Zombi apokalipszis

Beccsszó nem néztem zombi filmet. Eddig csak egy ilyen tárgyú alkotást láttam: "Legenda vagyok" címmel. És már jó régen. Ma éjszaka mégis kénytelen voltam zombikat irtani. Álmomban.

 Az egész ott kezdődött, hogy nehezen tudtam rátukmálni magamra az alvást. Folyton felriadtam, nyugtalan voltam és a szívem is hevesen kalapált - minden ok nélkül. Aztán csak-csak sikerült elaludnom. Vagyis, inkább átcsúsztam egy másik dimenzióba - és innen az álmomról beszélek, mielőtt valaki még megijedne...- egy olyan dimenzióba, ahol semmi sem egyértelmű, mégis mindennek pontos helye és ideje van. Ott volt egy pali, az egységünk vezetője. Gyors eligazítás, majd indultunk a város alatti pincerendszerbe. Köteleken ereszkedtünk le, a pincerendszer alját homok borította, zöldes fényben derengett minden. Aztán megindultak a harcok a homokból kiemelkedő, emberformájú lényekkel. Fő fegyverünk egy PC egér volt, amelyből kék lézernyaláb tört elő, majd a célpontot a semmivel tette egyenlővé. 

 Majd filmszakadás. A következő részletekben már a felszínen vagyunk, az egységem valahol elveszett, civilek között vagyok. A Nap közben lefele halad az égen, sugarai lágyan világítják meg az elhagyott várost. Egy oszlopos épülethez megyünk fel a fehér márványlépcsőn. A valaha volt könyvtár. A tetőre igyekszünk felfele, amikor egy zombihorda a nyomunkba ered. Harcok bontakoznak ki, bejutunk az épületbe, egy-két zombi is utánunk tud jönni, de likvidáljuk őket. Felmegyünk a legfelső szintre, a cél a tető, hiszen oda nem jöhetnek, sem nappal, sem éjszaka. Az épület belsejében a díszes lépcső már csak nyomokban emlékeztet hajdan volt egykori szépségéra. Mindenhol könyvek hevernek, a polcok le-leszakadva várják a jobb időket.

 A legfelső szinten egy zombi támad ránk, az egérfegyveremmel próbálom hatástalanítani, amikor az egyik férfi egy tűzoltósági baltát vesz le a falról és azzal ront a zombinak. "A fejelten zombi a jó zombi"- mosolyog az akció után. Épségben felérünk a tetőre. A Nap már majdnem alábukott az épületek mögött, a Hold is feljött átellenben az égre. Az egyik nő krumplit ment főzni (honnan szerzett krumplit???) A másik meg leugrott a boltba kenyérért (???), aztán láttuk, ahogy az utcán szárnyas kis angyalok mérgezett nyilakkal lövik a zombikat...

 Na itt ébredtem fel. 

Del Rey

 Hello megfázás, hát persze, hogy megjelentél... Abszolút szerdai hangulatom van, tekintve, hogy holnap is péntek, valamint holnapután is. Vasárnap meg óraátállítás, naná, hogy a rövid hétvégén vesznek el még egy órát az életünkből.
 Hogy miért szeretek az infoparknl dolgozni? Tegnap felfedeztük, hogy kék és piros csíkos nyugágyakat pakoltak ki a zöld területekre, a napos oldalra... nagyon csalogató... Ha okos programozóként dolgoznék az IT Service-nél, alkotói szünetekre biztos kitelepülnék... de maradok közszolga kötött munkaidővel :) Max utána. Holnapra amúgy is össznépi kitelepülést szerveznek a sushis kollégák (alkalmanként sushi partit tartunk...) munka után (péntek ugye rövid nap... éljen a közszféra!). De azért hiányoznak a volt kollégáim... brühüm... túl szentimentális vagyok mostanában. Keresek valamit, ami elveszett... a becsületes megtalálónak örök lekötelezettje leszek...

Ő pedig Lara Del Rey. Hallgassátok, ilyen a hangulatom most... úgy mennék sétálni... egyedül viszont alulmotivált vagyok...

 Ez megnint egy értelmes poszt lett... meglehet megint hanyagolnom kellene Nolasynt.

 Ha azt is gondoltam, hogy túl vagyunk rajta, hát tévedtem. Talán még csak most jön igazán a java mindannak, amin keresztül kell/muszáj mennünk. Talán. De ezzel most nincs erőm foglalkozni. Elfogytam. Most le akarok ülni az út szélére és onnan nézni, ahogyan elhaladnak mellettem. Nem akarok csatlakozni hozzájuk. Nem akarok velük tartani. Csak üldögélni és elmerülni a létezés bizonytalan érzésében. Tele van titokkal minden. És Titokgazda is lettem. Nehéz teher. De el fogom bírni. Csak nem most. Csak nem ma. Csak nem ebben a pillanatban.

 Most csak ülni akarok és nézni. Még látni sem. Csak lenni. Vagy csak megmaradni egy kósza illúziónak.

 Talán csak két pofonra van szükségem, h magamhoz térjek...

keep a secret

egy aprócska megjegyzés a felnőtt lét margójára

 A felnőtt lét azzal jár, hogy elveszik az idő? Mert, hogy dolgozni kell és hajtani és túlélni. Túlélni, de milyen áron? Michael Ende nem véletlenül írt a Szürke Urakról. Mert léteznek. Mert elveszik az időt az élettől és látszólag fontos, amúgy jelentéktelen dolgokra fecséreljük azt.

 Fárasztó felnőttnek lenni. Mindig teljesíteni, megfelelni. De kinek is kellene bizonyítanunk? Hát saját magunknak. Senki másnak. Mert valójában a Teljesség felé haladunk. És ez csak szeretettel és odafigyeléssel megy.

 Mert a halál a végén nem a befejezés. Hanem elengedés. Elengedni mindent, ami valaha voltunk. És ha szerettünk, akkor halhatatlanok leszünk.

 Az elvégzett munka nem fog emlékezni ránk. Mert az csak az itt és mostban létezik.

Fut a sínpár a végtelenbe

 A délutáni gyakorlat után fáradtan léptünk ki a Sóház épületéből. Tökéletes hétfői kora este fogadott. A Nap a Gellérthegy mellett ragyogott, ha nálam lett volna a fényképezőgépem, akkor a Szabadságszoborral karöltve izgalmas beállításokat lehetett volna készíteni. De nem volt, és amúgy is várt rám egy találkozás. Elköszöntem egy csoporttársamtól, majd igyekeztem a villamoshoz. A Vásárcsarnok előtt kígyózott a kocsisor, de most kivételesen nem ugrottam ki a piros lámpánál, hiszen a múltkori hasonló alkalommal épp, hogy megúsztam egy bordatörő ütközést a villamossal, de akkor időben rám csilingelt... 

 Zöldre vált a lámpa, ráérősen átbattyogok a megállóba és mielőtt felszállok a - Linda szerinti - síneken közlekedő, sárga kukásautóba, vetek egy utolsó pillantást a hídra, a hegyre, az esti, sietős emberekre. Rövidesen elérek abba az utcába, ahol egyszer, régen napvilágot láttam és most egy Barátnőm lakik onnan nem messze (-véletlen?). Rövid ideig nála időztem, majd az alkonyati időben hazasétáltam gondolataim társaságában. Olyan érzésem volt, mintha hosszú álom után tértem volna magamhoz. Mintha a nyár meg sem történt volna, sőt, nem csak a nyár, hanem az elmúlt hónapok, mind-mind elsüllyedtek az apátia bugyraiban és ezzel végleg kitörlődtek életemből. Lelkemből. De már nem tudom visszahozni, már nem tudom újra élni. Elvesztek. Elvesztem.

 Mostanra már teljesen besötétedett. Nyolc óra van, harangoznak. Valahol az éjszakában megbúvik egy meghívás, de most nem élek vele. Itthon vagyok, zenét hallgatok, merengek a múlton. Szuszi csukott szemekkel fekszik mellettem, de tudom, nem alszik, rám vigyáz. Ő az én daimónom. Most már egészen biztos vagyok benne.

 És mi lesz a jövő? Most az egyszer nincs kész válaszom rá. Most az egyszer engedem, hogy az események sodorjanak magukkal. Most az egyszer... nem tudom, mit akarok. 

 Úgyhogy ebben a kellemes -sehova.se.tartok.nem.tudom.honnan.jövök- állapotban megnéztem a blogom statisztikáját. A következő bejegyzések a legnépszerűbbek: 

1, Paleoasztronautika

2, Költői hitvallás

3, Számadás II.

4, Momo

5, 244

6, Egy oszlói írás

7, Ablak a múltra

+1 I need your grace

 Néha meglepődöm, hogy tényleg én írtam azokat a sorokat, melyek Nolasyn Krónikáinak régen megsárgult lapjain hevernek. Mintha egy másik dimenzióban jártam volna, mintha nem is én lettem volna, hanem egy olyan Lélek, aki még hisz az emberekben, a világban.

 De talán csak annyi történt, hogy felnőttem.

Hétvégi apróságok

 A mai napot az írásnak, az olvasásnak, a festésnek, azaz az alkotásnak szentelem. A tavaszi nagytakarítás első fordulója kipipálva, Hugi sokat segített abban, hogy hatékonyan és gyorsan készen legyünk. Ennek eredményeként ablakaink szinte átlátszó tisztasággal ragyognak, a függönyök szép fehérek, mint a hóvirág szirmai, és a porcicák sem kergetőznek a ritkán takarított sarkokban... Húsvét előtt olyan apróságok maradnak, mint a vitrinben sorakozó porcelánok portalanítása. Kívül rend, belül csend.

 Tegnap elkészítettem az esküvőszervezés feladatait. Listába szedtem, folyamatábra készült, mikor mivel kell foglalkozni. Nyilván a spontán hiba lehetősége benne van, mint mindenben, de akkor is van egy biztos pont, amihez vissza lehet térni és elemezni. Hja, elég rendszerszemléletben gondolkozom... (ugyanígy az egyetemi és munkahelyi feladatok is felosztásra kerültek, Főnökömnek köszönhetően megismertem egy remek módszert).

 Tegnaptól már nagyon komolyan gyakorolunk a manga fesztiválra. Igen, ismét debütálok a világot jelentő deszkákon, de mindnekit megnyugtatok, egy mukanásnyi hang sem fogja elhagyni torkomat. Táncolunk. Még azért nem töltöm fel megmutatni a tegnapi próbát, mert nem akarjuk kiteregetni a lapjainkat. De jó lesz. Nagyon jó lesz. És szerencsére senki nem fog megismerni szőke parókában ;).

És kisütött a Nap

Egy újabb csodálatos péntek, egy keményen végigdolgozott hét után megpihenünk. Legalábbis így lenne, ha nem éreznék kényszert az őszi nagytakarításra. Még van egy kis elintéznivalóm, aztán pedig jöhet a teljes kipucolás. Pókok, porcicák, reszkessetek! (Lehet jönni segíteni :D)

A minap rátaláltam egy oldalra. Előzőélet kalkulátor. Már maga az elnevezés is áltudományos (mi mást várhatnánk egy egzakt tartalmú oldaltól? :P) Mégis mi alapján számolja ki, hogy ki voltam? Na de a kíváncsiságom erősebb volt a racionális énemnél (mint úgy általában, ezért vagyok annyira szkeptikus) és bepötyögtem a születési dátumom. (Hah, már itt gyanakodni kell, hiszen hány meg hány ember született azon a napon, mint én? Egyről biztosan tudok, Franciskával Édesanyáink egy szobában voltak. Én délben, ő pedig 10kor született - asszem este, de erre nem emlékszem pontosan, lekötött a születés körüli trauma feldolgozása :))

E világra jöttöm időpontja pedig megmutatta egy lehetséges alterénem a múltból. Miszerint: XI. századi Németországban éltem (hol volt akkor még az egységes Germánia?), férfiként, magányosan, szerzetesként. Mérhetetlen tudásszomjjal voltam megáldva, mindent tudni akartam, kérdeztem és válaszokat kerestem. Ez utóbbi mostani életemre is igaz. De ez alapvetően a születésem dátumából is levezethető, hiszen azt mondják, a bakok már csak ilyenek... Mindenesetre megkaptam mostani életem feladatát is: segítsek a nálam szerencsétlenebbeknek is. Nah itt felhorkantam! Én nem vagyok szerencsétlen! Ezt kikérem magamnak! Igaz, hogy nem vagyok földi anyagi értelmebe véve gazdag, de ha azt mérjük, mennyi Szeretet vesz körül, akkor a felső tízezerbe tartozom. És nem-e ez az az örökség, amit az a Jézus nevű fickó hagyott ránk?

Nagyon érdekes, h tőlem függetlenül Anyukám is pont ezt mondta reggel. Bár most folyton fáj a foga, de ettől még boldog. Bármilyen furcsán is hangzik. Tudjátok, sok ember várja a nagy boldogságot, miközben az már rég ott van körülötte. Csak valahogy vakká tett minket a pénz hamis istene.

Egyébként ide kattintva Ti is röhöghettek. (Jaj de gonosz vagyok már megint...)

Szerdán Dr. Kopp Máriának volt könyvbemutatója. Bár ez a mű nem tőle származik, hanem Róla szól. A kötet a Titoknyitogató sorozat része, mely' olyan SOTE orvosokat, kutatókat mutat be, akik nagyon-nagyon sokat tettek le az asztalra, vitték hírül Hazánk hírét a nemzetközi tudományos világban és nem utolsósorban, adtak a Magyar Társadalomnak. A könyv mellett filmet is forgattak, interjút készítettek, kötetlenül beszélgettek arról, mi is vezeti a nagy koponyákat életpályájukon. Nagyon megfogott, amit Mária mondott a hitről. Mi, emberek egy magasabb transzcendencia részei vagyunk...

Egy hosszú hét feltehetően hosszú krónikája

Gólyatábor: pipa. :D

Másra számítottam, ám így kellemesen csalódtam. Tata, imádom!!! A tó olyan csodálatos! Nem épült ki, csupán a nyugati partján magaslik néhány épület, köztük az egykori Eszterházy-kastély is. (Amihez kétszer is megpróbáltunk eljutni, de mindakétszer lekapcsoltak minket :D) A tó vize morcosan hullámzott az állandó esőben, az ég folyamatosan ontotta könnyét. Ami azért is érintett kellemetlenül, mert sem esernyőm, sem kapucnim sem volt. De a cuki kis pillangós kendőm igen :). 

A társaság szimpatikus volt, a teljes szoc.-szocpol csapatból 10en képviseltük magunkat stabilan, ebből hárman szocpolosok. Az első nap még ismerkedéssel telt, második nap meg már jó volt abból a szempontból, hogy sok-sok emberkével beszélgettem az Életről, a Világról és hasonló dolgokról. Ez már hiányzott, kicsit a Bujutsus időkre emlékeztetett. A zene sem volt rossz, a csoportunk együtt is táncolt :) Az elemzők között is elvegyültem kicsit, az egyik, vagy éppen az egyetlen lány nagyon finom koktéllal kínált. 

Persze voltak feladatok is, amik vállalhatóak voltak. A tábor előtt olyan vízióim voltak... ejha... :D

Szóval, sikerült felvenni a corvinusos identitást. Legalábbis momentán így érzem, főleg, hogy ma másfél órás sorban állás után megkaptam a diákom is. (Dodynak kiemelt info ez :) büszke lehetsz rám... aztán majd csak bent kell maradni, igaz?)

Érdekes tárgyaink lesznek, van, amit várok, van, amiről szívesen lemondanék.

Most megyek, mert még Krokodil Dundee éppen most érkezik meg. 2,5 év... Most minden olyan tökéletes.

Búcsú a szoknyától

Reggel a szokásos böngészések között nézegettem az időjárás jelentést is. Hidegfront, 10 fokkal hidegebb lesz, és vége a nyárnak. Bár meglehet, hogy szeptemberben még lesznek meleg napok, de az igazi nyári hangulat tovaszáll.

Este orgonakoncerten voltunk a Szent Anna templomban. Könnyű nyári ruha, egy kis bolero, hogy a vállaim fedve legyenek. Amikor már a Batthyány térre értünk, gyanúsan fújt a szél. A koncert amúgy érdekes volt, szeretem az orgonát, de csak egy-két kedvenc darabom van. Miután végetért a hangverseny, kint már leszakadt az ég. Fáztam. Nagyon. Reszkettem, mert eljött a hideg, a felhők az égen és nincs Napfény. Már az lesújtott, hogy 9 órakor sötétedik, de ez a hideg... brrr... momentán semmi sem teszi vonzóvá számomra a telet.

Volt még egy gondolatom, de most épp South parkot nézünk, így inkább zárom soraim, mielőtt még magasabb eszmefuttatásokat vetném ide. Vagy mi.

Emberség (?)

Trieste, naplemente.

Egy csodálatos nyár emléke, mely örökké lelkünkben él tovább. Bár a kép nem teljes tökéletességében adja vissza a Nap búcsúját. 

Továbbra is az ókorban kalandozom, most érkeztem meg Kréta szigetére, ahol Minea teljesítheti az istenének tett fogadalmát, és beköltözik az istene barlangjába. Bár Szinuhe majd belehal elvesztésébe, mert igazán megszerette őt. Mielőtt útra keltek volna a szigetre, a Hettiták földjén vedégeskedtek. Tudni kell róluk, hogy kegyetlenek más népekkel, de a vendégeket szívesen fogadják. A Hettitáknak éppen ezért borzalmas híruk van. Miközben ők saját magukat emberségesnek tartják. A következő gondolatot azért ragadom ki a könyvből, hogy elmélkedjetek rajta ti is. (Azt gondolom, érdemes, de nem kötelező.)

Szinuhe és a hettita írnok közt lezajlott beszélgetés, a következő szavakat az írnok mondja:

"... Mi az a műveltség? - kérdezte, és ismét töltött magának. - Mi is tudunk olvasni meg írni, és mi is gyűjtünk levéltárunkban számozott agyagtáblákat. Az, hogy kiszúrjuk a foglyok szemét, csak emberbaráti cselekedet, hiszen egész életükben malomköveket kell forgatniuk, és munkájuk nagyon fárasztó, de még fárasztóbbnak éreznék akkor, ha látnák az eget és a földet, meg az égen repkedő madarakat. Csak hiábavaló gondolatok ébrednének bennük, és végül meg kellene ölnünk őket szökési kísérleteik miatt. Ha katonáink a határvidékeken néhány embernek levágják a kezét, néhánynak meg feje bőrét a szemére húzzák, egyáltalán nem kegyetlenkedésből teszik, hiszen magad is láttad, hogy otthonunkban vendégszerető és barátságos emberek vagyunk, szeretjük a gyermekeket és az apró állatokat, és feleségeinket nem ütjük meg soha. Csupán az a célunk, hogy félelmet és rémületet keltsünk az ellenséges népekben, hogy idővel harc nélkül meghódoljanak hatalmunk előtt, s ne okozzanak maguknak felesleges kárt és pusztulást. Egyáltalán nem szeretjük az értelmetlen kárteveést, azt akarjuk, hogy az idegen országok és városok minél sértetlenebbül kerüljenek uralmunk alá. Az olyan ellenség, amelyik retteg, már félig legyőzöttnek számit. ..."

755.

Nolasyn tegnap múlt 4 éves. Lehet bontani a pezsgőt és énekelni nagy sikerű születésnapi dallamokat. Négy évvel ezelőtt a SOTE XX. emeletén ültem és bámultam a felhők vonulását. Vártam az idő múlását. Most annyi a különbség, hogy nem a SOTE-n vagyok, de szintén magaslati levegőt szívok, messze ellátok innen, hegyek biztonságos ölelésében. A felhők itt is ugyanolyan szépen formálódnak alakzatokba, mint akkor, négy évvel ezelőtt.

Mennyi minden történt azóta! Se szeri se száma a változásoknak, a fejlődésnek. Most, ahogy előre tekintek, nem látok korlátokat, csak végtelen szabadságot. 

Sok-sok gondolat, boldog pillanatok és szomorú események fültanúja volt e kis blog. Néhol minden nap többször is frissítettem, máskor pedig hetekig ide sem néztem. Néha csend van bennem, nem jönnek a szavak, vagy ha érkeznek is, csupán kusza sorokban, értelem nélkül.

Várom az idő múlását és közben a szokásos kérdéseken agonizálok. Ki vagyok, mi végre születtem, hova tartok? Merre vezet utam? Egy ismerősöm véleménye rólam teljesen más megvilágításba helyezte eddigi létezésemmel kapcsolatos elgondolásaim. További kérdéseket vet fel, de régiekre választ ad.

Néha nem árt ilyen fajta tükrökkel szembe néznünk. Még akkor is, ha a felismerés fájdalmasabb, mint hinnénk.

Tavasz van (?)

Bocs, de egyszerűen nem volt kedvem írni. 

Olyan gyorsan elszállt felettem az idő. De én akartam így. Több, mint két hónapja én kívántam, minél gyorsabban teljen el az idő.

És az idő így is tett.

Megint ott tartok, hogy nem tudok mit felmutatni. Jó, mondhatod, elvégezted a főiskolát - de ezt még rajtam kívül sokan mások is megtették. Most várok. Bár a drámapedagógia kapcsán a tavaszi vizsgaidőszakom roppant zsúfolt lesz. Ebbe a félévbe kellene belezsúfolnom 55 kreditet, két szigorlattal. Jó, drámáról van szó, szívem csücske. (Egyik.) Ám még előtte össze kell írni rendesen az óráim. Egyéni tanrendes leszek. Remek, szuper, legalább el tudom végezni és lesz még egy papírom. Csodás. Ettől még nem érzem magam sokkal, hogy is fogalmazzak, sokkal hasznosabbnak. (A társadalom szempontjából.) Úgy érzem magam, mint aki lebeg a semmiben. Nem kellek egy munkáltatónak sem. (Panaszról ennyit.)

Az Oroszlán visszatért. De feltűnt egy régi kapcsolat is. Örület, úgy érzem magam, mint Charlie Nicholson a High Fidelity-ben, amikor főhősünk megkeresi őt, hosszú-hosszú évek múltán. Emelett nagyon fura és felkavaró érzés is. A középiskola távoli emléke hirtelen újra kézelfoghatóvá vált. De nem élhetek örökké az emlékeimben. Előre kell tekintenem. Most muszáj kapaszkodnom a holnap bizonytalan ígéretében. Különben beleörülnék. Az életbe. Fura, nem? Amikor az ember ott áll az érettségi előtt, azt hiszi, hogy már felnőtt. Pedig korántsem. Az évek során válik azzá, ahogy egyre több és több felelősség rakodik vállaira. Hol van már a gondtalan gyermekkorból kivezető átmenet? A serdülőkor maga bájos ártatlansága? (Lehet ezzel vitázni...) Az a sok küzdelem, amivel kivívjuk helyünket a világban és keressük a helyünket.

De a valóság mást mutat. Valóság? Szubjektív valóság. Hm, mi emberek oly' sok illúziót dédelgetünk keblünkön, hogy egyszerűen nevetségesek vagyunk. Viszont ezek nélkül az illúziók nélkül talán nagyon magányosak lennénk... Belső világaink létezése csak számunkra bizonyosság. Mások számára pedig csak egy képzelt elme képzelt ragyogása.

Szóval az Oroszlán visszatért és fénye erőssebben ragyog lelkemben, mint valaha.

Kicsapongó gondolatok egy alkotói válság közepén. Így jellemezhetném mai írásom. Hosszú hallgatás után írhatnék arról is, hogy milyen csodálatos utazásokat tettem egy-egy könyv révén. Milyen fantasztikus új felfedezések tárultak fel előttem. Hogy minden nyavajgásom ellenére is mennyire szeretem az életem és azon Lelkeket, akik a részei. 

És a Tavasz itt van. Hóeséssel, hideggel, latyakkal. Hóvirággal, tőzikével. Jégvirággal.

Az időt megtanultam felgyorsítani, de most szeretném, ha lassúlna. Szeretném megfogni negyed évszázadom minden egyes mozzanatát. Ez egy fontos év. Nagyon fontos. Várakozással teli, reményekkel. És ugye a remény már akkor tudja, hogy egy dolog szép, mielőtt elkezdődne. 

Még egy utolsó gondolat a végszó és a pont előtt. Miért várjuk el, mi emberek másoktól a saját boldogságunkat? Miért keressük saját sikertelenségünk és bizonytalanságaink okait másokban? Miért nem fogadjuk el, hogy saját énképünket kell rendbetenni. Saját magunkkal kell tisztában lenni. Aztán tudunk csak igazán másokra figyelni. Ismerős az érzés, amikor valaki megkérdi Tőled, hogy vagy és aztán meg sem várva a válaszod máris rákezd panaszkodni? Alig várja, hogy figyelmed rá vetüljön. Erről beszélgettem este egy kedves Barátommal, azt hiszem ezért is akartam még leírni ide.

Végszó. Nem ígérem, hogy egyhamar megint írni fogok. De azt sem, hogy nem. Most csak egyszerűen elengedem magam és lebegek. Nem fogom felidegesíteni magam semmin. Az Élet nem erről szól. Harmónia. Pont.

2 days to go...

Kérem szépen, lassan célegyenesbe érünk....

Más, szolgálati közlemény: jelentkezzen bátran, aki névtelenül kommentálta a blogom három korább írását. Kíváncsi vagyok, hogyan talált rájuk...

Megy a hiszti meg a nyafi. Közben belül halálosan nyugodt vagyok, pedig ma nem sokat tanultam, csak bámultam ki a tételek felett. Egy lusta dög vagyok... De úgy érzem, lassan teljesen szociálpedagógus identitással rendelkezek, márcsak az a nyamvadt államvizsga és léphetek a következő szintre.

Életem végéig tanulni és tanítani fogok. Ez az én küldetésem.

4 days to go...

Szerettem volna tegnap is írni, de végül nem maradt rá időm. Néha úgy érzem, akár most is le tudnék vizsgázni, máskor meg úgy megijedek, hogy legszívesebben egy alteregomat küldeném el magam helyett. (Ez egy bujtatott felhívás számukra, várom jelentkezésüket...)

Ma törvényekkel foglalkozok. Semmi logika nincs abban, ahogy meghatározzák pl.: a rendszeres vagy éppen a rendkívüli gyermekvédelmi támogatásokat és kedvezményeket. Azt megértem, hogy mindent a mindenkori öregségi nyugdíjhoz mérnek, de azt pl. honnan szűrték le, hogy 110 %-át nézik vagy éppen a hatvanszorosát? De ez csak két példa volt értelmetlen szorzókra. Tartok tőle, hogy ezeket nem fogom elsajátítani és ha ezeket húznám ki, akkor szépen elmondom a véleményem a rendszerről...

Egyébként egész jól állok idővel. A következő napokban lespórolom az alvást... Minek az?

Most rövidke szünetet tartok, közben rádiót hallgatok, éppen Lady Gaga szól, Bad romance. Tetszik a dal lendülete, bár meglehetősen kommersz, akkor is jó... (Lehet ezért kövekkel dobálózni felém...:P)

Tegnap annyira csodálatos este volt! Csontig hatoló hideg, csípős szél, hóesés... Tiszta Oslo hangulatom lett tőle. Főleg a kopár fák látványától, ahogyan szépen megültek ágaikon a hópelyhek. Rendezett káoszban. Szép ez az új téli kosztüm, ami a körúti szunnyadó enteket takarja.

Tegnap jeletnekeztem mindenféle állásokra. Poénból beadtam az Állami Operaházba is öltöztetőnek... :P Onnan már visszajeleztek, hogy megkapták, meg egy Gyermekotthonból is jeleztek, hogy ők is várnak majd valamikor állásinterjúra... Remélem be is hívnak, mert ott lenne kedvem dolgozni és folytathatnám a serdülőkori depresszióról a kutatásom.

Vodka és őszibarack, harmónia és vallásháború, változás kontra spar plakát és egy költői kérdés az Olympus-ról

Már bőven elmúlhatott 7 óra, amikor jöttem haza a 85ös busszal Dorottyától. Államvizsga tételek közös egyeztetése céljábüól nála töltöttem a napom. Figyeltem a világot, ahogy az esti megvilágításban elmosódtak a körvonalak. Szürreális az éjszakai világ. Ha nem lenne villamosság, nem látnák belőle semmit. Vajon az ember szeme régen mennyire alkalmazkodott a sötéthez és most mennyire nem? Talán ahogy megszoktuk, hogy képesek vagyunk olyan technológiát kifejleszteni, ami segítségével látunk a csillagtalan, Újholdas éjszakákon is, úgy elvesztettük az igazi sötétben látás képességét is. Talán. Szóval ebben a láthatatlan látó világban felfigyeltem a plakátokra, amik az egykori gyártelepek, vasútsínek mentén próbálják takarni a lepusztult tájat. Két változást hírdető választási kampány mellett a spar alacsony árai. Valahogy odailletek, egymás mellé... Változás. Milyen sokatmondó szó. Úgy látszik a narancs úgy véli, ha Obamának bejött, akkor nekik is sikert hozhat. Megjátszák azt, amire az emberek vágynak: változásra. Elhintik a tudatalattiban, hogy bizony változást hozhatnak. De azt tartsuk szem előtt: szarból ők sem tudnak várat építeni, hacsak nem nyerték meg egyéni képviselőnek MacGyvert...

Egyébként ha akartok közel vidámparkbeli élményeket szerezni, akkor utazzatok csuklos busszal, a hátuljában, enyhe kanyarba dőlő leejtőben...

Harmónia kontra vallásháború: Vasárnap kezdődött az ökomenikus ima hét, ami annyit jelent, hogy a különböző Egyházak, Felekezetek lelkészei más-más templomban tartanak szertartást. A vasárnapi misén a drága, öreg papunk arról mesélt, milyen szépen zúg a református, az evangélikus, a római és a görög katolikus... harangok egymás mellett. Harmóniában. Vajon mi emberek miért nem halljuk meg ezt az összhangot? A harangok miért tudják, amit mi nem? Azt, hogy a dogmák mögött ugyanaz rejlik, az Egyetlen, Tökéletes Létezőség. Tekintsünk bármilyen vallásra, a mélyén ugyanazt találjuk. Akkor meg mi értelme van Dzsihádot vagy keresztes hadjáratot indítani?

Ma azon tűnödtem, mi történt volna akkor, ha egy egyszerű halandó fogja magát és felmászik az ókori Görögország Olympus-ára? Mit talált volna ott? Ha Semmit, ki hitte volna el neki? Ha Mindent, ki hitte volna el neki? Emberi ismereteivel fel tudta volna fogni, hogy mit Lát? Talán volt ilyen ember, és talán pont ezért tűnt el szép csendben az istenek imádata. De talán csak az istenek költöztek el, mert túl sok volt a látogató...

A vodka és az őszíbaracklé kapcsolatát meg inkább ne firtassuk... De azért finom volt... Még azután is, amikor rádöbbentünk, hogy narancs helyett valami más gyümölcsöt hoztunk... :P

Pillanatnyi Helyzetjelentés

Megjelent a fény az alagút végén. Halovány reménysugár bontakozott ki a sötétben, már nem tapogatózunk vaktában, reális célok felé tartunk. A zavar, mely fellépett az éterben kreatív energiákká formálódtak át. Krizisben voltunk az elmúlt közel két hónapban, mely megoldása nem várt fordulatokat hozott magával. Hihetetlenül hálás vagyok mindenkinek a támogatásáért. Legyen szó pár mondatról vagy hátbaveregetésről. Az elmúlt időszak tökéletesen megmutatta, kikre tudunk számítani, kinek jár a szája és ki az, aki abszolut leszar mindent, ami mással történik. Nyilván nekem is megvannak azok a kapcsolataim, amikben én is ugyanezt adom vissza.

Ugyanakkor életem egy fontos területen a kapcsolat zátonyra futott. Nem tudom, hogyan tovább. Nem tudom, merre tovább. Mintha valamit valamiért cserébe működne a világ, s ha valami pozitívum érkezik, máris jönnek a keselyűk és elveszik, ami addig a világot jelentette. S itt maradsz árván, magányosan.

Hogy lehet megállítani a homokóra szemeit?

Holnap reggeltől vasárnap estig Aszódon leszek a Javítóban. Vélhetően semmilyen módon sem fogok csatlakozni a cyber világhoz, nincs kapcsolat, a gépet meg nem cipelem le magammal, gyanítom wifi sincs ott. (brühüm-brühüm)

A táskám bepakoltam, de minden utazás előtt aggódom azon, mindent elrámoltam-e. Mivel nem mehetünk ki az épületből, három napi hideg élelem lapul túratáskám javarészében. (Aki ismer tudja, hogy ez több csokival jár és halackász (nyami) konzervvel. (Idén becsúszott gyümi is az étlapra...) Rengeteg idegen fog körülvenni. Hát majd valahogy túlélem vasárnapig. (Legalább kaja lesz, ha internet nem is. Persze kapunk reggelit, ebédet, vacsorát...)

Ideje aludnom, hosszú hétvége előtt állok. (Illetve ülök... Nem sokára fekszek...)

Ég Veled, Budapest. A vasárnap esti viszontlátásra! :)

Váratlan utazás

A Duna Tv-n most újra adják, noha a teljes egésze megvan DVD-n. Most is könnyet csal szemembe, oly' kedves és bájos, egyszerű és tiszta sorozat, a mindennapi szennyben igazi felüdülés. A mai résznek épp vége, s szívem szerint elköltöznék Avonlea-ba. (Nem érdekel, hogy sem internet, sem angol wc, sem egyéb olyan komfort tényezők nem lennének, mint amik most veszik körbe kényelmes kis életem. Cserébe kapnék tengert, tiszta levegőt, egyszerű embereket, Lelkeket, romlatlanságot. Meglehet többet szenvednék a betegségektől, meglehet, kényelmetlen lenne gyalogolni a boltig, meglehet sok gond lenne az állatok mindennapi ellátásával. Talán nem lenne annyi jó könyv, mint most. Talán sok minden hiányozna, ami most osztályrészem. De talán nem tudnék ezek létezéséről és evégett nem is tűnne fel hiányuk...

Ma Tökölön voltam az fk-s börtönben. Első interjú fogvatartottakkal. Két fk beszélgetett velünk. Egyikük életellenes bűncselekmény miatt ül, másikuk pedig rablás vétségét követte el. Sok mindent megtudtam a bv intézmény belső életéről, de persze mindez csupán a felszín volt... Ki tudja, mi zajlik a zárkákban, amikor a felügyelő "nem lát és nem hall" semmit... Csicska, Csatlós, csontra szabadul, megcsináltam az okosságot, karácsonyfa... börtönszleng.

Hónap végén a pártfogókkal is megyek Tökölre. Most hétvégén meg Aszód... Péntek reggel már elszivárgok a városból és csak vasárnap este térek vissza. A csoporttársaim erről a kurzusról első látásra szimpatikusak. Jól érzem magam köztük.

Ma este - Hedzsinek hála - még megyek egy előadásra az ELTE-re. Annyira imádom ezt a szellemi pezsgést ami mostanában körbeöleli napjaim. :)

Egy igen esős hétfő krónikája

Fúj... kezdhetném imigyen is, de inkább: végre megérkezett az eső. (Így azért már sokkal szebb, nem?) Szóval reggel az a csúnya telefon ébresztett, bár Cartel Burwell zenéje zökkentett ki az álmok folyamából, mégsem éreztem túl nagy kedvet - amivel valószínűleg nem voltam egyedül - ahhoz, hogy elkezdjem a napot. De valahogy megállt az idő és a lustálkodás ellenére időben elindultam és beértem. Bár gyak.helyen nem találtam magam. Jött egy lány a fősuliról egy hetes gyakorlatra, színfolt volt eddigi adminisztrációval telt heteim életében. Újfent megállapítottuk, kicsi a világ... EKG, Oslo... és persze a drága Vác.

Mostanában felelevenítem zongorás múltam darabjait, órákig ülök imádott hangszerem mellett és püffölöm a fekete-fehér billentyűket. Messzi tájakra repít, vagy épp a múltba. Lelki szemeim előtt megelevenednek történetek. Vajon hányan és kik játszották vagy játsszák ugyanezen műveket? Vajon hány és hány érdemes alkotás hever porlepte sarokban? S vajon hány és hány csodamű nem kerül soha audencia elé, mert alkotója a sírba viszi magával a páratlan dallamokat és hangzásvilágot?

A zene hídakat épít, de eme igazságot nem én fogalmazom meg először.

Odakint oly' sötét van, itt az ősz, itt van újra. Most már végérvényesen beköltözött... Tavaly ilyenkor lázasan készülődtem a repülésre. Mily' távoli emlékként hat most. Egy év. Hogy elrepült az idő felettem... Hiányzik Oslo, az a szabadság, gondtalan világ, ami ott fogadott és őrízte mindennapjaim. Csodálatos volt. Talán egyszer visszatérek, de most megálljt parancsolok a mélázásnak a múlton, s megyek, felkészítem Lelkem a Találkozásra. :)