Elfelejtettem bekapcsolni a szárítógépet, így most még várnom kell plusz háromnegyed órát. Ez a méreg, nem a cián, már mennék aludni, fáradt vagyok, távol az otthonomtól, egyedül egy idegen országban. Noha vannak a csoporton belül Rokonlelkek, de akad olyan is, akitől inkább távoltartom érzékeny lelkivilágom. Ennyit a norvég-magyar csoportdinamikáról.
Annyi minden történt az elmúlt egy hétben, amiknek következtében már most érzem, nagyon fura és idegen lesz hazamenni. Oslo hihetetlenül más, mint Budapest. Csupán fél órát utaztunk szombaton, amikor már kiértünk a város szívéből és hihetetlenül gyönyörű vidéken jártunk. Tündérmese, ahogy Fernando mondaná. (Itteni évfolyamtársunk az Egyetemen.) Ma az Élet és Halál múzeumában voltunk. Emanual Vigeland mauzóleuma, ami igencsak roppant méretűre sikerült. Téglatest alakú, négy sarkában négy érdekes szobor az élet kezdetéről - amikor egy férfi és egy nő mélyen szeretik egymást - a születésről - a szobron apró részletekkel ábrázolta a művész a köldökzsínort is - a spontán vetélés és az erőszak. Sajátságos sír. Egyetlen ablak sem enged be fényt, a falakon festmények, meztelen testek, férfiak, nők, gyermekek, arctalanok, vagy éppen kifejező vonásúak. Hatása most is Lelkemig hatol. A Szerelem szüli az Életet. A Szerelem megöli az Életet. Aki átélte, tudja, miről írok. A Szerelem ott van minden percben.
És az Idő. Annyira felesleges mégis szükségszerű. Az évszakok számára természetes, nekünk szinte kötelező. És az idő tényleg nem számít. A norvégok nem sietnek sehova mégis időbe érkeznek mindenhova. Hogyan csinálják? Nem borulnak ki, ha átmegyek a piroson, lefékeznek és még mosolyognak is. (Képzelem, hogy belül mit gondolhatnak...) Munka után pedig a legtöbb ember a zöldbe megy még. Nem a TV előtt ülnek naphosszat, vagy éppen a kocka villodzó monitorját bámulják. Meditatív jellege van a körülöttem lévő sok impulzusnak. Ezt most jobban nem tudom megfogni, hogy leírjam. Esténként elmélyülök az időtlenségben. Idegen ágy, idegen szoba. Az ablakon beszűrődik a Holdfény, a csillagok reszkető fénye. Nem vagyok messze az imádott Északomtól.
És közben olyan, mintha egy másik dimenzióba járnék. Egy másik világban. És valahogy így van ez.
Most pedig ideje van kiszedni a ruhákat a szárítókból, nyugvóra térni, és várni egy újabb holnapot, közben pedig hálát adni a maiért.
A Barátság pedig kilometerektől is Barátság marad. Akkor is, ha éppen Hora Mester időrózsái egymás után sorvadnak el a Szürke urak szájában, aminek következtében egyszerűen elvész az idő a határidő napló zsúfoltan teleírt lapjain.
Annyi minden történt az elmúlt egy hétben, amiknek következtében már most érzem, nagyon fura és idegen lesz hazamenni. Oslo hihetetlenül más, mint Budapest. Csupán fél órát utaztunk szombaton, amikor már kiértünk a város szívéből és hihetetlenül gyönyörű vidéken jártunk. Tündérmese, ahogy Fernando mondaná. (Itteni évfolyamtársunk az Egyetemen.) Ma az Élet és Halál múzeumában voltunk. Emanual Vigeland mauzóleuma, ami igencsak roppant méretűre sikerült. Téglatest alakú, négy sarkában négy érdekes szobor az élet kezdetéről - amikor egy férfi és egy nő mélyen szeretik egymást - a születésről - a szobron apró részletekkel ábrázolta a művész a köldökzsínort is - a spontán vetélés és az erőszak. Sajátságos sír. Egyetlen ablak sem enged be fényt, a falakon festmények, meztelen testek, férfiak, nők, gyermekek, arctalanok, vagy éppen kifejező vonásúak. Hatása most is Lelkemig hatol. A Szerelem szüli az Életet. A Szerelem megöli az Életet. Aki átélte, tudja, miről írok. A Szerelem ott van minden percben.
És az Idő. Annyira felesleges mégis szükségszerű. Az évszakok számára természetes, nekünk szinte kötelező. És az idő tényleg nem számít. A norvégok nem sietnek sehova mégis időbe érkeznek mindenhova. Hogyan csinálják? Nem borulnak ki, ha átmegyek a piroson, lefékeznek és még mosolyognak is. (Képzelem, hogy belül mit gondolhatnak...) Munka után pedig a legtöbb ember a zöldbe megy még. Nem a TV előtt ülnek naphosszat, vagy éppen a kocka villodzó monitorját bámulják. Meditatív jellege van a körülöttem lévő sok impulzusnak. Ezt most jobban nem tudom megfogni, hogy leírjam. Esténként elmélyülök az időtlenségben. Idegen ágy, idegen szoba. Az ablakon beszűrődik a Holdfény, a csillagok reszkető fénye. Nem vagyok messze az imádott Északomtól.
És közben olyan, mintha egy másik dimenzióba járnék. Egy másik világban. És valahogy így van ez.
Most pedig ideje van kiszedni a ruhákat a szárítókból, nyugvóra térni, és várni egy újabb holnapot, közben pedig hálát adni a maiért.
A Barátság pedig kilometerektől is Barátság marad. Akkor is, ha éppen Hora Mester időrózsái egymás után sorvadnak el a Szürke urak szájában, aminek következtében egyszerűen elvész az idő a határidő napló zsúfoltan teleírt lapjain.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése