Mindig tovább kell menni. Nincs mese. Ezért születtünk meg. Amikor padlóra küld az Élet, az a mocskos kurva, akkor is fel kell állni, hogy az arcába nevethess, egyik lábad a másik után tegyed és menj az Úton, ami a Teljesség felé vezet. S ha egyedül nem megy, akkor jön a Barát, aki a hónod alá nyúl, megiszik Veled egy üveg - vagy akár több - barna sört, megölel, és igyekszik elűzni minden démont, aki szorongatni akarja Lelked. Ha nem bírsz járni, a hátára vesz, tünjön bármilyen aprónak is. Nem szabad feladni. Sosem. Talán könnyűnek találod így olvasni, és azt gondolhatod, ki ezen sorok mögött lapul, csak üresen fecseg a nagyvilágban. Amikor én voltam abban a bizonyos a mély gödörben, s minduntalan visszacsúsztam, amint próbáltam erőltelnül felmászni, jöttek a Barátaim, nem hagytak védtelenül a földön feküdni. A Kertész lelkiismeretesen öntőzte a virágot forró csokival. És a virág nem halt meg... Tovább kell menni. Aki egy percre is az ellenkezőjét meri gondolni, azt válogatott kínzások alá vetem, h meggyőzzem az ellenkezőjéről. (pl.: halálracsikizem, énekelni kezdek, harci dobó muffinnal dobálom meg...) Élni kell. És Szeretni. Akkor is, ha ez teljes képtelenségnek tűnik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése