Tim Burton nevével fémjelzett Halott menyasszony című film első dalából idézett strófa. És, hogy mi a közös az életét vesztett mégis az élő Viktoriánál életrevalóbb Emilyben és e bejegyzés címében feltűnő karakterben? Mind az imént említett úriember alkotásainak teremtményei. (Bár Sweeney Todd, a borbély, pályafutását a Broadway-en kezdte. A filmben finoman érezni is lehet, hogy hol lenne a szünet, ha a világot jelentő deszkákon adnák elő. Egyébként megjegyzem, amikor vége lett a filmnek és megjelent az első felirat, valaki tapsolni kezdett, de rögvest abba is hagyta, miután eme tevékenységében egyedül maradt.) Ez a film beteg. Rengeteg vér folyik... (Vámpíroknak csoroghat a nyáluk utána.) A vége pedig... olyan, amilyen. Félreértés ne essék, nekem tetszett, de, ahogy a Húgom mondotta, mikor baktattunk végig a westend tetőkertjén: "Ezután meg kell néznünk a Halott menyasszonyt, hogy helyreálljon a lelki békénk..." :)
Ez a nap olyan volt, amilyen. Lágyan sodort magával. Reggel Vácott tettem tiszteletem, de igazából elég hamar megléptem az előadásról, miután az egyszer majd sokat érő aláírásom otthagytam egy fehér rácsozott papírlapon. Fundyval és a Barátjával jöttem haza, az állomás felé menet megálltunk enni. Rengeteg időnk volt, hiszen szombatonként a vonatok rendszertelenül járnak - amivel a pályaudvari kijelzőtábláról értesültünk. Hideg szél süvített végig az utcákon, nem beszélve a nyított peronokról, ahol ilyenkor kint állni és várni, hogy feltűnjön a kanyarban a vonat, felér egy antiszaunázással. Így másfél év óta először, megismertem az állomási kocsma belsőépítészetét is és azt a különös hangulatát, ami az ilyen vendéglátóipari egységekből árad.
Pestre visszaérve betértem a "kedvenc plázámba", megvenni a jegyeket a filmre. Aztán hazacaplattam, miközben körülöttem a szombati forgatag járta a maga bűvös táncát. Itthon finom illatok fogadtak, bár még nem nagyon voltam éhes. Így firkantottam egy bejegyzést ezen napló oldalait szaporítva. De az most törlésre kerül. Helyette lesz ez. Valahogy nem érzem idevalónak. A döntés megszületett, nem maradhat tovább itt fenn. Mennie kell.
De, hogy ne vesszenek el az emlékek, amiket őríz, néhány gondolatot átmenekítek ide is. De leginkább csak hétköznapi kalandok képében, mint a tegnap esti osztálytalálkozót. Különös érzés szembenézni az idő ilyenfajta múlásával. Öt hosszú év. Küzdelmekkel, bánattal, örömmel vegyes élmények hadával teletűzdelt évek. Öt teljes év. Teljes, mert mindegyik tanított valamit, amit eltettem a tarsolyomba.
Ha már úgyis a tegnapi napról pötyögök, akkor azt sem felejtem el hozzátenni, megszabadultam a vörös tincseimtől és most nagyjából megint barna vagyok. Ezzel újra lezárult egy korszak. Pont.
Mielőtt eltenném magam holnapra, még feltétlenül el kell mesélnem a Blaha Lujza tér aluljárójában váratlanul és talán egyszeri alkalommal felfedezett pantominosok előadását. Épp Joyce-hoz igyekeztünk látogatóba, s arra vetett utunk. Amikor Hugival leértünk, abban a pervcben kezdtek el a színész palánták egy jelenetet, aminek az volt a címe: a Szív. Fehérre mázolt arcú, szőke hajú lány, nagy, kerek kék szemekkel. Fekete ruhában, kezén fehér kesztyű. Jelenetbéli társa szintén hasonló öltözetben. A fiúnak is fehérre volt mázolva az arca, szemei feketével kiemelve, ami az arcjátékot mindkettőjüknél szépen kiemelte. A mozdulatok lágyak voltak, szépen kimunkáltak, szavak nélkül is érteni lehetett az előttünk megjelenő némán beszédes történetet. Azt, ahogyan a Szerelem kettejük szívét összefonta. Nem tartott sokáig az előadást, ám szép kis tömeg gyűlt köréjük és bátorságukat, amiért így, ilyen helyen kiálltak megmutatni magukat és egy régi kor elfeledett művészetét becsülendő, amiért nem kis tapsot kaptak a sebtében összeverbulálódott közönségtől. Azt hiszem, ezért megérte kiállniuk.
Most viszont, zárom e sorokat. Magával ragad az éjszaka bája, s kézenfogva vezet egy másik világba.
Ha már úgyis a tegnapi napról pötyögök, akkor azt sem felejtem el hozzátenni, megszabadultam a vörös tincseimtől és most nagyjából megint barna vagyok. Ezzel újra lezárult egy korszak. Pont.
Mielőtt eltenném magam holnapra, még feltétlenül el kell mesélnem a Blaha Lujza tér aluljárójában váratlanul és talán egyszeri alkalommal felfedezett pantominosok előadását. Épp Joyce-hoz igyekeztünk látogatóba, s arra vetett utunk. Amikor Hugival leértünk, abban a pervcben kezdtek el a színész palánták egy jelenetet, aminek az volt a címe: a Szív. Fehérre mázolt arcú, szőke hajú lány, nagy, kerek kék szemekkel. Fekete ruhában, kezén fehér kesztyű. Jelenetbéli társa szintén hasonló öltözetben. A fiúnak is fehérre volt mázolva az arca, szemei feketével kiemelve, ami az arcjátékot mindkettőjüknél szépen kiemelte. A mozdulatok lágyak voltak, szépen kimunkáltak, szavak nélkül is érteni lehetett az előttünk megjelenő némán beszédes történetet. Azt, ahogyan a Szerelem kettejük szívét összefonta. Nem tartott sokáig az előadást, ám szép kis tömeg gyűlt köréjük és bátorságukat, amiért így, ilyen helyen kiálltak megmutatni magukat és egy régi kor elfeledett művészetét becsülendő, amiért nem kis tapsot kaptak a sebtében összeverbulálódott közönségtől. Azt hiszem, ezért megérte kiállniuk.
Most viszont, zárom e sorokat. Magával ragad az éjszaka bája, s kézenfogva vezet egy másik világba.
1 megjegyzés:
Ez furcsa... Nekem pont Sweeney állította helyre a lelki békém - amennyire lehet az enyém. Azóta jobban érzem magam, s hagyom újra meg újra magával ragadnia...
Megjegyzés küldése