Újra a bányában

 Na, hát szeretem a munkámat... ilyen kis sztahanovista lettem. Egyébként, tudjátok ki volt ez a muksó, akiről elnevezték az élmunkásokat? Alekszej Grigorjevics Sztahanov, a névadó valós, létező személy volt. Az már más kérdés, hogy milyen valótlan adatokkal lett a munka hőse. Ugyanis történt egy szép éjjel, 1935. augusztus 30-ról 31-re virradó hajnalra, Alekszej 5 óra 45 perc alatt 104 tonna (!) szenet bányászott ki a szovjet propaganda szerint egymaga, a norma által előírt 7 tonna helyett. (Naná, hogy sikerült neki... a SZU-ban minden lehetséges volt.) Mindezt a Donyec-medencéjében található Irminói tárnában történt.

 Aztán eltelt jó néhány évtized és kiderült, hogy több vájár és egy új szénfejtési módszer eredménye volt ez a bámulatos teljesítmény. De ugye ezen már meg sem lepődünk.

 Vannak magyar -kamu- munkahősök is... róluk egy következő posztban.

És a Tél megérkezett

 De nekem aztán nem hiányzott... Bár téli születésű vagyok, jobban szeretem a nyarat, amikor a Nap lágyan cirógatja az arcomat és majd megdöglök a melegtől. Inkább, mint ez a hideg...

 Most, hogy újra itthon vagyok, visszatért az élet a megszokott kerékvágásba. A munkámat imádom, egyszerűen hihetetlen, hogy megint megtalált az, amire szükségem volt éppen. Kollégámmal jól kijövünk, szóval szuperjó. Bár ma reggel az orrom előtt ment el a busz. Megértem, a sofőr nem látott én meg nem dörömböltem az ajtón. (Balra sasolt kifele, hogy kitudjon állni a megállóból, a Petőfi hídon reggelente eszméletetlen a forgalom.) De ettől még rosszul esett, de míg elértem az Infoparkig -gyalog, ugye, mert a következő busz negyed 9kor jön-, ki is fortyogtam magamból a mérgem. Szóval most visszatérünk az esküvő szervezéséhez, mert még mindig nincs zenekarunk. Már kaptam két ajánlatot, az egyik elképesztően drága. Nem tudom, mit gondolnak, hogy annyi pénzt akarnak legombolni rólunk. A másik korrekt árban, de kicsit tartok tőlük a nevük miatt. Még nem volt alkalmam meghallgatni őket. Alakul a keringő zenénk is és a meglepetés tánc is. Most már csak gyakorolni kellene... de hát ugye... az a fránya 1 109 km... (háztól házig...) kicsit megnehezíti a dolgunkat. Ezért nem lesz hosszú és unalmas a tánc és a násznép is fellélegezhet.

 A télben az egyetlen jó dolog a műkorcsolya EB, VB... (hallottam ám, Dody, ahogy felszisszentél...). Plushenko visszatért és meg is nyerte az EB-t. Sajnos a VB-n nem lesz ott, mert a térdét meg kell műteni. Pedig jó lett volna, ha elveri azt a pökhendi és öntelt amerikai fiút, aki elcsaklizta az olimpiai aranyat előle. Az már biztos, hogy a 2014-es téli olimpián is ott lesz, ha az egészsége is engedi. De a nyakában liheg az utód, aki kiköpött mása Plushinak és sehogy sem bírom megjegyezni a nevét. Cuki, meg még fiatal... :P De nem, maradunk a kedvenc oroszunknál, ha már tizenegy éve kitartó rajongói vagyunk. Milyen szomorúak voltunk, amikor bejelentette, hogy visszavonul, de nem bír elszakadni a jégtől és a versenytől, a vérében van. Jégen született, jégen fog meghalni 100 évesen egy négy fordulatos axel közben. Vagy addigra már ötre tornázza fel. Ha most még nem tette volna...

 Szóval a télnek meg van a maga szépsége... a meleg szobából nézve. Ilyenkor mindig elborzadok azon, hogy vannak embertársaink, akiknek nincs fedél a fejük felett és igazi segítség sincs. (Hiszen a rendszer pénzhiány miatt alig-alig működik.) De most olvastam, hogy nyílt egy új, éjjeli menedék. 150 fő részére. Reméljük elég lesz. Sajnos nem csak a hajléktalan emberek vannak veszélyben, hanem azok a kisnyugdíjasok is, akik nem tudják fizetni a számláikat. Valahol a közösség felelőssége is az, ahol most tart az emberiség. Kíváncsian várom, hova fejlődik még a társadalom, van egy olyan érzésem, hogy még nagy változásokat fogok látni...

Nyugaton a helyzet változatlan

 Tegnap rájöttem, hogy vasárnap nem úgy járnak a vonatok, mint hétköznap, úgyhogy este átmentünk Homburgba Katához. Nála csöveztünk egy éjszakát, olyan hangulat volt, mintha táboroztunk volna, csak a meleg szobában. Az Aldiban szereztünk konzerv csirke húst édes-savanyú mártással, amihez a rizs alig akart megpuhulni, vagy fél órát főztem, mire jó lett. Jah, és hármunknak sikerült egy kilót odatennem... nem, nem maradt sok, áh, nem... De egyébként nagyon finom volt.

 Tehát Homburgba azért mentünk át, mert onnan ment vonat Saarbrückenbe, onnan meg Bullayba, onnan meg busz a reptérre. Nem egyszerű az élet... Arra is rádöbbentem, hogy vonattal csak azok járnak, akik 1. fiatalok és még nincs jogsijuk, 2. nincs pénzük kocsira... Hajnalban tele volt a vonat kamaszokkal... kabát nélkül, hogy nem fáztak, amikor én ott dideregtem... No de ne szaladjunk ennyire előre. Tegnap délelőtt arra riadtunk fel, hogy szól a légvédelmi sziréna... a közelben van egy katonai bázis, mivel percek múltán sem történt semmi, felkerekedtünk és bementünk a vásorba. Akad ott egy Ázsia kert, cuki kis pagodával és tóval. És kábé ennyi Lebach... Van egy kis templom - római katolikus, úgy örültem neki, hiszen itt a legtöbb templom tetjén kakas ül. A polgármesteri hivatal szocreál kocka. Tiszta Magyarország feeling...

 Aztán este át Homburgba. Átszállás Illingenben, mert miért ne. De most nem késett a vonat. Minden más esetben igen. (Mint ma reggel is... hát igen, nem esett jól futni a csomagokkal az egyik peronról át a másikra.) Jó volt Katát meglátogatni, már hiányzott, Budapest végtelenül csendes nélküle. Este még átmentünk a régi lakásba, ahonnan áthoztuk a szárítót, a vasalódeszkát és azt a tároló valamit. A kis csipetcsapat vicces látványt nyújtott, ahogy este átvonultunk a cucokkal A-ból B-be. Aztán jött még a főzöcskézés. Aztán alvás és hajnalban kelés. Bár éjszaka nagyon nyugtalanul aludtam, izgultam a repülés miatt, meg, hogy ne késsen semmi (ismétlen, Németországban voltam, ami a pontosságról híres, erre minduntalan késnek...), meg utáltam, hogy már ott kell hagynom KD-t. Ez volt a legnehezebb. Saarbrückenig még együtt utaztunk, én aztán felszálltam az emeletes vonatra, KD meg integetett a peronról. Újabb búcsú és újabb utazás az ismeretlenbe. 

 Hajnalban még sötét volt, csak olyan 8 fele lett annyira világos, hogy bámulni tudtam a tájat. Szavamra, csodálatos volt. Patakok felett átívelő híd, magas hegyek, a völgyben elterülő város... majd Bullay. Gyönyörű volt. Itt szálltam le a vonatról. Megjegyzem, egyedül. Egy lélek sem volt sehol. Megkerestem a shuttle buszt, majd vártam. 9:19. Megjön a DB busz, felszállok, megkérdem, reptérre megy-e. Nem. Na ekkor lettem ideges, mert a menetrend szerint ekkor kellett volna jönnie. Így megkérdeztem három srácot - akik erről a buszról szálltak le- hogy mi a fene van... egyikük makogott csak angolul és elnyökögte, hogy mindjárt jön, nyugi. És tényleg jött, feleslegesen aggódtam. Egy pici busz volt, egy amolyan kis mikróbusz. Páran még felszálltak rá - a három csávó, meg egy furcsa párocska. De a reptérig csak én mentem. Elég fura útvonalon. A reptér előtt volt egy elhagyatott útszakasz - azt hittem már éppen elrabolnak - szar út, csupa kátyú, két oldalt elhagyott hangárok, amiket még betonból húzhattak fel és fém ajtójuk volt. Mintha egy világháborús film díszleteit láthattam volna. Végül csak elértünk a reptérre.

 Ott meg sokat vártam. Nagyon sokat. A repülés meg... imádom... csak ne lennének pánikrohamjaim egy-egy légörvény miatt. Most is az ablak mellett ültem. A felhők felett szálltunk... közel a Naphoz... de nem úgy, mint Ikarosz.

 Aztán most már itthon vagyok. Fura érzés. Visszavágyom KD-hez, de közben örülök, hogy újra magyar szót hallok.

 De most megyek aludni. Nagyon fáradt vagyok.

A kerítés itt sincs kolbászból

 Merthogy nincs kerítés. Néhány ház előtt van egy kis, térdig érő valami jelzésképp, de inkább dísz, mint védelmi vonal. Minden ajtóban van valami kaspó, vagy mécsestartó, amiben este gyertya ég. Az ablakokon a függöny nem divat, mint ahogy Oszlóban sem volt az, de a ház szinte minden ablakában van valami növény, általában orchidea, bár szerintem ez inkább státus-szimbólum itten, vagy ha nem virágot találunk, akkor valami giccset.

 Ügyintézés: Tegnap este voltunk a polgármesteri hivatalban. Én azt hittem, nem fognak fogadni minket, mert zárás előtt 5 perccel estünk be. De (háromszor aláhúzva) az ügyintéző hölgy széles mosollyal az arcán köszöntött minket, akkor még azt sem tudta, hogy külföldiek vagyunk, mert KD tökéletesen beszéli a nyelvet, csak amikor engem kérdezett, én meg néztem, mint borjú az újkapura, akkor jött rá, hogy velem nem fog sokra menni. De cirka tíz perc alatt elintéztük a papírmunkát, most már nekem is van lebachi címem. Egyébként nagyon élvezem eddig, bár csak pár nap telt el, mióta itt vagyok, de az utazás is kellemes élmény volt, minden félszem ellenére. Arra viszont rájöttem, hogy képtelen lennék itthon ülő kitartott feleség lenni. Nem nekem van az kitalálva. A házimunkával hamar végeztem, pedig kiporszívóztam, felmostam, mosogattam, főztem, elpakoltam a tegnapi romokat. Az ágyat szépen megvetettem, kiszellőztettem, és kitettem a cinkéimnek magvakat, amit tegnap 1€-ért vettem a boltban.

 Életminőség: itt hagyják az embert élni. Abból a pénzből, amit megkeresel kényelmesen jut mindenre. Mégpedig úgy, hogy még félre is tudsz tenni. Az étel árak korrektek. Tulajdonképpen 3-400 € bőven elég kajára, de akkor minden nap valami extra is jut az asztalra. És akkor még nem beszéltem az édességekről... A lakásbérlés (rezsivel együtt) ugyanennyi. Függetlenül attól, hogy most maxon megy a fűtés. Tegnap betértünk a bútorboltba, négy szinten van minden és szintén elérhető áron, amire szüksége lehet az embernek.

 Helyi magyar közösség: elvileg ma lesz egy találkozó St. Wendelben, ahova már minket is hívtak, de ezt most kihagyjuk. Vasárnap már megyek haza, minden időmet KD-val szeretném tölteni. Aztán még nem tudom, mikor tudok újra jönni. A repüléstől már most gyomorgörcsöm van. Túl sokat kattog az agyam feleslegesen... (De az akkor is ijesztő, amikor hallod, hogy "lassít" a gép...)

KD nem sokára hazajön a munkából, annyira jól áll neki a fehér köpeny, hogy újra beleszerettem. Most érezzük igazán, hogy valami új és izgalmas küszöbén állunk. Most építjük fel a kis Családunkat, amiért annyit küzdöttünk az elmúlt, már majdnem négy évben. És nyilván lesznek még problémák, hiszen még nagyon az elején állunk a közös utunknak.

 u.i.. a Napocska itt csak 17.18kor tér nyugvóra, sokáig világos van. :)

Ich möchte ein ticket nach...

 Welcome on board... ahm... we have a problem...

 Amikor ez a mondat a kapitány ajkait elhagyta, na akkor akartam kiszállni. De már nem lehetett, hiszen az ajtókat bezárták és ráálltunk a parkolópályára, hogy várjuk, amíg a start-stop rendszer a bal hajtóműben újra működésbe indul. Tíz perc várakozás, még a földön voltunk, de erősen kapaszkodtam a karfába. Amikor a felszálló pályára gurultunk, akkor már két kézzel kapaszkodtam. Emlékeim szerint nem volt ennyire rázós a repülés. Vagy csak túl jók voltak a gépek. Egyébként Airbus 320 volt a típusa a gépnek. Valószínűleg vele repülök haza is. (Csak addig el kell vergődnöm Frankfurtba...)

 Végül nagyon kényelmes utazásunk volt, csak minden légörvényre felriadtam. Akkor a kapaszkodásos roham megint rám tört. De a látvány, ami alattam elterült, csodálatos volt! Bár eleinte szédültem, amikor kinéztem az ablakon, de aztán megszoktam. Németország felett meg felhők tornyosultak. 

 Frankfurt Hahnban nagyon hideg volt, így amíg a buszra vártam, a reptéren csöveztem egy órát. Aztán megindult a kalandos utazás, átszállásokkal, késésekkel, ennyit a német pontosságról... St. Wendelben futottam a buszhoz, én lettem a helyi látványosság. Szerencsére megvárt, úgyhogy pont akkora értem Lebachba, amikorra terveztem. Ennél viccesebb a visszaút lesz vasárnap... itt megáll az élet a hét utolsó napján.

 Egyébként a buszozás és a vonatozás is jó volt, szép tájakon mentünk keresztül, a vonattal meg megszámlálhatatlanul sok alagúton (és itt nem hordták a sínek fölé a dombot, itt tényleg kellett alagút... :D

 Most itt vagyok, még el sem hiszem, fura érzés. Várom KD-t, hogy hazatérjen a munkából. Folyt. köv. este megyünk be a "városba".

Ich gehe nach Lebach

 Talán ez a mondat holnap életmentő lesz. :P

 Csomagom összekészítve, boarding card kinyomtatva (oda-vissza), útlevél elrámolva, meg minden fontos. Valuta beváltva, menetrendeket is szintén kiírtam. Térképen többször megnéztem az útvonalat, kiszámoltam az időt, a km-eket, azt, hogy hány idegsejtem válik áldozatául örök pesszimista természetemnek (sok). A vasárnapi "Jajnelefogomkésniagépetmertvasárnapmeghalaközlekedés" probléma is megoldva. Az elmúlt napok hihetetlen idegeskedéssel teltek el. De KD bámulatosan nyugodt. Már mindent előkészített érkezésemre, van külön tusfürdőm, samponom, fogkefém... minden. Én csak magamat viszem meg a ruháimat.

