Martha emléktöredékei

"Néha kötelességnek éreztem, hogy találkoztunk, s volt olyan is, amikor már alig vártam, h vége legyen az együtt eltöltendő perceknek..."

Martha egyedült volt a szobában. Őt ért bántó szavak zsongtak a fejében, amik alig néhány órája értek be füleibe. A redőnyök teljesen le voltak engedve, de apró résein igyekezett áttőrni a napfény. Martha egyáltalán nem kért ebből. Se napfényt, se levegőtet, sem életet. Semmi sem kell neki már. A fájdalom átjárta egész testét és darabokra marcangolta a Lelkét. Nincs ez rendjén... A Szerelembe nem lehet meghalni. Fizikailag nem. Martha a laminált parkettán feküdt, nem érdekelte a hideg, ami alulról áradt s hátát teljesen lehűtötte. Bárcsak meghalna. A Halál is hideg lehet. Hűvös csókjával szólítja át világába az elveszett Lelkeket. De Marthanak már Lelke sem maradt. Lassan kiüresedett.

Néhány óra tétlen padlónfekvés után Martha erőt vett magán, lassan felült, miközben könnycseppei minduntalan záporoztak végig orcáján. Nyugodtan útjára engedheti őket, hiszen senki sem látja gyengeségét. Papírért nyúlt és kerített egy tollat is. A félhomályban írni kezdett. Összefüggéstelen sorok követték egymást bekezdéseken át. Martha egyre könnyebbnek érezte magát, ahogyan kiírta magából fájdalmát. Lelkébe lassan visszafolyt az élet... Amint végzett az írással, a kusza sorokkal teleírt oldalakat gondosan összehajtogatta, borítékba zárta és gyertyaviasszal pecsételte le azt. Lezárta...

*

Martha a tóparton ült egy padról nézte a vadkacsák társadalmi életét. Hosszú hónapok teltek el a boríték lezárása óta. Hosszú, élettel teli hónapok. Találkozott emberekkel, Lelkekkel, életutakkal. Tarsolyába folyamatosan gyűjtötte tapasztalatait a kapcsolatok bonyolultságáról, nemes egyszerűségéről. De most itt van, a jelenben. A múlt fájóan kíséri ugyan, de már nem Lelket rengető fájdalommal. Talán közömbös lett a Szerelem "nyűgje" iránt... Néha ugyan úgy érezte, talán újra megtalálta, de a lángolás hamar hamuvá porladt, hol miatta, hol más körülmény miatt. Martha mégis teljesnek érezte magát. Nem egy gyenge félnek, akinek szüksége lenne támaszra, hanem erős egésznek, aki felett teljes szédítő rettenetével és szépségével tornyosul az Élet. És pont ezért tudta biztosra, nem fog fájni többet a Lelke. Akkor sem, ha újra elhagynák, vagy ha nem találna rá a Szerelem, többet nem halna bele. Egyszer már belepusztult, de romjaiból új világot épített. Egy erősebbet, mely biztos alapokra állított.

Almájának felét lesz kinek adnia. Ebben biztos volt. Most, ahogy a tóparton ült miközben a vadkacsák a világgal nem törtődvén élvezték a kacsalétet úgy érezte, minden úgy történt, ahogy kellett. Minden mozzanat érte történt. Egyedül volt, de nem magányos. A világ az övé volt.
__________________________________________________
Martha egy novella szereplője, amit egyszercsak olvasásra bocsájtok.