Minden éjjel álomba sírtam magam... mondta a lány, s szavait igazolván könnyekkel telt meg a szeme. Az ablakon bekúszó ébredező Nap sugarai körbevonták törékeny alakját, ahogy ott ültek a rozoga kanapén. Maximillian próbálta megfogni a kezét, de minduntalan a fényn után markolt. Hiába, egy álomban nem minden az, aminek látszik, gondolta keserűen. Ugyanakkor úgy vélte, h a lány véletlenül sem a saját világának kitalált szereplője. Neki valóságosnak kell lennie.
Ahogy végiggördültek a könnycseppek az arcomon úgy éreztem, egyre könnyebb leszek. Folytatta a lány, közben szemeivel Maximiliiant fürkészte. Minden egyes könnycsepp Lelkem fájdalma volt. Egy, kettő, három, sok csepp. Elmúlt érzelmek felett érzett gyász. Aztán nem maradt több könny. Végül megkönnyebbültem, üressé váltam, s szinte úgy éreztem, lebegek. Ekkor fedeztem fel azt, képes vagyok kapcsolódni a világokhoz. Világokhoz, amelyek folyton súrolják egymást. Míg alszunk a lehetőségek az átjárásra szinte könnyebb, mint a lakásod egyik helységéből átjutni a másikba. Nyílakkal jelzik, merre menj, melyik utat válaszd. Sokan kószálnak e világok közt, de sokuk pusztán álomnak nevezik, amikor másnap felébrednek, s emlékfoszlányokként megmaradt éjszakai látomásaikra visszagondolnak. A lány lassan beszélt, Maximillian tudta, nincs sok idejük a reggeli ébredésig, mégsem akarta sietetni őt, a lány hangja megnyugtatóan hatott rá. De vannak démonok - lehetne más szót is találni rájuk, m e meghatározás nem klasszikus értelmében kell elképzelni őket. Ezek olyan démonok, akik nem hagynak továbbmenni. Gonoszul suttognak a sötétben és visszarántanak a keserű emlékezés bugyraiba. Maximillian, én félek...
Maximillian felébredt az óra egyenletes csörgésére. Keveset aludt az éjjel, elmacskásodott izmait egyetlen nyújtozkódással próbálta életre kelteni. Leült a gép elé, de a szavak megint csak nem jöttek.
Tökéletesen le tudta írni, ha valakinek zokogott a Lelke, értett a magány megfogalmazásához, tájakat festett le betűkből, de a Szerelem szavakba formálásához fikarcnyit sem érzett. Álmosan bámult ki az ablakon. A reggeli forgalom beindult, szürke emberek igyekeztek szürke életükkel állelkükkel, vagy éppen lelketlenségükkel egyik helyről a másikra. Maximillian azon tünődött, vajon közülök hányan élték már át a Szerelem erejét. Talán nem sokan. Ha így lett volna, talán nem lenne ennyi szürke úr és hölgy az utcákon. Ilyen egyszerű lenne? Csak szeretni és kész?
Ahogy végiggördültek a könnycseppek az arcomon úgy éreztem, egyre könnyebb leszek. Folytatta a lány, közben szemeivel Maximiliiant fürkészte. Minden egyes könnycsepp Lelkem fájdalma volt. Egy, kettő, három, sok csepp. Elmúlt érzelmek felett érzett gyász. Aztán nem maradt több könny. Végül megkönnyebbültem, üressé váltam, s szinte úgy éreztem, lebegek. Ekkor fedeztem fel azt, képes vagyok kapcsolódni a világokhoz. Világokhoz, amelyek folyton súrolják egymást. Míg alszunk a lehetőségek az átjárásra szinte könnyebb, mint a lakásod egyik helységéből átjutni a másikba. Nyílakkal jelzik, merre menj, melyik utat válaszd. Sokan kószálnak e világok közt, de sokuk pusztán álomnak nevezik, amikor másnap felébrednek, s emlékfoszlányokként megmaradt éjszakai látomásaikra visszagondolnak. A lány lassan beszélt, Maximillian tudta, nincs sok idejük a reggeli ébredésig, mégsem akarta sietetni őt, a lány hangja megnyugtatóan hatott rá. De vannak démonok - lehetne más szót is találni rájuk, m e meghatározás nem klasszikus értelmében kell elképzelni őket. Ezek olyan démonok, akik nem hagynak továbbmenni. Gonoszul suttognak a sötétben és visszarántanak a keserű emlékezés bugyraiba. Maximillian, én félek...
Maximillian felébredt az óra egyenletes csörgésére. Keveset aludt az éjjel, elmacskásodott izmait egyetlen nyújtozkódással próbálta életre kelteni. Leült a gép elé, de a szavak megint csak nem jöttek.
Tökéletesen le tudta írni, ha valakinek zokogott a Lelke, értett a magány megfogalmazásához, tájakat festett le betűkből, de a Szerelem szavakba formálásához fikarcnyit sem érzett. Álmosan bámult ki az ablakon. A reggeli forgalom beindult, szürke emberek igyekeztek szürke életükkel állelkükkel, vagy éppen lelketlenségükkel egyik helyről a másikra. Maximillian azon tünődött, vajon közülök hányan élték már át a Szerelem erejét. Talán nem sokan. Ha így lett volna, talán nem lenne ennyi szürke úr és hölgy az utcákon. Ilyen egyszerű lenne? Csak szeretni és kész?
1 megjegyzés:
Egyszerűnek tűnik, de mégsem az...
Megjegyzés küldése