 Ma elég sokat töprengtem azon, hogy miért élem meg ennyire nyűgként az utazást. Aztán rájöttem délután - két diagram elemzése közben - hogy bizony azért, mert ki kell lépnem a biztonságos komfort zónámból. Egyedül kell helyt állnom, míg elérek Lebachba. Kicsit önismereti utazás is lesz. Nyilván nem az El Camino, meg végig tömegközlekedési eszközök igénybevételével fogok utazni. Egyrészt élmény lesz, sőt, valójában az lesz. És láthatom Őt, aki a Mindenség. Másrészt félek. Mi van, ha eltévedek? Mi van, ha átvernek és rossz jegyet adnak? Mi van, ha...? És a sort még lehetne folytatni, de ezek a kérdések mind-mind a biztonság elhagyásának szüleményei. Agyszüleményei.

 A repülést szeretem, de közben óvatosan tekintek rá. A világon a legnyugodtabb idő az, amikor a levegőben vagy. Az ismert univerzum megszűnik létezni és Te lebegsz élet és halál között. Ijesztő, ugyanakkor felemelő érzés.

 És a világ.... olyan, amilyennek gondolom. Eisteintől kezdve számos tudós, művész, filozófus sokat hangoztatja a gondolat erejét. Talán lehet, oda kellene rájuk figyelni.

 Mindenesetre, a Nagymamám elimádkozta értem a Rózsafüzért, Anyukám is közben járt értem odafenn. Ha más nem is, a Hitük* biztos túlsegít ezen a várt, félt utazáson.

 Aminek a végén ott vár a Szerelem.

*az enyém már rég elveszett. ideje új templomot építeni a régi romjain.

Apokalipszis

 Sokan felvonták szemöldöküket, amikor 2012. január 13-án, pénteken a Costa Concordia zátonyra futott Giglio szigetétől 20 (!) méterre. Olvastam sztorikat arról, hogy a vacsora alatt a zenekar éppen a Titanic c. film betétdalát játszotta. Valamint az olasz partoknál megdölt hajón utazott az unokája a Titanic egyik túlélőjének. Az ember szeret összefüggéseket találni az események láncolatában...

 A mostani hajótörést már a közelgő világvége kezdő akkordjaként értelmezik. A múltkorjában láttam egy dokumentumfilmet, ami ugyanezt a témát dolgozza fel. Az egyik legvalószínűbb világvége ugye egy aszteroida becsapódása, ami az ismert fegyvereknél is nagyobb pusztítást képes végezni. És nem csak amiatt, mert ahová becsapódik, több száz kilometérig kiterjedően megszűnik az élet. Hanem mert olyan porréteget kavar, ami az egész bolygót elsötétíti. Semmi sem marad a most ismert világból.

 De semmi ok az aggodalomra. A világ vezető tudósai igyekeznek megoldást találni arra, hogyan védjük meg azt, amit az elmúlt évszázadokban elért az emberiség. (Hogy ez konkrétan mit jelent, másik blogbejegyzés tárgya.) Az atombomba nem jó megoldás arra, hogy elpusztítsuk a közelgő kisbolygót. Hiszen egy nagy helyett több pici darab (esetünkben ezek is több kilométer kiterjedésűek lehetnek) érkezne a Föld felszínére. Szóval az "atomot neki" jellemzően amerikai mentalitás nem használna. Ellenben az igen, hogy ha a Nap sugarait összegyűjtük hatalmas tükrök segítségével és az aszterodia felszínére irányítjuk, akkor annak felszínén párolgás fejlődne ki, ami egy kis rakétameghajtást nyújtana az aszteroidának. És (talán) eltérítené a Föld felől a kisbolygót.

 Egyébként a következő kisbolygó találkozás valamikor 2030 környékére tehető.

 Vannak még olyan vad elképzelések, hogy majd szupervulkán fog kitörni. Mások szerint a világ atomhatalmai egymásnak esnek és akkor lesz csak ne mulas. Másik kedvenc csillagászati katasztrófa a gamma-kitörés. Az Univerzum egy távoli szegletében felrobban egy nagy tömegű csillag felrobban és gyilkos sugarakat indít útnak a Világegyetem minden irányába. Egyelőre minden ilyen kitörés a Tejút rendszeren kívül történt. Egyelőre... 

 De a legnépszerűbb elmélet továbbra is a kisbolygó becsapódás.

 A tudósok, kutatók abban azonban egyet értenek, hogy bizonyos időközönként minden kihal, ami 25 kg-nál nehezebb.

 Egy biztos, bármi is fog történni, a Föld túl fogja élni. Őt a legkevésbé sem érdekli, milyen élet burjánzik felszínén. Mint ahogy az emberiséget sem érdekli, hogy van a Föld, amit kölcsönkapott...

Pieter Bruegel: A Halál diadala

Lángos

 Világszenzáció! Kiesett a macskán alsó fogacskája... ezzel háromra csökkent a fogainak száma. (Ami egy tizennégy éves Házikedvenctől nem meglepő...) Szegénykém, tegnap óta küzdött vele, sejtettük, hogy lötyög a foga, mert nem lehetett hozzányúlni. Amint jobb idő lesz, megyünk az állatorvoshoz.
 Megtanultam lángost is sütni. Iszonyatosan laktató, úgyhogy legközelebb kevesebb alapanyagot fogok felhasználni. Nem sokára Farsangolunk, amihez sütök majd finom fánkot is.
Ma a két macskánk étkezési fegyverszünetet kötött. Nem szoktak egy tányérból falatozni, de most valamiért úgy döntöttek, megtűrik egymást...

Egy kis komolyság

 Zseniális... imádom, inspiratív, a képzelet szárnyán repít. Nem hiába, tudott valamit az öreg...

Bach darabjait szerettem a leginkább zongorázni. Kedvesek, vidámak, "táncolhatóak". 

Jelenkorunk is fel tud mutatni remek komponistákat. Ugye az örök favorit Yann Tiersen, mellette Leo Nissim (countryside promenade), Ludovico Einaudi. És ugye ott vannak a filmzene írók, mint John Williams, Harry Gregson-Williams, Howard Shore... és bizonyára hosszan lehetne folytatni a sort, nekik köszönhetjük, hogy a Star Wars, Narnia vagy a Gyűrűk Ura triológia, vagy éppen a Gladiátor zenéjét. Mindegyik dallam jellegzetes, ha meghalljuk, a film fontos, kulcsjelenetei idéződnek fel lelki szemeink elé.

És akkor még nem beszéltünk a modern kor nagy-nagy kedvencéről. A musicalek, operettek világáról. Színház kell a népnek. Színház kell a Léleknek.

Előbb-utóbb úgyis minden megsárgult fénykép legy egy címplapon. De addig marad a Jelen és a Zene csodálatos, gyógyító, felszabadító, feloldozó ereje.

 Az üzenet célba talált. Na ezt hívják... hagyjuk is, minek ;) Rég szórakoztam ilyen jól.

 Esik a hó, az Infoparkot igyekszik maga alá temetni. Nem túl sikeresen. Itt a Tél, itt van újra... de Drágám, pár hetet késtél, akkor kellett volna jönnöd, amikor mindenki várt. Karácsonykor. Mert fehér karácsonyról álmodik a kollektív tudatalatti. A kandallóban pattogó a tűzről, melynek fényében a karácsonyfa díszei ragyognak. Miközben a finom vacsora az asztalon várja már a Családot. 

De emberek, hol van a Család? Az ajándékok már várják őket, de hol van Anyu, Apu és a Gyerekek?

 Eltűntek. Felemésztette őket a fogyasztói társadalom. Felemésztette őket a mindennapok megélhetési gondjai. A Gyermekek már meg sem születtek. Eltűntek. Nincs többé Család. Demográfiai Tél ereszkedett Európára. Mondjunk búcsút a társadalom építő alapköveinek. Viszlát Család, viszlát Társadalom. Talán egy új éra új közösséget hoz. 

 Talán...

Frank vajon boldog?

 -  Ő egy teknős...
 - Jó, de boldog, ha itt van nálunk?

 - Ő egy teknős. A boldogság nála - már ha létezik - a saláta, a répa, a kákics, meg minden egyéb étel, ami fogára való. Meg ha Szuszi nem zaklatja, csak nézi. Egyébként meg igen. Határozottan boldog teknősnek látszik. Hiszen most is fülig ér a szája... :D

 Irónikus, ha olyan emberek nem tolerálják a másikat, akik a segítő szakmába készülnek. Még irónikusabb, hogy közben elvesznek az önfényezés tömény füstjében. Valójában ezek azok az arcok, amelyek körül a lezuhanó műholdak pályára állnak, mert olyan nagy a gravitációs vonzerejük.... A kritikát meg... nos azt el kell viselni. Elfogadni, azt nem kell. Az érettséghez hosszú az út, és nem hiszem, hogy a huszas éveinkben megtaláljuk. Ahhoz nagyon-nagyon sok mindent kell megélni. És persze lehet fiatalon is sok mindenen keresztül menni, de - és ez egy fontos de - annál is többet kell megélnünk, mint gondoljuk. Nem hiába, Jung is amellett kardoskodott, hogy az ember egészen 40 éves korára lesz kész, addigra éri el - ha úgy tetszik - a Master fokozatot. És még akkor sincs megállás. Folyamatosan fejlődni kell, menni kell, látni kell, tapasztalni kell.

 Nem pedig másokon bosszankodni. Ez az éretlenség egyik fő tűnete. Miért izgatna engem más viselkedése? Nem az én nyomorom, hanem az övé... nekem van sajátom, minek kreáljak még... Vagy ha unatkozom... jó csámcsogni másokon. Szééééééééép.

 És persze, én is tévedhetek. Ugye... Nem kizárt... RB is megmondta... Minden, ami itt áll, lehet tévedés is. Nem győzöm hangsúlyozni. De azt is meg kell tanulnunk, hogyan ismerjük el, ha hibázunk, ha tévedünk, ha igazságtalanok vagyunk.

 Esetünkben egy fb-os baszogatásban. Ha nem tetszik, ne olvasd. Ha bosszant, az meg már a Te szegénységi bizonyítványod... Én... hogy is fogalmazzak finoman? Hm... Leszarom. Láss tovább az orrod hegyénél.

Szuszika és Junior

Egyszerűen szép. És már lassan 14 éves... :)

Ő pedig... nos, simán dobozfüggő... Vacsorázni sem volt hajlandó kijönni...

:D

Hamarosan...

"Veszélyes dolog kilépni az ajtón, Frodó. Csak rálépsz az Útra,

és ha nem tartod féken a lábadat, már el is sodródtál, ki tudja, hová."

Árnyékot vet rám a Fény

 Reggel óta próbálom megfejteni, hol olvastam ezt a mondatot. Nem tudok rájönni. Egy dalszöveg része egy olyan együttestől, akiket soha nem hallgattam... (Google jó barát...)

 Mai napom javarésze (életem második) szakdolgozat írásával telik, de mint megtudtam, szerdáig kell leadni, úgyhogy nyertem három napot! Igaz meló után nehézkesen fog menni az írás, de majd összeszedem magam. Hiszen teher alatt nő a pálma... Már van kemény négy oldalam... Ami úgysem lesz jó -Lélekben készülök a kudarcra-, egy ismerősöm szakdolgozatából húszból két oldalt hagyott meg a tanár... Erre is fel vagyok készülve.

 Kicsit magányos vagyok. Ezen nincs mit csodálkozni, Krokodil Dundee 1 107 km-re van tőlem. A modern kor vívmányainak köszönhetően minden nap beszélünk és kicsit a webkamera is segít hiányának elviselésén. Minden nap azzal a kellemes érzéssel ébredek, hogy Ő a világon van, létezik, tőle mozog Minden. Dacára annak, hogy sok-sok problémánk és nehézségünk volt. De leküzdöttük. Mert bátrak vagyunk és nem futamodtunk meg egymástól. Talán ez a Titok, amit mindenki keres. Talán nem.

 Az idő kitöltéséhez rengeteg dolgom van, ami nem hagyj feleslegesen gondolkodni. És ha nem is lenne rengeteg dolgom, akkor is ott van az írás és a rajzolás. Nem sokára beszerzem az aquarell cerkákat és új dimenziót nyitok az alkotásban. Már elképzeltem, már tudom. És Bosyka, meg lesz az anyag a kiállításra... úgyhogy készülj a Találkozásra.

 Yann Tiersent hallgatok, egyszerűen zseniális, imádom, nem tudok lekattanni róla. És egy kicsit nosztalgia is, amikor még a régi munkahelyemen dolgoztam, sokat hallgattam. Ha pedig sok volt a munka, szünetekben kisétáltam a teraszra és figyeltem a tájat. A legjobban péntek délutánonként imádtam ott lenni. A Nap lágyan sütött végig, ahogy lassan alábukott a házak és a messzi hegyek mögött. Mellettünk a Déli Pályaudvarból bekapcsolódtak a vonatok az ország véráramába. Vajon merre mentek? Vajon az emberek, akiket szállított boldogok voltak-e?

 Én az vagyok. Bár kicsit téli álmot alszom, de ez kell ahhoz, hogy ez a félév gyorsan elrepüljön. De közben megélem az életem. Jobban, mint valaha. Nem kell felébresztenek és ne aggódjatok. Látom az Utam, sőt, azon járok. Még van tartozásom néhány Léleknek, akiket elhanyagoltam, de idővel mindent bepótolok. Mint ahogy az egyetemi dolgaimmal is jól haladok, most már szinte teljesen utolértem magam, és egészen jó eredményekkel zártam. Már csak egy félév és kész az egyetem. És egyszercsak... lesz saját doktori címem. De előtte már babázni fogok. Lassan megérek az anyaságra is...

 Nyáron pedig valami új és izgalmas kezdődik. Amire az egész eddigi életem - tudat alatt- készült. Események, történések mind-mind afelé toltak. Végzet? Vagy én választottam? Ez sosem fog kiderülni. És valójában, nem is kell tudnom. Csak követnem. És Csend van bennem. Jótékony, élettelteli Csend...

Nothing but silence around me...

Kitalált Linkin Park történetek

 Időnként nagyon bosszant az emberek véleménye az orvoselvándorlásról. Már csak azért is, mert olyan emberek mondanak véleményt, akik vagy valamilyen gagyi főiskolát végeztek el és vállalkozni kezdtek, vagy simán alacsony az iskolai végzettségük és a közalkalmazotti bértábla kapcsán annyit keresnek, mint egy kezdő orvos és számukra ez így is van jól.

 A legfőbb indok, amit felhoznak az orvoselvándorlás ellen, hogy "bezzeg az állam súlyos pénzeken tanítatja őket". Bezzeg az állam... egy orvosképzés kb 20 millió forintba kerül, DE ebből az összegből csak a töredéke jut ténylegesen az orvostanhallgatókra. A többit benyelik az egyetemi klinikák. Amit aztán a betegekre fordítanak. Azokra az adófizetőkre, akik felháborodnak, amiért a szemét kezdő orvosok elmennek innen. Persze arról nem beszélnek, hogy félévenként milyen összegekbe kerül egy-egy medikusnak beszerezni a könyveket (több tízezer forint... nagyon drágák a könyvek). Ebben nem segít az állam. Ugye a fonendoszkópot is maguknak kell beszerezniük, valamint ha tiszta köppenyt akarnak, akkor azt sem árt. (Merthogy általában koszos köppenyeket kapnak a gyakorlatokra...)

 Összességében az állam annyit költ egy orvostanhallgatóra, mint egy műszaki/bölcsész/jogász... hallgatóra. Ezek után senki ne merészelje nekem azt mondani, hogy az én adómból fizetik a képzését és aztán elmegy külföldre. Azt persze senki nem háborgatja fel, hogy segílyekre is mennyi megy el a becsületesen dolgozók pénzéből... 

 És még egy aprócska megjegyzés az orvoselvándorlás margójára: nem csak a pénz jobb külföldön (itthon annyit kap egy kezdő orvos mint egy 8 általánost végzett közalkalmazott...), hanem a technikai felszereltség, a megbecsültség és az előremenetel lehetősége is jobb. Itthon az öregek ülnek a kondér körül és nem engedik közel a fiatalokat, miközben a rezidensek tartják életben a magyar egészségügyet.

 És még valami paraszolvenciát rezidens alig kap. De inkább egyáltalán nem. A nagy pénzeket a szakorvosok zsebelik be, akik lenézik és semmibe veszik a rezidenseket.

 Ezek után ne csodálkozzunk azon, hogy elmennek a fiatal orvosaink. Főleg, ha még a társadalom is a földbe döngöli őket... Persze, külföldön sem fonják kolbászból a kerítést, de hagyják tisztességesen élni őket... Azzal egyenértékűen, amit a társadalomért tesznek áldozatos munkájukkal.

A BKV állapotának margójára

 Még most is szédülök attól a töménytelen mennyiségű égési terméktől, ami volt kedves beáramolni a busz utasterébe. Minden reggel és délután, amikor felszállok az infopark buszra, azon rimánykodom, nehogy szétessen, míg megteszi röpke útját az infoparkba. Reggelente kárpótol a napfelkelte, délután pedig az alkonyat kedves szürkesége. Cserébe a busz zötyög, rázkódik és majd elveszti kerekeit. Ma pedig... visszajött a gáz, hát ez elég gáz... (ez meg egy nagyon gagyi szófordulat). De nincs más, ami arra járna és szállítaná az irodanistákat, hogy kiszolgálják a bürokrácia rendszerét.

 És a mai nap az volt a legszebb, amikor beértünk a Petőfi híd megállójához és... a busz lerobbant... épp, hogy begurult, leállt a motor. A buszvezető nem volt szívbajos, kis idő elteltével sikerült újraindítania.
 Viszont elszomorít, hogy leépítések lesznek a hivatalnál is a kötelező közszférai tisztogatás miatt. Nem akarom elveszíteni a munkahelyem, nagyon imádom és nagyon izgalmas és építő jellegű.
 Ha kirúgnak... akkor megint megáll az élet. :(

Rom-pom-pom

 Nagyon büszke vagyok a Húgomra! Tegnap átment jogból, míg az évfolyam jelentős része elhasalt. És míg a Húgomat folyton piszkálják, lenézik, hülyére veszik stb, stb... addig neki bizony sikerült. Talán ezen el kellene gondolkodni...

 A mi időnkben is bukta volt a jog. A szívás az, ha elsőre nem sikerül, azt általában megjegyzi a tanár és volt olyan csoporttársunk, akit féléveken keresztül folyamatosan buktatott és az utolsó pillanatban engedte át... Sosem szóbeliztem nála, mindig írásbelin voltam (négy féléven keresztül boldogított minket jogi oktatással a családjogtól a szociális jogon át egészen EU jogig...) és igen... mindig 5 lett... hát igen, okos vagyok :D Vagy a karmámnak köszönhetően az én papírjaim mindig az asztalra estek...

 Na már csak az egészségtan lesz nehéz (amikor én végeztem a szakot, akkor egy pasi tanított minket, akinek az első (és utolsó) csoportja voltunk, nem nagyon tudott mit kezdeni velünk. Nem is ment a tanítás... :P Húgomék tanárnőjéről hírből hallottam más évfolyamoktól... Remélem sikerülni fog. Ha ez meglesz, akkor a viszgaidőszak további része már séta-galop lesz. Okos az én Húgocskám... hiába szeretik a földbe döngölni...

 Csak így tovább, Hugi! 

Születésnapomra

 A bűvös 27. Hello! Tudd, nem vártalak, de mégis eljöttél. Hát akkor ideje megküzdenünk egymással... :)

 Vagy... Veled változni, öregedni. Élni. Oh, igen, csak most élni igazán, Szerelemittas napokat, újra megtalált, régi-régi kedves Boldogságot. És a kilométerek... mérföldeknek tűnnek, de nem akadály. Nem bánt, nem idegesít, nem fáj. Csak létezik... És új szerepekkel formálódni. Érezni minden egyes percet. És... gondolkodni, gondolatokkal változni. A gondolataink tesznek minket emberré. Azzá, amit személyiségünknek hívunk. Azzá, amitől "Én" vagyunk.

 És mi, független entitások vagyunk. Önálló lények, akiknek egyedül kell bejárniuk az útjukat. Más Lelkektől gazdagabbá válik az útunk, mint ahogy mi is gazdagítjuk az útjaikat. De ezeket a törékeny kapcsolatokat sok minden mérgezheti, mint az irígység, a féltékenység, a harag, a sértődés... és az az elvárás, hogy mások a mi kedvünk szerint táncoljanak.

 Ne akarjunk másokra akaszkodni, másoktól függeni. Az Életünket nekünk kell megoldani, nekünk kell élni. Elfogadni és elengedni. Ha megtanuljuk, megtaláljuk saját, belső boldogságunk...

Szuszikám boldogsága ez a doboz... :)

7 milliárd Lélek Gyermekei

 Néha magamat is meglepem azzal, hogyan reagálok néhány kósza, buta Lélek szavaira. (Most még mérges vagyok és ilyenkor kiszaladnak szavak a számom és igen, vállalom őket.) És nem értem, mi végett a saját, ostoba érzelmeim, hiszen tudhatnám, az emberek imádnak illúziókban élni, csukott szemmel járni egy álomvilágban. És aztán, ha teszem azt, véleményem nyilvánítom arról, hogy ebbe a világba szülni roppant mód önzőség, mert a gyerekeinknek már semmi sem marad az ismert, biztos világból, akkor azt kapom válaszul, hogy bezzeg az én szüleim másként cselekedtek és ennek eredményeként létezem én. Bezzeg az én szüleim... nekik még egy kusza, gyilkos rendszer nyújtotta biztonság jutott. Még boldog, technikai tudatlanság. Még boldog, szép remények, hogy lesz jobb. De a mi generációnknak már csak a reményvesztettség jutott. Le kell tenni azt a kibaszott, rózsaszín szemüveget és látni az igazit, nem csak a valódit. El kell engedni a hamis biztonság érzetet. És fel kell állnunk és fel kell építenünk egy jobb világot, ahova tényleg érdemes gyermeket vállalni. Mert most... most csak lelketlen élet jutna osztályrészül. És aki nem hiszi, aki mást gondol, az végtelenül naiv, vagy álmokra épített életet él, ami úgy, mint az ingatlanpiac, hamarost összeomlik. Én szóltam...

 Fel kell ébredni. Szembe kell nézni a valósággal. És építkezni.

 Nem csak álomban élni vidám kis lufik között.

 Tudtam, hogy ki fogom verni a biztosítékot.... de egy szép napon, megértésre találnak szavaim... de, érdekel is engem??? Számít is valamit???

 Kurvára nem.

 Mert az én gyermekeim olyan világba fognak születni, amilyet építünk nekik KD-val. Ennyi...

Hello, 2012.!

 És íme, eljött a várva-várt 2012. Megannyi jóslat és félelem kapcsolódik e dátumhoz, hírneve már évekkel ezelőtt megelőzte. Nem is emlékszem pontosan, hogy mikor ütötte fel először a fejét a médiában az apokaliszpist hírdető maja jóslat. Egyáltalán, jóslat volt-e a jóslat, vagy csak egy félreértelmezése a maja naptárnak, ami valójában azért ér véget, mert a kör bezárul és előről kezdődik. Én inkább erre szavaznék. Hiszen a maják szerettek kerek egészben gondolkodni. Nem pedig világvégében. 

 Ugyanakkor tény, hogy bolygónk éghajlata változáson megy keresztül. De ez is rendjén való. Évezredekkel ezelőtt is hasonló folyamatok mentek végbe. Valami hasonlót éltek meg a maják is. A szokatlan klíma miatt nem termett annyi élelem, mint amennyire szükség lett volna. A majáknak nemigen voltak kereskedelmi kapcsolatai más népekkel, így importálni sem tudtak semmiféle élelmet. Nyílván számukra világvége volt, éhezés tizedelte falvaikat. Napjainkban a helyzet más.

 Vannak tudósok, akik meg a gamma sugárzástól félnek, amit egy felrobbanó supernova onthat magából felénk. Valójában ez sem okozna olyan világméretű tragédiát, ha nem lennénk olyan mértékben elkényelmesedve, ahogy vagyunk. Persze nem azt mondom, hogy térjünk vissza a barlangokba, de túl nagy függésben élünk az elektronikai kütyüinktől. Valahol elveszett a középút.

 Mi történne, ha megszűnne az energiaellátás? A városok halálra vannak ítélve, nem lenne elegendő élelem, zavargások, lázadások lennének. A mostani, ismert világunk tényleg megszűnne létezni.

 De bízom abban, hogy most már valóban a fenntartható fejlődés felé közeledünk. Nem mi vagyunk az egyetlen nemzedék, akik kölcsön kapta a Földet. Gondolnunk kell a gyerekeinkre, unokáinkra. Bár már vannak olyan élőlények, amelyeket már gyermekeink sem fognakk látni.

 És mielőtt pánikba esnénk, inkább olvassunk utána a tényeknek, és ha azok is megíjesztenek, akkor is inkább kovácsoljunk tervet a túlélésre.