És hopp, már elveszett. Mire hazaértem, tovaillant. Nem az idő. Mert az nem volt ott. Megállt. Egy kicsit. De most újra tombol, zakatol előre.
Koraeste kimentem a Rózsák Terére. A Nap sugarai még kedvesen cirógatták a két tornyot, melyek körbe ölelik a templomot. Készítettem képeket, amiket itt meg lehet nézni. Aztán beültem misére. Zaklatott lelkem mindig nyugalomra lel ott. Míg vártam, hogy elkezdődjön, azon gondolkodtam, hogy a Vatikánt szokás elavultnak jellemezni, de szerintem arról van szó, hogy őrzi a hagyományt, amit ezer évekkel ezelőtt alapítottak. Nehezen változik, alaposan megfontolja, látszólag fél minden újdonságtól, de közben nagyon is "képben van" napjaink felfedezéseivel. És a templom mindig ott lesz. Jöhetnek ideológiák, eszmék, politika. A templom ki fogja bírni. Mert a templom belül van. Bennünk. (Ugye, ahogy már Te megmondtad, évekkel ezelőtt.)
És a misén megállt az idő. Többször is azon kaptam magam, hogy csak vagyok az itt és mostban, az időtlenségben. Új papunk van - talán már írtam is róla, fiatal, karizmatukus egyéniség. Szinte vonzza a Lelkeket. És modern. Gyűjtöm az erőt, hogy beszéljek vele. Ő tudhat néhány választ a kérdéseimre. És nem hiszem, hogy a fejemre olvasná, hogy időnként eltévelygek másmerre is.
Délután egyik kedves nagynéném tette tiszteletét nálunk. Csacsogtunk, nosztalgiáztunk, zongoráztunk. És egy kicsit visszahoztuk azokat a régi, szép időket - bármilyen közhely - amik az évek és a nehézségek között elvesztek.
Tegnap este a Kopaszi-gáton borozgatunk. Már nem sokáig élvezhetjük a meleg, őszi estéket. Csillagok fénye alatt pihentünk az egész heti meló és egyetem után. Gitár, bor, pokróc, barátság.
Egyik kedvenc képem, Árpádházi Szent Erzsébet és a rózsája
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése