A mai második, de publikált bejegyzés

Nem feledkeztem el a blogírásról, csak átmenetelieg nincs miről írnom. Holnap lesz, de ez a perc nem alkalmas arra, hogy szavakba öntsem a világom. Ma remélem továbbálmodom azt, ami éjszakák óta folytatásos történet képeivel kísért. A Hold sugarai bekukkantanak az ablakon, és lágyan végigcirógatnak arcomon, miközben jóízűen alszom, avagy egy másik birodalomban kószálok. Egy olyan helyen, ahol a barátok nem akarnak versenyezni egymással, nem akarják legyőzni egymást, hanem a mi tudat kialakítása mellett önmaguk fejlődése is megvalósul. De ehhez nem kell a másikat megalázó vereséggel súlytani. A barátok nem akarhatják ezt egymással tenni. Aztán felébredek... és maradnak a furcsán vegyes érzelmek. Néha fáj a Lélek, m a valóság átgázol rajta. De mindig talpon marad, ha ugyan mátrixos elhajlással, de mindig sikerül.

De az én hangom nagyon vékony, és nem tőr át a tömegen. Nem hallja meg senki, pedig itt kiabálok, h figyeljetek már ide... Nagyon nem lesz jó vége... Olyan messze van mindenki tőlem, egy láthatatlan kerítés emelkedik körülöttem. Én pedig kétségbeesve kapálózom, emberek, barátok, vegyétek már végre észre! Valami megváltozott. És én nem tudom, h mi... De megtalálom...

A kandelláberen megcsillanó őszi napfény

Tegnap amikor jöttem haza Vácról megfogott egy pillant. (azaz, több is, de most egyet kiváltképp kiemelnék.) A suli a Konstantin téren van, ahol a Váci Dóm méltóságteljes épülete is helyet foglal. Körbe kandelláber formájú lámpások veszik körbe, és a hideg őszi fuvallatok ellenére még virágok lógnak az oszlopokról. Páratlan látványuk akkor tetőzik, amikor az óra délután 16:51 percet mutat, és a Nap éppen olyan szöget zár be a Föld felszínével, aminek következtében meseszerű világításba vonja a virágot, és az üvegborítású lámpát. Csak akkor, csak abban a percben, és csak a zenesulival szembenlévő lámpást. A többit nem úgy érik a sugarak, h említésre méltóak legyenek, bár azok s a maguk nemében csodásak. Ez az egy volt olyan, amit szívem szerint lefényképeztem volna, ha lett volna nálam gép. Na de, ma még megyek ki Vácra, 5re, drámapedagógia megbeszélésre, szal, ha mázlim van, ma is találkozhatok ezzel a pillanattal.

Apukám a mai napon ünnepeli 60. szülinapját. Szombaton családi banzáj volt, nagy számban gyűltünk össze, és emlékeztünk meg Papamaci koráról. (ami persze nem látszik rajta, m jól van tartva, látjátok, ezért kell a pasiknak megnősülni, és lányos apukának lenni...) Volt finom torta, meg egy rakat kaja (de ismeritek az Anyukám vendéglátói szokásait, azt hiszem nem kell külön bemutatnom :) Szombat óta próbálom elpusztítani azt a hat fajta sütit, ami készült a neves eseményre. És nem csak egyedül indultam e küldetésben...

Vasárnap az égvilágon nem csináltam semmi megterhelőt. Rajzoltam, és pihentem, és feltöltődtem, az udvaron kardoztam, gyakoroltam a fegyverekkel.

Tegnap meló+suli+edzés. Utóbbit Dani tartotta. A végén meg közölte, h bizonytalan ideig nem fog jönni. Mindenkin a kimondatlan búcsú hangulata lett úrrá. Megmagyarázhatatlan okból kifolyólag ott lógott a levegőben, és mindenkire rányomta a bélyegét.

De ma süt a Nap...

Eltűntek, majd újra kigyúltak a csillagok...

Süt a Nap. Néhány felhő lustán úszik át az égen. A hangfalakból Linkin parktól a what i've done szól. Csütörtök van. Gyönyörű szép ez a nap. Nagyjából kezd beállni a napok rendje, ahogyan szépen sorjában követik egymást az események, messze a megszokás rohanó világától.

A felhők élnek? Hiszen mutatnak életszerű jelenségeket, mert mozognak, növekednek, többen lesznek (kis túlzással talán azt is mondhatnánk e tevékenységükre, h szaporodnak...), stb. De mégsem élőlények. Akkor, mi teszi élővé, mi az a Valami amitől több lesz az élő a tárgytól? A növények, az állatok, az ember, aki a biogenesis csúcsa, valami extrával van gyárilag ellátva, amitől él. De e kérdésre nem adok választ, noha pontos elképzelésem van arról, hogy mi az a plussz, amit olcsóért hozzánk vágtak.

És mi történne akkor, ha nem lennének csillagok az égen?

Tegyük fel, hogy pár száz év múlva nem lesznek csillagok az égen. Egyedüli éjjel látható égitestek gyanánt a Hold, és a Naprendszereünk bolygói maradnak. A bolygónk magánya fájdalmasan hasítana bele az éjszakába, és a megmaradt égitestek kúriózum, és tisztelet tárgyát képeznék. Babonák szövődnének köréjük, negatív vagy éppen pozítiv előjelekként kezelnék egy-egy égi ritka jelenséget. Pont azért, m nem gyakori, és ismeretlen, ami pedig félelmet keltene az emberben.

És akkor egyszercsak, minden előjel nélkül megjelenne egy csillag. Egy távoli csillag, melynek pulzáló fénye halványan törne utat az éjszakában. Az emberek megrémülnének. Ott a csillag. És mégegy, és mégegy gyúlna ki az égen. Valami történik. Valami megmagyarázhatatlan. Vajon mindig így volt? Vagy így kell lennie? Úgy, ahogy abban a percben érzékeljük? Lehetne másként is? És most? Mit jelent az a csillag az égen? Csupán a fizika törvényeinek az érvényesüléséről lenne szó a végtelen univerzum folyamatos változásának a tükrében? A változás hordozná magában a haladást?

Kigyúlt a csillag. Régi tankönyvek a könyvtár poros polcairól ugyan említik, és ábrákkal, fényképekkel bízonyítják, régen sok csillag volt az égen. De valami történt, amire már alig emlékszik bárki is, és ami miatt a csillagok eltűntek. Mintha egy fekete lyuk nyelte volna el fényük. Vagy a Föld került fekete lyukba. Talán most jutott ki belőle?

Még szerencse, h a fenti leírás pusztán képzeletem egyik agybeteg szüleménye. Mert a csillagok felettünk ragyognak...

Pici lány pici fáradtság...

Tudjátok milyen érzés az, amikor fekszetek az ágyatokban, és érzítek, h vannak izmaitok, amikről eddig nem tudtátok, h léteznek? A porcikáitokban szétárad egy kellemes bizsergés, ami a jól végzett munka gyümölcse. Közben pedig örültök, h nem kell két szál szalmát sem keresztbe tenni, m már az is megerőltető lenne... Na én valahogy így érzem most magam. Eltelt ez a nap is, egy kellemes hétfő, lágy nyári útóhatású napsütéssel, forrócsokizással Vácon, (éljen a szocmunka előadás nyújtotta lógási lehetőség...XD) hosszú sétákkal, és beszélgetésekkel. Nomeg, a nap koronája az edzés maga vala.

Hétfő van. Számomra olyanná vált, mint egy nagy torlasz, amit minden hét elején meg kell másznom. Aztán jön a pihenés, a kedd, amikor csak egy órára mászok ki, aztán haza az oltalmat adó falak közé. De, ha felveszem a drámapedagógiát mellékszaknak, akkor esténként mehetek majd vissza... Szerda a mumus a központi edzéssel. Csütörtök meg már az előszelét hozza a hétvégének. A pénteki órák meg csak szórakozás. És e napok mind tartogatnak valamit, amiért az esetleges világundort egy másfajta érzéssé varázsolja át.

Pörgök, mint a bugócsiga... Széttárt karokkal, a felhők felett. Hiába érzem most ólom súlyúnak a patáim, ott légies és könnyed minden. Nah ideje van az alvásnak. És máskor az elmélkedésnek... Pedig lenne mit írnom, de Álommanó - az a kis gengszter - az előbb szórta meg a szemem álomporral, és totál elálmosodtam...

Az Időről

Az Idő már csak ilyen. Amikor padlóra kerülsz, nem kérdezi, hogy vagy. Kegyetlenül halad tovább. Megragadja a kezed, és húz magával. Eleinte az Idő rozsdamentes kereke csak vonszol maga után, tekíntve, hogy a földön fekszel, letűnt Életed síratva, romjaid felett gyászt ülve. Aztán, ahogy haladtok, rájösz, kényelmesebb, és kevésbbé fájóbb, ha a talpadon állsz, és úgy haladsz tovább. Az Idő továbbra is fogja a kezed, de Te már a saját lábadon jársz. Egyszercsak elenged, de nem hagy el. Ott marad Veled, Benned. "Mert az Idő Élet."

És talán csak az ember teremtette illúzió...

Teardrop *

"Minden nap történik valami, amiért az ember
szomorkodik.
De minden nap történik valami, amiért érdemes

élni és meghalni."

/Hemingway/

Elindult a hajtás, megnyította kapuit az iskola, hogy több ismeretre szert téve legyen minél tágabb látókörünk az Életről, a jövendőbeli Hívatásunkról, Egymásról, és a Világról. Órarendem az elvárásaimnak megfelelően alakult. Kimerítőek voltak a napok, ahogy váltották egymást, próbáltak felvenni egy álarcot, a monotonítás maszkját, de eme próbálkozásukat csírájában sikerült elfojtani. (nem hiába az idézet a mai bejegyzés elején...)

Még mindig szeretek Vácra járni, nap, mint nap vonatozni, nézni az elsuhanó tájat, és Lélekben messze elkószálni. A fősuliba kivételesen jó tanárok érkeztek a régiek mellé (akikről inkább nem fejtek ki véleményt...). Ez a hét arról is szólt, h megtaláljam az egyensúlyt a suli, az edzések, a Család, a Barátok és egyéb más, általam kedvelt elfoglaltságok között. A harmónia, amiről már a múltkor is írtam nem veszett el, legfeljebb átalakult...

Teljesen hétköznapi dolgok történnek velem, de ezekből áll az életem, és ezért számomra egy csodálatos világot képeznek. Találkozok emberekkel, és nyított szemmel járok-kelek. Ha nem így tennék, akkor mindennek nekimennék. Vagy vakon követnék egy kitaposott ösvényt, ami kényelmes, de nincs benne kihívás. Pedig az kell. Kihívások tarkítják az életünk. Olyan, mint a szívárvány (amit kedden Hegyeshalomnál láttam egy kiadós zápor után :) ha csak egy színből állna, szürkévé válna. Nézzétek meg az embereket. Vajon hány színből áll az Ő szívárványuk? És a Tiéd? Mennyire színes? Alig? Akkor fogd a képzelőerőd, és alkoss. Tedd azt, amit a Lelked súg. Az úton elindulni mindig nehéz. Az Ismeretlen felé tesszük meg az első lépéseinket, de ahogy egyre messzebb merészkedünk a "biztonságot" jelentő megszokásból, úgy válik az Ismeretlen barátságossá, élhetővé, legyőzhetővé. Mert csupán annyi a fegyvere, h nem áll rendelkezésünkre kellő információ róla. És ez a mai kor kétségtelen az információ kora. Minél több van a birtokodban, annál nagyobb hatalomra tehetsz szert...

De vajon ébren álmodunk, vagy eleve álomban élünk?
____________________________________________________________
* a mai bejegyzésnek azért ez a címe, m amikor e sorokat elkezdtem pötyögni, éppen a Massive Attacktől ment a Teardrop című szám.

Az elveszettnek hit harmónia

Mind szüntelenül keresünk. Valamit, vagy valakit. Akkor indulunk útnak, amikor érezzük, valami hiányzik. Valami, ami Fontos, de elveszett. Vagy sosem volt meg. Így hát nincs mese, útra kelünk. Megkeressük, és néha megtaláljuk, vagy mást lelünk helyében. Ami talán jobb is, mint az eredeti elképzelésünk.

Sose építs légvárakat. Sose tervezz precízen előre. Legyen meg az életcélod, és tervek, amik alapján véghez viszed, mert ne csak egy útvonal legyen, keress többet, ha az egyik befuccsolna, akkor ott lesz a másik. Sose add fel, harcosok vagyunk, mind. Ki karddal a kezében találja meg az összhangot, ki ecsettel a mancsában, van, akinek mikrofonra van szüksége, vagy esetleg súlyzók emelgetésére. De mindenkinek meg van az eszköze, hogy önmaga lehessen. Hosszú, kemény fárasztó út ez. Folytonos küzdelem, de a vége mindig ugyanaz. És most nem a halálra gondolok. Önmagunk lehetünk, és e révén a környezetünknek is hasznára válunk. Segíteni tudunk az út elején lévőknek, segítséget kapunk az előttünk járóktól, ami mindig més formában érkezik. És mindig azt kapod, amire szükséged van, amire tényleg szükséged van. Noha meglehet, az adott pillanatban nem úgy értékeled.

Megtaláltam az elveszettnek hit harmóniát... És ez nem volt messze tőlem, mindvégig az orrom előtt kapálózott, h figyelj már, itt vagyok! Mert a harmónia bennem van. A Tiéd meg Benned... Ez a nagy titok... : ) Az életem szépen halad az ösvényen, amit jelenleg követek. Kezdődik a suli, az edzések, a Barátaim közelebb kerültek hozzám, és a Családom védőszárnya révén egy Odúban élek, ahol a varázslat és a tündérmese életre kell. Történetek születnek, vagy halnak el. Álmok álmodója vagyok... Hajnalban a szürkés derengés ébreszt, szárnyalok a képzelet szárnyán, és közben ennél valóságosabbnak nem tudnám érezni a világot. Páratlan egy hely ez az élettér, ami körbevesz. Emberek, merjetek élni! : ) Néha kockázatos, de megéri...

IBF magyar nyílt bajnokság

Hanyag blogíró vagyok mostanában. Megfáztam, holnap írok.