Két nunchaku vizsga a központi edzésen. Egészen addig nem izgultam, amíg nem került szóba, h vizsga és mindenki egyesével megy be a terembe, míg a többiek kint várnak. Én vagyok a hetedik a rangsorban Elemér csapatában, így hetedikként járultam a "Vizsgabizottság" elé. Nyolcasok. Minden irányban. Egyszer elrontottam, m a torkomban dobogott a szívem, a gyomrom meg görcsben volt. Pedig előtte egyáltalán nem izgultam. Úgyus tudják, a Mesterem és a Kenshin, hogyan nunchakuzok, látták tegnap is, meg vizsga előtt is tanítotgattam még a többieket. Most már jobban érzem magam, h túl vagyok rajta. Tudjátok, lent az udvaron van tér nunchakuzni, szabaddá válni vele. De ezt igazán akkor értheted meg, ha ráérzel és ha a kezedbe fogod. Sokat kell előtte gyakorolni. A vizsgán mindenki átment. Aztán beültünk még beszélgetni a női önvédelmi táborról, ami nyáron lesz, mi is besegítünk a szervezésbe. (Csak csajoknak, nem lesz edzőtábor jellege, én is lemegyek, ha tehetem, egész hétre, könnyed nyári kalandnak ígérkezik.) Tomi mellé keveredtem az asztal mellett. Felemlegettük az első találkozásunk alkalmát. Még régebben, amikor fehéröves voltam, bedobtak a mélyvízbe. Alig múlt el egy hónap a csapatba érkezésem napjától, amikor már Hatvanban találtam magam az övvédő vizsgán. Csupa ismeretlen ember, csupa számomra akkor még idegen szokásokkal. Aztán még aznap este hatan beültünk a Blaha sörözőbe... Abból a társaságból négyen már nem járnak le edzésekre. Elvesztek, ahogy teltek az évek, másfelé sodorta őket az élet. Mennyi minden változott azóta. És ma sok minden fáj. Kezembe kerültek régi levelek, képek, jegyek, emlékek, sok-sok év termékei, amik az asztalomban halmozódtak feledésbe burkolva. Hiányzik valami, ami régen a birtokomban volt, de most nem találom. Azt tudom, h nem veszett el, talán csak valakinél kölcsön van, vagy csak valahol egy elfeledett dobozban hever. Talán már holnap megtalálom, és akkor megint újra minden a "régi" lesz.