Egy levél

Garibaldi százados a kemény tábori ágyon ült, előtte egy levél feküdt a földön hanyagul szétnyilva, kusza macskakaparás rajta, sebtében megírt gyászos üzenet. A százados fejét két kezébe temette, gondolatai mélyére merült. Lélekben messze járt a múltban. Egy kertet látott lelki szemei előtt, ahol fehér rózsák nyiltak, mégis közülök a legszebb virágszál mellette ült a padon, halkan rebegte el, hogy igen, várni fogja, míg a szabadság zászlaja minden fennhatóság nélkül saját akarata szerint fog újra lengedezni a szélben. Azóta az ígéret óta hosszú hónapok teltek el. Néhány lopott óra erejéig a lány karjaiban feledte a harcok vértől pirosra festett és haláltól bűzös mivoltát. Ezen találkozások Reménnyel töltötték fel, van értelme harcolni, a lány hitt ebben. Hitt a Szabadságban, Egyenlőségben, Testvériségben. De a lány elment...

Konstantine Garibaldi embereit felelősséggel vezette, igyekezte győzelemre vinni a csaták menetét. Aztán valami megváltozott. Elfogytak az emberek, akik képesek lettek volna megváltoztatni a történelmet. Akiknek a szavaik hatására ezrek vonultak hadba, mára elmenekültek, magukra hagyva az olyan tiszteket, mint Garibaldi, ki értett a stratégiához, de nem a politikához. És mostanra ő is, mint a többi sorstársa, a nagy emberek hataloméhségének áldozata lett. Noha vakon megbízott vezetőiben.

A sátorba belépett egy katona. Tisztelgett, majd egy újabb levelet nyújtott át, melyen hivatalos katonai pecsét domborodott; majd kisietett a sátorból. Garibaldi feltépte a borítékot. Egy sorból állt az üzenet: Kapitluláltunk...

A Remény elveszett. A Szabadságot Dorottya törékeny testével együtt temették sírba.

*

160 évvel később csupán egy emlék Dorottya, Garibaldi százados, és azon névtelen hősök, akik boldogan áldozták Életüket a Hazáért. Az Egyetlen Hazáért a Világon, ahova tartozunk. Magyar vagyok. Magyarnak születtem, így is fogok meghalni. Büszkeséggel tölt el ennek tudata. Mégis szomorú vagyok. Mérhetetlenül az. Kviblik kerültek hatalomra, olyan muglik, akik láthatatlan dementorokat küldtek Hazánkra, szipolyozzák vérét, mérgezik Lelkét. A Remény haldoklik. A Hit fénye tompul, de suttogja, talán egyszer jobb lehet. Ám ezért nekünk kell tennünk. Nem csak üresen fecsegnünk vagy kukákat felborogatnunk molotov koktélokat dobálva minden mozgó célpontra. Nem ez az az út, ami Magyarország felemelkedéséhez vezet. Rengeteg kitartás kell hozzá, hiszen sokan és sokszor próbálják majd eltaposni azokat, akikben ég a tetvágy és az akarat. De menni kell. Mi nem állhatunk meg. Bennünk van a Remény. Nekünk kell életben tartanunk. Egy zászló van. Az alá tartozunk mind.