Örökké tanulni és fejlődni. Közelíteni a tökéletességet. Majd továbblépni. Látni, megismerni, figyelni, értelmezni, hol jól, hol rosszul. Tévedni. Nagyon sokszor. Hogy megtapasztald a saját bőrödön. 

 Tévedés nélkül nem is lennél Ádám és Éva leszármazottja.

The show must go on

 Este elmentünk a Hősök Terére, Töklámpás Fesztiválra. Készültek képek, feltöltés alatt. Roppant mód kreatív tökfaragó mesterek és amatőrök alkotásait szemléltük meg. Gyerekek rohangáltak, kutyusok és egy cica (!) nézte, hogy vajon ezeknek az embereknek miért jó kibelezni a sütőtököt és mindenféle ábrával felcicomázni orcáját. Majd mécsest elhelyezni benne és figyelni, ahogy táncot jár bennük a fénye. Mint valami világítótorony, úgy pislákol a sötétben. Utat mutat az eltévedt Lelkeknek. Vajon tényleg elvékonyodik a határ élők és holtak világa között Mindenszentek előestéjén? Vagy csak babona? Vagy az emberek annyira félnek az elmúlástól, hogy még éltükben azzal riogatnak, hogy ha nem gondozzuk emléküket, visszajönnek és kísértenek? 

 Van egy elméletem, de azt most nem írhatom le. Még elég eretnek, át kell gondolnom, hogy ne átkozzanak ki... :D

 Hétfőn Samhain. A kelták legnagyobb ünnepe. Tulajdonképpen az Óév búcsúja és az Újév köszöntője. Tavaly a Kelta-Wicca Hagyományörzők körében ünnepeltünk. Idén sajnos lemaradtunk róluk, teljesen elvonták figyelmem hétköznapi dolgok és elfelejtettem jelentkezni. Pedig szeptemberben még eszemben volt... Sebaj, hétfőn megtartjuk a magunk kis, boszorkányos Samhain ünnepét. És elbúcsúztatjuk az Óévet, köszöntjük az Újévet.

 Néhány kép a mai töklámpásokról (lusta vagyok már feltölteni a picassába):

Hello, Cicus!

A boszorkány háza

Tündérke háza

Olyan ismerős, de nem ugrik be a neve... :P

Az igazi halloween-i madárijesztő

Csillog, csillog...

mosolyogj!

 Az ablakok csillognak-villognak. Friss illat árad a lakásban. Még van egy kis dolgom, de valójában elégedett vagyok a mai teljesítményemmel. Reggel óta pörgök és csinosítok. Mostantól részben itthonról, részben a SOTE-n fogok dolgozni, bár utóbbit nem szeretem, túl sok nekem az a húsz emelet. Ez az egész helyzet elég nagy kudarc nekem. Folyamatosan azon töprengek, hogyan lehetett volna jobban csinálni. Mostanra már tanultunk a hibáinkból, most már tudjuk, hogyan lehetne. De most már másként kell megvalósítani. Szervezkedek, rendezgetek, próbálok ráérezni arra, melyik irány lenne most a legjobb és a legeredményesebb.

 De talán alkalmatlan vagyok erre. Ezért is buktunk el.

 Ma még nyafogok, mert ma még szabad és mert Krokodil Dundee most ment haza és egyedül maradtam. És eddig nem kellett magamban szembenézni ezzel az egész cécóval. Mert eddig itt volt és fogta a kezem. Senki sincs itthon rajtam kívül. Nincs kibe kapaszkodnom.

 Hajnalban többször is felriadtam. Egy autóbalesettel álmodtam, amiben egy kis szürke macska is előkerült. 

 Meddig fogok még ezen keseregni? Miközben itt ez a gyönyörű nap! Inkább nem állom útját a változásnak, hanem hagyom, hogy magával ragadjon.

 De azért valami még mindig zavar, és meglehet a héten kénytelen leszek szembenézni vele, hogy mindent tényleg le tudjak zárni.

 A kérdés az, hogy szükséges-e. Mert értelme nem sok van. Van, aki sosem tanul semmiből.

 Mindig egyszerűbb láthatatlannak tekintetni a problémát, mint szembenézni vele. Igaz?

 Ebbe most egy kicsit belehaltam. Tudtam, hogy egyszer el kell majd búcsúznom. De még azt reméltem, van időm. Mert a búcsú nyáron mindenképp el fog jönni. Sajnálom, hogy el kell hagynom a Barátaimat, akiket az elmúlt hónapokban megismertem. És bár tudom, hogy tartani fogjuk a kapcsolatot, de valahol mélyen mind érezzük, hogy ez már azoknak a változásoknak az előszele, amik küszöbön állnak.

 Most már tényleg nincs mitől félni. Lebegek. 

 Van, ami nem fog változni. Csupán nem oda fogok bejárni dolgozni. Máshova. 

 Kísérteties visszaolvasni a korábbi bejegyzéseimet. Skype-on is ezen nyafogtam, rossz előérzet, mondtam. Bejött. Miközben nem kell semmit sem temetnem. (MTV Linkin Parkot ad, hm, Élet, vígasztalni akarsz? :D Drámai: In the end... SZÉÉÉÉÉÉP).

 Nem tudok most írni, csak össze-vissza jönnek a szavak. Már nem sírok, nem is értem magam, hogy miért bőgök ezen már két napja. Vagyis, persze, tudom. A Kollégáimat síratom, akiket megszerettem. Hogy nem láthatom őket nap nap után, mint eddig. Hogy nem beszélgethetünk az élet nagy kérdéseiről. És az irodánkat, az asztalomat, a virágomat, a teraszt, ahonnan mindig alkalom nyílt nézni a hegyeimet, amiket annyira, de annyira imádok. Minden nap köszöntünk egymásnak az Erzsébet-kilátóval, a Hármashatárhegynek is integettem, de volt, amikor köd vonta körbe őket és elrepítettek Álmosvölgybe. És azokat a pillanatokat, amikor egyedül kint álltam -ültem- és néztem, ahogy a Nap cirógatja az én kis kommersz fáimat, amiknél magasabban voltam és madárszemmel tekintettem le rájuk. Most már az őszi kosztümöt viselik. Jól áll. Maradjon sokáig így. És az emlékeimbe is azt fogom megőrízni, ahogy ma láttam őket a péntek délutáni napsütésben. Művészein gyönyörű volt.

 És azt hiszem, félek. Most már itt állok az Ismeretlenbe vezető úton. Ezt is tudtam, hogy el fog jönni. Mármint ez a pillanat. Amikor mindent, de mindent el kell engedni, amikor szabaddá kell válni. Vagy nem tudom. Most minden bizonytalan és egyben bizonyos.

 Nagy feladat előtt állok. Lehet, bele fogok bukni. De még megteszem, amíg csak erőmből futja. Egyedül nem fog menni, de sok mindenben magamra maradtam. 

 De azért boldog vagyok.

 Mert sok mindent megtapasztalhattam.

 Sok értékkel pakoltam tele a tarisznyámat, ami már életem végéig el fog kísérni.

 Szerencsés ember vagyok.

 Mert van, aki az elmúlt két napban rengeteget támogatott, dédelgetett, igyekezett elűzni fájdalmam. Én hülye liba, meg sem érdemlem.

 Most már szeretném tudni, hogy mit követtem el, amiért halálra szívat az élet? Megszűnik a munkahelyem, amiről eddig is pusmukoltak a hátam mögött. Überfasza.

 Még Gönye adta a mancsomba Coelho-tól az Alkimistát. Magamtól nem kezdtem volna el olvasni, nem szeretem a sikerírókat, mert úgy érzem, a média alaposan manipulálja, kiből lesz valaki, akit imádhat, bálványozhat a nép. De amikor elolvastam a történetet, rájöttem, nem volt igazam és elhamarkodottan ítélkeztem Coelho felett (ez még 2007-ben történt, vagy nem).

 Az a Szerelem, ami a Világlélek nyelvén íródott, nem áll a Személyes Történet útjába. Ez így van jól. Nem fojthatjuk meg a másikat a szerelmünkkel. Mert ha mégis korlátozuk a Társunk szabadságát önös érdekeinkből, akkor az nem szerelem, hanem saját függőségünk manifesztációja. Boldog az a Pár, aki megélheti, milyen is az igazán inspiráló, türelmes, gyengéd Szerelem...

*

 Jön a Halloween. Csajparty lesz (boccs, fiúk, de gyanítom Ti nem vonulnátok velünk végig a városon boszorkánysüvegben és estélyiben...). Sütipartyt karácsony előtt tartunk, Hugi fellépése utáni héten. Már várom, hogy megint kislányok lehessünk kicsit, távol minden felnőttes őrülettől.

Egy kis hangulatcsináló, szintén az egyetlen, drága Hugicámtól (a jó testvérkapcsolat titka a működő wifi...)

 Nolasyn újra szabad. A Lelkem is. Sok minden nyomasztott. De szép sorjában elengedtem mindent. Nem volt egyszerű, a fene enné meg a ragaszkodós fajtámat... Az elmúlt hetekben az Élet nevű kurzus csapott arcul néhányszor. Mintha csak alaposan ismerné minden félelmem, egyiket a másik után valóra váltotta. Most meg, most meg nincs mitől félni. Mert amitől tartottam, megtörtént. Átéltem, túléltem. És itt vagyok. Erősebben, talán kicsit szomorúbban, de közben valahol boldogan is. Nem lesz több félelem. 

 Ha azt hinnénk, vége az életünknek, azt csak mi gondoljuk így. Mert valójában nincsenek rossz dolgok. Minden, ami történik az okkal történik. És mindenből lehet tanulni, ha elég nyitottak vagyunk rá és nem ragaszkodunk a múlthoz. De a jövőbe sem szabad kapaszkodni. Mert se nem ez, se nem az nem létezik. Hányszor puffogtattam már el ezt a tézist. De a múlt, az talán meg sem történt, a jövő talán meg sem fog történni. Az itt és most az egyedüli, ami életet lehet belénk.

 Szóval most itt állok az Utam előtt. Kiválasztottam. És nem ide sodródtam, hanem eldöntöttem. Ezt akarom. És nincs mit bizonygatni arról, hogy jó lesz. Mert nem lehet tudni. De most már kész a választás. És már nem vagyok bizonytalan, mert már tudom, mit szeretnék. Céljaim vannak, amiket el is tudok érni. És ha esetleg megint bizonytalankodnék ott lesztek Ti, drága Barátaim, hogy tükröt tartsatok elém. 

 Persze mindez lehet tévedés is. Miért ne? Ember vagyok és ráadásul Éva lánya.

A Barátságról

 Az elmúlt években bebizonyítottátok, hogy mellettem álltok, nem csak rosszban, hanem az örömömben is őszintén velem vagytok. Lelketek fényesen ragyog előttem, nincsenek álarcok, megmutatjátok igazi Lényetek. Látjuk egymás daimonjait is. Számtalanszor elkaptatok, amikor zuhanni kezdtem és nem hagytátok, hogy belehaljak. Itt és Most vagytok velem. Karjaitokat védelmezően fonjátok körém. 

 Nagyon szerencsés ember vagyok. És erre mindig emlékeztettek. Mert nem az anyagi lét tart minket össze. Nem. Ezek a Barátságok már valahol máshol megkötettek. Talán még ifjú lélek korunkban találkoztunk egy másik létezésben. És már akkor megfogadtuk, hogy kitartunk egymás mellett. Akár Életeken át.

 Templomot építettünk. De nem ám téglából. Magunkból. És itt megpihenhetünk, fáradt Lelkünk megértésre talál. A Templomunk kertje pedig a legcsodálatosabb Éden Kert. Ide mindig visszatérhetünk. A távolság nem számít.

 Köszönöm.

BMS Klubkoncert

 Ha lenne hangom és nem lennék két ballábas, én is járnék ebbe a studióba! Emelkedett hangulatban telt az este, színvonalas előadásokat láthattunk. Aki nem volt ott, az bánhatja... ;)

 Húgomék koncertje roppant jól sikerült. Az estét ők indították a Mimával. Megemelem a kalapom Tesóm előtt, vérbeli profiként állt ki a világot jelentő deszkákra és én el tudtam hinni, hogy ő egy robot, akit koméidás nőnek programoztak, változatos érzelmi színskálával. Verának meg nem fogok többet hinni, amikor arról fog nyafogni, hogy nincs hangja, se tehetsége... Tessék szépen elfogadni, hogy jók vagytok, na... :)

 Számos olyan dal felcsendült, amik Lelkemnek roppant kedvesek. Mint például Von Krolock gróf El nem múló vágy című lírai dala arról, hogy évszázadok óta keresi a szerelmet, de mindig csak a halálban teljesül be. Vagy az Anasztázia, amikor a kastélyban énekel és megrohanják az emlékek. És ne feledkezzünk el az Operaház Fantomjából Christine szólójára, Gondolj rám. A Moulin Rouge-ból is felcsendül az Elefánt-dal, Rudolf pedig a Halállal duettezett, kétszer is. Hangoztak el még más dalok is, de ezeket ragadnám ki a kedvenceim közül. Farsangkor lesz a következő klubkoncert. Gyertek! :)

 Végül Csilláék előadták a Mizu? BMS változatát. Szavakkal nem lehet visszaadni, látni kellett volna! :)

 Legközelebb Zsó az Elizabeth-ből fog énekelni. Mert meg tudja csinálni. 

 Hajnalig táncoltunk, tetszik a hely, úgyhogy a bulinak folytatása következik ;) Deja vu.

 Képek itt meg itt.

 A legjobban az tetszett, hogy délután Katival és Krisztivel együtt készülődtünk. Ruhákat próbáltunk, sminkeltünk, kiegészítőket keresgéltünk és sokat nevettünk. Annyira jól éreztem magam és remélem lesz még ilyen alkalom és majd megint jól fogjuk magunkat érezni.

 Valójában még mindig nem tettem túl magam a csalódottságomon. Elvesztek újabb illúziók, de helyükre már nem lépnek újak. Most már úgy látom a világot, amilyen. Se nem szebbnek. Se nem rosszabbnak. Egyszerűen hidegnek, lelketlennek, szomorúnak. Nincs öröm és nincs vidámság. Csak átmeneti, felhangolt szakaszok, amikor azt hisszük, jobb lesz minden. És aztán jön az újabb apátia. 

 Már nem hiszem, hogy innen szép a győzelem. Annyiszor bíztam, reméltem majd pofára estem. De már nincs erőm újabb játszadozásokhoz. Elfogytam. Eltűnök. Én csak egy kitalált személye vagyok egy képzelt írónak.

A csalódásról

 Roppant mód utálom, ha a hátam mögött beszélnek rólam. És még jobban rühellem, ha ezt idegenek teszik, akik valójában nem ismernek, csak kapargatják a mázt, ami elfedi valódi arcomat. Miért nem mernek elém állni és megmondani, amit gondolnak? Hát olyan veszélyesnek tűnök a 155 centimmel és az éles kis fogacskáimmal? :P Nagyon erős Lélek vagyok, sokszor tettem erről tanúbizonyságot. Sok mindent túléltem. Hát ebbe sem fogok összeroppani.

 Ezerszer megtanulhattam volna, hogy ne bízzak meg boldog-boldogtalanban. Ezerszer megszívtam, mert hittem az emberekben, a Lelkekben. És ezerszer csalódtam. 

 De eztán is hinni fogok bennük. Mert már csak ilyen naiv kis fruska vagyok. Szeretek megbízni az emberekben. Mert talán még nincs minden veszve... Talán nem is olyan kukába szánt az emberiség. Talán.

 És valójában nem haragszom, csupán 'szarul esik'. De majd Jekatyerina segít feldolgozni ;)

And you're opening my eyes

 Caroline Lost: Stars. Csodálatosan megkomponált lélekdal. Beborultabb napokra. Érdemes a szövegre figyelni.

 Hétvégén lent jártam Pápán. Macskaparadicsom. Most már a nagyok is engedik, hogy kényeztessem őket kitűntető figyelmememmel (értsd: dögönyözzem őket... :P) Péntek este száguldottunk keresztül a végtelen tájon. Tatabánya és környékét nem szeretem. De a Kisalföld mindig felvídit. Győrben átszállás, fel a sötét, kivilágítatlan vonatra. Gyér világítás, fűtött kocsi, kint csillagos ég. Már csak a hó hiányzott, hogy úgy érezzem magam, mint aki Északra megy. Közben lélekben messze jártam. Talán pont Nordkapp-ben. Szombaton Ság-hegy, egykori külszíni bánya. Sziklát másztunk, fel, magasra, közel az éghez, a Naphoz. Szárnyunk nincs, nem juthatunk Ikarosz sorsára. Talán mi a földön járva zuhanunk nagyot. Este ünnep, erről nem írok. A hétvégén sok mindenen elgondolkodtam, van, amitől megijedtem és akad, amire nagyon vágyom. És talán az enyém is. Nem tudom. Mit akarok? Huszonhatévesvagyok,Családotakarok,Biztonságot,Otthont. Boldogságot? Ugyanmárkérleknenevetesdkimagad.

 Ma hazajöttem, az úton végig Tolsztoj kísért. Végérvényesen beleszerettem. Már írtam, de ez oldalakról oldalakra megerősítést nyer. És most ez a zene... jön a Tél. Jön a szülinapom, amit nem várok. Jön sok-sok búcsú. Szintén nem várok. Nem tudok elbúcsúzni. Elengedni? Azt igen, az már nem nehéz. De búcsút inteni... az más kérdés. Állni a vasútállomáson és figyelni, ahogy a két világ egyre távolabb kerül egymástól. Talán mindig is távol volt. Talán olyan közel, hogy észre sem vesszük és egyek vagyunk. Nem tudom. Túl sok minden kavarog most. Eltévedtem. De elveszett már nem vagyok. Csak itt van ez az élet nevű labirintus, és minden forduló után új jövővel kecsegtet. Merre menjek? Hova forduljak? Ki fogja fogni a kezem? Kell, hogy fogják a kezem? Egyedül kell megjárnom? Vagy megpihenhetek valaki mellett? Vagy ezt kell megtanulnom? És ez lesz a nagy-nagy tanúlság. A nagy-nagy felismerés. Hogy valójában mind egyedül vagyunk. Sosem leszünk párban. Mindenki egyedül járja az útját. Csak az ösvények talán időnként egy kicsit összeforrnak, hogy szeretgessük egymást. Aztán jön a búcsú. És mindenki újra magányos lesz.

 Tudni, látni, megismerni... és szeretni. Ez az én dolgom.

A Hajléktalanság margójára 3.

 Hogy mit tanulok abból, hogy önkéntes vagyok? Türelmet. Alázatot. Odafigyelést. És megbecsülést. Nem utolsósorban felismerést, hogy ááááááááááááá itt egy csótány... nem, nem ölöm meg. Neki nagyobb jogosultsága van itt lenni. Én vendég vagyok itten. Szóval felismerést, hogy az ember túlélésre termett leleményének és furfangosságának köszönhetően. Most a melegedőben vagyok, más, mint az álláskereső iroda. Ott még próbálnak visszatérni a társadalomba. Itt már nem. Itt már berendezkedtek arra, hogy hajléktalanok. Az előbb hangosan beszéltek arról, hogy csak a rafkós ember lehet hajléktalan. Aki megél a jég hátán is. Más meghal.

 Ma itt forgat az MTV. Véleményekre kíváncsi, hogy mit szólnak az új rendelkezésekhez. Megpróbálnak a hajléktalan emberek szócsöve lenni. (Ez a csótány egyre közelebb jön, ijesztő :S) De nem hiszem, hogy a hangjuk elér oda, ahova kell. Az íróasztalok mögött ülő emberek előtt paraván van. Nem látják a valóságot, csak egy, az általuk elképzelt világot. Nem lehet ezért okolni őket, ez mindig így volt, nem újkeletű ez a hozzáállás. A problémákkal szembenézés erős embert kíván. De akik hatalomra jutnak, nem mindig erről híresek.

 Közben a csótány már a monitoromon mászkál. Nagy a kísértés, hogy kinyifantcsam... 

 Amikor beszélgetek az ügyfelekkel, mindig az érzem, mennyire szívesen mesélnek magukról, az életükről és mennyire örülnek, ha valaki meghallgatja személyes történetüket. Nem látnak túl a holnapnál, de nem is akarnak. Teljességgel az itt és mostban léteznek. És ami fontos, itt, a melegedőben sorsközösséget alkotnak, egymást támogatják, egymást bíztatják. De már úgy, mint hajléktalan, aki a társadalom peremén él. És nem is akar a részese lenni. Joggal érzik úgy, hogy a többségi társadalom nem kíváncsi rájuk. Ezért alkottak maguknak külön társadalmat.

