Római katolikusnak kereszteltek meg 1985 január 12-én, hat nappal világra jöttem után. Abban az évben az első baba voltam, akit a Rókus Plébánia Szikla Kápolnájában megkereszteltek. Ahogy cseperedtem fel és teltek az évek, Anyukám hangsúlyt fektetett nem csak testi fejlődésemre, hanem a Lelkem épülésére is. Mióta az eszemet tudom, jártam hittanra és ministráltam a miséken. Ma már nem járok sem hittanra, sem misére. Gyerekkori emlékeimben kutatva arra emlékszem, az akkori szertartásokon még volt valami. Mára már csak színpadias előadás, üres tartalommal. A templomokból eltűnt az a valami. Tisztán emlékszem arra is, amikor nagyjából hat éves lehettem, hittan óra volt, az egyik ministráns vezetőnk tartotta, és a végén mondta, h akinek van kérdése, nyugodtan tegye fel. Nekem volt. Neki is szegeztem a kérdést: "Miért élünk? Isten miért teremtett minket?" Néhány perces néma csend, majd szóra nyitotta száját a kérdezett. "Mert Isten örömét leli Benned." Ezzel elintézettnek tekíntette a kérdést. De valahogy úgy éreztem, nem igazán tudott mit mondani nekem. Egy hat éves kislány, akinek a haja két copfba volt fogva, a létének értelméről faggatja. Talán meg sem érti, elég neki annyi, amennyi. Az ő fogalomtárában Isten úgyiscsak egy agg bácsi, aki egy puha vattacukor felhőn ül és onnan nézi a parányi mozgó pontokat - legyen az ember, vagy állat - a teremtményeit. Tévedett, ha így gondolta. Sosem képzeltem el úgy, ahogy a hittanos társaim többsége. Amikor Istenre gondoltam, vagy az esti imát mondtam, mindig is Fénynek láttam.
Most úgy gondolom -nem mondom azt, h felnőtt fejjel, m az nem egészen lenne igaz...- talán valóban örömét leli bennünk, de az igazi cél talán az, h teljessé váljunk, éljünk az itt és mostban, tapasztaljunk, tanuljunk, hibáinkat kijavítsuk... De erről mindenkinek magának kell elmélkednie. Mindenkinek magának kell megtalálnia az utját, amit járnia kell. Mindenki másként találja meg Istent az életében, vagy nem is foglalkozik vele.
Tegnap volt Nagyszombat. Régen, amikor cserkész voltam, minden Nagyszombat délelőtt öríztem a sírt a Rókus templom Szikla Kápolnájában. Büszkén álltam a fedett nyughely mellett, két ministráns gyertyát tartott, mi a barna egyenruhánkban és kalapunkon árvalányhajjal feszítettünk mellettük. Szavak nélkül. Nyugalom költözött oda, olyan hihetetlen nyugalom, amit csak nagyon ritkán éreztem azóta. Anyukámék mindig akkor jöttek leróni tiszteletüket a sírnál, amikor én voltam soros őr. Este a ministráns ruhám öltöttem magamra -fehér ing, fekete szoknya- és úgy szolgáltam tovább. Gyerek voltam akkor, de talán jobban megértettem, miért kellett Jézusnak meghalnia, mint némely felnőtt, akik kötelességből és nem Lelkük miatt jártak/járnak.
Tegnap már csak a körmenetre mentünk el -évek óta nem voltam a nagyszombati misén. Valahogy úgy érzem, már elveszett az igazi mondandója. Már a harangok sem mentek el Rómába. Már semmi sem az, mint régen volt.
Feltámadási körmenet után itthon vacsoráztunk. Nagymamám, a szomszéd idős házaspár, Eszti és mi. És ez az, ami még olyan, mint a gyerekkoromban. De ezt mi őrízzük, ez a mi hagyományunk.
Most úgy gondolom -nem mondom azt, h felnőtt fejjel, m az nem egészen lenne igaz...- talán valóban örömét leli bennünk, de az igazi cél talán az, h teljessé váljunk, éljünk az itt és mostban, tapasztaljunk, tanuljunk, hibáinkat kijavítsuk... De erről mindenkinek magának kell elmélkednie. Mindenkinek magának kell megtalálnia az utját, amit járnia kell. Mindenki másként találja meg Istent az életében, vagy nem is foglalkozik vele.
Tegnap volt Nagyszombat. Régen, amikor cserkész voltam, minden Nagyszombat délelőtt öríztem a sírt a Rókus templom Szikla Kápolnájában. Büszkén álltam a fedett nyughely mellett, két ministráns gyertyát tartott, mi a barna egyenruhánkban és kalapunkon árvalányhajjal feszítettünk mellettük. Szavak nélkül. Nyugalom költözött oda, olyan hihetetlen nyugalom, amit csak nagyon ritkán éreztem azóta. Anyukámék mindig akkor jöttek leróni tiszteletüket a sírnál, amikor én voltam soros őr. Este a ministráns ruhám öltöttem magamra -fehér ing, fekete szoknya- és úgy szolgáltam tovább. Gyerek voltam akkor, de talán jobban megértettem, miért kellett Jézusnak meghalnia, mint némely felnőtt, akik kötelességből és nem Lelkük miatt jártak/járnak.
Tegnap már csak a körmenetre mentünk el -évek óta nem voltam a nagyszombati misén. Valahogy úgy érzem, már elveszett az igazi mondandója. Már a harangok sem mentek el Rómába. Már semmi sem az, mint régen volt.
Feltámadási körmenet után itthon vacsoráztunk. Nagymamám, a szomszéd idős házaspár, Eszti és mi. És ez az, ami még olyan, mint a gyerekkoromban. De ezt mi őrízzük, ez a mi hagyományunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése