Levél

Kedd este. Vácott minden elcsöndesedett már, pedig a templom alig ütötte el a nyolcat. Sietős léptekkel haladunk az állomás felé, el a kihalt piac és a néptelen főtér mellett, át a házak alatti sikátoron. Egy fekete macska szalad át előttem, sietősen szedi mancsait a túloldalra. Kocsik sem járnak már, elvétve a Csányi körúton száguld végig egy-egy. Csillagok világlanak az égen, noha ahogy elérünk a főállomásra, fényüket eltompítja az utcai lámpások sárgája. Az iskola kapujától indul ide az út, ott teljes a béke és a nyugalom, a Dóm előtti térről már a galambok is éjszakai búvóhelyükre szálltak. A Match előtt sem gitárzozik már a rasztahajú utcazenész, a kövér, fehér macska is puha párnájáról figyeli az eseményeket valahol egy meleg szobából.

Aztán jön a vonat. Három fényes pont közeledik a távolból. Nyikorogva megállnak a kerekek, fáradtan fújtatt a mozdony. Messzíről érkezett vándor. Felszállunk. Négyen vagyunk, a tanárom, két évfolyamtársam és én. Szlovák vonattal megyünk, piros kivülről, piros belülről, nem szeretjük, de kényelmesek az ülések. Találunk egy kupét, ami üres. Beülünk. Félhomály van, a kinti táj összemosódik a koszos üvegablakon. Fáradtság támadja meg testemet és emészti Lelkemet. Próbálok figyelni és nem elveszni a beszélgetés fonalában. Telik az idő, mászik tova a síneken. Negyven perc zötykölődés a személyvonaton. Nyugati. Vibráló éjszakai élet fogad. Combino siklik halkan az éjszakában. Egy vékony, szöszi lány figyel rám, kék szemeivel pásztáz végig. Talán a Lelkembe lát. Én az övébe. Szomorú, mérhetetlenül az. Sorstárs, többet nem fogom látni. Az Oktogonnál leszáll, karcsú alakja elvész a tömegben.

Hazaérek. Kapukód, elsőre elrontom. Mégegyszer beütöm. Most már jó. Felmegyek a lépcsőn, a lifthez. Második emelet. Rácsajtó. A kulcs elsőre megtalálja a zárat. Beérek a lakásba. Macskám dorombolással vegyes nyávogással fogad. Itthon vagyok.