Caroline Lost: Stars. Csodálatosan megkomponált lélekdal. Beborultabb napokra. Érdemes a szövegre figyelni.
Hétvégén lent jártam Pápán. Macskaparadicsom. Most már a nagyok is engedik, hogy kényeztessem őket kitűntető figyelmememmel (értsd: dögönyözzem őket... :P) Péntek este száguldottunk keresztül a végtelen tájon. Tatabánya és környékét nem szeretem. De a Kisalföld mindig felvídit. Győrben átszállás, fel a sötét, kivilágítatlan vonatra. Gyér világítás, fűtött kocsi, kint csillagos ég. Már csak a hó hiányzott, hogy úgy érezzem magam, mint aki Északra megy. Közben lélekben messze jártam. Talán pont Nordkapp-ben. Szombaton Ság-hegy, egykori külszíni bánya. Sziklát másztunk, fel, magasra, közel az éghez, a Naphoz. Szárnyunk nincs, nem juthatunk Ikarosz sorsára. Talán mi a földön járva zuhanunk nagyot. Este ünnep, erről nem írok. A hétvégén sok mindenen elgondolkodtam, van, amitől megijedtem és akad, amire nagyon vágyom. És talán az enyém is. Nem tudom. Mit akarok? Huszonhatévesvagyok,Családotakarok,Biztonságot,Otthont. Boldogságot? Ugyanmárkérleknenevetesdkimagad.
Ma hazajöttem, az úton végig Tolsztoj kísért. Végérvényesen beleszerettem. Már írtam, de ez oldalakról oldalakra megerősítést nyer. És most ez a zene... jön a Tél. Jön a szülinapom, amit nem várok. Jön sok-sok búcsú. Szintén nem várok. Nem tudok elbúcsúzni. Elengedni? Azt igen, az már nem nehéz. De búcsút inteni... az más kérdés. Állni a vasútállomáson és figyelni, ahogy a két világ egyre távolabb kerül egymástól. Talán mindig is távol volt. Talán olyan közel, hogy észre sem vesszük és egyek vagyunk. Nem tudom. Túl sok minden kavarog most. Eltévedtem. De elveszett már nem vagyok. Csak itt van ez az élet nevű labirintus, és minden forduló után új jövővel kecsegtet. Merre menjek? Hova forduljak? Ki fogja fogni a kezem? Kell, hogy fogják a kezem? Egyedül kell megjárnom? Vagy megpihenhetek valaki mellett? Vagy ezt kell megtanulnom? És ez lesz a nagy-nagy tanúlság. A nagy-nagy felismerés. Hogy valójában mind egyedül vagyunk. Sosem leszünk párban. Mindenki egyedül járja az útját. Csak az ösvények talán időnként egy kicsit összeforrnak, hogy szeretgessük egymást. Aztán jön a búcsú. És mindenki újra magányos lesz.
Tudni, látni, megismerni... és szeretni. Ez az én dolgom.
Hétvégén lent jártam Pápán. Macskaparadicsom. Most már a nagyok is engedik, hogy kényeztessem őket kitűntető figyelmememmel (értsd: dögönyözzem őket... :P) Péntek este száguldottunk keresztül a végtelen tájon. Tatabánya és környékét nem szeretem. De a Kisalföld mindig felvídit. Győrben átszállás, fel a sötét, kivilágítatlan vonatra. Gyér világítás, fűtött kocsi, kint csillagos ég. Már csak a hó hiányzott, hogy úgy érezzem magam, mint aki Északra megy. Közben lélekben messze jártam. Talán pont Nordkapp-ben. Szombaton Ság-hegy, egykori külszíni bánya. Sziklát másztunk, fel, magasra, közel az éghez, a Naphoz. Szárnyunk nincs, nem juthatunk Ikarosz sorsára. Talán mi a földön járva zuhanunk nagyot. Este ünnep, erről nem írok. A hétvégén sok mindenen elgondolkodtam, van, amitől megijedtem és akad, amire nagyon vágyom. És talán az enyém is. Nem tudom. Mit akarok? Huszonhatévesvagyok,Családotakarok,Biztonságot,Otthont. Boldogságot? Ugyanmárkérleknenevetesdkimagad.
Ma hazajöttem, az úton végig Tolsztoj kísért. Végérvényesen beleszerettem. Már írtam, de ez oldalakról oldalakra megerősítést nyer. És most ez a zene... jön a Tél. Jön a szülinapom, amit nem várok. Jön sok-sok búcsú. Szintén nem várok. Nem tudok elbúcsúzni. Elengedni? Azt igen, az már nem nehéz. De búcsút inteni... az más kérdés. Állni a vasútállomáson és figyelni, ahogy a két világ egyre távolabb kerül egymástól. Talán mindig is távol volt. Talán olyan közel, hogy észre sem vesszük és egyek vagyunk. Nem tudom. Túl sok minden kavarog most. Eltévedtem. De elveszett már nem vagyok. Csak itt van ez az élet nevű labirintus, és minden forduló után új jövővel kecsegtet. Merre menjek? Hova forduljak? Ki fogja fogni a kezem? Kell, hogy fogják a kezem? Egyedül kell megjárnom? Vagy megpihenhetek valaki mellett? Vagy ezt kell megtanulnom? És ez lesz a nagy-nagy tanúlság. A nagy-nagy felismerés. Hogy valójában mind egyedül vagyunk. Sosem leszünk párban. Mindenki egyedül járja az útját. Csak az ösvények talán időnként egy kicsit összeforrnak, hogy szeretgessük egymást. Aztán jön a búcsú. És mindenki újra magányos lesz.
Tudni, látni, megismerni... és szeretni. Ez az én dolgom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése