Hogy mit tanulok abból, hogy önkéntes vagyok? Türelmet. Alázatot. Odafigyelést. És megbecsülést. Nem utolsósorban felismerést, hogy ááááááááááááá itt egy csótány... nem, nem ölöm meg. Neki nagyobb jogosultsága van itt lenni. Én vendég vagyok itten. Szóval felismerést, hogy az ember túlélésre termett leleményének és furfangosságának köszönhetően. Most a melegedőben vagyok, más, mint az álláskereső iroda. Ott még próbálnak visszatérni a társadalomba. Itt már nem. Itt már berendezkedtek arra, hogy hajléktalanok. Az előbb hangosan beszéltek arról, hogy csak a rafkós ember lehet hajléktalan. Aki megél a jég hátán is. Más meghal.
Ma itt forgat az MTV. Véleményekre kíváncsi, hogy mit szólnak az új rendelkezésekhez. Megpróbálnak a hajléktalan emberek szócsöve lenni. (Ez a csótány egyre közelebb jön, ijesztő :S) De nem hiszem, hogy a hangjuk elér oda, ahova kell. Az íróasztalok mögött ülő emberek előtt paraván van. Nem látják a valóságot, csak egy, az általuk elképzelt világot. Nem lehet ezért okolni őket, ez mindig így volt, nem újkeletű ez a hozzáállás. A problémákkal szembenézés erős embert kíván. De akik hatalomra jutnak, nem mindig erről híresek.
Közben a csótány már a monitoromon mászkál. Nagy a kísértés, hogy kinyifantcsam...
Amikor beszélgetek az ügyfelekkel, mindig az érzem, mennyire szívesen mesélnek magukról, az életükről és mennyire örülnek, ha valaki meghallgatja személyes történetüket. Nem látnak túl a holnapnál, de nem is akarnak. Teljességgel az itt és mostban léteznek. És ami fontos, itt, a melegedőben sorsközösséget alkotnak, egymást támogatják, egymást bíztatják. De már úgy, mint hajléktalan, aki a társadalom peremén él. És nem is akar a részese lenni. Joggal érzik úgy, hogy a többségi társadalom nem kíváncsi rájuk. Ezért alkottak maguknak külön társadalmat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése