És Budapest a lábunk előtt hevert.
Róka-hegy, szombat este. Polifaommal és hálószákkal felszerelve indultunk útnak. A HÉVen talán kicsit furcsán néztek ránk, vajon hova készülhet ez a két fiatal akkora hátizsákkal és fényképezőgép-tokkal? ;)
Most nem az erdőn keresztül mentünk fel, egyikünk sem akarta bevállalni, fényes nappal is szaladgálnak arra kutyák. Így Üröm felé kaptatunk Csillaghegytől. Nagyjából 20 perc volt, mire felértünk. A kőfejtőhöz vezető ösvény alig vehető észre éjjel, sötéten ásít az egyik ház mellett. Ez volt a legfélelmetesebb rész, végigmenni a sötét erdőn, ami csupán 100 méter hosszú lehet, de... Nem látok jól éjszaka, nagyon utálom. Ezen anno a kontaklencse sem segített. Ezért félek a sötétben. Ilyenkor jobban fülelek és minden neszre összerezzenek. Élmény velem az éjszakai túra :D. Talán tegnap kicsit legyőztem magam.
Végül minden atrocitás nélkül beértünk a völgybe. Körülöttünk magas sziklafalak tornyosultak. Aprónak éreztem magam hozzájuk képest. Kísértetiesen kihalt volt minden. Mintha egy másik világba léptünk volna.
Innen felsétáltunk a Róka-hegy csúcsára. Van ott egy betonkő. Nyáron itt másztunk sziklát, ami először jó ötletnek tűnt, aztán félúton rájöttem, nem tudok felmenni, de már lemenni sem... hát senkinek sem kívánom azt a pánikot. De végül feljutottam... KD már azon gondolkozott, hívja a hegyi mentőket :P.
Tegnap a betonköre terítettük le a poliafoamokat és bebújtunk a hálózsákba. Ez egyébként vitathatatlanul zseniális ötlet volt. Mármint a hálózsák. Tetőtől talpig bebújtam és a szél így nem jutott be. Mert fújt ám, rendesen. Kezeimet kesztyűvel védtem a hideg ellen. Miután kényelmesen elhelyezkedtünk, csendben figyeltük az eget. És aztán érkeztek is a hullócsillagok. Én kilencet láttam fél óra alatt. Ezek között egy nagy volt, amit sok-sok másodpercen keresztül lehetett látni, narancssárga fényben ízott keresztül. Majd eltűnt. Örökre. Volt kettő, amik nagyjából egy időben tűntek fel. És sok kicsi is szórakoztatott minket. Fényképek nem nagyon készültek, mert a Hold fénye betöltötte az eget. A szűrőt meg persze otthagytam... De legalább nem az SD kártyát, mint múltkor...
Fantasztikus érzés volt ott feküdni és figyelni, ahogy elsuhannak világok. Ezek a kődarabok - melyek bombázták az eget - még az 1800-as években váltak le az üstökösről, így elmondhatjuk, időutazás szemtanúi voltunk. Mert ezek a kövek figyelemmel kísérték az elmúlt kétszáz év történéseit, melyek a Naprendszerben történtek.
És most elmúltak.
Kár, hogy nem volt nyár, kár, hogy nem volt Újhold, kár, hogy végül a szél hazakergetett minket.
De a pillanat ott volt. Aztán eltűnt, mint hullócsillag az örökkévalóságban.
Róka-hegy, szombat este. Polifaommal és hálószákkal felszerelve indultunk útnak. A HÉVen talán kicsit furcsán néztek ránk, vajon hova készülhet ez a két fiatal akkora hátizsákkal és fényképezőgép-tokkal? ;)
Most nem az erdőn keresztül mentünk fel, egyikünk sem akarta bevállalni, fényes nappal is szaladgálnak arra kutyák. Így Üröm felé kaptatunk Csillaghegytől. Nagyjából 20 perc volt, mire felértünk. A kőfejtőhöz vezető ösvény alig vehető észre éjjel, sötéten ásít az egyik ház mellett. Ez volt a legfélelmetesebb rész, végigmenni a sötét erdőn, ami csupán 100 méter hosszú lehet, de... Nem látok jól éjszaka, nagyon utálom. Ezen anno a kontaklencse sem segített. Ezért félek a sötétben. Ilyenkor jobban fülelek és minden neszre összerezzenek. Élmény velem az éjszakai túra :D. Talán tegnap kicsit legyőztem magam.
Végül minden atrocitás nélkül beértünk a völgybe. Körülöttünk magas sziklafalak tornyosultak. Aprónak éreztem magam hozzájuk képest. Kísértetiesen kihalt volt minden. Mintha egy másik világba léptünk volna.
Innen felsétáltunk a Róka-hegy csúcsára. Van ott egy betonkő. Nyáron itt másztunk sziklát, ami először jó ötletnek tűnt, aztán félúton rájöttem, nem tudok felmenni, de már lemenni sem... hát senkinek sem kívánom azt a pánikot. De végül feljutottam... KD már azon gondolkozott, hívja a hegyi mentőket :P.
Tegnap a betonköre terítettük le a poliafoamokat és bebújtunk a hálózsákba. Ez egyébként vitathatatlanul zseniális ötlet volt. Mármint a hálózsák. Tetőtől talpig bebújtam és a szél így nem jutott be. Mert fújt ám, rendesen. Kezeimet kesztyűvel védtem a hideg ellen. Miután kényelmesen elhelyezkedtünk, csendben figyeltük az eget. És aztán érkeztek is a hullócsillagok. Én kilencet láttam fél óra alatt. Ezek között egy nagy volt, amit sok-sok másodpercen keresztül lehetett látni, narancssárga fényben ízott keresztül. Majd eltűnt. Örökre. Volt kettő, amik nagyjából egy időben tűntek fel. És sok kicsi is szórakoztatott minket. Fényképek nem nagyon készültek, mert a Hold fénye betöltötte az eget. A szűrőt meg persze otthagytam... De legalább nem az SD kártyát, mint múltkor...
Fantasztikus érzés volt ott feküdni és figyelni, ahogy elsuhannak világok. Ezek a kődarabok - melyek bombázták az eget - még az 1800-as években váltak le az üstökösről, így elmondhatjuk, időutazás szemtanúi voltunk. Mert ezek a kövek figyelemmel kísérték az elmúlt kétszáz év történéseit, melyek a Naprendszerben történtek.
És most elmúltak.
Kár, hogy nem volt nyár, kár, hogy nem volt Újhold, kár, hogy végül a szél hazakergetett minket.
De a pillanat ott volt. Aztán eltűnt, mint hullócsillag az örökkévalóságban.
Az egyetlen kép, amit készítettem, de sajnos nem látszódik rajta semmi, csak a Hold múló fénye.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése