Könnycsepp

Emma elhagyta a várost, hátrahagyva szolgálónőit, akik folytatják megkezdett féktelen táncát, akik örülten körbeölelnek mindent és mindnenkit, akik utjukba került. Emma Lelke fájdalmát tovább vitte magával. Elújta a Szél...

Nem rég értem haza, Brecht: Koldusopera című művnek színpadi sokadik feldolgázásnak megtekíntéséről. Megfogott a darab, megfogott az, amit az amatőr színészek közvetíteni próbáltak. Helyenként szétesetnek éreztem az előadást, de a világot jelentő deszkákon állók mindent beletettek, amit tudtak játékukba. Mi, a zsöllyéről tiszteletünket irányukba tapsunkkal fejezhettük ki. A színjáték során tetszettek a színek, a ruhák, a tárgyak. Az egész adott egy képet, ami időnként teljes volt.

Miután a függöny felmegy, egy másik világba lépünk, ahol az illúziók teremtette csodák büvölik el a népet. Egy mesevilág, ahol álarcot húz mindenki. Talán, mint az Életben is. Talán Te is viselsz álarcot. Maszk, ami eltakarja Lelked fényét. Talán közöny. De csupán azért, hogy ne bánthassanak meg. A látszat mögött ott vagy Te. Talán... volt sok talán.

Talán mostanában én is pillangó formájú maszkot viselek. Nagyon fáradt vagyok és végtelenül kimerült. Nincs erőm felesleges vitákra. De egy mosoly vagy kedves szó semmilyen erőfeszítésbe sem kerül. Nem csak nekem. Saját fáradtságom nem lehet oka annak, hogy másokkal ne foglalkozzak. Bejegyzésem végét nézzétek el kérlek (erősen nyaff hangulata lett), holnapra kialszom. Hiszen holnap majd egy új hét, egy új nap virrad. Addig meg kicsit megfulladok az Álmok Tengerében.

Mert, ez egy Mesevilág...