Szőkőév

Legközelebb négy év múlva fogok e napon bejegyzést publikálni. (Ha csak addig nem történik valami, ami megakadályozná azt.) A naptár szerint 24.-én volt a szőkőnap. Hogy mi ennek a logikája, ne tőlem kérdezzétek.

A Fénye kihunyt...

Elhagyatott tengerpart, innen elhagyatott városba vezető út, kikötő, ahol mindent megevett a rozsda. Egyszer, régen élettel teli volt. Halászhajók szálltak hajnalról hajnalra a tengerre, gazdag zsákmány reményében.

De egy nap elfogytak a halak.

Az optimisták szerint elköltöztek, jobb vizekbe úsztak. Más nézőpont szerint viszont már mindet kifogták, nem maradt egyetlen áramvonalas testű jószág sem a habokban. A település hanyatlásnak indult. A fiatalok, akik tehették, nagy városokba mentek, gyári munkások lettek, felváltva a tenger sós illatát a gépzsír mindent átható szagára. Az öregek idővel felköltöztek az égbe, a tanyák pajtáinak falai roskadozni kezdtek. A tyúkól üres, disznók sem túrják már a földeket, mintahogy tehenek sem teszik tönkre a szomszéd kerítését, elpusztítva az évi terményt.

A város meghalt. A természet lassan visszakúszott a főútra, vad búrjánzásba kezdtek az egykor nagy műgonddal kigyomlált növények. A város egyetlen boltját vadrózsa bokor tartja fogva, a Posta épületéből vadszőlő indák lengnek a szélben. A kocsma megközelíthetetlen bogáncsmező közepén áll. A templom felé vezető ösvényen tokláz tenger hajlong a levegő kavarodásában. Ördögszekeret taszígál maga előtt a szél, olykor fennakad egy kiálló gyökéren. A szél. A tenger hívogatását hozza magával. Változatlan, örök. A szellemvárosból visszaszalad a partra, körbetáncolja a világítótornyot, ami mélabúsan nézi a hullámok játékát a parti sziklákon. Közben Emlékekről mesél a szélnek. Nyári vidám mulatságokról, amikor hegedűszó cincogott a holdfényes éjszakában és embermagasságú máglya égett a parton, amit önfeledten táncoltak körbe az emberek. Egy elfeledett esküvőről, két szerelmes szív életének egybefonódásáról. Egy szerencsétlen kimenetelű hajótörésről, ahol a legénység a tajtékok közt lelte végső nyughelyüket. Mesél még a Fényről, amit hosszú-hosszú évtizedekeken át ontott magából a távoli hajók biztonságos révbeéréséhez. Ma némán áll a parton, egymaga. Némán. Noha legszívesebben ordítana, s hangját a szél vinné sebessen át a tengereken. Ugyan a világítótorony fehérre meszelt falairól napközben visszaverődik a napfény, éjjel a hold festi sárgára. De a Fénye kihunyt, a világítorony többé nem mutat utat. Nem jár már erre senki. Sem hajó, sem hal, sem madár. Csak a szél folytatja örült táncát.

Levél

Kedd este. Vácott minden elcsöndesedett már, pedig a templom alig ütötte el a nyolcat. Sietős léptekkel haladunk az állomás felé, el a kihalt piac és a néptelen főtér mellett, át a házak alatti sikátoron. Egy fekete macska szalad át előttem, sietősen szedi mancsait a túloldalra. Kocsik sem járnak már, elvétve a Csányi körúton száguld végig egy-egy. Csillagok világlanak az égen, noha ahogy elérünk a főállomásra, fényüket eltompítja az utcai lámpások sárgája. Az iskola kapujától indul ide az út, ott teljes a béke és a nyugalom, a Dóm előtti térről már a galambok is éjszakai búvóhelyükre szálltak. A Match előtt sem gitárzozik már a rasztahajú utcazenész, a kövér, fehér macska is puha párnájáról figyeli az eseményeket valahol egy meleg szobából.

Aztán jön a vonat. Három fényes pont közeledik a távolból. Nyikorogva megállnak a kerekek, fáradtan fújtatt a mozdony. Messzíről érkezett vándor. Felszállunk. Négyen vagyunk, a tanárom, két évfolyamtársam és én. Szlovák vonattal megyünk, piros kivülről, piros belülről, nem szeretjük, de kényelmesek az ülések. Találunk egy kupét, ami üres. Beülünk. Félhomály van, a kinti táj összemosódik a koszos üvegablakon. Fáradtság támadja meg testemet és emészti Lelkemet. Próbálok figyelni és nem elveszni a beszélgetés fonalában. Telik az idő, mászik tova a síneken. Negyven perc zötykölődés a személyvonaton. Nyugati. Vibráló éjszakai élet fogad. Combino siklik halkan az éjszakában. Egy vékony, szöszi lány figyel rám, kék szemeivel pásztáz végig. Talán a Lelkembe lát. Én az övébe. Szomorú, mérhetetlenül az. Sorstárs, többet nem fogom látni. Az Oktogonnál leszáll, karcsú alakja elvész a tömegben.

Hazaérek. Kapukód, elsőre elrontom. Mégegyszer beütöm. Most már jó. Felmegyek a lépcsőn, a lifthez. Második emelet. Rácsajtó. A kulcs elsőre megtalálja a zárat. Beérek a lakásba. Macskám dorombolással vegyes nyávogással fogad. Itthon vagyok.

A Fátumon át a fény felé...

A belső udvar tűzfalára fekete alakot rajzol ki a környező házak árnyéka. Sebestyén, a földszinti papagáj szirénázni kezdett, h szórakoztassa magát és idegesítse a két Yorkshire terriert, akik csaholva járják körül a kalitkát. A kitárt abalkon becsorog a tűzfalról visszaverődő napfény, ami a polcon lévő Jane Austin könyvek gerincét még sárgábbra festi. Mellettem a jázmin illata virágosbolti légkört teremt a szobában. Lassan másznak a percek, az edzés valósága és az éjszaka álmodózása szinte elérhetetlenül lebeg előttem. Ez is egy olyan Pillanat, amit végtelennek érzek, amikor összhangban van az ember, önmagával, környezetével, a világgal, a mindenséggel. Sok tökéletes pillanat van. Noha másoknak nem is tűnik annak, de tele van az élet velük. És a szomorúbb időszakokban ezekre visszaemlékezve felébred a Remény. Belőle pedig megszületik az örömteli várakozás. S eljön újra a tökéletes pillanat, noha tudni fogom, hogy nem tart örökké, mégsem arra gondolok, hogy el fog múlni. Mert nem lehet tagadni, minden elmúlik egyszer. Ez biztos. De rajtunk áll, mit kezdünk az életünkkel. Mennyire merjük megélni, vagy éppen csak távolról figyelni, hogy milyen jó is lenne.

Ma amikor kiléptem a metróból a Ferenc körútnál, a villamos felé igyekeztem. Akkor és ott megértettem, mit jelent belelépni a fénybe... Az aluljáróban hajléktalan emberek figyelték a forgatagot, kisebbségiek árultak paprikát, diákok ígyekeztek a SOTE-ra, hétköznapi kép tárult elém. Az aluljáróban árnyék volt, a neoncső vibráló fénye pislákolt, minden olyan lehangolónak festett. Aztán elértem a lépcsőhőz. Fújt a szél, átfújt a nyílások között is, magával hozva a Port. A Port, ami engedni látatta a napfényt. Ahogy a Nap lágy sugarai leértek a földre és áthatoltak a Porszemcséken, megakadt rajtuk. Varázslatos hatást keltett, ahogyan örvénylet a Porfény. Felmentem a lépcsőn, át a fényfüggönyön. Bele a fénybe...

Gabriel García Márquez

Ha Isten egy pillanatra elfelejtené, hogy én csak egy rongybábu vagyok, és még egy kis élettel ajándékozna meg, azt maximálisan kihasználnám. Talán nem mondanék ki mindent, amit gondolok, de meggondolnám azt, amit kimondok. Értéket tulajdonítanék a dolgoknak, nem azért, amit érnek, hanem azért, amit jelentenek. Keveset aludnék, többet álmodnék, hiszen minden becsukott szemmel töltött perccel hatvan másodperc fényt veszítünk. Akkor járnék, amikor mások megállnak, és akkor ébrednék, amikor mások alszanak. Ha Isten megajándékozna még egy darab élettel, egyszerű ruhába öltöznék, hanyatt feküdnék a napon, fedetlenül hagyva nemcsak a testemet, hanem a lelkemet is. A férfiaknak bebizonyítanám, mennyire tévednek, amikor azt hiszik, az öregedés okozza a szerelem hiányát, pedig valójában a szerelem hiánya okozza az öregedést! Szárnyakat adnék egy kisgyereknek, de hagynám, hogy magától tanuljon meg repülni. Az öregeknek megtanítanám, hogy a halál nem az öregséggel, hanem a feledéssel jön. Annyi mindent tanultam tőletek, emberek... Megtanultam, hogy mindenki a hegytetőn akar élni, anélkül hogy tudná, hogy a boldogság a meredély megmászásában rejlik. Megtanultam, hogy amikor egy újszülött először szorítja meg parányi öklével az apja ujját, örökre megragadja azt. Megtanultam, hogy egy embernek csak akkor van joga lenézni egy másikra, amikor segítenie kell neki felállni. Annyi mindent tanulhattam tőletek, de valójában már nem megyek vele sokra, hiszen amikor betesznek abba a ládába, már halott leszek. Mindig mondd azt, amit érzel és tedd azt, amit gondolsz. Ha tudnám, hogy ma látlak utoljára aludni, erősen átölelnélek, és imádkoznék az Úrhoz, hogy a lelked őre lehessek. Ha tudnám, hogy ezek az utolsó percek, hogy láthatlak, azt mondanám neked, "szeretlek", és nem tenném hozzá ostobán, hogy "hiszen tudod". Mindig van másnap, és az élet lehetőséget ad nekünk arra, hogy jóvátegyük a dolgokat, de ha tévedek, és csak a mai nap van nekünk, szeretném elmondani neked, mennyire szeretlek, és hogy sosem felejtelek el. Senkinek sem biztos a holnapja, sem öregnek, sem fiatalnak. Lehet, hogy ma látod utoljára azokat, akiket szeretsz. Ezért ne várj tovább, tedd meg ma, mert ha sosem jön el a holnap, sajnálni fogod azt a napot, amikor nem jutott időd egy mosolyra, egy ölelésre, egy csókra, és amikor túlságosan elfoglalt voltál ahhoz, hogy teljesíts egy utolsó kérést. Tartsd magad közelében azokat, akiket szeretsz, mondd a fülükbe, mennyire szükséged van rájuk, szeresd őket és bánj velük jól, jusson időd arra, hogy azt mondd nekik, "sajnálom", "bocsáss meg", "kérlek", "köszönöm" és mindazokat a szerelmes szavakat, amelyeket ismersz. Senki sem fog emlékezni rád a titkos gondolataidért. Kérj az Úrtól erőt és bölcsességet, hogy kifejezhesd őket. Mutasd ki barátaidnak és szeretteidnek, mennyire fontosak neked.

Képek különböző kapcsolatokból

Novellafüzér. Igazából ide tartotik az Északi Fény Virága, Martha története és az az egy is, amit ma este pötöygtem be. (S ami még nyáron született meg, s azóta némán hevert az asztalomban a feledés homályában.) A történetek a kapcsolatokról szólnak. Engem ne keressetek benne, bár nyilván nem kerülhetem el, hogy egy egészen aprócska lénye a részemnek bele ne kerüljön. De nem rólam szólnak. Mindannyiunkról. Arról, ahogyan keressük az utunkat, a Társunkat, Lelkünk másik felét, vagy, ha úgy tetszik, az oldalbordát, amiből nővé váltunk. A történetek nem függnek össze, egyetlen közös pontjuk az, ahogyan kiragad egy-egy képet egy-egy kapcsolat életéből vagy halálából. Folyamatosan érnek az ötletek, folyamatosan érnek az ihletek, amik egy alig két oldalas novella megszületéséhez járulnak hozzá. Miértek, válaszok, újabb kérdések. Nem mindegyik ér boldog véget, a legtöbb nem. Az elmúlt hónapok tapasztalatai íratják őket velem, nem csupán a saját világomból. A kapcsolatok igen bonyolultak tudnak lenni, de ha lebontjuk őket meztelen valóságukra, akkor meglepetésszerűen érhet minket a felismerés...

Tavaszi szél

A függöny lágyan meglibben, ahogy a nyított ablakon át betódul a balzsamos levegő. Szuszi a szoba közepén ül, gombszemeit csodálkozva szegezi a világra. A szobát jázmin illat édeskés íze lengi be vanilíás mécses pislákol a zongorán. Tökéletes vasárnap délután. Lopott idő a képzelet szárnyán való száguldozásra. Rend van, csend, béke. Nyugalom árad szét bennem. Napok óta először érzem biztosan, hol a helyem. Talán egy tűnékeny pillanata ez létemnek, amikor minden ott van, ahol lennie kell.

Úton, itt is, ott is, mindenhol, de igazán sehol sem

Igazán írni csak Lélekből lehet, mint ahogy szeretni is csak szívből érdemes. Ha valamit kényszer hatására kell elkészítenem, azon meglátszik a nyoma a szükségnek. Üres lesz, csak ügyesen egymás mellé pakolt betűk láncolata.

Néha nem kell erőltetni. Hagyni kell, h a szavak megérjenek mélyen Benned, s majd amikor úgy látják, fejlődésük tovább nem fokozódhat, megszületnek, s talán egy virtuális naplóba, dalszövegbe, versbe, regénybe...stb kerülnek. Vagy ott maradnak, eltemetve, de mégis élve. Itt is, ott is, mindenhol, de igazán sehol sem.

Szuszi és a tárgyállandóság

Dr. Szuszi, lélekgyógyász. :)

A kognitív fejlődéselmélet (Piaget szakaszelmélete) szerint az első, azaz a szenzomotoros szakaszban (ami születéstől nagyjából 2 éves korig tart) a csecsemők elsajátítják a tárgyállandóságot. (A tárgyak akkor is léteznek, amikor az érzékszervek számára nem hozzáférhetőek. Azaz tárgyállandóság = mentális reprezentáció - azt a módot jelenti, ahogy tárgyakat és eseményeket leképezünk emlékezetünkben.)

Szuszi esténként elmarathatatlan társam fürdés közben. A mosógépről figyeli a víz fodrodózását. (Ez a macskáinknak kedvelt szórakozása, a víz biztos távolból való megfigyelése és titkának megfejtése.) Próbára tettem a fekete kis titámat. Azt játszottuk, h itt a kezem, hol a kezem, a hátam mögött, a víz alatt, vagy felett. Amikor nem látta a kezemet, akkor a csapból csöpögő (szándékosan kicsit megengedett) vízcseppekre figyelt. Ergo, amikor a kezem nem volt látható, akkor Szuszi számára érdeketelenné vált és más érzékelhető dolgokra figyelt. Ma este folytatjuk Szuszi tárgyállandóságára vonatkozó megfigyeléseinket.

Martha emléktöredékei

"Néha kötelességnek éreztem, hogy találkoztunk, s volt olyan is, amikor már alig vártam, h vége legyen az együtt eltöltendő perceknek..."

Martha egyedült volt a szobában. Őt ért bántó szavak zsongtak a fejében, amik alig néhány órája értek be füleibe. A redőnyök teljesen le voltak engedve, de apró résein igyekezett áttőrni a napfény. Martha egyáltalán nem kért ebből. Se napfényt, se levegőtet, sem életet. Semmi sem kell neki már. A fájdalom átjárta egész testét és darabokra marcangolta a Lelkét. Nincs ez rendjén... A Szerelembe nem lehet meghalni. Fizikailag nem. Martha a laminált parkettán feküdt, nem érdekelte a hideg, ami alulról áradt s hátát teljesen lehűtötte. Bárcsak meghalna. A Halál is hideg lehet. Hűvös csókjával szólítja át világába az elveszett Lelkeket. De Marthanak már Lelke sem maradt. Lassan kiüresedett.

Néhány óra tétlen padlónfekvés után Martha erőt vett magán, lassan felült, miközben könnycseppei minduntalan záporoztak végig orcáján. Nyugodtan útjára engedheti őket, hiszen senki sem látja gyengeségét. Papírért nyúlt és kerített egy tollat is. A félhomályban írni kezdett. Összefüggéstelen sorok követték egymást bekezdéseken át. Martha egyre könnyebbnek érezte magát, ahogyan kiírta magából fájdalmát. Lelkébe lassan visszafolyt az élet... Amint végzett az írással, a kusza sorokkal teleírt oldalakat gondosan összehajtogatta, borítékba zárta és gyertyaviasszal pecsételte le azt. Lezárta...

*

Martha a tóparton ült egy padról nézte a vadkacsák társadalmi életét. Hosszú hónapok teltek el a boríték lezárása óta. Hosszú, élettel teli hónapok. Találkozott emberekkel, Lelkekkel, életutakkal. Tarsolyába folyamatosan gyűjtötte tapasztalatait a kapcsolatok bonyolultságáról, nemes egyszerűségéről. De most itt van, a jelenben. A múlt fájóan kíséri ugyan, de már nem Lelket rengető fájdalommal. Talán közömbös lett a Szerelem "nyűgje" iránt... Néha ugyan úgy érezte, talán újra megtalálta, de a lángolás hamar hamuvá porladt, hol miatta, hol más körülmény miatt. Martha mégis teljesnek érezte magát. Nem egy gyenge félnek, akinek szüksége lenne támaszra, hanem erős egésznek, aki felett teljes szédítő rettenetével és szépségével tornyosul az Élet. És pont ezért tudta biztosra, nem fog fájni többet a Lelke. Akkor sem, ha újra elhagynák, vagy ha nem találna rá a Szerelem, többet nem halna bele. Egyszer már belepusztult, de romjaiból új világot épített. Egy erősebbet, mely biztos alapokra állított.

Almájának felét lesz kinek adnia. Ebben biztos volt. Most, ahogy a tóparton ült miközben a vadkacsák a világgal nem törtődvén élvezték a kacsalétet úgy érezte, minden úgy történt, ahogy kellett. Minden mozzanat érte történt. Egyedül volt, de nem magányos. A világ az övé volt.
__________________________________________________
Martha egy novella szereplője, amit egyszercsak olvasásra bocsájtok.

Kaleidoszkóp

Aki megfejti, h ez a kép melyik rajzomból készült, annak minden elismerésem... :)

Ez a kaleidoszkóp olyan, mintha egy álom lenne. Legalábbis, ha lerajzolnám, milyennek képzelem el az álmokat, akkor ehhez lenne hasonlatos. Ha színekbe kellene megformálni, akkor ezek a hideg színek dominálnának benne.

Ma éjjel is kalandoztam egy másik világban. Elég zavaros volt, olyan teszi, mintha, ott voltam, de mégsem, megéltem, de mégsem. Mostanában már szokásommá vált hajnalban felriadni, s félálomszerű állapotban félig itt-félig ott jelleggel lenni. Két világ küszöbén.

Paolo Coelho írásai

Mint tudjátok, szeretek olvasni, falni a sorokat, messzi tájakon járni, megfejteni mások Lelkének titkait. Sok könyv lett az Otthonom, míg lapjait bújtam. Voltak, amiknek hatása volt rám, akadt, ami csak szórakoztatott. Paolo Coelho történetei mindig akkor találtak meg, amikor szükségem volt Valamire. Talán egy Jelre, vagy olyan szavakra, amik mögött nem csak forma van. Nem a történet számít, hanem az, amit megélsz közben. Aki már olvasott Coelhot, tudja, miről beszélek.

Ma a drámapedes beadandó készítése közben akadtam rá egy általam elfeledett idézetre, Coelho egyik olyan könyvéből, amit a megfelelő időben olvastam. Nem ír le nagy ördöngőséget, ez a "tudás" Benned is ott lappang, Te is ismered annak tartalmát. Csak éppen, nincs még rendszerezve. Coelho sokat ír a Szerelemről, a Szeretetről, Barátságról, az itt és most mágikus pillanatáról... És persze, az elmaradhatatlan Személyes Történetről. Hírdeti az Élet mindenkori varázsát, azt, hogy kockáztatni kell, merni élni, a nehézségek elé nézné. Nem ígéri azt, h könnyű lesz. Ettől olyan nemes a feladat.

Nem vagyok különb senkinél sem. Talán csak a hozzáállásom más. Lehetne okom folyton sírni és a sebeimet nyalogatni. De ez elég önző dolog lenne a részemről. Néha én is félek, olykor a falakról szörnyek lesnek vissza rám.

A pillanatok szokása már csak az, h elmúlnak. Néha gyorsabban is, mint szeretnénk... És e bejegyzésnek is a végszójához értél. Váratlanul...

Utószó

És azt sose feledd, mind ugyanazon az úton járunk, van ki előrébb tart, van ki hátrébb, de senki sem jobb, vagy kevesebb az előtte vagy utána haladónál.

Weöres Sándor - A teljesség felé

A teljesség felé vezető út a Lélek útja. Ám az emberek számára ez nem teljesen egyértelmű. Életük során igyekeznek felhalmozni kincseket, de nem a Lélek számára, hanem saját személyük jobblétére. Pedig a teljesség földi javakkal nem váltható meg. Szórd szét kincseid - a gazdagság legyél Te magad.

A külső, amit mi másokból látunk csupán e földi élet sajátságos megjelenési formája. A média által sugallt ideák világában nehéz megőrízni az igazi szépséget, a Lélek üde ragyogását, ami túlmutat a vakolaton, ami takarja. Nyűdd szét díszeid - a szépség legyél Te magad.

Képes vagy arra, hogy bármikor vidám légy, nem kell hozzá különleges ok. Nézz körbe, minden, ami körülötted van Érted is van és bármikor felderíti bús Lelked. Csodák vesznek körbe, csak merd észre venni. Feledd el mulatságaid - a vígság legyél Te magad.

A kérdéseidre a válaszok Benned rejlenek. Égesd el könyveid - a bölcsesség legyél Te magad.

Nem szükséges, hogy igazán erős légy, hiszen mások által jónak megítélt fizikum nélkül is képes vagy hegyeket megmozdítani. Pazarold el izmaid - az erő legyél Te magad.

Az emberek boldogságukat általában másokban keresik. Pedig a boldogság ott rejlik Benned, amit mások csupán visszatükröznek. A boldogság soha nem hagy el, csak Te válhatsz vakká. Oltsd ki lángjaid - a szerelem legyél Te magad.

Évszázadok óta a hatalomért vallások nevében dúltak háborúk, indultak meg hadjáratok, haltak meg emberek. Nincs igaz hit, ami megváltásra jutatt. Isten van. Dúld fel hiedelmeid - a hit legyél Te magad.

Ha csak azt szajkózod, mire nem vagy képes, akkor nem is leszel rá soha, mert a hit, hogy meg tudod tenni Benned sincs meg, így eleve bukásra ítéled, pedig még bele sem kezdtél. Semmi sem lehetetlen. A világot teszed azzá, amilyennek látod. Hatalmadban áll bármit megtenni. Tőrd át gátjaid - a világ legyél Te magad.

A halál nem a vég, csupán e világbeli életed befejezését jelzi. Noha elhagyod az általad most ismert létet, de nem a teljességnek mondasz búcsút. Az élet és a halál kézen fogva együtt jár. A kettő együtt egész. Ne félj a haláltól. Neked nem fáj. Szeretteid számára nagyobb veszteség távozásod. Vedd egybe életed-halálod - a teljesség legyél Te magad.

Enged el érzéseid, félelmeid, korlátaid, ne ragaszkodj semmihez. Ismerd jól hibáid, legalább magad előtt ne szégyelld. Hatalmadban áll mindenkor Szeretni. Mind a gyűlölet és az utálat a Szeretet torz megjelenési formái. Ha irígy vagy, féltékeny esetleg egyéb ezekhez hasonló mérgezett érzelmeket táplálsz, az csak a Te károdra válik, igazi Lényed fényét tompítják.

Semmi sem az, aminek látszik, mégis minden benne van...

Az alkimista II.

Jegenyefák. Celestyna által oly' nagyon kedvelt jegenyefák. A csillagvizsgálót maguk mögött hagyva sétára indultak a park fái között. Némán, kéz a kézben, az éjszaka leplében. Stalactit megállásra késztette a lányt, majd szembefordult vele. Elmerült a zöld szemek csillogásában. Celestyna az alkimista által ismert alakváltó boszorkányok kiemelkedő tehetsége. És ez a páratlan teremtés az ő Társa.

Alkimista révén mindig is az Élet rejtelmeire kereste a választ. De számára mégsem az volt a csoda, hogy egyszerű fémet arannyá változtatott, vagy a halhatatlanság bájitalát elkészítette. A csoda ott volt benne mindvégig, keresnie sem kellett, s mégis megtalálta. A csoda Celestyna ragyogó szemeiből tükröződött vissza rá.

Mi a Szerelem, Celestyna? - felettük a jegenyefák karcsú ágai között finoman kergetőzött a szél néhány kósza levéllel. Az alkimista tudta ugyan a választ, de kíváncsian várta kedvese szavait. A lány cinkos mosolyra húzta a száját, majd belekezdett.

A Szerelem az, ami összehozza a boszorkányokat az alkimistákkal. De nem garantálja, h az örökkön-örökké tart. A Szerelem erejéből minden nap veszíthet, ha nem foglalkoznak vele. Így minden nap hálát kell adni érte, minden nap küzdeni kell mellette. A Szerelem van, mindig ebben a percben. És amikor meghalunk, akkor sem múlik el. Átalakul, de nem lesz az enyészeté... Az igazi Szerelem nem önző, nem követelőzik, hanem szeret, s örül, h vagy. És azt akarja, h legyél. A Szerelem szabaddá tesz a korlátaidtól...

Campanula

Azaz, Törpe Harangvirág. Az ablakomban telel, ott elegendő fény éri, nem fagy meg a tél jeges éríntésétől és a szoba melegétől sem szárad ki. Túl sok vizet sem igényel, hetente kétszer bőven elegendő meglocsolni. Friss hajtások borítják, végén lila bimbók nyílnak. Az én drága Campanulám virgázásnak indult.

Volt idő, amikor úgy éreztem, kiszárad, meghal és már sosem lesz a régi. Törékeny szirmait többé nem bontja ki. Aztán a kertésze gondjaiba vette.

Legyen szó bármilyen virágról, azzal szerez legnagyobb örömöt a világ számára, ha a benne rejlő fényétől nem foszt meg senkit. A virágok értünk vannak, mi pedig őértük. Olyan egyensúly ez, ami kényesen reagál az állandó változásokra. Ha nem figyelünk rájuk, elpusztulnak. Ha Szeretettel gondozzuk őket, akkor ezt többszörösen képesek meghálálni. Vannak virágok, akiknek kevesebb figyelem kell, vannak, akik mellett állandóan ott kell lenni, vagy üvegburokba zárni, s úgy vigyázni. Mindegyik virág megtalálja a neki megfelelő gondoskodást.

A Campanula az ablakomban csupán csak egy kis figyelmet kér. Nem tolakszik, nem fenyegetőzik, néha talán duzzog, s akkor leveleit hullajtja. De szeret élni, látszik rajta. S hálás minden egyes olyan mozzanatért, amikor foglalkoznak vele.

Köszönöm a mai napot.

Az alkimista

Az alkimista a csillagvizsgálóban fürkészte az éjszakai eget. Kutatásait mára befejezte, szemeit a végtelenségen legeltette pihenés gyanánt. A Hold fényében sütkérezett, lágy nyári szellő cirogatta orcáját. Puha lépések közeledtek felé, egy vörös-fehér macska ült le mellé.
- Merre kódoroltál, Celestyna? - a macska lustán nyújtózkodott egyet, majd kényelmesen elhelyezkedett a szakadt takarón, amin az alkimista is feküdt. - Láttad! Ott volt egy hullócsillag!
- Kívánj gyorsan valamit, Stalactit! - mondta a macska. Az alkimista lehunyta a szemét, néhány néma másodperc erejéig magába mélyedve mormolt. A vörös-fehér macska köré vakító fény ereszkedett le az égből. Mire Stalactit újra kinyította a szemeit, a macska eltűnt. Helyette egy vörös hajú fehér ruhás hölgy feküdt.

Nolasyn kapuja

Ma rajzoltam. Hosszú idő telt el anélkül, h bármiféle igazi alkotás került volna napvilágra. A képen a Zöld Ruhás boszorkány, mellette a Fekete Macska egy boltíves kapu alatt állnak, háttal egy útnak, ami a kapun túli világba vezet. Ez a kapu nem más, mint Nolasyn bejárata. Egy út vezet a füves pázsiton át. Aztán elér egy köralakú kertet, ahol Fehér Rózsák nyílnak, s közepén fehér márványból faragott szőkőkút uralja a teret. Víz csobog. Kristálytiszta víz, az íze semmihez sem fogható. Erről a térről további utak futnak tova, Nolasyn mélyébe vezetnek mind. Van ami az égbe fel felhőlépcsőn át; akad, ami a föld mélyébe. Egy köves út a tengerig szalad, ahol vikingek horgásznak békésen, miközben sellők úsznak versenyt delfinekkel. Myracolorum sincs messze innen, se nem a büszke Hegyek, melyek gerincét régen élt hatalmas dínók csontvázai tartják, s törpöknek ad otthont. A végtelen szabad Alföldön Egyszarvúak kergetőznek erdei nimfákkal. Nappal sárkányok uralják az eget, az éjszakai csillagos égbolt boszorkányok seprűinek hangjától hangos. A Hold minduntalan kerekded alakját mutatja, a Nap bújocskát játszik vele, s olykor viharok tombolnak, villámok rajzolnak ki girbe-gurba alakzatokat az égen...

Nolasyn ez is, az is.

A Zöld Ruhás boszorkány és a Fekete Macska Nolasyn kapujának örzői. Nem kell találos kérdésre választ adnod, senem ismerned a titkos jelszót ahhoz, h beengedjenek. Csak le kell venned az álarcokat, amik a hétköznapokban elcsúfítják Lelked ragyogását. S akkor beléphetsz. S már szárnyalhatsz is. Szárnyakkal, vagy anélkül. Szabadon.

Nolasyn bárkinek lehet Otthona, Menedéke, vígasza. Bármilyennek is képzeled el, minden egyes új részének megszületésekor egy út indul ki a Kertből. Nolasyn senkit nem zár ki, csak Te fordíthatsz neki hátat.

A Fehér Rózsakertben nyíló virágok mind egy-egy vándor által otthagyott nyom. A Te Rózsád is ott nyílik.

Egy hosszú út vége

Néha megesik, hogy az elmúlásról, a magányról, bántó, fájó érzelmekről írok...

Van egy történet, ami 16 éves korom óta kíséri az életem. Örök emlék marad az a körúti könyvesbolt, ahová egy bérház belső udvarából nyíló szűk lépcső vezetett le a pincehelységből átalakított labirintus szerű boltba. A friss könyvek és a doh különös egyvelegének illata kevergett a levegőben. A könyvesbolt eladója -egy idős néni, kinek haja már öszbe fordult - megkérdezte, milyen könyvet keresek, mire mondtam: Harry Pottert. Húgom kívánsága volt a kötetek megszerzése karácsonyi ajándék gyanánt. Bár akkor még úgy gondoltam, nem éri meg a fáradtságot az olvasása.

Végül a könyv valahogy mégis nálam kötött ki. (Elvégre boszorkányokról szól...) Az első oldalról elindultam egy úton, mely akkor még egy Ismeretlen Világba vezetett. Talárba öltözött különös népek világába. Együtt éltem végig Harry, Ron, Hermione és a Barátaik kalandjait. A legtöbb időt Roxfortban töltöttük, ahol a kastély és Tudjukki titkait fürkésztük. A Teszlek Süveg beosztott egy-egy házba, legnagyobb megkönnyebbülésünkre, mind Griffendélesek lettünk. Baglyokkal küldtünk postát, seprűn repültünk, kviddics bajnokságokat játszottunk, szembeszálltunk a varázsvilág legkülönfélébb lényeivel. Találkoztunk egyszarvúval, sellőkkel, sárkányokkal, óriásokkal, kviblikkel, muglikkal, hatalmas méretű pókokkal, dementorokkal. Megtanultunk patrónust megigézni (ha nekem lenne, bizonyára róka alakjban jelenne meg.) Most pedig, a történet vége felé tartok. Tudjukki, Akit Nem Nevezünk Nevén, azaz, Voldemort és Harry találkozása elkerülhetetlen. Nem élhet az egyik, míg él a másik...

Harry Potter mesés története köré a világi marketing csúf külsőt vont. Ahogy teltek az évek, egyre nagyobb felhajtást csaptak egy-egy kötet vagy film megjelenése körül. És a varázslat, ami ott volt benne, álarc mögé bújt. Mégis félve olvasom már az utolsó oldalakat. Érzem, e történet most végleg lezárul bennem. Roxfort kapuján már nem léphetek át többet, csak mint régi látogató, aki az emlékeiben tesz sétát.

S mi a történet üzenete? Bárki, aki boszorkány, jól tudja: a legnagyobb mágia e Földön nem más, mint a Szeretet... Ez az egyetlen erő, ami tényleg csodákra képes. Egyszerű földi halandó is képes rá.

Ég Veled, Harry Potter. Ég Veled, Roxfort...

Egy boszorkány látomása

A boszorkány egyedül gubbasztott a sötétben. Az ablakon vaskos drapériák függtek, eltakarva az árnyak éjjeli utcabálját. A falakról a Félelem suttogott felé. Fekete macskája - aki a világítás hiánya miatt teljesen láthatatlan volt a szobában - mellédörgölődött. A boszorkány, Lisa egyetlen társa. A macska magának való természetéből kifolyólag bármilyen helyzetben feltalálta magát. Lisa nem is féltette őt. Sosem kényszerítette arra, h mindig mellette legyen, de most hálás volta a macska társaságáért. Ennek ellenére sem múlt el benne a magány fojtogató érzése. Noha saját döntése révén repült ki a meleg családi fészekből, mint minden korabeli boszorkány és varázsló tette akkoriban. Menni, világot látni, tapasztalni. Kapcsolatokat építeni, hídakat a különböző Lelkek között. Megismerni és elfogadni másokat. És Lisa nagy mestere volt annak, miként férkőzzön közel másokhoz. Szüksége volt rájuk, maga sem gondolta, mennyire.

De mára minden híd felégett.

A macska dorombolni kezdett. Elégedetten telepedett a boszorkány ölébe. Mennyire egyszerűek, de mégis mennyire bonyolultak az emberek érzelmei. Legyen az egyszerű halandó, vagy mágikus képességekkel megáldott lény. Lisa arra a hattyú párra gondolt, akiket a napokban látott egy tóparti sétája során. Lement a partra, egészen közel a vízhez, ami már szinte a cipője orrát nyaldosta. A két hattyú kíváncsian fürkészve őt odaúsztak hozzá, de egy biztonságos egy méter körüli távolságot azért megtartottak. A fejüket billegették, méregették a boszorkányt, tekíntetük hosszasan elidőzött a süvegen, ami Lisa fejét ékesítette. Miután meggyőzödtek arról, semmilyen potya ételre nem számíthatnak tőle, érdektelennek tartották a továbbiakban, és a stég felé vették útjukat. Többet bizonyára nem fognak találkozni. Lisát eldondolkodtatta a hattyúk monogám kapcsolata. Ha meghal az egyik, utána hal bánatában a másik.

Emlékezéséből egy különös nessz ébresztette fel a való világra. A sötétben örvényelni kezdett a levegő, lassan alakot öltött egy rongyos valami. Csuklya takarta a fejét, sötét fényt árasztott magából. Én vagyok a félelmed. Mondta a valami, s mindezt úgy közölte, mintha csak annyit mondott volna, én vagyok az egyik legjobb barátod. Lisa ránézett, de a szemeivel csak a semmit tudta fürkészni. Talán a magány az agyára húzodott. Ideje lesz hazamenni, elbújni az Odú oltalmat adó mélyében. Haza, olyan édes íze volt e szónak. A mumus, aki csak hörgő lélegzetvételével adott jelet ottlétéről, lassan megindult a lány felé. Közben Lisa lelki szemei előtt megjelent mindaz, amiről igyekezett tudomást sem venni. A fájdalom, a bánat, a veszteség mind-mind betódult a képzeletébe és rátelepedett a Lelkére. A macska fújjogva kiugrott az öléből és a mumus elé állt. Feborzolta szőrét, füleit hátracsapta. Gyorsan kivitelezett mozdulatokkal kapkodott tűhegyes körmeivel a lény felé, amit Lisa félelmei keltettek életre, de minduntalan csak a levegőbe kapott. Lisa kezét nem fogta senki, mindenkit elsodort az Élet, ha akarta, ha nem. A boszorkány egyedül érezte magát, borzalmasan magányosan, jelentéktelen senkinek, aki pirinyó pont az univerzum játéktábláján, ahol a sorsszerű véletlenek tartották kezükben a dobókockákat. A macska nem adta fel a szélmalomharcot, de a mumus a lány fölé ért...

Verejtéktől átnedvesedett ágyban tért magához Lisa. A Nap ragyogóan besütött a drapéria résein. A macska ráérősen nyújtózkodott a baldachinos ágy végében, s zöld szemeit a lány szemébe furta. A boszorkány ismerős helyen találta magát. Az Odúban, a szobájában, a rég elhagyott meleg családi fészekben. Életének egy korszaka lezárult, feltörhetetlen lakat kattant a záron.

Az utolsó bejegyzés

Valami baj van, Maximillian... A virág nem tér magához... valami baj van...

Az író feleszmélt látomásából, amiben a kétségbeesett lányt látta a cserép mellett. Noha aprócska hajtás indult fejlődésnek kettejük Szeretetéből elültetett magból, a kis virág szára újra elsoványodott, szürke lett. Maximillian csak egy percre szundikált el a kocsiban, amíg lakásától a könyváruházig értek. Ha ő vezetett volna, akkor... De erre nem gondolt, inkább hálát adott az égnek, hogy a kiadó gondoskodott autóról és sofőrről is.

A könyváruház több emeletes épületben árulta a legkülönbözőbb témájú köteteket. Maximillian legújabb könyvét ma itt mutatják be s kerül eztán forgalomba. A legújabb könyv. Maximillian úgy gondolt rá, mint életének egy hosszabb korszakának a lezárására. A magánytól való búcsú. Mert ma itt lesz a lány. Az író kiszállt a kocsiból, a könyváruház hátsó ajtaján ment be, ahol már várták őt. Beleveszett egy színes forgatagba. Mindenki körülötte forgott, de ő mégis távol érezte magát a kavalkádtól. Felkísérték az emeletre, ahol kisebb közönség gyűlt össze a tiszteletére. Régebbi írásainak, könyveinek rajongói. Vajon mivel érdemeltem ki az elismerésük eddig?

Az író leült egy asztal mögé. Jöttek a kérdések sorban, amikre türelmesen válaszolt. De a Lelke máshol járt, csak fizikailag tisztelte meg jelenlétével az egybegyűlteket. A Lelke egyre csak azt az ismerős szempárt kereste. Egyre hevesebben dobogott a szíve, lázasan kutatott a jelenlévők tekíntete között. De nem találta. A lány nem jött el. A lány nem volt ott. Életének fő művének bemutatását a lány elmulasztotta. Hiszen neki írtam...

Elhangzott az utolsó kérdésre is a válasz. A rövidre szabott állófogadáson körberajongták, körbehízelegték őt. Mint egy falka kutya, akik egy szelet húst akarnak kihízelegni gazdájuktól. Maximillian fáradt volt, hosszúra nyúlt az este. És a lány nem jött el. A könyvbemutatóra kiszabott földi idő lejárt, a biztonsági őrök lassan kiterelték a tömeget. Elcsitult a világ. Az író még tétovázott néhány percet, a szemeit dörzsölte. Majd elköszönt a szervezőktől és lement a földszintre.

Emily ott várta. Kezében a könyvének egyik frissen megjelent példányát tartotta. Az író most már azt is értette, miért nem jött be a lány az épületbe.

Odalépett a tolókocsi mellé majd elindultak a tengerpart felé. Szótlanul haladtak végig a sikátoron, ami a sétányra vezetett ki. Ide már elhalladszódott a végtelen kékség szüntelen hullámzásank hangja. Maximillian óvatosan felemelte a lányt a tolókocsiból, s levitte a partra. A homok selymesen meleg volt, ontotta magából a nappal beszívott napfény ízét. Mögöttük a város fényei égtek, előttük a víz morajlott s a Hold kerekded orcája uralta az eget. Szavak nélkül is tökéletes volt a pillanat, amit megéltek. A virág az Északi Fényben újra szirmot bontott.

*

Történt egyszer, h egy lány és egy író találkozott a Képzelet szövevényes világában. A lány a valóságban egy balesett miatt nem tudott járni. Az író élete mesés volt, de mégsem boldog, nem találta a Valamit. Lelkük mégis minden éjjel táncot járt a csillagok ösvényén. Közben mindvégig ott volt a Valami. Egymásban.

Az Északi Fény Virága

Valaha itt egy virág ragyogott. Mutatott egy szolidan díszitett cserépre a lány, melyben száraz virágföld porzott. Sok kósza ismerte, sokan jöttek látogatni, de igazán csak kevesen gondozták. Őket is elsodorta az Életük, a virág egyedül maradt. Mindenkinek tetszettek a színei, a szirmai, a fénye. Sokan fürdőztek benne anélkül, h csak egy csöppnyi Szeretettel viszonozták volna. Meghalt a virág. Elfogyott az ereje.

Maximillian csak állt és nézte az üres cserepet. Az Északi Fény körbevonta őket, ahogy ott lebegtek a látszólag semmiben. A lány feléje nyújtotta a kezét, melyben valamiféle virágmagot tartott. Az író kivette a kezéből a magot és behelyezte a virágcserép közepébe majd elegyengedte a földet körülötte.

Sosincs késő helyrehozni a hibákat. Folytatta a lány. Bár a virág már sosem lesz a régi, talán már a színe sem lesz élettel teli, talán a fénye is megkopik.

Maximillian felébredt. A szerkesztőségben találta magát az asztalra borulva, nem túl kényelmes pózban. Este elnyomhatta az álom a jegyzetek felett görnyedve, miközben azon tipródott, mi lehetne a legtalálóbb címe történetének. Hála a lánnyal folytatott éjszakai beszélgetésnek, mostanra már pontosan tudta. Az Északi Fény virága... Az irodába lassan érkeztek az emberek, ám senki sem foglalkozott vele. Maximillian mégsem érezte levegőnek magát mások figyelmének hiányából adodóan. Éppen ellenkezőleg. Mások voltak jelentéktelenek. Mások, akik élvezik a virág Szeretetét, de eszükbe sem jut adni cserébe, "hiszen a virág dolga a Szeretet". Mindenki csak a maga hasznát lesi. Talán a történetem megváltoztatja az emberek hozzáállását a virágokhoz... Maximillian úgy döntött, tesz egy sétát a tengerparton, ahol mindig igazán szabadnak érezhette magát ébren is, miközben a sirályok röptét kísérte figyelemmel.

A találkozás

Minden éjjel álomba sírtam magam... mondta a lány, s szavait igazolván könnyekkel telt meg a szeme. Az ablakon bekúszó ébredező Nap sugarai körbevonták törékeny alakját, ahogy ott ültek a rozoga kanapén. Maximillian próbálta megfogni a kezét, de minduntalan a fényn után markolt. Hiába, egy álomban nem minden az, aminek látszik, gondolta keserűen. Ugyanakkor úgy vélte, h a lány véletlenül sem a saját világának kitalált szereplője. Neki valóságosnak kell lennie.

Ahogy végiggördültek a könnycseppek az arcomon úgy éreztem, egyre könnyebb leszek. Folytatta a lány, közben szemeivel Maximiliiant fürkészte. Minden egyes könnycsepp Lelkem fájdalma volt. Egy, kettő, három, sok csepp. Elmúlt érzelmek felett érzett gyász. Aztán nem maradt több könny. Végül megkönnyebbültem, üressé váltam, s szinte úgy éreztem, lebegek. Ekkor fedeztem fel azt, képes vagyok kapcsolódni a világokhoz. Világokhoz, amelyek folyton súrolják egymást. Míg alszunk a lehetőségek az átjárásra szinte könnyebb, mint a lakásod egyik helységéből átjutni a másikba. Nyílakkal jelzik, merre menj, melyik utat válaszd. Sokan kószálnak e világok közt, de sokuk pusztán álomnak nevezik, amikor másnap felébrednek, s emlékfoszlányokként megmaradt éjszakai látomásaikra visszagondolnak. A lány lassan beszélt, Maximillian tudta, nincs sok idejük a reggeli ébredésig, mégsem akarta sietetni őt, a lány hangja megnyugtatóan hatott rá. De vannak démonok - lehetne más szót is találni rájuk, m e meghatározás nem klasszikus értelmében kell elképzelni őket. Ezek olyan démonok, akik nem hagynak továbbmenni. Gonoszul suttognak a sötétben és visszarántanak a keserű emlékezés bugyraiba. Maximillian, én félek...

Maximillian felébredt az óra egyenletes csörgésére. Keveset aludt az éjjel, elmacskásodott izmait egyetlen nyújtozkódással próbálta életre kelteni. Leült a gép elé, de a szavak megint csak nem jöttek.

Tökéletesen le tudta írni, ha valakinek zokogott a Lelke, értett a magány megfogalmazásához, tájakat festett le betűkből, de a Szerelem szavakba formálásához fikarcnyit sem érzett. Álmosan bámult ki az ablakon. A reggeli forgalom beindult, szürke emberek igyekeztek szürke életükkel állelkükkel, vagy éppen lelketlenségükkel egyik helyről a másikra. Maximillian azon tünődött, vajon közülök hányan élték már át a Szerelem erejét. Talán nem sokan. Ha így lett volna, talán nem lenne ennyi szürke úr és hölgy az utcákon. Ilyen egyszerű lenne? Csak szeretni és kész?

Bejegyzés egy képzelt íróról II.

Ma ez nagyon nem akar összejönni...

A hajnal hidegen kúszott be a szobába a félig nyitott ablakon. Maximillian álmatlanul forgolódott a rozoga kanapén. Felült, körbenézett a csöppnyi szobában a reggeli derengésben, a hajnal hűvös éríntését érezte magán. Kikászálódott a kanapéról és leült a gép elé, amit este bekapcsolva felejtett. A képernyőbe lustán tért vissza az élet, a word dokumentum office cicája alvást színlelt. Maximillian leütötte az első betűket, amik szavakat, mondatokat alkottak, s amikből bekezdések születtek, párbeszédek, egy történet.

Egy történet a magányról.

Maximilliant világ életében körberajongták a nők. Sikeres volt, gazdag, könyveivel mindent elért, amit csak akart. De a Valami csak nem akarta megmutatni magát. Hajszolta, kereste, néha megtalála, h aztán újra elveszítse. Magányos volt. Elmondhatatlanul az.

És ez ihlette legújabb történetét. Egy történetet egy lányról, aki útra kell, h megtalálja a Szerelmet. Egy lányról, aki volt, mikor hitte, megtalálta, de csak annak egy silány másolatával találkozott. Egy utazás, egy magányos utazás. Maximillian magáról írt. Lelkének azon feléről, akit keresett. Minden csepp erejével igyekezett hinni, ha megírja ezt a történetet, akkor a lány az álmainak világából valósággá válik.

Ekkor az ajtó kinyílt. Maximillian nem vette észre. Túlságosan bele volt mélyedve a szavak gyöngyként való fűzésébe. Halk léptek igyekeztek felé, s csendben megálltak a háta mögött. Két puha kéz takarta el Maximillian szemeit. Hé, nem látok... Maximillian hátrafordult, s ott találta, akit keresett. Csillogóan ragyogó szempár nézett vissza rá. Az író szíve majd kiesett a helyéről, úgy dörömbölt a mellkasában...

Csapzottan, izzadságtól csatakosan tért magához. Az előbbi kép csak egy álom volt. Egy valósághű álom. Maximillian csak ült, némán bámult maga elé a sötétben. A hajnal még messze járt. De tudta, a hajnal eljön, s a lány is vele együtt érkezik majd...

Bodza, a maci

Aki ma előbújt a barlangjából, a Fővárosi Állatkertben (igaz, egy kis csalás révén...).

Ma Vácott jártunk. Az ártéri erdő még mindig egy elvarázsolt hely! A szélén mohával borított deszkákon elindulsz, egyre beljebb és beljebb. Talán elsőre kopárnak tűnik, de ha jobban körbenézel, meglátod az Életet, ami ott dobog benne. Bár az erdő még mély téli álmát alussza, ám rejtett zúgokból madarak éneke hallatszódik.

A tanösvényen tett sétánk előtt beszaladtam a fősuliba, már csak a gyakorlatomat kell beíratnom, s amilyen mázlista vagyok, meghosszabbították az index leadási idejét, így még időben leszek. Hétfőn nyugiban felveszem a tárgyakat, délután beíratom a jegyem, este edzés. Kedden kivonatozok Vácra, bemegyek a drámaped. tanszékre is, hátha bent lesz a tanárom. Aztán még mindig lesz öt teljes és egy fél napom az oktatás kezdetéig.

Nem tudom, ki hogy van vele, de én most tökéletesen érzem magam a bőrömben. :)

Imbolc

A kelták napnyugtától napnyugtáig számítottak egy napot. Ma volt Imbolc, ha a bejegyzéscímre kattoltok, akkor részletesebben is olvashatok róla.

Délután Ágival - a mesterem feleségével - muffint sütöttünk, majd később Béla is becsatlakozott csacsogni. Sütiztün, teáztunk, beszélgettünk, csajok egymás közt. Később Elemér és Peti is feljött, majd Niki vonata is megérkezett Szegedről. Nem volt nagy dínom-dánom, de igen kellemesen telt el az este. Játszottunk még egy Mi lenne ha partyt is... :) Jó kis önismereti teszt, nálunk itthon igen kellemes eltöltései módja az időnek. (Hú de szép magyar mondat volt ez...)

Holnap Vácra megyünk. Fura, h megint eltelt egy vizsgaidőszak, minden vizsgát letettem, bár akad egy, aminek az eredményével nem vagyok megbékélve, de jó lesz az úgy is -és a pszichológia ezt hívja racionalizálásnak. Újabb félév következik. Küzdelmek, elvárások sora, rémes órák rémes tanárokkal. De persze akadnak olyan órák, amiket várok. Noha még nem tudom, h mikor lesz, idén is szeretnék menni pszichoanalízis és filmművészetre. Akkor is, ha nem vehetem fel, m egyszer már teljesítettem. Az órarendem is összeállt, hétfőn már csak fel kell vennem a tárgyakat... Éljen a Neptun... :)

"Félre innen rúsnya népség! Itt jön Szoti, a szépség!"

Tegnap edzés végén Szoti e szavakkal próbált utat törni magának a táskájához. Közsikert arató szavaival majdnem elérte, h sok ütőfa landoljon rajta... De persze, nem így történt. ;) A Fáraóban a csapatépítő kocsmázás igazán jó hangulatban telt el - máskor is így szokott lenni, de most kiváltképp így éreztem. Ez az edzés roppant mód feltöltött. Még délután lementem az udvarra kicsit kardozni, szériázni. Az alsó haránt vágások már kezdenek ahhoz hasonlítani, ahogyan a pengének hasítania kell a levegőt, a felső harántok... Nos ők könnyebbnek tűnnek, de gyakran vágom vállból, s nem csípőből. (Ez annyit jelent, hogy nem mozdulok el a vágás közben, hanem maradok görcsösen egy helyben.) A vízszintes vágásokkal nincs gondom, a felső függőlegessel sem, az alsóra meg még több idő kell, az az egyik legnehezebb alapvágás. Aztán ezt a nyolc vágást lehet kombinálni mindenfelé, bal kézzel elővenni a kardot, vagy jobb alsó fogással és úgy átvenni balba... Tehát rengeteg minden van még, amit lehet gyakorolni.

Mit jelent nekem a kardozás? Tegnap egyedül voltam lent az udvaron. 4 óra felé járt az idő, a Nap lassan vonta vissza melengető sugarait a háztetőkről. Hetyke szellő borzolta a hajamat s az udvaron álló élő fenyő tűleveleit. Rigók és galambok repkedtek gondtalanul felettem, a denevérünk még aludt éjjeli menedékében. Először chiburi, minden gyakorlás kezdete és vége. Aztán a harántok, majd a vízszintes és függőleges vágások. Majd kombinációk, jobb kézzel, ballal, két kézzel. Teljesség érzete járta át Lelkem. Egy vágás, kettő, három. Letisztult minden. A világok összhangba kerültek egy tünékeny pillanatáig a létnek.

*

Tegnapi paprikás krumplimat Apu is megdícsérte. Rejtett tehetségem a konyhaművészet terén felszínre tőrt, s már nincs előttem határ vagy korlát, bármit képes vagyok elkészíteni (ha van jó recept, ami szájbarágósan elmagyaráz mindent...) Ma kamatoztatom tovább zsenialitásom a főzésben... A végeredményy meg... Azt majd a lelkes tesztközönségem eldönti, h milyen... ;)