A Fátumon át a fény felé...

A belső udvar tűzfalára fekete alakot rajzol ki a környező házak árnyéka. Sebestyén, a földszinti papagáj szirénázni kezdett, h szórakoztassa magát és idegesítse a két Yorkshire terriert, akik csaholva járják körül a kalitkát. A kitárt abalkon becsorog a tűzfalról visszaverődő napfény, ami a polcon lévő Jane Austin könyvek gerincét még sárgábbra festi. Mellettem a jázmin illata virágosbolti légkört teremt a szobában. Lassan másznak a percek, az edzés valósága és az éjszaka álmodózása szinte elérhetetlenül lebeg előttem. Ez is egy olyan Pillanat, amit végtelennek érzek, amikor összhangban van az ember, önmagával, környezetével, a világgal, a mindenséggel. Sok tökéletes pillanat van. Noha másoknak nem is tűnik annak, de tele van az élet velük. És a szomorúbb időszakokban ezekre visszaemlékezve felébred a Remény. Belőle pedig megszületik az örömteli várakozás. S eljön újra a tökéletes pillanat, noha tudni fogom, hogy nem tart örökké, mégsem arra gondolok, hogy el fog múlni. Mert nem lehet tagadni, minden elmúlik egyszer. Ez biztos. De rajtunk áll, mit kezdünk az életünkkel. Mennyire merjük megélni, vagy éppen csak távolról figyelni, hogy milyen jó is lenne.

Ma amikor kiléptem a metróból a Ferenc körútnál, a villamos felé igyekeztem. Akkor és ott megértettem, mit jelent belelépni a fénybe... Az aluljáróban hajléktalan emberek figyelték a forgatagot, kisebbségiek árultak paprikát, diákok ígyekeztek a SOTE-ra, hétköznapi kép tárult elém. Az aluljáróban árnyék volt, a neoncső vibráló fénye pislákolt, minden olyan lehangolónak festett. Aztán elértem a lépcsőhőz. Fújt a szél, átfújt a nyílások között is, magával hozva a Port. A Port, ami engedni látatta a napfényt. Ahogy a Nap lágy sugarai leértek a földre és áthatoltak a Porszemcséken, megakadt rajtuk. Varázslatos hatást keltett, ahogyan örvénylet a Porfény. Felmentem a lépcsőn, át a fényfüggönyön. Bele a fénybe...