Ebbe most egy kicsit belehaltam. Tudtam, hogy egyszer el kell majd búcsúznom. De még azt reméltem, van időm. Mert a búcsú nyáron mindenképp el fog jönni. Sajnálom, hogy el kell hagynom a Barátaimat, akiket az elmúlt hónapokban megismertem. És bár tudom, hogy tartani fogjuk a kapcsolatot, de valahol mélyen mind érezzük, hogy ez már azoknak a változásoknak az előszele, amik küszöbön állnak.

 Most már tényleg nincs mitől félni. Lebegek. 

 Van, ami nem fog változni. Csupán nem oda fogok bejárni dolgozni. Máshova. 

 Kísérteties visszaolvasni a korábbi bejegyzéseimet. Skype-on is ezen nyafogtam, rossz előérzet, mondtam. Bejött. Miközben nem kell semmit sem temetnem. (MTV Linkin Parkot ad, hm, Élet, vígasztalni akarsz? :D Drámai: In the end... SZÉÉÉÉÉÉP).

 Nem tudok most írni, csak össze-vissza jönnek a szavak. Már nem sírok, nem is értem magam, hogy miért bőgök ezen már két napja. Vagyis, persze, tudom. A Kollégáimat síratom, akiket megszerettem. Hogy nem láthatom őket nap nap után, mint eddig. Hogy nem beszélgethetünk az élet nagy kérdéseiről. És az irodánkat, az asztalomat, a virágomat, a teraszt, ahonnan mindig alkalom nyílt nézni a hegyeimet, amiket annyira, de annyira imádok. Minden nap köszöntünk egymásnak az Erzsébet-kilátóval, a Hármashatárhegynek is integettem, de volt, amikor köd vonta körbe őket és elrepítettek Álmosvölgybe. És azokat a pillanatokat, amikor egyedül kint álltam -ültem- és néztem, ahogy a Nap cirógatja az én kis kommersz fáimat, amiknél magasabban voltam és madárszemmel tekintettem le rájuk. Most már az őszi kosztümöt viselik. Jól áll. Maradjon sokáig így. És az emlékeimbe is azt fogom megőrízni, ahogy ma láttam őket a péntek délutáni napsütésben. Művészein gyönyörű volt.

 És azt hiszem, félek. Most már itt állok az Ismeretlenbe vezető úton. Ezt is tudtam, hogy el fog jönni. Mármint ez a pillanat. Amikor mindent, de mindent el kell engedni, amikor szabaddá kell válni. Vagy nem tudom. Most minden bizonytalan és egyben bizonyos.

 Nagy feladat előtt állok. Lehet, bele fogok bukni. De még megteszem, amíg csak erőmből futja. Egyedül nem fog menni, de sok mindenben magamra maradtam. 

 De azért boldog vagyok.

 Mert sok mindent megtapasztalhattam.

 Sok értékkel pakoltam tele a tarisznyámat, ami már életem végéig el fog kísérni.

 Szerencsés ember vagyok.

 Mert van, aki az elmúlt két napban rengeteget támogatott, dédelgetett, igyekezett elűzni fájdalmam. Én hülye liba, meg sem érdemlem.