Újabb hét, újabb küzdelmek

Kicsit álmosan nézek ki a fejemből. A Húgom tegnap nem aludt itthon, Joyce elrabolta. Sokáig TV-ztem, mert nem szeretek egyedül lenni a sötétben. Sőt, kimondottan elszokott néha fogni a Félelem. Ez van, ilyen pánikolos vagyok. De csak akkor, ha egyedül kell lennem itthon, a szobában. Persze, ha van mellettem valaki - legyen szó akár négylábú szőrcsomóról - akkor megnyugszom, és már jobban tudok aludni. De tegnap se matka, se Hugi, se Gönye nem volt. Egyedül, brrr. Persze ez most remek alkalom volt arra, hogy szembenézek önmagammal. Valamilyen szinten sikerült, mert valamikor egy óra felé a kóma szélén voltam a fáradtságtól, és már nem érdekelt, hogy egyedül vagyok, meg a sötét sem, és elaludtam. (Az már más kérdés, hogy mi mindent össze nem álmodtam valami esküvőről, de ez annyira ködös, mint a táj, amit reggelente látok, mikor megyek ki Vácra a hajnali órákban.)

De ma süt a NAP! : ) A szomszéd tűzfalat megvilágtja, ahol a vadszőlő levelei még bordóbbnak látszanak. (Már amelyek még nem hulltak le.)

Vasárnap Gönyével felmásztunk az Erzsébet-kilátóhoz, és nagyjából akkor értünk fel, amikor sötétedni kezdett, és bekapcsolták a világítást. A város alattunk terült el, szinte mindent látni lehetett, és a hegyeket is! Oly' csodásak! És az a legszebb az egszben, hogy nincs is messze a kilátó, a Moszkva-tértől kell menni 21-es busszal, és onnan sétálni egyet. A budapestiek nem is sejtik, micsoda szép tájak vannak a közelükben. Vagy csak nagyon kevesen tudják. Én azt mondom, menjen mindenki, és nézze meg. Megéri! Táplálék a Léleknek a rengeteg beton után.