2011. április 23., szombat

Az óra számlapja

 A héten láttam egy bácsit. Ez önmagában nem hír, hiszen a társadalmunk elöregszik - mint úgy a fejlett világok nagy része és temérdek bácsi rohangál odakint. Meg néni is. Belőlük több. Ugye. Mi nők túléljük a pasikat. De ez egy másik téma.

 Szóval a bácsi ott ment az Uránia előtt. Lassan. Olyan lassan, hogy azt el sem tudjátok képzelni. Egy lépés egy kis pihenés. Egy apró lépés. Talán egy óra neki 100 métert megtenni. Nem túlzás.

 Milyen érzés lehet, hogy elrohan mellette a világ? Mindenki sietett, sőt, észre sem vették a bácsit, aki araszolva haladt előre a célja felé. Viszont határozottan úgy éreztem, a bácsi észrevett mindenkit és mindent, ami körülötte történt. Mert volt rá ideje, hogy megfigyelje. Mert volt rá tapasztalata, már nem kell rohannia. Talán az életet keresztül szaladta és most van lehetősége feltárni a mélyebb értelmét létezésének. Legyőzte az időt. 

 Irigylem. Felettem uralkodik az óra számlapja. A másodpercmutató kegyetlenül jár körbe, minden egyes elütéssel jelezve az elmúlást. Már ez a perc sem létezik. Már az a perc is meghalt. És talán van előre idő. De talán nincs. Ha megáll az óra, nincs több másodperc. Sem perc. Sem óra. Sem fényév.

 A bácsi már tudja mindezt. Neki ajándék minden perc. Tudja, hogy egyszer eltűnik a mutató, eltűnik a ketyegés. Eltűnik minden.

 És valahol újra felbukkan. Ez benne a zseniális.

2011. április 10., vasárnap

A Hidegháború mozzanatai 1.

 És elérkeztünk az első bejegyzéshez, mint ígértem pár hete folytatásos írásokat fogok közölni erről a korszakról. Mert érdekes és tanulságos. Azt nem állítom, hogy szakértői véleményeket publikálok, inkább amolyan józan paraszti ésszel kommentálom az eseményeket. Előre bocsátom, nem állok senki oldalán, sem a CCCP-nek, sem az USA-nak, sem Kubának nem drukkolok. Se senki másnak, hiszen a nagyhatalmakon kívül szép számmal igyekeztek beleszólni a történelem alakulásába. Egyedül csak magunknak, magyaroknak, de mindig keserű érzéssel tölt el, hogy '56-ban szarban hagyott minket mindenki. De erről majd később.

 A Hidegháború tulajdonképpen a szovjetek és az amerikaiak rivalizálásának korszaka. Kinek van több, jobb, szebb, hatékonyabb atomfegyvere, ki ér fel hamarabb a Holdra, ki tölt több időt az űrben, úgy összességében, ki a világ ura... (Ebből is látszik, hogy ez a férfiak játszmája volt, ezért is töltöttek be kiemelkedő szerepet a kémnők.)

 Walter Lippmann nevezte el az 1947-es kezdetre datálható korszakot Hidegháborúnak. Nagyon találóan úgy jellemezte USA és CCCP harcát, mint két vak dinoszaurusz küzdelme egy gödörben... A Hidegháború melléktermékeként azonban a harmadik világban komoly fegyveres harcok bontakoztak ki. Afrika földjét nem kevés vér áztatta már akkor is. Nem beszélve Dél-Amerikáról.

 Tulajdonképpen ideológiák összecsapását találjuk a háttérben. 1947 és 1991 között számos feszült helyzet adódott, melyek más kimenetelű megoldásai egy esetleges III. világháború kitöréséhez vezettek volna. Nagyon komoly diplomáciai kommunikáció kellett ahhoz, hogy ne legyen még egy világégés.

 Lássuk a kezdeteket. 1945. Május 8-án kapitulált Németország, (miután Hitler öngyilkos lett... vagy a hasonmása...) Még az év nyarán megtartották a Potsdami konferenciát, mely során megállapodtak a győztes hatalmak - Sztálin, Truman és Atlee vesznek részt rajta -, hogy Németországot négy megszállási övezetre osztotják, valamint Magyarországon, Csehszlovákiában, valamint Lengyelországban élő németeket visszatelepítik hazájukba. 

 Valójában a Potsdami konferencián felosztották Európát, a vasfüggöny lehullt, évtizedeken keresztül árnyékban tartva Kelet-Európát.

 De hagyjuk egy kicsit a történelmi tényeket. Nézzük meg, milyen lehetett ott élni, abban az érában? Mindkét fél erős propaganda gépezettel rendelkezett, kellően befolyás alatt tartották a médiát. Az embereket meg rettegésben. Emlékezzünk csak egy korábbi bejegyzésemben bemutatott Amerikai Védelmi videóra, avagy mit tegyél akkor, ha látod a flasht? Mert az atombomba bárhol, bármikor lecsaphatott... A világ éppen, hogy csak felébredt a világháború rémálmából, amikor újabb félelem költözött a szívekbe. Egy olyan félelem, aminek nem lehetett látni a végét. Hiszen az emberek tudták, hogy a világháborúnak vége lesz, de egy atomháború, na az más kérdés. Abban minden semmivé válik. Minden. A túlélőknek meg rákos elváltozások, sugárbetegségek jutnak osztályrészül. 

 Milyen lehetett akkor 18 éves lánynak, fiúnak lenni? Családanyának, apának? Barátnak, rokonnak, egyáltalán, embernek lenni? Az akkori generáció megtanult valamit a világról, amit mi el sem tudunk képzelni. És ha lehet, ne is kelljen szembenéznünk olyan helyzettel. Akkor is voltak álmok, célok, vágyak. Egy szelet kenyér, csirkepörkölt, vagy úgy egyáltalán étel. És megkeresni a biztonságot, amit elvettek a világtól...

 A Hidegháborúnak akadt még egy komoly, lakossági oldala is: folytonos gyanakvásban éltek az emberek szomszédaik, sőt, még családjuk iránt is! Amerikában komoly boszorkányüldözés kezdődött a kommunisták ellen, a szovjetek uralta blokkokban meg csak gondoljunk a fekete autók rendszerére... 

Hétvégi apróságok

 A mai napot az írásnak, az olvasásnak, a festésnek, azaz az alkotásnak szentelem. A tavaszi nagytakarítás első fordulója kipipálva, Hugi sokat segített abban, hogy hatékonyan és gyorsan készen legyünk. Ennek eredményeként ablakaink szinte átlátszó tisztasággal ragyognak, a függönyök szép fehérek, mint a hóvirág szirmai, és a porcicák sem kergetőznek a ritkán takarított sarkokban... Húsvét előtt olyan apróságok maradnak, mint a vitrinben sorakozó porcelánok portalanítása. Kívül rend, belül csend.

 Tegnap elkészítettem az esküvőszervezés feladatait. Listába szedtem, folyamatábra készült, mikor mivel kell foglalkozni. Nyilván a spontán hiba lehetősége benne van, mint mindenben, de akkor is van egy biztos pont, amihez vissza lehet térni és elemezni. Hja, elég rendszerszemléletben gondolkozom... (ugyanígy az egyetemi és munkahelyi feladatok is felosztásra kerültek, Főnökömnek köszönhetően megismertem egy remek módszert).

 Tegnaptól már nagyon komolyan gyakorolunk a manga fesztiválra. Igen, ismét debütálok a világot jelentő deszkákon, de mindnekit megnyugtatok, egy mukanásnyi hang sem fogja elhagyni torkomat. Táncolunk. Még azért nem töltöm fel megmutatni a tegnapi próbát, mert nem akarjuk kiteregetni a lapjainkat. De jó lesz. Nagyon jó lesz. És szerencsére senki nem fog megismerni szőke parókában ;).

2011. április 9., szombat

Gondolatok fogságában 1.

 2006 nyara óta sok mindenről írtam. Talán ez is az oka annak, hogy Nolasyn Krónikáit olykor -mostanában gyakrabban - napokra a múltban hagyom. Nincs friss, új gondolat. 

 Mert ami van, az sem biztos, hogy célt ért, megértésre talál. Bár Grizly szerint "mi a nyavalyáért is akarnám, hogy bárki megértse, amit leírok". Az, hogy erre vágyom, saját egom önteltségének a növelésére szolgál. Tehát hagyjam a csudába. Ejh, ez mennyire igaz... Nomeg... Minek is küzdjek, magyarázzak, példálózzak, ha mások úgyis ragaszkodnak a saját igazságukhoz. Nem akarok mindenkit a magaméról meggyőzni, mert nekem nincs igazságom. Csak gondolatok. Amik szövevényesen születnek egymásból.

 Mindig ott hibázok, hogy vehemensen magyarázom a felfedezéseimet erről- arról. Mert naivan azt feltételezem, beszélgetőpartnerem is nyitott az újdonságokra. Mert engem érdekel az ő világa. Ebből kifolyólag úgy érzem, őt is érdekli az enyém.

 És ezen a ponton mindig tévedek.

 Mert az emberek nagy részét nem érdekli a másik világa. Talán sosem érdekelte igazán. Pusztán altruizmusból kevesen érdeklődnek mások hogyléte iránt. Akit igen, azt meg már úgyis szentté avatták, vagy avatják. Bár... erről majd máskor.

 Talán a humanisztikus pszichológiai irányzatokat okolhatnánk túlságosan individualizálódott társasalmunkért. Hogy legyél az, aki akarsz és kábé szarj le mindenkit, mert a Te életedben Te vagy a legfontosabb. Sőt, olyannyira fontos vagy magadnak, mint senki másnak. Csakhogy, ez nem erről szólt. Igaz, az egyén kerül a figyelem középpontjába, de úgy, hogy a közösség aktív és megbecsült tagjává váljon. Az önismeret szükséges, de mindez ahhoz, hogy aztán még jobb alapanyagokból építhessük közösségünket. 

 Nem hiába írom le többször: közösség. Sokan mások is rázzák a vészharangokat: emberek, ne hagyjátok elhalni a közösségeket! Ne hagyjátok meghalni a családokat! Ha minden köteléket megszakítasz, hogy "szabaddá" válhass a XXI. század divatos eszméit követve, nem marad sem Anya, sem Apa, sem Testvér. Sem Te. Akarsz egy ilyen világban élni?

 Talán ott vesztünk el mi emberek, amikor betonnal borítottuk be útjainkat, hogy a kocsijaink még jobb teljesítményt érjenek el és kevesebb roncsolódás érje a lengéscsillapítókat. Ott vesztünk el, amikor hátat fordítottunk a természetnek. Ő csendben végzi a dolgát. Tavasz, nyár, ősz, tél és tavasz...

 Vajon a technikai vívmányoktól boldogabbak lettünk?