Krokodil Dundee mindig utólag figyelmeztetett, 'már megint lemaradtál, muhahahaha'. Szerettem volna beállítani fényképezőgépemet, hogy sorozatképeket gyártva egyszer csak elkapjak egy égi elektromos kisülést, de egyre hidegebb lett, az ég egyre barátságtalanabb. Sietősre vettük lépteink és a Pázmány Péter sétányon szinte keresztülrohantunk a vihar elől. 
