Ma reggel arra ébredtem, hogy kint vastag felhőréteg takarja az eget. A tegnap éjjeli viharra már csak néhány kisebb-nagyobb tócsa emlékezteti az embert. Csodás időnk van, 10 fokkal kevesebb, mint az elmúlt napokban.
Miután a reggeli szokásos teendőimmel végeztem, belibegtem a NET-be, meg sem álltam a 20. emeletig. Hozzáláttam a napi szokásos dolgaimhoz. Ezeddig semmiben sem tűnik átlagon felülinek a napom. De amikor hátramentem a nagy fénymásolóhoz, hogy sokszorosítsak néhány fontos papirfecnit, kitekintettem az ablakon, és mondhatom ragyogó látvány tárult a szemem elé. Messze előttem, a Budai Vár mögé magasodó távoli hegyek egybeolvadtak az éggel, és a szürkeségbe vesző messzeség földöntúli külsőt kölcsönzőt a tájnak. Ha ma reggel nem jövök be dolgozni ki tudja milyen okból kifolyólag, biztos lemaradok erről a látványról. Noha "csupán" egy légköri jelenségnek lettem szemtanúja, akkor is lenyűgőzött. Már megérte reggel felkelni.
Visszasétáltam a helyemre - meg kell hagyni, innen is páratlan kilátás nyílik az égre és az alattam elterülő épületekre, de ezen az oldalon a sík vidékre lehet nézni, nem messze innen az új Nemzeti Színház fogadja a fürkésző tekinteteket, hátában a Művészetek Palotájával, amiben még nem is jártam, amit majd egyszer pótolni fogok. Szóval, most itt ülök, ezen sorokat gépelem, és életre hívok egy új blogot, a netes naplók népes táborában. Nem ígérem, hogy sűrűn fogok írogatni, de azt sem, hogy elhanyagolom. Most pedig, zárom életem első virtuális magánjellegű bejegyzésének sorait.