 

Jekatyerina Konsztantyinovna

 A nap beszólása pedig: "Kína baszik jelentgetni...". Nagyban zajlott az előadás, amikor arról volt szó, hogy minden egyes felküldött objektumot lajtstromba kell venni. Eme becses mondat pedig a hátam mögött ülő bácsi ajkait hagyták el, megsépkelve egy kis dart vader-i aláfestéssel. Aztán ahogy vége lett az előadásnak, kitolakodott mellettem sűrű bocsánatkérések közepette. (Teszem hozzá, az első sorban ültem mert késtem - elnéztem a kezdés időpontját...) "Kisasszony, ne haragudjon, sietek..." Már előadás közben is úgy éreztem, mindjárt átmászik a sorok felett, többször is türelmetlenül felhorkantott.

 Összességében tetszett az előadás, volt újdonság is, amit az Idő Uraihoz fel tudok használni. Éreztem én tíz éve (bezony, akkor írtam meg az alapsztorit) hogy még technikailag lesz fejlődés. És szinte minden héten belebotlok valamibe, amire szükségem van. Talán lassan gyűjtőmunkám végére érek és befejezhetem a történetet. És arra megint rájöttem, vonz az egyenruha. Ha egyszer újrakezdhetném, vagy a következő életemben a Zrínyire megyek. 

Valaki, aki Te vagy

 Süt a Nap. Kiránduló idő van. Próbáltam néhány kollégámat rávenni, hogy szökjünk meg és menjünk kirádnulni, hiszen talán ez az utolsó nap, amikor ilyen ragyogó napsütötte őszi délelőttünk van. A lelkesedés megvolt, de a kötelesség győzött felette, így most mindenki a helyén dolgozik. 

 Egyedül vagyok, sehol senki, zenét hallgatok és dolgozom én is. Kora reggel azon gondolkodtam, talán azért nem érzem, hogy itt az Ősz, mert a Gellért-hegyen még szinte minden zöld. A fák és a bokrok váratnak  a 2011-es őszi kollekció bemutatásával. A napok pedig észrevétlenül egymásba csúsznak. Hol gyorsabban, hol lassabban. Halad előre valami felé, egyre jobban úgy érzem, ütközés lesz a vége. Valami vár, valami megfoghatatlan, leírhatatlan. Csak kósza, zavaros érzések figyelmeztetnek, vigyázz, ebből még baj lesz.

 Napok óta szerettem volna megmutatni Nektek a 'Szunnyadó változások' (ide katt) című bejegyzést. Egy orosz, 1984-ben született fotógráfus dokumentarista lány, Jana Romanova egyszer azon kapta magát, a barátai szinte mind első gyermeküket várják. Változás előtt álltak, hogyan lesz a párból anyuka és apuka, hogyan élik meg az első poronty érkezését. Erről készített képeket. Mégpedig akkor, mielőtt a párok felébrednének reggel. 

 Nekem nagyon tetszenek, valamit sikerült megfognia.

 Végül pedig legújabb felfedezettm, imádom. A zongora csodálatos benne. Éppen a kottát próbálom levadászni. De talán ideje kotta nélkül is játszani. Szabaddá válni a zongora billentyűivel :) 

 Hogy én mekkorra egy hülye picsa vagyok! Itt picsogok az életen mélázva, miközben teljesen bezárkóztam és nem veszem észre, hogy másnak szüksége lenne rám és nem magamnak magamra. Szánalmas, eskűszöm, szánalmas, ez a sok nyafim. De ígérem, jóvá fogom tenni, már tudom, hogyan! Csak legyél ott és meglepetés lesz! Ígérem, és ne utálj nagyon, mert itt vagyok! ITT vagyok Neked. És OTT is leszek!

 Sajnálom, nagyon sajnálom. De ráébresztettél arra, hogy merre tovább! Köszönöm! :) A magány nem Társad, lesz még Tavasz. Én hiszek benne.

Tolsztoj, az érzékeny Lélek

 Beleszerettem Tolsztoj-ba. A könyvei, a történetei mindig kerülgettek, de én bezártam a kapukat előtte és nem foglalkoztam vele. De a minap a kezembe került a Feltámadás című műve. Beleolvastam. Elvesztem benne. Zseniális emberi ábrázolások, leírások. Nem zavar, ha hosszan tart. Mert értem, mit akar mondani vele. Az eletet nem lehet elintézni pár mondattal. Szépen ki kell fejteni, lebontani. És arról se feledkezzünk meg, hogy több, mint 100 éve írt. Akkor minden lassabb volt. Csak nekünk természetes felgyorsult világunk.

 Most pedig vár Oroszország. Ítélet születik Katyus élete felett. Ítélet, mely főszereplőink életét örökre megváltoztatja... 

Csillaghullás

 És Budapest a lábunk előtt hevert.

 Róka-hegy, szombat este. Polifaommal és hálószákkal felszerelve indultunk útnak. A HÉVen talán kicsit furcsán néztek ránk, vajon hova készülhet ez a két fiatal akkora hátizsákkal és fényképezőgép-tokkal? ;)
 Most nem az erdőn keresztül mentünk fel, egyikünk sem akarta bevállalni, fényes nappal is szaladgálnak arra kutyák. Így Üröm felé kaptatunk Csillaghegytől. Nagyjából 20 perc volt, mire felértünk. A kőfejtőhöz vezető ösvény alig vehető észre éjjel, sötéten ásít az egyik ház mellett. Ez volt a legfélelmetesebb rész, végigmenni a sötét erdőn, ami csupán 100 méter hosszú lehet, de... Nem látok jól éjszaka, nagyon utálom. Ezen anno a kontaklencse sem segített. Ezért félek a sötétben. Ilyenkor jobban fülelek és minden neszre összerezzenek. Élmény velem az éjszakai túra :D. Talán tegnap kicsit legyőztem magam.

 Végül minden atrocitás nélkül beértünk a völgybe. Körülöttünk magas sziklafalak tornyosultak. Aprónak éreztem magam hozzájuk képest. Kísértetiesen kihalt volt minden. Mintha egy másik világba léptünk volna.

 Innen felsétáltunk a Róka-hegy csúcsára. Van ott egy betonkő. Nyáron itt másztunk sziklát, ami először jó ötletnek tűnt, aztán félúton rájöttem, nem tudok felmenni, de már lemenni sem... hát senkinek sem kívánom azt a pánikot. De végül feljutottam... KD már azon gondolkozott, hívja a hegyi mentőket :P.

 Tegnap a betonköre terítettük le a poliafoamokat és bebújtunk a hálózsákba. Ez egyébként vitathatatlanul zseniális ötlet volt. Mármint a hálózsák. Tetőtől talpig bebújtam és a szél így nem jutott be. Mert fújt ám, rendesen. Kezeimet kesztyűvel védtem a hideg ellen. Miután kényelmesen elhelyezkedtünk, csendben figyeltük az eget. És aztán érkeztek is a hullócsillagok. Én kilencet láttam fél óra alatt. Ezek között egy nagy volt, amit sok-sok másodpercen keresztül lehetett látni, narancssárga fényben ízott keresztül. Majd eltűnt. Örökre. Volt kettő, amik nagyjából egy időben tűntek fel. És sok kicsi is szórakoztatott minket. Fényképek nem nagyon készültek, mert a Hold fénye betöltötte az eget. A szűrőt meg persze otthagytam... De legalább nem az SD kártyát, mint múltkor...

 Fantasztikus érzés volt ott feküdni és figyelni, ahogy elsuhannak világok. Ezek a kődarabok - melyek bombázták az eget - még az 1800-as években váltak le az üstökösről, így elmondhatjuk, időutazás szemtanúi voltunk. Mert ezek a kövek figyelemmel kísérték az elmúlt kétszáz év történéseit, melyek a Naprendszerben történtek.

 És most elmúltak.

 Kár, hogy nem volt nyár, kár, hogy nem volt Újhold, kár, hogy végül a szél hazakergetett minket.

 De a pillanat ott volt. Aztán eltűnt, mint hullócsillag az örökkévalóságban.

Az egyetlen kép, amit készítettem, de sajnos nem látszódik rajta semmi, csak a Hold múló fénye. 

A Megbocsátás Világnapja

 Valaki odafenn nagyon szeret engem.

 Buta, felelőtlen, szeleburdi liba vagyok. (Semmi újdonság.) Elfelejtettem, mikor járnak le a könyvtári könyvek. Hát már három hete... Szép kis bűntetést halmoztam fel. Megszeppenve kullogtam a FSZEK pulthoz és mondtam a könyvtáros hölgynek, hogy hát igen, elnéztem... Rosszul emlékeztem... És most jöttem rendezni tartozásom.

 Erre a hölgy - aki egyébként gyerekkoromban a Kertész utcai könyvtárban sokat segített nekem egy kémia verseny felkészülésében, de nem emlékszik rám, mert az már vagy 12 évvel ezelőtt volt - mondta, jöjjek vissza holnap, mert holnap van a Megbocsátás Világnapja és akkor nem kell SEMMIT sem fizetnem. 

 Hogy mi van? Teljesen ledöbbentem. Már csak azért is, mert nem lett volna a hölgy kötelessége elmondani, hogy holnap ingyenesen visszavesznek minden könyvet és simán kifizethette volna velem a könyveket. De nem így tett. Hanem megbocsátott. Nekem. Egy idegen. Egy olyan dologért, ami az én felelősségem volt, de mulasztottam. Hibáztam. Megbocsátottak. Fantasztikus érzés. 

 Engem nem bántottak meg. Nincs kinek megbocsátanom. De én folyamatosan szívtam néhány ember vérét. Remélem ők is kegyesek lesznek hozzám és megbocsátanak. Vágyom a feloldozásra.

three wishes

  [...]
You say you want to know her like a lover
And undo her damage, she'll be new again
Soon you'll find that if you try to save her
It will lose her anger
You will never win
[...] 

You want three wishes:
One to fly the heavens
One to swim like fishes
You want never bitter
And all delicious
And a clean conscience
And all it's blisses
You want one true lover with a thousand kisses
You want soft and gentle and never vicious
And then one you're saving for a rainy day
If your lover ever takes her love away

mert kell egy cím, különben elvész a tartalom

 Ma megkérdezték tőlem, hogy miért önkénteskedem. A választ elbagatelizáltam és csak odavetettem, mert altruista vagyok, de aki kérdezett, nem ismeri az iróniámat és az időnkénti gyenge poénjaimat, amit általában csak én értek... de milye jól szórakozok rajta... :P

 De valójában azért, mert a Szeretet nyelvem a minőségi idő. Az Időn keresztül definiálom, sőt, tovább menve, legalizálom saját létezésem. Az Időn keresztül azonosulok a Világgal. Az Időmből adok és nem várok cserébe semmit. Ezért önkénteskedem.

 Ugyanakkor szeretem, ha mások is megajándékoznak az Idejükkel. Azt gondolom, hogy az emberek képesek uralkodni az időjük felett és valójában arra van idejük, amire akarják. És ezért bántanak az üres kifogások. Számomra az ember tettekben nyílvánul meg. Nem szavakban. Mert én vagyok a Róka. És van Kisherceg, aki megszelíditett. És mindig várom a találkozást és felkészítem a Szívem.

 Elég végletes hozzáállás, mert az Idő is szereti a maga életét élni és jelentéktelen ám de mégis fontos dolgokkal lefoglalni minket. Elvenni az időt a Minőségi Időtől.

 Egyébként meg, abszolút kolerikus vagyok - ez ma kiderült. Akaratos, robbanékony, tekintetlen és romboló. Of course. De ettől még szeretetreméltó. Többnyire...

 Ha azt is gondoltam, hogy túl vagyunk rajta, hát tévedtem. Talán még csak most jön igazán a java mindannak, amin keresztül kell/muszáj mennünk. Talán. De ezzel most nincs erőm foglalkozni. Elfogytam. Most le akarok ülni az út szélére és onnan nézni, ahogyan elhaladnak mellettem. Nem akarok csatlakozni hozzájuk. Nem akarok velük tartani. Csak üldögélni és elmerülni a létezés bizonytalan érzésében. Tele van titokkal minden. És Titokgazda is lettem. Nehéz teher. De el fogom bírni. Csak nem most. Csak nem ma. Csak nem ebben a pillanatban.

 Most csak ülni akarok és nézni. Még látni sem. Csak lenni. Vagy csak megmaradni egy kósza illúziónak.

 Talán csak két pofonra van szükségem, h magamhoz térjek...

keep a secret

 Ijesztő volt. Senki más nem volt ott rajtam kívül, csak én és az életem, mely felettem tornyosult. Talán az idős emberek mind ezért görnyednek össze. Mert cipelik minden egyes eltelt pillanatuk emlékeit. Van, aki szembe tud velük nézni. Akad, aki nem és próbál elmenekülni előlük. De nem lehet. Mert mindig ott lesznek. Nem rajtad kívül. Benned. És bármit teszel, annak következményei el fognak kísérni. A kimondott és kimondatlan szavak. Tettek, melyekre büszke lehetsz, vagy éppen a szégyen önt el, ha csak rá gondolsz.

Csak lélegezz! Csak erre figyelj! Minden más majd alakul...

 Napok óta késésben vagyok és még az sem segített, hogy ma már 3/4 nyolcra bent voltam a cégnél. Most elvileg munkajogon kellene lennem, de azt boritékolom, hogy nem leszek, ha csak nem tanulok meg sebtében hopponálni. Erre meg nem látok túl nagy esélyt. Pedig mennyire egyszerűbb lenne az életem, ha az utazási időt a nullához tudnám közelíteni. Na jó, egy működőképes seprűvel is beérném. Szabadon szárnyalni odafenn... 

 Sőt, diákszervezeti gyűlésre sem fogok eljutni, ideje lesz SMS-t írnom... 

 Szombaton csillaghullás lesz. Terveink szerint vagy Kopaszi-gát vagy Szarka vár. Utóbbi azért kérdéses, mert nem ismerem a solymári éjszakai tömegközlekedést és elég hosszú lenne onnan begyalogolni Hüvösvölgybe. Remélem lesz olyan szép az idő, mint most szombaton volt, amikor kedvenc gátunkon borozgattunk. Bár azt beszélik, pénteken beköltözik az Ősz a városba. 

  

 És igen, Solymáron NINCS éjszakai járat. Hát köszönöm, BKK, hogy erre nem gondoltatok...

 

Moon and the Nightspirit

 És a szavak még most is visszhangoznak a fejemben. Szíven talált. Ahogy ott állt és mondta. Egészen aprócskára zsugorodtunk mindketten. Azt hittem, belepusztulok, pedig ez most nem az én kis világom összeomlásának története. Ott álltunk és beszélgettünk. És rájöttem, hogy most mindenhol változás van. Mindenhol. Véget érnek világok. Úgyhogy, most már kezdődhet az új korszak. Mert most már nincs visszaút. Senkinek sem. Csak előre lehet. És most már csak felfele. Most már itt van a mélypont. Most már... most már lehet élni. Mert meghaltunk. Mert döntéseket hoztunk és belevesztünk. És a világ nem vár. Forog tovább, velünk vagy nélkülünk. Mert már csak ilyen. Nem is lehet ezért okolni. És választhatunk, vele tartunk, vagy vegetatív külső szemlélői leszünk.   

I'm the hero of the stroy, I don't need to be saved.

how i met your mother

 Jól eltalált sorozat, ha hétfőnként itthon vagyok, mindig ráakadok a comedy-n, bár most kicsit későn kapcsolódtam be... áh és éppen mos szakítanak. Hát nem ez a csaj lesz a Mother. Barney valamire készül... és igen, igazam lett... jól van, élő közvetítésnek vége. Ma modern családot sem tudok nézni, a gépem karbantartás alatt odabent. De sebaj, már is kezd a SP. Csak, hogy ebből már minden részt láttam, ééééééés nem sokára jön az új évad! Már nagyon várom, mert elég furán fejeződött be a legutolsó rész. (Mondhatni, nagyon szarul...)

 Ha hétfő, akkor pedig játék csoport ;). A játék jó. A játék kell. A játék visszavezet a bennünk rejlő gyermekhez. Egyetem után visszamentünk a céghez, nagyon fárasztó napunk volt, tulajdonképp a hétfő a legrosszabb, mert akkor zsínorban négy óránk van, kettő dupla, mégpedig empirikus munkaerő-piaci politikák. Avagy STATA, én így szeretlek. Dorottyát bevártuk, majd irány a mi kis titkos játszóhelyünk. Egy biztos, még van mit fejlődnöm asztali teniszben ;) De csocsóban lassan verhetetlen leszek :P

 És ugye ódákat lehetne zengeni a játék gyógyító erejéről. És a legjobb az egészben az, hogy együtt vagyunk, egész héten más merre sodor minket az élet nagy tengere, de ilyenkor világaink újra ütközni tudnak.

 Este még legkedvencebb Dokornőmmel is találkoztam. Bár kis hijján elcitált az ügyeletre egy kis pocakfájás miatt. :) Nagyon fog hiányozni. Ő sem itt tervezi a jövőjét. De lassan kezdem megérteni, az én generációmnak itt nincs jövője. Elvették tőlünk. Talán. Pedig néha szeretnék kiállni és kiabálni, hogy ne menjetek, maradjatok és alkossunk együtt egy új jövőt, de aztán mindig történik valami, ami elveszi lelkesedésem, amitől letörök és nincs motivációm élni sem.

 Most sincs. 

egy aprócska megjegyzés a felnőtt lét margójára

 A felnőtt lét azzal jár, hogy elveszik az idő? Mert, hogy dolgozni kell és hajtani és túlélni. Túlélni, de milyen áron? Michael Ende nem véletlenül írt a Szürke Urakról. Mert léteznek. Mert elveszik az időt az élettől és látszólag fontos, amúgy jelentéktelen dolgokra fecséreljük azt.

 Fárasztó felnőttnek lenni. Mindig teljesíteni, megfelelni. De kinek is kellene bizonyítanunk? Hát saját magunknak. Senki másnak. Mert valójában a Teljesség felé haladunk. És ez csak szeretettel és odafigyeléssel megy.

 Mert a halál a végén nem a befejezés. Hanem elengedés. Elengedni mindent, ami valaha voltunk. És ha szerettünk, akkor halhatatlanok leszünk.

 Az elvégzett munka nem fog emlékezni ránk. Mert az csak az itt és mostban létezik.

Családi kötelékek

 És hopp, már elveszett. Mire hazaértem, tovaillant. Nem az idő. Mert az nem volt ott. Megállt. Egy kicsit. De most újra tombol, zakatol előre.

 Koraeste kimentem a Rózsák Terére. A Nap sugarai még kedvesen cirógatták a két tornyot, melyek körbe ölelik a templomot. Készítettem képeket, amiket itt meg lehet nézni. Aztán beültem misére. Zaklatott lelkem mindig nyugalomra lel ott. Míg vártam, hogy elkezdődjön, azon gondolkodtam, hogy a Vatikánt szokás elavultnak jellemezni, de szerintem arról van szó, hogy őrzi a hagyományt, amit ezer évekkel ezelőtt alapítottak. Nehezen változik, alaposan megfontolja, látszólag fél minden újdonságtól, de közben nagyon is "képben van" napjaink felfedezéseivel. És a templom mindig ott lesz. Jöhetnek ideológiák, eszmék, politika. A templom ki fogja bírni. Mert a templom belül van. Bennünk. (Ugye, ahogy már Te megmondtad, évekkel ezelőtt.)

 És a misén megállt az idő. Többször is azon kaptam magam, hogy csak vagyok az itt és mostban, az időtlenségben. Új papunk van - talán már írtam is róla, fiatal, karizmatukus egyéniség. Szinte vonzza a Lelkeket. És modern. Gyűjtöm az erőt, hogy beszéljek vele. Ő tudhat néhány választ a kérdéseimre. És nem hiszem, hogy a fejemre olvasná, hogy időnként eltévelygek másmerre is.

 Délután egyik kedves nagynéném tette tiszteletét nálunk. Csacsogtunk, nosztalgiáztunk, zongoráztunk. És egy kicsit visszahoztuk azokat a régi, szép időket - bármilyen közhely - amik az évek és a nehézségek között elvesztek. 

 Tegnap este a Kopaszi-gáton borozgatunk. Már nem sokáig élvezhetjük a meleg, őszi estéket. Csillagok fénye alatt pihentünk az egész heti meló és egyetem után. Gitár, bor, pokróc, barátság. 

Egyik kedvenc képem, Árpádházi Szent Erzsébet és a rózsája