A kódolás utáni élet...

Egy kicsit nekem is fura ez az új rendszer...

Délelőtt Dodyval voltunk az Archivumban. Ő kávét ivott, én meg fincsi Pillangkókisasszony teát, amiben napraforgó is van. Bár a második csésze teába túl sok zacc került a teába, amitől aztán a gyomrom kicsit táncott járt. Hazaértem, alig egy órát voltam itthon, aztán mentem találkozni Lacival, a vonatok viszont Vác felől késtek, ami csak a malmomra hajtotta a vízet, mert kishijján én is lekéstem a vonat beérkezését. Aztán megnéztük a Transformerst. Nagyon tetszett! (Főleg, mert Linkin parkos zene megy benne!!!)

Este Bélánál kötöttem ki, nagyon szép lett a szobája! És az egyiptomi szobrait a bíboros háttér jobban kihangsúlyozza. Meseszép a naplemente az ablakból. Készítettem róla pár képet. Béla szobája annyira ő, a személyiségét adja vissza.

Mára ennyi szó elég. Még kellenek engedélyeket kiküldenem, és az is elég macera...

Székesfehérvár, Székesfehérvár!

Ma Fehérváron voltunk Anyuékkal -családi kiruccanás :), a Bory várat fedeztük fel. Olybá hatott, mint egy mesebeli séta egy nem evilági helyen. Amint beléptünk a kertbe, egy másik világban találtuk magunkat, ahol "mesélnek" a kövek. Szobrok, rendezett kert, sok lépcső, néhány torony. Aztán Fehérváron találtunk egy babamúzeumot, ami meg időutazásra vitt minket a XIX.-XX. század Játékországába. Mennyivel igényesebb játékokat gyártottak akkor! Most meg... Jól eltelt a nap, jók ezek a családi össznépi kimozdulások. Lettek képek is, de a tököm tele van már a képfeltöltésekkel. (a prágás blog is emiatt szünetel ez elkészüléssel...) Majd feltesek párat, de igazából olyan megoldást keresek, ami direkt képek virtuális tárolására készültek. Majd utánanézek este.

Nem nagyon van kedvem most semmihez. Holnapra kaptam egy mozis programot, Transformers (Linkin parkos zenével!!! :). Este edzés, végre, a Csapattal :) Már hiányoztak. Kedden Dodynak főzök valamit, még a túrán megígértem, bár ő még nem tudja - most már igen XD -, hogy főzni fogok. Hehe. (velőtrázó sátáni kacaj...) Fáj a fejem is, este túl sokáig voltam fenn (volt az hajnal is, amikor elaludtam.) Most éppen a Krokodil Dundee-t nézem :) gyerekkorom kedvenc kalandfilmjét, most is szeretem!

Prága nekem tündérkert volt, és marad is. Mert én olyannak látom. És van aki felismerte Közületek, hogy magamnak írom e sorokat. Teljesen mindegy, mit gondoltok ezek alapján. Nem fogok attól megváltozni, hogy Ti milyennek láttok engem, az a Ti tükrötök fényében van, amiben elsődlegesen Magatokat látjátok, és azon keresztül a világot( de ez így van rendjén). Követem az utam, amerre mennem kell. Időnként meggondolatlan vagyok, de nincs olyan, amit nem lehetne rendbehozni, ha hibázunk (leszámítva a halált, de az nem ide tartozik). Csak megindulni azon az úton, hogy belássuk tévedésünk, az nehéz. És én olyan ember vagyok, aki iszonyat nehezen tűri a kritikát... De elviseli (rosszabb esetben duzzog...XD).

És végül, nem félek a sérüléstől, csak óvatosabb lettem. És ahogy írtad, "soha ne hagyd, hogy a félelem uraljon!" :)

Heh, holnap reggel kávé a férjemmel :) (kedden meg arzénos főzés...XD)

És valóban: No limits, Azurra! :)

Ne bízz meg senkiben, hogy megbizhass mindenkiben...

Mostanában úgy érzem, mintha az Élet gyorstalpaló tanfolyamán vennék részt. Helyettem amúgy sem okulhat senki az eseményekből, mert az olyan lenne, mint amikor a kisgyerek elesik, és felsegítik. Nem szabad. Lehet, h sír, de idővel elapadnak a könnyei, és aztán szalad megint tovább. Aztán elesik. De nem segíti fel senki, ám bíztató szavakkal tartják benne a lelket, hogy "katona dolog". És a gyerköc feláll, és megy tovább. Megtanulja, hol, és miért esett el.

Ma Petivel megnéztük Stephan Kingtől a Golyó című filmet. Nagyon tetszett. Elvont, művészi, tartalmas, mondanivalóval a végén. Mindenkinek ajánlom, de gyengébb idegzetűek készüljenek fel, hogy helyenként sokolják az embert...

u.i.: nem tudom, h ki volt az a négy szavazó, akik eddig már voksoltak, de nekik nagyon köszönöm, a szavazatuk sokat számít nekem... köszönöm! : )

Ariadné fonala

"Miért írsz meséket, ha magad sem hiszel bennük?"
Miért szősz terveket, s álmokat, ha Te vagy az az egy, aki kételkedik bennük?

Ott állsz egy díszes kapu előtt. Az ajtó félig nyitva áll, de Te mégsem lépsz még be. Habozol. Kételkedsz. Kell ez Neked? Megfontolod a lehetőségeket. Aztán döntesz. Belépsz a vörösfenyőből készült ajtón. Ahogy átlépsz a küszöbön, egy sövényekből szőtt labirintusban találod magad. Az ajtó, amin beléptél, eltűnik mögüled, és zöld borostyán növi be helyét. Már nem tudod, hol jöttél be, de már ott vagy, nincs visszaút. Valami megcsillan a fényben, a földön, előtted. Egy vékony ezüstfonál. Felveszed. Követed. Nem tudod, merre visz, de a fonál nem fogy el a kezedből. Közben a környezeted folyton változik, néha váratlan kitérőt kell tenned, néha a fonal kettéágazik, de bárhogy döntesz, érzed, bízhatsz a fonalban. Hol a sövény vesz körbe, hol pedig alagúton mész keresztül. Néha borongós az ég, néha meg elvakít a napsütés. Aztán elérsz oda, ahonnan nincs tovább, és a történet végére ér...

Számomra ilyen az írás folyamata. Sok vörösfenyőből készült ajtón léptem már át, és sok történet látott már bennem napvilágot. De még van ajtó, ami félig nyítva, és van, ami meg még zárva. Mert nem én akarom megírni a történeteket, hanem a történetek szeretnének megszületni... Ariadné fonala pedig mindvégig ott lesz, vezet, és oltalmaz. :)

Világi információ: a prágai blog készül, csak lassan haladok a képek feltöltésével.

Egyszerre üres, végtelen és élettel teli...

Ez az út nem csupán külföldi látogatás, világjárás volt, egyfajta kettősséggel rendelkezvén befelé is vezetett. És ahogy kezdtem megtalálni önmagam, úgy lett egyre barátságosabb Prága is. Mert minden városnak Lelke van, ami nem csehül, nem magyarul és nem is egyéb nyelven szólal meg, a Lelkek nyelvén beszél. Budapest is ilyen város, és számtalan példát tudnék még felhozni. (avagy, minden olyan helyet, ahol valamiféle település van.) De itthon minden követ ismerek, s néha már meg sem hallom, amit szülővárosom suttog nekem. Prága viszont idegen. Az ország, a kultúra, a mentalitás (Süsü kampányolása nélkül is átadják a fiatalok a helyet a PID (=BKV) járatain.) A Cseh főváros ottlétem utolsó napján fogadott be. Addigra sikerült megtalálnom önmagam, és már nem éreztem idegennek magam, nem csak ott, hanem a világban sem. És csak ekkor éreztem igazán, hogy élek, és akkor abban a pillanatban, mikor felismertem, hogy a dolgok úgy vannak rendjén, ahogy vannak, mert úgy kell lenniük... nah akkor megértettem minden miértet.

Prágában nem csak fizikailag voltam jelen, magammal vittem a Lelkemet is, semmit sem hagytam itthon belőle. Kiszakítva a megszokásból, ahol a hetek csak követik egymást, és én írtózom tőle, hogy olyanná válljak, mint a Többiek. Noha bennem az a különleges, hogy nincs semmi különleges. Egy aprócska fény, ami úszik a sötétben, az ismeretlen felé, társait keresve, magányra kárhoztatva. De ez nem olyan magány, mint amitől az ember szenved, mert nincs senkije, és egyedül kell szembenéznie a mindennapok szürke küzdelmeivel... A boldogságot ne másban keresd, hanem önmagadban. Nézz körbe, mire van szükséged ahhoz, hogy boldog légy. Ha mégis másban találod meg, akkor csak egy illúziót dédelgetsz, amit akár még egy lágy nyári szellő is szétfúj könnyedén. Noha az emberek a saját hibáikat nem szeretik meglátni. Ha mégis rájönnek arra, hogy tévedtek, vagy mégis hibáztak, akkor félelem lesz úrrá rajtuk, és támadnak mindenkit, aki a környezetükben van, ahelyett, hogy magukba néznének.

Sosem fogod tudni megérteni azt, amiről mesélek, ha "földi dolgokhoz" ragaszkodsz. Azt gondolod, szabad vagy. De amíg kötődsz a megszerzett világi javakhoz, kalitkába vagy zárva, melynek kulcsa Nálad van, és őrzője is Tenmagad vagy. Mi az, amire igazán szükséged van? Amíg nem nyítod az aranyzárat, addig nem vagy szabad, csak azt gondolod, de legbelül érzed, hogy nem vagy boldog. De talán azért kaptunk képzelőerőt, hogy a szürkét színesnek lássuk...

Nem várom el, hogy mindenki megértse amiről írok, beszélek, érzek. Aki történetesen nem érti, az csupán annyit tesz, még nem kell értenie, és haladnia kell a saját ösvényén. Idővel mindenki eljut oda, ahol már nincs több kérdés. Sem válasz. Idővel mindenki megérti, amit a világról tudniuk kell. Egyeseknek többet, másoknak kevesebbet. De semmit sem szabad erőltetni. Mert minden akkor jön, amikor kell, ha korábban jön, nem tudjuk megfelelően értékelni, ha később, talán már nincs is értelme mert a dolgok már megváltoztak, és nem tudjuk teljesen átélni, elpazaroljuk, s aztán romjai felett sopánkodunk. Ha hagyjuk folyni az életet, minden akkor jön, amikor kell. De ehhez az is kell, hogy éljünk. Itt és most, nem máskor.

De tudjátok, sok mindent még én sem éltem meg, de ez a pillanat az enyém. :)

Ezek a sorok a hosszú vonatúton láttak napvilágot, amikor is az eurocity végigszáguldott a naprafogó mezők mellett. Talán a Felvidék általam ritkán látott szemetgyönyörködtető látványának hatására, vagy talán a Belső Hang akaratából... De ne feledd, minden, mi itt áll, lehet csupán illúzió is...

Útra készen

1 óra múlva indulunk az állomásra. : ) Már mondtam, de mondom: hiányozni fogtok, de majd miközben a hideg cseh sörikét kortyolgatom, miközben a Károly hídon lóbálom a lábam a Vltava felett, gondolok majd rátok... XD.

A kérdések sosem maradnak megválaszolatlanok

Csak ha egy kérdésre válasz érkezik, másik lép helyébe. Talán ez így van rendjén. Amúgy, ez azért jutott eszembe, mert nagyjából megfejtettem azt a kusza érzelmi világot, ami mostanában bűvkörébe vont. Túl sokat merengek az élet nagy kérdéseiről, és a meleg is az agyamra ment. Tisztára úgy érzem magam, mint az a részeg, akiről Peti írt a blogjában. Ide még egy nagy korsó szakét! : )

Este kimentünk Niki elé a Nyugatiba, itthon letettük a cuccost, és mentünk az ügyeletre... Még szerencse, hogy Bosyka személyében van Házipatikusunk. Történt ugyanis, hogy Roni, Niki kisközepes méretű kutyája megkapta a kezet, amely ételt ad neki. De már menni kellett a vonathoz, és Niki vérző kézzel, de hősiesen jött fel Szegedről, a bedöglött légkondi mellett. Itthon ugyan szereztünk tetanuszt, Bosyka melóból rögtön hozta, és bementünk a rendelőbe, biztos, ami biztos alapon. Jobb a békesség.

Szal, utunk már így-e, kalandosan kezdődik. Holnap vonatozás, szombaton meg már egy idegen országban ébredünk fel. (ha minden jól megy, és több kutya nem ugat közbe...)

Most egy jó darabig nem lesz blog, de nem hagylak Titeket egyedül, mert útinaplót szándékomban áll vezetni, és majd közzéteszem itt is. Hiányozni fogtok, csak magamat ismétlem. De ez is része most mindazon érzelemnek, ami bennem kavarog.

Útnak indulunk, előre, az ismeretlenbe...

Irány a Száz Tornyú Prága

Holnap vonatra szállunk, és meg sem állunk a Cseh Köztársaság fővárosáig. Vegyes érzelmekkel várom, noha ismerem a várost, mint a tenyeremet, mégis kicsit bennem van a félsz. Node, most szereztem nélkülözhetetlen térképet, s ahol eddig még nem voltam - alig akad ilyen hely - oda is elmenjünk most. Ez úgy szokott kinézni, hogy délelőtt elmegyünk otthonról, és este érünk haza. Addig kórícálunk mindenfelé.

Íme a vonatút állomásai oda:


És vissza: (2007. július 27, péntek...)


Nagyjából hét-hét órát fog igénybevenni az út. (Még szerencse, hogy vasárnap Karosról hazafelé képeztük magunkat az 5 órás vonatúttal...:)

Nagyon fogtok hiányozni. Prága számomra egy elvarázsolt hely, ahol minden utcácska (ulice) titkot rejt. Szeretem a cseh nyelv dallamát, csak egy-némely szó kimondhatatlan számomra (lásd: cvrtek - csütörtök). Majd készítünk jó sok képet, a gépben 1 GB-s kártya van, olyan 1000 képet lehet vele készíteni... Na de annyit azért nem fogok.

Most megyek, mert még pakolni kell. Ez a legrosszabb része az egésznek. Valami mindig itthon marad...

Új képek: Nolasyn art :)

Véleményt kérek róluk, őszíntén! :) Az íjász, Kitsune, Remény, A hölgy és az egyszarvú.

http://www.nolasynart.blogspot.com/

Megyek osztálytalálkozóta, utána edzésre.

Mary felbukkan

Kócos szőke haj, igéző kék szem, mélykék bársony ruha, türkizkék virágok a hajba tűzbe.

- Constance, ime az unokahúgom, Mary! - mutatta be a lányt, aki az ajtóban állva várta, hogy bebocsátást nyerjen.
- Szervusz Mary - biccentett a fejével felé.
- Constance, örülök, hogy megismerhetlek.
- Üljünk le, és együnk! - indítványozta Marcus, és az asztalhoz kisérte a két lányt. Leültek, csendben figyelték egymást, amikor Mary megtörte a csendet.
- Nem maradok sokáig, megyek tovább a faluba, ott találkozok egy ismerősömmel, és együtt megyünk világot látni.
- Világot látni? - tűnődött Constance.
- Igen, tudod, ahonnan én származom, mindenki azt várta, hogy férjhez menjek az első jött-ment fráterhez, aki az utamba kerül, de én nem akartam. Ezért inkább megszöktem a lánykérések elől. Nem akarok olyan szürke lenni, mint a falubeli fiatal menyecskék sora. Eleinte még ég a tűz bennünk, de a házasság aztán kioltja a szenvedélyt, férjük oldalán cseléddé válnak, és azt hazudják maguknak, tökéletesen boldogok. Nevelik a gyerekeiket, sütiversenyeket tartanak, rendezik a kertet, és igyekeznek elnyerni a legjobb anya/feleség/falubeli címet. Nekem ez nem kell. Én élni akarok, látni, megtapasztalni, s majd aztán letelepedni valahol. Szánalmas, ahogy egymással versengenek.
- Ez aztán a lesúlytó vélemény! - kommentálta Marcus, amire Mary gyilkos tekíntettel válaszolt. Marcus az asztalra tette az előző napi zsákmány megfőzött változatát, majd falatozni kezdtek. Egy kancsó bor is előkerült, amit a vacsora végeztével hármasban eliszogattak. Mary igen fáradt volt, így hamar nyugovóra tért, Constance sem maradt sokáig fennt. Éjjel különös álom szállta meg őt, melyre reggel sem talált magyarázatot. A hajnal hüvösen köszöntött rájuk. Az augusztus már a vége felé közeledett. Marcus korán magukra hagyta őket. Mary felült az ágyban, kinézett a függöny résén keresztül, és várt. Várt arra, hogy Marcus kellő távolságban legyen tőlük, és semmiképp se hallhassa a bizalmas információt, amit Constanc-szal közölnie kell. Finomnak nem mondhatóan rázta fel Constance-t, aki éppen álmának megfejtésével küzdött.
- Mi történt? - kérdezte álmosan.
- Beszélnünk kell! - hadarta Mary, igyekezett gyors lenni, melynek következtében egy levegővétellel folytatta, félt elpazarolni az idejét a légzésre. - Lassan meg tudod, ki vagy, és lassan képességeid teljes birtokában leszel. De most nem tud melletted senki lenni, én sem maradhatok. Üldöznek minket, Constance, és nem az emberek, akik a középkori babonákban élnek, és vasvillával kergetnek el falvaikból. Akik minket keresnek, azoknál sokkal rosszabbak. Nem pusztán megölni akarják fajtánkat, hanem kiírtani, és lelkünket szolgasorba taszítani, hogy az idők végezetéig teljesítsük kívánságainkat.
- Mi? Ki...? - Mary nem hagyta, hogy Constance kérdésekkel bombázza.
- Helga is elmegy a vidékről, mert már ezen erdő határán járnak. Néhány nap múlva megérkeznek. Téged még nem fognak megtalálni, alig erős még az adottságod, de ne aggódj, megfelelő időben mindent tudni fogsz. Nekem futnom kell tovább, menni, minnél messzebb. Marcustól tudom, északra mentek, oda igyekszünk mi is. Ott aztán összegyűlünk, mi, mindannyian, és harcba vonulunk, fajtánk megmentése érdekében. Nők, férfiak, és egyéb varázslények egyaránt. Egy zászló alatt egyesül most mindenki, aki ez ügyben érdekelt.
- Ki vagy Te? - bökte ki a kérdést Constance, kezdte elveszíteni a fonalat. A kérdés hallattán Marynek elkerekedtek szemei.
- Boszorkány, mint Te. Marcus nem tudhatja, ő csak egy halandó. De mellette biztonságban leszel, bűbájt mondtam, a védelmetekre. Node, ha meg tudja, ezzel az íratlan törvényünket szeged meg. Nem mondhatod el neki. Rólam sem tudja. Hogy miért alakult ez így, majd egy nap elmesélek egy történetet, de most zárnom kell monológom, Marcus nem sokára visszajön. - mintha csak Mary szavait akarta igazolni, abban a percben Marcus lépett be.
- Délután bemegyek a faluba, kell néhány holmi az útra. Mary, Téged meg elkísérlek a találkozódra.
- Köszönöm, Marcus, mondta Mary, és olyan képet vágott, mintha csak most ébredt fel. Átfordult a másik oldalára, és alvást színlelt még egy darabig. Constance fejében zsongtak a hallottak. Boszorkány. Ő. Talán akkor tényleg igazuk van a falusiaknak, miatta ment tönkre a termés. Miatta van minden rossz. Talán miatta haltak meg a szülei... Nem, az nem lehet... Miért most derült ki mindez? Miért nem élhetne békésen. Neki igen is tetszett az az élet, amit a falubeli nők éltek. Varrogatni, sütni, kertet rendezni, egyszóval, normálisan élni. De most ezt nem lehet. Egy ismeretlen csata vár rá, egy út, egy félig idegennel, akit nem hagyhat el, mert csak Ő védheti meg, miközben nem tudja, ki ő... Túl sok az ellentmondás, és az álom... Egy álarcos férfi ismeretlen nyelven beszélt hozzá, a kezét nyújtotta felé, de ő érezte, nem bízhat benne. Mindez most túl zavaros, és senki nincs, aki megmagyarázná. Talán ha naplójába leírja, újra átolvasva majd érthetőbb lesz. Talán...

Konytyba tűzött fehér rózsa

Amiről az állomáson felismertek... : ) Bár a térdem be van kötve, az feltűnőbb. Lacival találkoztam ma, mentünk Harry Pottert nézni.

Magánéletről ennyit. Más: álmodtam. Sok mindent, egy korábbi folytatása, még nem egészen állt össze. Amire emlékszem: volt egy fehér lovam, aki beszélt hozzám. Mondta, keressünk egy istállót, ahol szerzünk nyerget és kantárt, hogy nekem kényelmesebb legyen. Találtunk egy lovas farmot, ahol rengeteg ló volt, többnyire a barna szín árnyalataiban. Kaptam nyerget és cikornyás, mesterien megmunkált kantárt. Amint felnyergeltem a lovam, fekete ménné változott... Innen nem tiszta az álom.

Petinek is mondtam ma, nem tudom megfogni, mit érzek. Képtelen vagyok leírni, mert így még nem éreztem. Csak össze-vissza beszélek, de nem kerülök ahhoz közelebb. De nem rágódok ezen, nem vészes. Nah megyek, aludni.

Zalakaros (2007. július 14-15)

Szombat reggel. Az emberek hétköznapi dolgaik után szaladoztak. 9 óra. Betérek a Rossmannba, szerzek hideg üdcsit az útra. Mert igen hosszú vonatozás előtt álltunk, abban a tikkasztó melegben, ami mellett a pokol hősége is eltörpül. Béla 9:15 körül hívott, már ott van a Keletinél, a lépcsőknél, mert Yuninánál aludt, és reggel elhozták kocsival addig. Ha tudok, menjek korábban. Szerencsémre, minden tömegközlekedési jármű időben jött, így elég gyorsan kiértem. Bélát felszedtem, aztán lerobogtunk a pénztárakhoz, rengetegen álltak tömött sorokban az ablakok előtt. Odalent összefutottunk Ritter Danival, majd Elemérrel. Félreálltunk egy emberektől kevésbbé zsúfolt sarokba, letettük a cuccainkat, majd megvettük a jegyünket. Gergő, András egyik barnaövese is befutott közénk. Majd Sipi, és Rajhonáék, végül Kriszta zárta a sort. Kocsival négyen mentek, Sipi, Gergő, Dani, Béla meg én a MÁV szolgáltatásait vettük igénybe. A vágányt, ahonnan a vonatunk indult volna, csak az utolsó percben írták ki. Rengetegen indultak meg afelé, de szerencsére találtunk helyet magunknak. Négy és fél órán keresztül vonatoztunk... Zalakomárban Tomiék már vártak minket, és repültünk is át Zalakarosba, ahol a bemutató helyszínéül a Termál fürdő szolgált.

A bemutató rendben lezajlott. A színpad egy nagyobbacska sátorban volt, aminek a fele kilógott a tűző napra, és a fekete burkolat égette az ember talpát, ahogy rálépett... Még sosem örültem annyira annak, hogy seizába ülhetek, mint akkor ott. Aztán törökülésben vártunk. Sipi almát vágott Krisztinke tenyeréből. A közönségnek tetszett, jónéhányan odajöttek, és kérdezgettek minket. Sokan fényképezkedtek velünk. Aztán lecseréltük a git meg a hakamát fürdőrucira. Nagyából hatig voltunk a strandon, aztán felmentünk Tomiék nyaralójába. Nagyon jól éreztem magam : ) Nem kell most olyasmire gondolni, hogy részegre vedeltem magam, hanem egyszerűen jó volt minden, úgy, ahogy volt.

Este Tomi szülei is beugrottak, nagyon kedves emberek. A tűzen közben rotyogott a kaja, ami aztán nagyon finom lett (vagy csak már nagyon éhes voltam, és ez javíthatta fel az étel ízét...XD). Aztán Tomival elsétáltunk megkeresni Béláékat (Dáv kérésére) de nem találtuk. A betonútat, ami Tomiék házához vezet sűrű susnyás és fák veszik körül. Fényszennyezés nem nagyon van, így páratlan kilátás nyílik a csillagos égre. Tomi leült a betonra, figyelte őket, én meg elterültem a meleg földön. Láttam egy hulló csillagot, de nem kívántam semmit. Már az is szerencse, ha véletlenül pont akkor nézhetek oda, amikor egy meteorit átviharzik az égen. Visszamentünk, Bélák még mindig nem jöttek vissza, de Elemér felhívta Zoltit; akik nem vesztek el, minden rendben volt, csak sétálni mentek. Még valamikor hajnalban lementünk a "közeli" kocsmába, csocsózni. (meg kell állapítanom, van még mit gyakorolnom...). Juniort betalálta egy helyi vagány csávó, de nem volt semmi zűr a végén. Hajnalban még beszélgettem Bélával, aztán kisomfordáltam az ágyra, nem akartam a földön aludni. Dáv már ott tereszkedett. Majd Tomi is befészkelte magát mellénk, még mondta, nézzünk napfelkeltét, de nem jutottunk ki, ugyan oldalbabökött, hogy alszom-e, de én már álmos voltam, és nem mentem ki. Tomi sem. Hajnalban lincs hangulat lett a szobában, mert Tomi telója folyton csörgött.

Másnap strand, majd délután haza vonattal. Már akkor különös érzéseim voltak, de igazából nem nagyon tudom őket megfogni, szavakba pakolni, feltárni, kielemezni. Talán erre most nincs is szükség. Talán harmónia, de ez a szó sem a legmegfelelőbb rá.

Peti kijött elénk a délibe. Hazakisért, majd ment Nórival találkozni. : )

Szal, így telt a hétvége.

A Hit Virága boldog, mert a Kertésze szeretettel gondozza : )

Nah jól van, győzőtt a péntek 13... : )

Találtam egy oldalt, ahol Tarot jóslás van... Nem írom le, mit húztam ki, érdekes lett az eredmény... : )

Esztergom - Párkány

Tegnap eldöntöttük, hogy ma kirándulni megyünk, családostúl. Nem tiltakozott senki, a családi kupaktanács demokratikusan Esztergom mellett döntött. Reggel kislatyogtunk a Nyugatiba, és felszálltunk a piros vonatra. Másfél óra volt az út, fel, északra, át a Pilisen, meseszép hegyes tájakon át. Már ezért is megéri menni, az ember nem győzi legeltetni a szemeit a büszke ormokon, amik az ég felé törnek. (de csak finoman, lágyan, nem olyan élesen.) Zöld borítja be a tájat, helyenként lovas farmok, báránycsordák, tehenek legelője mellett zakatolt el a vonat. É akadt egy macska is, aki magányosan üldögélt egy learatott szántóföld közepén. Ragyogó napsütés köszöntött minket, amikor megérkeztünk Esztergomba. Ahogy kiszálltunk a lédkondicionált szerelvényből, egyből megcsapott minket a meleg, de nem volt vészes. A vonatállomás előtt egy kisvonat-féle busz várakozott, ami a Bazilika parkolójába szállította az utasokat. Így nem kellett gyalogolnunk. Felmentünk a várba, amit néhány éve újítottak fel, elég modern lett, de a Bazilika méretei mellett eltörpül. Bementünk, a Nemzeti Galéria jóvoltából Esztergom történetének fonotsabb kézzel fogható bízonyitékai vannak vitrinbe zárva. Megfordultak ott keltáktól kezdve rómaiakon át sokan sokféle helyről. De végül a római katolikus vallás eresztett gyökeret, és gondos ápolásának köszönhetően emelkedett ki a földből a Bazilika. Az ember mütyürnek érzi magát az épület monumentalitása mellett. A kupola 100 m magas, falai, amelyek azt tartják helyenként 17 m szélesek. (nem semmi méretek, nem de? és a legbámulatosabb az, hogy az akori építészeti eszközökkel hozták létre.) Amint belép az ember, megérínti a templom tisztasága. A sok turista ellenére a hely megtudta őrízni a Lelkét. Sok templomban kihalt a Lélek, és csak a hívők hite tartha össze a falakat (ha ugyan akad még igaz hívő) De Esztergom más. A Bazilika talán még azért is különleges, mert sok nagy múltú "szentember" csontjai élvezik örök biztonságát falain belül.

A Bazilikától lesétáltunk a Mária Valéria hídhoz, és átvánszorogtunk Magyar Földre - mert bárki bármit mondjon, Felvidék sosem volt/lesz Szlovákia, mert Trianon csalás vala... - Párkányba. Személyi igazolványunk felmutatása elég volt az átjutáshoz. A Főtér felé vettük az irányt, amikoris menet közben az egyik oszlopon szembetalálkoztunk egy Bujutsu-s plakáttal (Nána) : ). Aztán betértünk ebédelni, nagyon éhesek voltunk. Anyuék knédlit ettek, Hugival görög salit hasábburgonyával. Nyam. Aztán a közeli ABC-ben (ami egyébiránt CBA) szereztünk sok, sőt, annál is több nápolyit. Tudjátok, a cseh nápolyi az egyik legfinomabb. NYAM! De szerintem hamar ki fogunk fogyni a készleteinkből, még hazafelé a vonaton már elfogyott egy csomag... Aztán sétáltunk még (vagyis, inkább gurultunk, mert az étteremben iszonyat nagy adag kaját tolltak elénk.) Visszamentünk Esztergomba, betértünk még két templomba, de csak az előtérig mentünk be. Az egyik egy kis kápolna volt, ahol egy apáca magányosan imádkozott. Nagy elhívatottság kell ahhoz, hogy valaki apácának álljon. Lemondani mindenről, hogy Istent szolgálják. Nehéz, örökké csatázni a saját vágyainkkal szemben, előtérbe helyezni másokat. De tartom valószínűnek, boldoggá teszi őket, ha egy rászorulónak segíteni tudnak. A másik templom nagyobb volt, és az oltár felett egy rózsaablak volt, amin keresztül épen besütött a délutáni nap. Pont az oltárt világította meg. A templom kihalt volt, de nem üres. Ott is megbújt a Lélek. A padok között, a Szentképekben, az Oltári Szentségben. Rájöttem, hiányzik nekem a templom. Római katolikus vagyok, de nem járok misékre, mert úgy érzem, hogy nem kell egy konkrét hely, ahol Istennel lehet csevegni. Bárhol vagy, meghallgat, csak a Lelkedből beszélj. Ámde mégiscsak hiányzik, egy jó Lelkipásztor, aki nem csak prédikál vasárnaponként, hanem úgyis él, ahogy mondja. Egy hely, ami "tiszta", és egy közösség, ami összetartja, és nem mérgezi kétszínűség. De azt hiszem, ilyen hely nincs. Mert ahol már két lány és egy potenciális udvarlójelölt fiú van, ott beindul az ármánykodás... Na de, térjünk vissza a mai naphoz, ami tökéletes volt, jobb nem is lehetett volna.

Busszal visszamentünk a vasútállomásra, és felszálltunk a vonatra. (meglepő, mi?) Aztán robogtunk haza. Azaz, csak szerettünk volna robogni, de átlag tíz perceket vártunk egy-egy állomáson. Apu már nagyon türelmetlen volt, de megértem, mert a vonaton nem műkődött a WC... Végül csak beértünk vissza a Nyugatiba, és senkit sem ért csőtöréses baleset. Oh, és egyből megéreztük, hogy már Pesten vagyunk. A zebrán majdnem elütik az embert (Esztergomban és Párkányban nem, ott szinte hülyének néznek, hogy miért állsz meg a zebránál, ha Neked van elsőbbséged) és a combino büdös volt. FÚÚÚÚÚÚÚJ de nagyon....áááááááááá. Még most is rosszul vagyok, ha eszembe jut. Rengeteg ember, összezsúfolódva egy kis helyen. Légkondi nuku, nyítható ablak is csak alig akad. Hogyha ez a modern, és csendes járat, akkor én határozottan követelem vissza a zörgő, ámbár jól szellőző sárga tragacsokat.

Este összepakoltam a hétvégi zalakomári -bujutsus- összeröffenésre, közben MSNeztem :), Peti is felugrott, már rég volt nálunk. A Barátaim közül Grizliék most futják az éjszakait. Lélekben velük vagyok. Én nem mehettem a térdem miatt. De inkább kimélem, minthogy aztán a táborban purcanjon ki. (Ráér majd azután...XD)

Végtére is, ez egy nagyon jó nap volt. A Családom együtt volt, mindenki lelkesen menetelt előre, jókat röhögcséltünk, kaptam egy karkötőt az Anyukámtól, ami kabalává lépett elő. Ma péntek 13 van. Többnyire ilyenkor jósolni szoktam, magamnak, a Csajoknak. De ma nem alszik nálunk senki. Így ezt kihagyom.

Végtére is, megintcsak imádok élni... :)

Rég írtam...

Nem nagyon fordult elő az útóbbi időben, hogy ilyen sok nap kimaradt volna a krónikálásból. De kedden Katánál volt pizsamabuli, aztán tegnap este edzés után kicsit sokat ittam... Nem, nem voltam nagyon macska-jajos, csak egy pöttyet. A napom nagy részét átaludtam, most már teljesen jól vagyok. Holnap Esztergomba megyünk Családostúl. Jó lesz, már várom. Olyan igazi kiruccanás lesz, amikoris gondtalan gyerek lehetek, mert Anyuék ott lesznek, és nem kell felnőttnek lennem. (haj de értelmes mondat volt).

Constance történeténetének a folytatása is kigondolva már. Ha lesz időm, lepötyögöm. De az idő az, ami nekem mindig kevés. (hu de nagyon telhetetlen dög vagyok...XD)

Elég sok minden kavarog bennem, volt egy fura álmom, azt még a helyére kell tennem. (semmi extra, a szokásos világmegmentős, de mégis volt benne valami különös, ami a mostani kapcsolatrendszereimre vonatkozott.) Remélem ma továbbálmodom.

Ez a mai bejegyzés nem lett túl értelmes...

It's not so bad...

Tegnap este lementem kardozni. Megszokott tücskeim játszottak nekem apró hegedűiken, egy denevérpár kőrözött a fejem felett (szerencsére egyiket sem vágtam le...XD) Kellemesen fújt a szél, és a sötét jótékonyan betakart. Igaz, gyújtottam néhány mécsest, de csak a hatás kedvéért. Most be van borulva, azt mondják az időjósok, megint esni fog, és hideg lesz.

Az erdei kunyhó

Constance megjelenesétől számított harmadik nap hajnala köszöntött az erdei kunyhóra. Marcus az erdőbe ment, ebédet lőni, a lány egyedül maradt a házban. Álmosan nézett körbe, a kelő Nap narancssárga sugarai a koszos ablakon keresztül nem teljes fényükben tudtak csak áttőrni. Constance kikandikált a függöny mögül, ami a hálófülkét elválsztotta a helység többi részétől, igazán csak most nézett körbe alaposan. A kunyhó ebből az egyetlen helységből állt. Középen egy asztal állt, körbe négy székkel. Mind vaskos lábakon álltak, megmozdítani aligha lehetett egyszerű bármelyiket is. Az ajtó mellett egy szekrény állt vigyázban. A kandalló előtt egy ágytákolmány kapott helyett, ami alig emelkedett ki a földről. Ezekenkívül volt még egy láda, amit lakattal zártak le, és egy kisebb kredenc, amiben ütött kopott tányérok és edények sorakoztak. Constance kiszállt az ágyból, de rögtön meg is szédült. Két kerek napja nyomta az ágyat, izmai elgémberedtek. Visszahuppant a matracra, ezzel a mozdulattal együtt magával rántotta a függönyt is.
- Remek - gondolta magában. - Marcus ennek örülni fog.
Constance előző éjjel tért magához, az ágya mellett egy fiatal férfi és egy idős hölgy ült. Mint kiderült, az asszony a helyi gyógynövényspecialista volt, akinek a tudásának köszönhetően tért magához. A fiú pedig a ház, azaz, a kunyhó tulajdonosa, de ennél többet nemigen tudott meg róla. Alig egy órája az íjával és egy tegez nyílvvesszővel az erdőbe ment, és csak szűkszavúan vetette oda neki, hogy vadászni megy, és aludjon nyugodtan. Az asztalon letakarva hagyott kenyeret, és egy gőzölgő fazékban teát, amit még a javasasszony készített. Constance úgy döntött, kimegy a ház melletti kis helységbe, nem halogathatja tovább, de csak igen lassan tudott haladni. Noha csupán két napig feküdt, mégis olyan mozgásképtelennek érezte magát. Amikor az ajtóhoz lépett, és kitárta azt, a hajnali levegő csípős keze cirogatott végig az arcán. Hálóalkalmatosságán - ami valószínűleg házigazdája egy régebbi inge lehetett - átfújt a szél, de Constance úgy érezte, visszatér belé az élet.

*

Marcus sikeresen tért vissza a vadászatból, csak késő este érkezett meg, Constance már aludt. Elpakolta a zsákmány fogyasztásra alkalmas részeit, a maradványokat az erdő szélére vitte, ami miatt a közelben élő rókák igen kedvelték őt. A függöny félig leszakadtan lógott, a hálókabinban a Hold szürkés fényében kirajzolódott a lány alvó alakja. Marcus leellenőrízte, van-e még láza. Nem volt. Nyugodt szívvel tért maga is nyugóvóra, alvóalkalmatossága egy régi tákolmány volt, amit még akkor használt, amikor a Széltető melletti barlangban éjszakázott, miután alapos tanulmányokat készített a csillagos égboltról. Minden feljegyzését, amit az Erdőről tanult, gondosan eltette és megőrízte. Noha kívülről ismerte a négy évszak éjszakai arcait.

*

- Jó reggelt! - köszönt a lánynak, akinek álmos kócos feje éppen felbukkant a függöny mögül.
- Neked is! - csicseregte két ásítás között. Kibotorkált az asztalhoz, ahol Marcus is éppen reggelízett.
- Eggyél. Rád fér. A tegnapi kenyérből is alig falatoztál.
- Nem voltam éhes.
- Most már az vagy?
- Talán - Constance egy szelet kenyérért nyúlt, majd a házilekvár került sorra.
- Helga készítette - mondta.
- Helga?
- Igen, az öreg hölgy, aki itt volt. Úgy gondoskodik rólam, mióta egyedül itt lakok, mintha a saját anyám lenne. Időnként megjelenik, és mindenféle jóval lát el. Kostold meg ezt is majd! - és egy tál furcsaságra mutatott. - Vaj - mondzta. - Kevesen tudják ilyen jól elkészíteni - Constance valóban nagyon éhes volt, így nem volt csoda farkasétvágya.
- Köszönöm - mondta, miután végzett.
- Nincs mit - felelte Marcus.
- De nem csak a reggelit - folytatta a lány. - Hanem, hogy itt lehettem, és nem hagytál kint, mikor esett az eső... Nem maradok már sokáig. Nem akarok visszaélni a türelmeddel.
- Értem... És hova fogsz menni?
- Hát... a faluba nem mehetek. Nem tudom, talán egy másik faluba, vagy a hegyekbe, a hegyi emberek talán befogadnak. - Marcus mélyen hallgatott arról, hogy a boszorkányüldőzés csak Timothy agyszüleménye volt, jobbnak látta nem szóba hozni.
- Én sem maradok már sokáig - mondta - Továbbmegyek, északra.
- Északra?
- Igen, keresek valakit. Egy druidát. Miatta vagyok itt. Akkor mehetek vissza, ha végeztem az itteni tanulmányokkal.
- Ezek szerint már végeztél.
- Igen, nagyjából. Már csak rendszereznem kell a feljegyzéseket. Tudsz írni és olvasni?
- Igen, tudok.
- Akkor segíthetnél nekem, és hamarabb végezhetnék, hamarabb indulhatnék, mielőtt beáll a tél.
- Szívesen segítek, szükségem lenne a ruháimra, de ha bemegyek a faluba, akkor...
- Én elhozhatom őket.
- Megtennéd? Írok levelet a Dadámnak, hogy miket pakoljon össze, ha adsz papírt és tintát.

*

Marcus délután már Constance levelével a zsebében haladt a faluban az Öreg Ház felé. Vasárnap révén mindenki otthon pihent. Marcust többnyire furcsa különcnek tartották, de elfogadták különös hóortjait. Időnként megjelent a falugyűlésen, de sosem szólt hozzá az eseményekhez. Pedig Marcus falubeli látogatásai sosem voltak céltalanok. Csendben megfigyelte az embereket, viselkedésüket, úgy, mint az erdei állatokat. Lassan kiismert mindenkit. Mindenkit, leszámítva a vörös hajú lányt, aki az Öreg Házban lakott, Dadájával, és sosem jelent meg ezeken a gyűléseken, csak a Dadája, aki szülei halála után egyedüli támasza maradt.
Marcus bekopogott az öreg tölgyfaajtó levél formájú kopogtatóján. Egy fiatal komorna nyított ajtót, nagy szürke szemeit mereszgette Marcusra.
- Kit keres? - kérdezte bizalmatlanul a résnyíre tárt ajtóból.
- Hildegardot - felelte.
- Tessék befáradni! - kinyította az ajtót, és a szalonba vezette Marcust. - Várjon itt, mindjárt jön. - Marcus körbenézett a pici helységben. Néhány pamlag, sok puha díszpárnával, két karosszék, ízlésesen faragott tálalószekrény benne egyszerű porcelánnal, a falakon pedig tájképek sorakoztak. A kandallón gyertyatartók és szárazvirágok álltak.
- Miben segíthetek, Marcus? - érkezett Hildegard. Marcus köszönés gyanánt bicentett fejével az idős hölgy felé.
- Üzenetet hoztam, Constance-tól. - ezzel átadta a levelet.
- Oh, drága gyermekem, hogy van? - aggodalmaskodva kezeit kezdte tördelni, és intett, üljenek le. Közben kibontotta a levelet, és átszaladt a rendezetten lejegyzett sorok felett.
- Nem volt jól, de Helga segített.
- Helga? - pillantott fel a levélből. - Azt hittem, rég elment már, amikor a faluban nagy boszorkányüldőzési mánia tört ki.
- Beköltözött az erdőbe, és az állatok gyógyítójává vált.
- És Constance? Miért nem jön haza?
- Nem mer. Timothy gondoskodott arról, hogy féljen.
- Ez a Timothy! A város előljárói igen mérgesek rá. Drága lányom, emiatt akar most északra menni? Nyugodtan hazajöhet! Én vigyázok rá!
- Hildegard, Constance menni akar. Nem tarthatjuk vissza, de megígérem Önnek, hogy visszahozom, nem tudom pontosan mikor, de megkeressük a druidát, beszélek vele, és aztán visszahozom. Addigra mindenki elfelejti Timothyék magánakcióját, és az élet újra helyreáll.
- Igaza van, Marcus. Szegény pára nem merne kimenni a kertbe sem, pedig milyen nagy szeretettel gondozta azt. Mindenesetre, írok én is, hogy ne aggódjon, senki nem tekinti boszorkánynak. És bármikor hazajöhet, mert az ő Hildegardja várni fogja. Mary! - erre a fiatal komorna berobbant a szobába, eddig valószínűleg az ajtónál hallgatózhatott. - Pakold össze ezeket a dolgokat, amik a listán állnak! - Mary pukedlizett egyet, majd kisietett a szobából.

*

Marcus este ért vissza a kunyhóhoz. Hildegard levele ott lapult a zsebében. Constance ruhái egy nagy utazóládában fértek el. Mary a kedvenc könyveiből is csomagolt, és egy üres keményfedelű füzetet, meg némi tintát.
- Hiányzol Hildegardnak, de elengedett északra. Megígértem neki, hogy majd visszahozlak, amikor már mindenki túlteszi magát a boszorkány mánián.
- És nem írt nekem levelet?
- Nem. Az idegességtől remegett a keze...

Sástó 2007

Hajnalban keltünk, és kibotorokáltunk a konyhába. Béla még nagyon álmos volt, de hősiesen segített a szenyók legyártásában. Rövid készülődés után indultunk a Nyugatihoz, ahol Petit szedtük fel. Onnan tovább száguldottunk Újpestig, ahol Krisztinke várt minket és a kocsi, amit most nem az egerek húztak. Az igazi kaland csak ekkor vette kezdetét.

Gyöngyösig mentünk, ahol a Tesconál Elemérékkel találkoztunk, és három kocsiból álló konvojjal vonultunk fel Sástóra. Útközben napraforgó mezők tarkították az utat, miközben a Sláger rádió szólt. (fontos információkat beszúrva két régi szám közé, amelyeken lehetett nosztalgiázni.) Mikor megérkeztünk Sástóra, várvonalvezetőnk éppen "lightos" edzést tartott a barnáknak. Mi köszöntünk Zsuzsinak és Adrinak, majd beálltunk konyhaszolgálatra-de végül elzavaartak minket onnan átöltözni. Ugyebár, főzőverseny is volt, és a mi klánunk lecsót készített. Bográcsban. :) Finom lett. Miközben a többi csapatnak is rotyogott az étek a tűzön, filmet forgatunk a csatáinkról. Szívesen írnék erről többet, de akadnak, akik ártó szándékkal idézgetnek tőlünk, bjk érdekeltségű blogíróktól, ezért inkább nem teszem, mert nem szeretnék egy propaganda háború eszköze lenni, amin keretein belül a személyes történetem használják fel.

A filmkészítés után pihenő jött, majd ütőfás foci. Voltunk úgy százan, két csapat -elől csomó, hátul csomó - két labda, és két kapu... Kavarodás a köbön, ki hova támad, lézengő emberek, vajon melyik labdát kergessem? De nagyon jó volt, ez kb olyan, mint amikor csak úgy, minden felelősség nélkül lefutod a hatos éjszakait. Tölt. De nem is kicsit. :) Szavakkal nehezen lehet visszaadni az élményt.

Aztán jött a nagy zabálás. Azaz, csak jött volna, számomra, mert a műanyag tányérom alja elolvadt... Csak a kaja felét tudtam megmenteni. Nagyon finom lett, de helyezést nem értünk el, ám a lecsók közt a legjobb lecsó, azaz a különdíj a miénk lett... Ez is valami... :) Jövőre én főzök...

Eztán már nem lett volna semmi, de a Sipi vérvonal vezetésével rávezettük a népeket, hogy milyen jó csatázni, és volt néhány bónusz menet. Csak úgy, hogy töltsön...

Végül felmásztunk a kilátóba. 50 m magas, amivel 510 m-rel a tengerszint felé érünk, megszámlálhatatlan sok lépcső - a térdem díjazta. Ám onnan fenntről, olyan csodás kilátás nyílt a tájra! A Mátra büszke vonulatai, messze lent Gyöngyös... Fújt a szél, imbolygott az épület, de kicsit olyan érzés volt, mintha repült volna az ember.

Mikor már hazafelé száguldottunk, már a Danubiusz ment a rádióban. És leadták a momentán kedvenc Nelly Furtado számom (all the good things, asszem ez a címe, valakinek nincs meg véletlenül?) És pont egy napraforgó mező mellett jöttünk el. A Nap kellemesen ragyogott az égen, sugarai gyengéden tűztek át a kocsiablakon. Becsuktam a szemem, ez egy olyan pillanat volt, amit mások nem érthetnek meg, mégis nekem fontos volt. Nem lehet megmagyarázni, miért. Mindenkinek más és más a hétköznapi csodája, ami fényt visz a lelkébe.

Tegnap edzésen beszereztem az első monoklim... :) Nem vészes, még este lejegeltem, alig látszik valami belőle. Csak piros, mert úgy tűnik, kicsit felrepedt a szemem alatt.

Megyek aludni, hulla vagyok, és kéne egy masszás. (bár egy ígéretet már bezsebeltem rá...)

Make this go on forever...

Hit. Remény. Szeretet. Nagy szavak, de a mai világban lassan elkopnak. Elvesztik valódi tartalmuk. Ez tényleg így lenne? Ez a hét a hitről szól. Megőrízni, és bízni a hitünkben. Nincs annál rosszabb, ha valaki elveszíti a hitét, és már képtelen újra megtalálni. Vasárnap kezdődött a hit hete. Amikor elolvastam Coelho könyvét. Aztán folytatódott hétfőn, amikor jött Gábor, és mesélt a muszlim vallásról. Majd szerdán Erika személyében küldtek hozzám követet, aki a buddhista tanok szerint él, párjával buddhista esküvői szertartásuk volt. Peti is a blogján a hitről írt. Hit. Kinek mit jelent?

