Elhagyatott tengerpart, innen elhagyatott városba vezető út, kikötő, ahol mindent megevett a rozsda. Egyszer, régen élettel teli volt. Halászhajók szálltak hajnalról hajnalra a tengerre, gazdag zsákmány reményében.
De egy nap elfogytak a halak.
Az optimisták szerint elköltöztek, jobb vizekbe úsztak. Más nézőpont szerint viszont már mindet kifogták, nem maradt egyetlen áramvonalas testű jószág sem a habokban. A település hanyatlásnak indult. A fiatalok, akik tehették, nagy városokba mentek, gyári munkások lettek, felváltva a tenger sós illatát a gépzsír mindent átható szagára. Az öregek idővel felköltöztek az égbe, a tanyák pajtáinak falai roskadozni kezdtek. A tyúkól üres, disznók sem túrják már a földeket, mintahogy tehenek sem teszik tönkre a szomszéd kerítését, elpusztítva az évi terményt.
A város meghalt. A természet lassan visszakúszott a főútra, vad búrjánzásba kezdtek az egykor nagy műgonddal kigyomlált növények. A város egyetlen boltját vadrózsa bokor tartja fogva, a Posta épületéből vadszőlő indák lengnek a szélben. A kocsma megközelíthetetlen bogáncsmező közepén áll. A templom felé vezető ösvényen tokláz tenger hajlong a levegő kavarodásában. Ördögszekeret taszígál maga előtt a szél, olykor fennakad egy kiálló gyökéren. A szél. A tenger hívogatását hozza magával. Változatlan, örök. A szellemvárosból visszaszalad a partra, körbetáncolja a világítótornyot, ami mélabúsan nézi a hullámok játékát a parti sziklákon. Közben Emlékekről mesél a szélnek. Nyári vidám mulatságokról, amikor hegedűszó cincogott a holdfényes éjszakában és embermagasságú máglya égett a parton, amit önfeledten táncoltak körbe az emberek. Egy elfeledett esküvőről, két szerelmes szív életének egybefonódásáról. Egy szerencsétlen kimenetelű hajótörésről, ahol a legénység a tajtékok közt lelte végső nyughelyüket. Mesél még a Fényről, amit hosszú-hosszú évtizedekeken át ontott magából a távoli hajók biztonságos révbeéréséhez. Ma némán áll a parton, egymaga. Némán. Noha legszívesebben ordítana, s hangját a szél vinné sebessen át a tengereken. Ugyan a világítótorony fehérre meszelt falairól napközben visszaverődik a napfény, éjjel a hold festi sárgára. De a Fénye kihunyt, a világítorony többé nem mutat utat. Nem jár már erre senki. Sem hajó, sem hal, sem madár. Csak a szél folytatja örült táncát.
De egy nap elfogytak a halak.
Az optimisták szerint elköltöztek, jobb vizekbe úsztak. Más nézőpont szerint viszont már mindet kifogták, nem maradt egyetlen áramvonalas testű jószág sem a habokban. A település hanyatlásnak indult. A fiatalok, akik tehették, nagy városokba mentek, gyári munkások lettek, felváltva a tenger sós illatát a gépzsír mindent átható szagára. Az öregek idővel felköltöztek az égbe, a tanyák pajtáinak falai roskadozni kezdtek. A tyúkól üres, disznók sem túrják már a földeket, mintahogy tehenek sem teszik tönkre a szomszéd kerítését, elpusztítva az évi terményt.
A város meghalt. A természet lassan visszakúszott a főútra, vad búrjánzásba kezdtek az egykor nagy műgonddal kigyomlált növények. A város egyetlen boltját vadrózsa bokor tartja fogva, a Posta épületéből vadszőlő indák lengnek a szélben. A kocsma megközelíthetetlen bogáncsmező közepén áll. A templom felé vezető ösvényen tokláz tenger hajlong a levegő kavarodásában. Ördögszekeret taszígál maga előtt a szél, olykor fennakad egy kiálló gyökéren. A szél. A tenger hívogatását hozza magával. Változatlan, örök. A szellemvárosból visszaszalad a partra, körbetáncolja a világítótornyot, ami mélabúsan nézi a hullámok játékát a parti sziklákon. Közben Emlékekről mesél a szélnek. Nyári vidám mulatságokról, amikor hegedűszó cincogott a holdfényes éjszakában és embermagasságú máglya égett a parton, amit önfeledten táncoltak körbe az emberek. Egy elfeledett esküvőről, két szerelmes szív életének egybefonódásáról. Egy szerencsétlen kimenetelű hajótörésről, ahol a legénység a tajtékok közt lelte végső nyughelyüket. Mesél még a Fényről, amit hosszú-hosszú évtizedekeken át ontott magából a távoli hajók biztonságos révbeéréséhez. Ma némán áll a parton, egymaga. Némán. Noha legszívesebben ordítana, s hangját a szél vinné sebessen át a tengereken. Ugyan a világítótorony fehérre meszelt falairól napközben visszaverődik a napfény, éjjel a hold festi sárgára. De a Fénye kihunyt, a világítorony többé nem mutat utat. Nem jár már erre senki. Sem hajó, sem hal, sem madár. Csak a szél folytatja örült táncát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése