Végtelenül kimerültnek érzem magam. (Talán ez már sosem fog változni és majd ezzel kell élni.) Most persze gondolhatjátok, jön a nyaffos rész, de a többit megtartom magamnak. Nincs több könnycsepp, nincs több nyafogás. Csak vannak a napok, amik sodornak magukkal ha tetszik, ha nem; markolják a kezed, szinte már a húsodba marnak, piros véred fakad csontos ujjhegyük éríntésének helyén. Kíméletlenek, kacagnak az éjszakában, lesnek Rád, tudod, hogy ott vannak. Hiába bújsz a paplan alá, a szörnyek lemásznak a falról a sötétben, melléd kuporognak és félelmeiden dagadnak méretük többszörösévé. Az sem segít, ha a Panserbjørnod mancsai között keresel oltalmat. És jön a Holnap. Ami majd jobb lesz. Ezt hazudják Neked az Évek. Várod a Holnapot, Reménnyel csordult szívvel merülsz el az Álmaidban. Ott jobb. Ott nem bánt senki. Nem kell magyarázkodnod az ostoba szavak miatt, amik elhagyják léted, bele ezen illúzióktól terhes dimenzió csatornáinak mélyére.

Esik az eső. Újra égi nedű áztatja az utcákat. A mocskos utcákat, ahol a Lelkek elvesznek a beton szürkeségébe. Úgy jársz-kelsz, mint aki nem idevaló. Saját világod megvéd attól, hogy Te is egy legyél az Elveszett Lelkek között. Noha minduntalan színüket vesztett fakó alakok kapaszkodnak Beléd. Talán a Fényed vonza őket, mint dementorokat a melankólia. Elszívják az erőd. Lépsz egyet, kettőt, talán többet. Mindig próbálnak visszahúzni. Nem akarják, hogy tovább menj. Végenincs küzdelem.

A reggeli álmoktól nehézkes ébredés után kilépsz a Világodból. A Világodból, amit a valóságban Otthonodnak hívsz. Útnak indulsz, találkozol az utcádban egy jóbaráttal, Lelkének közelsége felvídit. Együtt indultok a vasútállomásra, de nem szállsz fel a korai zónázóra. Helyette forró csokit isztok egy gyorsétterem felső szintjén, ahonnan sívár kilátás nyílik a körúti forgatagra, s közben elmélkedtek a Világlélek rezdüléseiről. A forró csoki végigégeíti az ízelőlbimbóid. Tesztek egy sétát a vasút melletti parkolóban, ahol gyomorforgató illatokat sodor magával a szél. A jóbarát rágyújt egy szál cigire, Te addig csacsogva szórakoztatod Őt. Visszamentek a kávézó részbe, újra leültök, de máshova, mint először, mert a helyeteket már elfoglalták. Befut mégegy jóbarát. Most már hárman vagytok. Köben tik-tak, tik-tak, peregnek a percek, lassan indul a következő vonat. Gyors búcsú a két jóbaráttól, majd futnod kell a peronra. Az utolsó kocsi is bezárta már az ajtaját. Megnyomod az ajtónyító gombot, elsőre nem reagál. De a kalauz szíve megesik Rajtad, megengedi, hogy felszállj. A mozdony szomorúan gördül ki az állomásról, esőcseppek áztatják áramszedőit. Te nézed az elsuhanó s már ismerős tájat; a vonatablak koszos, de viszonylag átlátsz rajta. Észre sem veszed, de Lélekben már messze kószálsz. Mire felriadsz, már elérted a várost, ahol kötelességed van. Leszállsz a vonatról, sétálva indulsz a még cseperésző esőben. Nem veszed elő az ernyődet, a víz becsorog a blézereden, de nem zavar. Finom, tiszta éríntés. Elérkezel az épületbe, ahol egykoron papok készültek hívatásuk betöltésére. Most többségében csitrik nevelődnek át érett nővé (szerencsés esetben). Belépsz a legnagyobb teremben, ahol néhányan már várják az előadás kezdetét. Találkozol mégegy jóbaráttal, akivel már régen nem beszélgettél. A következő pillanatban már a városka utcáit rójjátok ketten, gitárhúrt keresve, s végül, találva. A Duna partján folytatódik az út, a folyó vizét felkavarja a komp, ami komótosan szeli át a vizet a két part között. Sirályok és szarkák vegyes egyvelege rebben szét előttetek, egy szikár németjuhász kölyök szaladgál vidáman köztetek labdáját kergetve. Csak bele ne essen a Dunába... Majd visszakanyarodtok innen az épületbe, ahonnan néhány órája indultatok el. Egy előadás a közoktatási törvényről, majd egy excel zh követi a sort. Aztán irány újra az állomás. Hazautazol. Az állomáson a reggeli jóbarát fogad. Együtt mentek haza. Itthon rég nem látott cimbora vár széles mosollyal. Hamar eltelik a délután, már tovább is kell menni. Tovább, hogy magadra kösd az obid, amit évekkel ezelőtt szereztél meg, s tartod nagy becsben. Az este elrohan, Te is szaladsz vele. Hol Te kergetsz másokat, hol Téged üldöznek. Majd ennek is vége, beülsz a bajtársaiddal egy italra. Lesz belőle kettő. Másoknak három, vagy több. Társalogsz velük, meghallgatod őket. A Mestered megkérdi, minden rendben van-e, és Te azt hazudod, igen...

És az eső csak esik. Szüntelenül.