Az égen a felhők most úgy néznek ki, mintha a tenger hullámait próbálnák leutánozni. Tegnap este alig akadt felhő az égen, viszonylag sok csillag ragyogott felettünk. Petivel lementünk az udvarra kardozni és nunchakuzni. Tevékenységünket tücskök ciripelése kisérte, fényt a szélben pislákoló fáklya szolgáltatta. Kellemes hideg fuvalat kerengett körülöttünk, nem az a fajta, amiben megfagy az ember, hanem az, amelyik tájakról mesél, lágyan megérinti az arcod, játszik a hajaddal, és aztán már rohan is tova, hogy a vadszőlő fiatalabb vagy öregebb hajtásait cibálja. Elkergeti az égről a felhőket, hogy a csillagok öreg fénye is táncot járhasson kardod pengéjén. Hajnalban is hasonló szellő járta át a szobámat, mikor felkeltem, és igyekeztem a Szigetre edzésre. :) Ma is megyek még egy edzésre, holnap Sástói főzőverseny az Egyesülettel. :) A proenzi 3 kúrától várom a térdem meggyógyulását. Maximálisan hiszek benne, ez tudatos placebo-hatást idézhet elő... Egyébként, nagy, fehér kapszula, amit alig lehet lenyelni. Van benne MSM is...

Kedden is sütöttem muffint, de arról, ahogy elnézem nem született bejegyzés, pedig jobban sikerült, mint a hétfői adag, és még cseresznyét is tettem bele. Ma is fogok sütni, mert jön a Keresztmamim, az Unokahúgom, és egy távoli Nagybácsi. A csokis-cseresznyés muffinom mindenkinek ízlett, legalábbis mást nem mertek mondani... Vittem a szerdai edzésre is egy pár kivételezett embernek kóstolót. Egyre jobb vagyok a konyhában...

Tegnap megpróbálkoztam az olajfestéssel... Eredmény: a laptop is festékes lett, mert közben MSNeztem (nem vagyok függő...). A kép még nincs kész, majd befejzem, ha szerzek terpentint, amivel lehet keverni színeket.

Kitaláltam Yuninának a megfelelő ajándékot diplomaosztó alkalmából... Már csak utána kell járnom... XD.

Miss Potter

Hugival délelőtt moziban voltunk. Miss Pottert néztük meg, de nem Harry nőnemű rokonáról van szó. Beatrix Potter, a huszadik század elején élt és alkotott. Úttörő volt, mert nőként vállalta, hogy az álmait kövesse, és a saját rajzaival illusztrált könyvét kiadatassa. Nagyon tetszet a történet, ez most nem egy hollywoodi maszlag volt. (az egyik legromantikusabb perce az volt, mikor Normann megcsókolta a pályaudvaron Beatrixet...)

Merjünk önmagunk lenni, és keresztül tőrni minden gáton, ami akadályozz minket. Ez volt az üzenete.

Beatrix Potter (1866 - 1943)

Beatrix Potter 1866-ban született a kensingtoni Bolton Gardensben, amely annak idején London csendes, fákkal övezett negyede volt. Mindkét szülője tehetős Lanchashire-i ősöktől származik, akik az ipari forradalom idején szedték meg magukat. Apja, Rupert törvényszéki képviselő volt, de meglehetősen laza életet élt, ideje nagy részét barátai, művészek és politikusok társaságában töltötte az úriemberek klubjában. Anyja, Helen élete is barátai körül forgott, akiknek tea partikat szervezett, valamint vezette a háztartást és koordinálta a kíséretét.
Beatrixnak volt egy hat évvel fiatalabb fiútestvére, Beltram. A korkülönbség ellenére jó barátok voltak, együtt rótták a környéket, szerették az állatokat és imádtak rajzolni.
Beatrixot viktoriánus középosztálybeli szokások alapján nevelték fel. Dada vigyázott rá és otthoni képzésben részesült egy házi oktató által. Szerencsére a szülei bátorították arra, hogy élje ki művészi hajlamait, s toleránsak voltak természettudományi érdeklődése iránt is. Elvitték kiállításokra, és rajzórákat szerveztek számára. Testvérével, Beltrammal különböző kisállatokat tartottak, többek között nyulakat, egereket, gyíkokat, nyesteket, sőt volt egy kígyójuk, egy denevérük és egy békájuk is. A gyerekek tudományos precizitással tanulmányozták őket és a lehető legpontosabb rajzokat készítették róluk. Nyaranta Beatrix apja, aki hobbihorgász és amatőrfotós volt, bérelt egy hatalmas házat Skóciában az angol tavak környékén, itt Beatrixnak lehetősége adódott arra, hogy bejárja a vidéket, és természetesen körülményeik között tanulmányozza a növényeket és az állatokat.
Amint túlesett az általános iskolai képzésen, mindenki azt várta tőle, hogy osztályának megfelelően viselkedjen és maradjon otthon a szüleivel. Elfoglalta magát a festészettel és természettudományos érdeklődési körével. Különösen a gombák élete vonzotta és szerette volna publikálni az ezekkel kapcsolatos tanulmányait. Azonban fiatal nőként és hobbikertészként nem volt könnyű betörni a kor tudományos körébe, végül aztán feladta eziránti ambícióit. Ehelyett inkább testvére segítségével üdvözlőkártyákhoz és könyvekhez készített illusztrációkat képzeletbeli helyzetekben lévő állatokról.

Mindig is örömmel használta kézügyességét arra, hogy fiatal barátait szórakoztassa. Utolsó oktatója, Annie Moore családos asszony volt több gyerekkel. Mikor épp nem Londonban tartózkodott, Beatrix gyakorta küldött a Moore-gyerekeknek gazdagon illusztrált leveleket, melyekben beszámolt a kis kedvenceiről. 1893. szeptemberében Beatrix a skóciai Perthshire-ban nyaralt, ahonnan egy különleges. történet-orientált levelet küldött a legidősebb Moore-gyereknek a Peter nevezetű nyuláról. A beteg fiú felvidítására szolgáló történet lett Potter első könyvének főszereplője, melynek címe "Nyúl Péter" volt.

Csak évekkel később döntött úgy, hogy a levelet megpróbálja regény formába ölteni. A kéziratot legalább hat kiadónak elküldte, de egyiknél sem járt sikerrel, végül úgy döntött, hogy megpróbálja ő maga kiadni. 1901. decemberében elintézte, hogy egy magánnyomda 250 példányt készítsen a meséből, melyeket barátain keresztül értékesített. Annyira jól ment az eladás, hogy újabb példányokat kellett készíttetnie.
A könyv sikere visszaadta Beatrixnak a reményt arra, hogy hátha talál egy hivatalos kiadót, aki mégis hajlandó kiadni a könyvét. Frederick Warne és Társa, az egyik kiadó, amely korábban már visszautasította a könyvet, most úgy döntött, hogy hajlandó lesz megjelentetni Beatrix írását, de csak azzal a feltétellel, ha a nő úja illusztrációkat készít hozzá, de ezúttal színesben.
A "Nyúl Péter" 1902. októberében jelent meg, s azonnal bestsellerré vált. Mind a 8.000 betervezett példány elkelt elővételben, s az év végére az újranyomtatásokkal együtt több mint 28.000 példány lelt gazdára. A kiadó természetesen újabb könyveket szeretett volna az új szerzőjüktől, s Beatrix örömmel állt helyt a felkérésnek. Az elkövetkező három évben további hét mesét rögzített és látott el illusztrációval, s mindegyiket nagyon jól fogadták. Hamarosan ő lett a kiadó legkeresettebb írója.

A Frederick Warne és Társát akkoriban három testvér vezette, az alapító fiai. Beatrix hamarosan az egész családdal összebarátkozott. Meglátogatta őket otthonaikban, találkozott az idősebb fiúk gyermekeivel, s a húgukkal, Millie-vel is jó kapcsolatot ápolt. Azonban a legközelibb kapcsolatba a legfiatalabb fiúval, a nőtlen Normannal került, aki az írónő szerkesztőjeként dolgozott. Együtt készítették elő a könyvek megjelenését, s Beatrix nagyra értékelte a férfi tanácsait és elfogadta közeledését is. 1905-ben színt vallott Beatrixnak, és annak ellenére, hogy a nő szülei ellenezték kettejük kapcsolatát, mivel a férfit egyszerű üzletembernek tartották, aki emiatt nem felelt meg a család elvárásinak, a nő elhatározta, hogy igent mond. Sajnos azonban a házasság soha nem jött létre. Normannál leukémiát diagnosztizáltak, s az eljegyzést követő néhány héten belül meghalt.

A tragédia természetesen teljesen letörte Beatrixot. Még korábban a regényekből befolyó jövedelemből vásárolt egy keretes házat az Angol Tavaknál. Norman halálát követően az ideje nagy részét új otthonában töltötte, és új könyvein dolgozott.

Az elkövetkező években újabb és újabb regényeket jelentetett meg általában évente egy-kettőt. 1913-ban ismét megtalálta a szerelem egy jogtanácsos, William Heelis személyében. Az esküvőt követően Beatrix véglegesen letelepedett a Tavaknál, s az írás és festés mellett a Nemzeti Környezetvédőkkel karöltve küzdeni kezdett a környék ökoszisztémájának megvédéséért. A férje támogatásával újabb és újabb farmokat vásárolt meg, s mikor 1943-ban, 77 éves korában elhunyt, közel négyezer négyszögölnyi földdel rendelkezett, amit a környezetvédőkre hagyott azzal az utasítással, hogy eredeti állapotában őrizzék meg az utókor számára. Örökségének másik oldala az a 23 mesekönyv, melyet a mai napig Nyúl Péter mesék néven ismer a világ.

A falu

Esett az eső. Csapzott vörös lobonccá áztatta Constance haját. De a lányt a legkevésbbé sem érdekelte. Menekült. Futott az életéért. Nem volt maradása. A falu kitagadta. Csak, mert vörös volt a haja, amikor megszületett, és névvel ruházták fel, a szülei nem tartották a hagyományokat, és dívatos névvel bélyegezték meg, és mert elárvult.

Esett az eső, nem akarta abbahagyni. Aki tehette, otthon maradt, a kandalló meleg tüze mellett, a család biztonságában. Constance-nak nem volt hova mennie. Csak ment előre, amerre a lábai vitték. Szaladt, ameddig bírt. De már nem volt sok szufla benne, de mennie kellett. Erős férfiak üldözték, vasvillával a kezükben. Dühösek voltak. Mindenért őt okolták. Csak, mert vörös volt a haja; amikor megszületett, és névvel ruházták fel, a szülei nem tartották a hagyományokat, dívatos névvel bélyegezték meg; és mert elárvult. Nem volt ki megvédje.

Esett az eső, Constance egy tisztáshoz ért. Egy kunyhó állt békésen, elhagyatottnak látszott. Constance nem gondolkozott, a lépcsőket kettesével vette, s az ajtóhoz szaladt. Rángatta a kilincset, de az makacsul ellenállt. Constance nem várt tovább, leszaladt a verandáról, az erdő irányába indult, de akkor a lábai megadták magukat. Constance zsákként terült el a kunyhó előtti kis tisztáson. Az eső rendületlenül esett tovább, villámok cikkáztak az égen. Az égi háború javában dúlt.

*

- Ide ugyan nem jöttök be! - harsant fel Marcus hangja. A hat csuklyás alak fáklyákkal a kezükben állták körbe a verandát, némelyek vasvillát tartottak a kezükben. - Ez a lány nem boszorkány! Csak a Ti agyatokban. És ha megpróbáltok bejönni, az engedélyem nélkül, akkor nagyon meg fogjátok bánni!
- Marcus, Veled semmi bajunk, csak azt a kis ringyót ad ki, akit odabent rejtegetsz. Megbabonázott, a hatalma alatt tart, ezért véded. - a szónoklatot egy piszkos szőke hajú fiú tartotta, vezéregyéniségnek tűnt a többiek között. Születésekot a Timothy nevet kapta.
- Na fiúk, tűnjetek haza! Nem fogok leállni egy csapat kamasszal, akiknek nincs jobb dolgok dolguk, mint sportot űzni egy ártatlan lélek megalázásából! Addig menjetek haza, ameddig nem kényszerítetek rá, hogy a szüleiteknek elmondjam, a Tiltott Rengetegbeli sétátok! - Marcus szavai gondolkodóba ejtették az üldőzőket, akik a Falu önjelölt boszorkányüldőzőivé léptették elő magukat, valószínűleg az Öregek Tanácsa beleegyezése nélkül.

Az üldőzés kezdete előtt Timothy és öt főre rúgó bérencei a Főtéren álltak, a Templom és a Közösségi Ház előtt. A falu előljárói bent tanácskoztak a rendkívüli időjárásról, és a következményekről. Constance hazafelé igyekezett, szokásos erdei virággyűjtő sétájáról. Várta már a vihar kitörését, mindig is szerette elnézni házuk padlásszobájának ablakából a villámok girbe-gurba vonulatait, amik a másodperc töredékéig mutatták meg magukat, és ugyanolyan alakzat mégegyszer sosem rajzolódott ki. Timothy úgy gondolta, az előljárók a lányt fogják okolni. Ő ezt tenné. Hiszen boszorkány. Ez egyértelmű. Hirtelen ötlettől vezérelve a lány elé lépett, aki már majdnem átért a Főtéren, s kivette a kezéből a virágokat tartalmazó kosarat, és a földre szórta a törékeny nárciszokat, amiket gumostól kapart ki Constance a földből, határozott szándéka volt a saját kertjébe átültetni. Timothy csatlósai követték, és félkörben állták körbe a megrémült lányt, elzrva a menekülés útját a Nagymamája háza felé.
- Milyen mérget kutyulsz ebből otthon? - kérdezte gúnyosan, Constance mindenre elszántan, felszegett fejjel nézett vele szembe. - Tudod mi zajlik most? - folytatta Timothy, és fejével a Közösségi Ház felé biccentett.
- Nem -felelte a lány. - Senki nem tájékoztatott, és névre szoló meghívott sem kaptam.
- Persze, boszorkányokat nem hívnak meg. Főleg nem akkor, ha pont Rólad van szó.
- Rólam?
- Igen, Rólad, Te, vérbeli banyanövendék! Miattad lesz gyér a termés! Minden ártás, ami van, miattad ér minket! A helyedben elfogadnék egy tanácsot! Szaladj, amíg nem késő! Szaladj, át az erdőn! És vissza ne gyere, ha élni akarsz! - mintha csak igazolni akarták volna Timothy szavait, a Közösségi Ház ajtaja kinyílt, és az előljárók beszélgetbe léptek ki rajta. - Fuss! - mondta a fiú, és kárörvendő mosolyra húzta szája szélét. Constance az előljárókra nézett, az egyikük kimondottan morcosan nézett vissza rá. A lány az erdő felé indult, hátra sem nézve indult neki, hallotta még Timothy hangját, hogy ott a boszorkány, máglyára vele! majd a vihar kitört, és minden más zajt elnyomott...

*

Az eső elállt, amikor Marcusnak sikerült meggyőznie Timothyt és elmaradhatatlan talpnyalóit, hogy itt ugyan nem lesz boszorkányüldőzés. Miután a fiúk látótávolságon kívülre értek, bement a házba. Lassan kezdett elfogyni a tűzifa, tett hát még a tűzre. A kunyhóban kellemes meleg honolt. Az ágyhoz lépett, ahol Constance eszméletlenül feküdt. A lány teste lángban égett, egyszer, mikor szemeit kinyította, és valami máglyáról motyogott, fényesebben csillogtak, mint az esthajnal, mikor feljön az égre. Majd újra álomba szenderült, ám orcáin lázrózsák virágoztak. Constance remegett, ugyanakkor emésztette a meleg. Marcus hidegvízes borogatással igyekezett csillapítani lázán, szorgosan cserélte a homlokán. Maga sem értette, miért, de határozottan érezte, meg fogaj védeni Constance-t, akkor is, ha az egész faluval kell szembenéznie. Talán tényleg megbabonázták, de akkor ez a világ legjobb bűbája, ami földöntúli erővel ruházza fel. És ezt Marcus a legkevésbbé sem bánta...

Az önjelölt konyhatündér kalandjai 1

Folytatásos történetnek ígérkezik...

...és aztán kinyítottam azt a szerkezetet, melyben a muffinok sűltek. Meleg áradt ki belőle, de a muffinok szépen megnőttek, s a jelét sem mutatták annak, hogy össze akarnának esni. És nem is estek. De feltűnően fekete színük volt. Na nem azért, mert odaégtek volna... Hanem elszúrtam a receptnél a kakaópor kiadagolását... (150 g-ot tettem bele, meg nem mondom mennyi helyett...) Ehető, meg finom, csak nagyon tömény... Egy fél muffintól úgy érzi magát az ember, hogy egy életre jól lakott édességgel. Ennyit a csokis muffinról. Holnap sütök újat. : ) De nem félek attól, hogy ez a nyakamon marad. Tejjel könnyen fogyasztható. (főleg a 3,5ös zsíros tejjel, én tényleg nem értem mi az élvezet abban, ami ultra light tej?)

Edzésen ki kellett állnom a térdem miatt. Most már komolyan veszem, ha egy picit is el kezd fájni, mert nem akarom kockára tenni a komplett eltiltást a mozgástól (mint már írtam, az lenne a halálos ítélet számomra.) Figyeltem a többieket, ahogy csatáztak. Közben érkezett egy érdeklődő köreinkbe. Bosnyák, és a hite szerint muszlim. Úgy köszönt nekem, hogy salem alejkum. Kezet fogtam vele, bemutatkoztam, mint ahogy máskor is szoktam. Aztán leültünk, és beszélgetni kezdtünk. Kérdezett az edzésekről, én válaszoltam. Aztán mikor vége lett az edzésnek, nem a szokásos helyre mentünk, hanem kerestünk egy kis zöld területet a Szigeten, és ott ültünk le beszélgetni a Csapattal. Gábor - az új srác - sokat mesélt a vallásáról. Számomra igen érdekes volt. Tetszett a hozzáállása az Élethez. Sok szenvedésen van túl, de még mindig képes mosolyogni. Meghívott mindenkit a Mecsetbe teázni és/vagy kávézni, a Magyar Muszlimok által épített és fenntartott épületbe. Nekünk lányoknak úgy kell felöltöznünk, és kendővel eltakarni a hajunk, hogy ne látszódjon majd ki sem a lábunk, sem a karunk. Gábor (sajnos az arab nevét nem tudtam megjegyezni) elmagyarázta, hogy milyen a Hetedik Paradicsom hitük szerint. Így már érthető. Azt is elmondta, hogy ha egy terrorista felrobbantja magát, és ártatlanokat öl meg, akkor már nem muszlim többé, hanem gyaur.

Ezért is szeretem az edzéseket. Mindig új emberekkel találkozom, akiknek érdekes, és tanulságos életútjuk van.

És nem utolsósorban, a Barátaim is ott vannak : )

Olvasok egy könyvet, de még nem mondom meg, mit, az elején tartok, és számíthattok egy hosszú bejegyzésre, amint a végére értem. Eddig tetszik.

Pszichoanalízáltam (már megint) jobb alany hijján magam. Rádöbbentem, miért festek szárnyas tündéreket. Az ok igen egyszerű, de nagyon személyes, és ezt inkább megtartom magamnak.

Végszóként megjegyezném, véletlenek márpedig nincsenek, minden okkal történik, amiket nem minden esetben kell megértenünk, csak elfogadnunk, és élnünk az új helyzetek adta lehetőségekkel...

Muffin sül a sütőben

Konyhatündéri tehetségem és adottságom megvillantván most már a sütőben van a 12 db abszolút csokis muffin (holland kakaóporos, és még étcsoki darabok is vannak benne...). Hogy végül milyen lesz, az még 15 perc kérdése.

Hugi délután elmosogatott és a konyha nem úgy nézett ki, mintha bombát robbantottak volna. Ezt követően Apu nélkülözhetetlen segítségével (ami a turmixolás, és amit nem szeretek, de Apu mindig olyan lelkes) nekiláttunk a muffingyártásnak. (a konyha most megint olyan, mintha rádobták volna a Little Boy-t az Enola Gayről.) Olyan egyszerű dolog ez a sütés, csak belepakolod a tálba a megfelelő sorrendben a hozzávalókat, összekutyolod, és a masszát -ami jó esetben úgy néz ki, ahogy ki kell néznie - aztán belepacsmagolod a formába. Majd az előmelegített sütőbe bevágod, és vársz 25 percet. (az első 15 percbe ki ne nyísd, mert akkor a muffin összeesik, és olyan ki szottyadt valami lesz.) Nagyon kíváncsi vagyok az enyémre...

Délelőtt Dodyval könyvvadászatra indultunk. Ez úgy néz ki, hogy bejárunk sok antikváriumot, és a régiségek között valódi kincseket keresünk. És találunk. Szeretem az ilyen régi könyvesboltokat, meg van a maguk varázslatos hangulata. Olyan, mintha sétát tennél a múltban.

Elkészültem egy újabb képpel. A hölgy és az egyszarvú. Ma végre sikerült áthídalnom, hogy a csajszinak ne legyen tokája. Mostanában nagyon rámtört a festhetnék. Momentán jobban élvezem, mint a pasztell krétás művészi maszatolást.

Most viszont megyek, mert a muffin illatta benézett a szobába, és sűrgös jelenésem van odakint.

A Piedra folyó partján ültem és sírtam

Ma este olvastam ki, már az első sorok után olyan érzés volt, mintha ráléptem volna egy ösvényre, ami meg sem áll a célig. Az első betűtől az utolsóig...

"Kockáztatnunk kell - mondta. Csak akkor érthetjük meg az élet csodáját, ha hagyjuk, hogy a váratlan megtörténjen.
Isten mindennap ad nekünk egy pillanatot, amikor megváltoztathatunk mindent, ami boldogtalanná tesz. S mi mindennap úgy teszünk, mintha nem vennénk észre ezt a pillanatot, mintha nem is létezne, mintha a ma ugyanolyan lenne, mint a tegnap, és semmiben sem különbözne a holnaptól. De aki résen van, az észre fogja venni a mágikus pillanatot. Bármikor meglephet minket: reggel, amikor bedugjuk a kulcsot a zárba, vagy az ebéd utáni csöndben, és a nap bármelyik percében, amelyik nem látszik különbözőnek a többitől. Mert ez a pillanat létezik, és ebben a pillanatban a csillagok minden ereje belénk száll, és segítségükkel csodákra leszünk képesek.
A boldogság sokszor áldás - de általában meg kell harcolnunk érte. A mágikus pillanat segít, hogy megváltozzunk, és elinduljunk az álmaink után. Lehet, hogy szenvedni fogunk, nehéz pillanatokat élünk át, és sok csalódás ér - de ennek egyszer vége lesz, és nem hagy gyógyíthatatlan sebeket. És amikor túl vagyunk mindenen, emelt fővel tekinthetünk vissza.
Szerencsétlen, aki nem mer kockáztatni. Lehet, hogy soha nem csalódik, soha nem ábrándul ki, és nem is szenved úgy, mint azok, akik egész életükben egyetlen álmot követnek. De amikor visszatekint - hiszen mindannyian visszatekintünk-, meghallja, amit a szíve súg: "Mit csináltál azzal a rengeteg csodával, amit Isten elhintett a hétköznapjaidban? Mit csináltál azokkal a talentumokkal, amelyeket rád bízott a Mestered? Elástad mindet egy mély gödörbe, mert féltél, hogy elveszíted őket. Íme hát az örökséged: a bizonyosság, hogy eltékozoltad az életed."
Szerencsétlen az, aki hallja ezeket a szavakat. Mert ettől kezdve már ő is hinne a csodákban, életének mágikus pillanatait azonban örökre elveszítette."

"…mindannyian mondtunk már zokogva ilyesmit: "nem éri meg, hogy ennyit szenvedjek ezért a szerelemért." Szenvedünk, mert úgy érezzük, hogy többet adunk, mint amennyit kapunk. Szenvedünk, mert nem ismerik fel a szeretetünk súlyát. Szenvedünk, mert nem tudjuk a másikkal elfogadtatni a szabályainkat. Mindig találunk valamit, ami miatt szenvedhetünk, holott valójában nincs okunk a szenvedni: mert a szeretetben rejlik a növekedésünk magva."

"Néha vereséget szenvedünk.
De a vereséget úgysem kerülhetjük el.
Ezért aztán még mindig sokkal jobb, ha az álmainkért vívott harcban veszítünk el néhány csatát,
mint ha úgy szenvedünk vereséget, hogy azt sem tudjuk miért harcoltunk."

"Aztán egy szép napon arra ébredek, hogy nem ő jár a fejemben, és rájövök, hogy túl vagyok a nehezén. A szívem súlyos sebet kapott, de majd begyógyul, és akkor majd újra tudok örülni az élet szépségeinek. Történt már velem ilyen, és fog is még történni, ebben biztos vagyok. Ha valaki elmegy, az azért van, mert jönni fog helyette valaki más - és újra rám talál a szerelem."

Ha valakinek kell a könyv, akkor szívesen kölcsönadom. A saját gondolataimmal most nem nyaggatlak Titeket...

A tizenharmadik boszorkány

Sparrow család asszonyai nemzedékek óta rendkívüli tulajdonságokkal rendelkeznek. Valamennyien március havában születtek, és mire betöltötték tizenharmadik életévüket, különleges képességük mágikus erővel tőrt rájuk. Elinor, a nagymama szó szerint megérzi a hazugságot. Jenny, a lánya ismeri mások álmait, Stella, az unokája - aki éppen a tizenharmadik születésnapját ünnepli - döbbenten ismeri fel, hogy előre látja mások halálát.

A történet cselekménye egy félreértésen alapul, Stella látomása bajba sodorja az Apját. Így Bostonból - oh, drága Boston, az egyetlen hely, ami érdekelne Amerikából, de nem emiatt a könyv miatt, érdeklődésem igen régi győkerekre nyúl vissza... - Unitybe költöznek apránként mind, Stella, Jenny majd Will, a tékozló Apuci, aki sosem volt hűséges Jenhez, aki képtelen volt megállni hazugságok nélkül, (egyszóval, pasi...XD; tisztelet az igen nagyszámú kívételnek), és persze elválltak. A történetben van egy csúnya gyilkosság, de főhőseink épp bőrrel megússzák, csak egy kicsit lesznek vízesek. Mindig, amikor olvasok egy könyvet, hajlamos vagyok abba a világba teljességgel elmerülni. Szinte éreztem Liza Hull Teázójának az illatát, magam előtt láttam a Torta-ház szedett-vedett de mégis elbüvölő formáját, ott sétáltam a Döglött Ló Ösvényén, ahol olyan mély gödrök vannak, amikben megül a víz, és alligátor teknősök élik vígan életük benne.

A történet legfőbb vonzereje az, ahogy az emberi kapcsolatokat írja le. Tovább gondolván az elhintett magokat, amiket a sorokban gondosan elrejtettek, hogy aztán az olvasóban talajt verve gyökeret eresszenek, és elgondolkozzanak a saját kapcsolataikról. És nem feltétlen a kortárs kapcsolatokra kell gondolni, hanem inkább a nemzedékek közti bonyolult rendszerekre.

Ma voltunk Hugival a Mamámnál. Nem lakik messze tőlünk, 5 percre, itt a körúton. Most járta meg Tunéziát, életében először ült fel a repülőre, ami szerinte egy csodálatos találmány, és életében először járt egy idegen kontinensen. Mama amúgy is világutazó lélek, a vérében van. Az ember meg nem mondaná róla, hogy ma holnap 80... Hambi anno elnevezte egy áttáncolt szilveszter után szupernagyinak... De meg kell hagyni, rengeteg türelem és szeretet kell, ha tényleg figyelni akarunk rá. A mai élménybeszámolón is elmondott egy dolgot legalább ötször, csak mindig más szavakkal... Nagyon csípem, ahogy mesél, szinte újra átéli a történeteket. Nagyon remélem, hogy még sokáig itt marad nekünk. Az unokák amúgy is könnyebben találják meg a közös hangot a Nagyszülőkkel. A történetben eleinte Jenny nem tudott zöld ágra vergődni sem Elinorral, sem Stellával, míg Elinor és az unokája vígan elvannak. Anya-lánya kapcsolat. A legértékesebb, ami a világon létezik. Nagyon gyengéd, de mégis erős kötelék. Az anyai kéz meggyógyítja a legfájóbb lelki sebeket. Mindig ott van, ovó szeretettel takargat be esténként, és nappal egyaránt. Különös, egyben természetes kapcsolat. Az öszínteség és a bízalom a pillérek, és a gondoskodó szeretet az összekötő e kettő között ezen hídon...