A boszorkány egyedül gubbasztott a sötétben. Az ablakon vaskos drapériák függtek, eltakarva az árnyak éjjeli utcabálját. A falakról a Félelem suttogott felé. Fekete macskája - aki a világítás hiánya miatt teljesen láthatatlan volt a szobában - mellédörgölődött. A boszorkány, Lisa egyetlen társa. A macska magának való természetéből kifolyólag bármilyen helyzetben feltalálta magát. Lisa nem is féltette őt. Sosem kényszerítette arra, h mindig mellette legyen, de most hálás volta a macska társaságáért. Ennek ellenére sem múlt el benne a magány fojtogató érzése. Noha saját döntése révén repült ki a meleg családi fészekből, mint minden korabeli boszorkány és varázsló tette akkoriban. Menni, világot látni, tapasztalni. Kapcsolatokat építeni, hídakat a különböző Lelkek között. Megismerni és elfogadni másokat. És Lisa nagy mestere volt annak, miként férkőzzön közel másokhoz. Szüksége volt rájuk, maga sem gondolta, mennyire.
De mára minden híd felégett.
A macska dorombolni kezdett. Elégedetten telepedett a boszorkány ölébe. Mennyire egyszerűek, de mégis mennyire bonyolultak az emberek érzelmei. Legyen az egyszerű halandó, vagy mágikus képességekkel megáldott lény. Lisa arra a hattyú párra gondolt, akiket a napokban látott egy tóparti sétája során. Lement a partra, egészen közel a vízhez, ami már szinte a cipője orrát nyaldosta. A két hattyú kíváncsian fürkészve őt odaúsztak hozzá, de egy biztonságos egy méter körüli távolságot azért megtartottak. A fejüket billegették, méregették a boszorkányt, tekíntetük hosszasan elidőzött a süvegen, ami Lisa fejét ékesítette. Miután meggyőzödtek arról, semmilyen potya ételre nem számíthatnak tőle, érdektelennek tartották a továbbiakban, és a stég felé vették útjukat. Többet bizonyára nem fognak találkozni. Lisát eldondolkodtatta a hattyúk monogám kapcsolata. Ha meghal az egyik, utána hal bánatában a másik.
Emlékezéséből egy különös nessz ébresztette fel a való világra. A sötétben örvényelni kezdett a levegő, lassan alakot öltött egy rongyos valami. Csuklya takarta a fejét, sötét fényt árasztott magából. Én vagyok a félelmed. Mondta a valami, s mindezt úgy közölte, mintha csak annyit mondott volna, én vagyok az egyik legjobb barátod. Lisa ránézett, de a szemeivel csak a semmit tudta fürkészni. Talán a magány az agyára húzodott. Ideje lesz hazamenni, elbújni az Odú oltalmat adó mélyében. Haza, olyan édes íze volt e szónak. A mumus, aki csak hörgő lélegzetvételével adott jelet ottlétéről, lassan megindult a lány felé. Közben Lisa lelki szemei előtt megjelent mindaz, amiről igyekezett tudomást sem venni. A fájdalom, a bánat, a veszteség mind-mind betódult a képzeletébe és rátelepedett a Lelkére. A macska fújjogva kiugrott az öléből és a mumus elé állt. Feborzolta szőrét, füleit hátracsapta. Gyorsan kivitelezett mozdulatokkal kapkodott tűhegyes körmeivel a lény felé, amit Lisa félelmei keltettek életre, de minduntalan csak a levegőbe kapott. Lisa kezét nem fogta senki, mindenkit elsodort az Élet, ha akarta, ha nem. A boszorkány egyedül érezte magát, borzalmasan magányosan, jelentéktelen senkinek, aki pirinyó pont az univerzum játéktábláján, ahol a sorsszerű véletlenek tartották kezükben a dobókockákat. A macska nem adta fel a szélmalomharcot, de a mumus a lány fölé ért...
Verejtéktől átnedvesedett ágyban tért magához Lisa. A Nap ragyogóan besütött a drapéria résein. A macska ráérősen nyújtózkodott a baldachinos ágy végében, s zöld szemeit a lány szemébe furta. A boszorkány ismerős helyen találta magát. Az Odúban, a szobájában, a rég elhagyott meleg családi fészekben. Életének egy korszaka lezárult, feltörhetetlen lakat kattant a záron.
De mára minden híd felégett.
A macska dorombolni kezdett. Elégedetten telepedett a boszorkány ölébe. Mennyire egyszerűek, de mégis mennyire bonyolultak az emberek érzelmei. Legyen az egyszerű halandó, vagy mágikus képességekkel megáldott lény. Lisa arra a hattyú párra gondolt, akiket a napokban látott egy tóparti sétája során. Lement a partra, egészen közel a vízhez, ami már szinte a cipője orrát nyaldosta. A két hattyú kíváncsian fürkészve őt odaúsztak hozzá, de egy biztonságos egy méter körüli távolságot azért megtartottak. A fejüket billegették, méregették a boszorkányt, tekíntetük hosszasan elidőzött a süvegen, ami Lisa fejét ékesítette. Miután meggyőzödtek arról, semmilyen potya ételre nem számíthatnak tőle, érdektelennek tartották a továbbiakban, és a stég felé vették útjukat. Többet bizonyára nem fognak találkozni. Lisát eldondolkodtatta a hattyúk monogám kapcsolata. Ha meghal az egyik, utána hal bánatában a másik.
Emlékezéséből egy különös nessz ébresztette fel a való világra. A sötétben örvényelni kezdett a levegő, lassan alakot öltött egy rongyos valami. Csuklya takarta a fejét, sötét fényt árasztott magából. Én vagyok a félelmed. Mondta a valami, s mindezt úgy közölte, mintha csak annyit mondott volna, én vagyok az egyik legjobb barátod. Lisa ránézett, de a szemeivel csak a semmit tudta fürkészni. Talán a magány az agyára húzodott. Ideje lesz hazamenni, elbújni az Odú oltalmat adó mélyében. Haza, olyan édes íze volt e szónak. A mumus, aki csak hörgő lélegzetvételével adott jelet ottlétéről, lassan megindult a lány felé. Közben Lisa lelki szemei előtt megjelent mindaz, amiről igyekezett tudomást sem venni. A fájdalom, a bánat, a veszteség mind-mind betódult a képzeletébe és rátelepedett a Lelkére. A macska fújjogva kiugrott az öléből és a mumus elé állt. Feborzolta szőrét, füleit hátracsapta. Gyorsan kivitelezett mozdulatokkal kapkodott tűhegyes körmeivel a lény felé, amit Lisa félelmei keltettek életre, de minduntalan csak a levegőbe kapott. Lisa kezét nem fogta senki, mindenkit elsodort az Élet, ha akarta, ha nem. A boszorkány egyedül érezte magát, borzalmasan magányosan, jelentéktelen senkinek, aki pirinyó pont az univerzum játéktábláján, ahol a sorsszerű véletlenek tartották kezükben a dobókockákat. A macska nem adta fel a szélmalomharcot, de a mumus a lány fölé ért...
Verejtéktől átnedvesedett ágyban tért magához Lisa. A Nap ragyogóan besütött a drapéria résein. A macska ráérősen nyújtózkodott a baldachinos ágy végében, s zöld szemeit a lány szemébe furta. A boszorkány ismerős helyen találta magát. Az Odúban, a szobájában, a rég elhagyott meleg családi fészekben. Életének egy korszaka lezárult, feltörhetetlen lakat kattant a záron.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése