Az éjszaka csillagokkal teleszórt leple jótékonyan ráhullt a városra. Az utcai lámpások sárgán reszkető fénytánca árnyékokat vetett a járdára, fakón utánozva az égi gázgömbök ragyogását. Köd ereszkedett alá, a temetőt még borzongatóbbá festette meg, ahogyan a sírkövek között kavargott fehéren. Egy köppeny susogott, ahogy viselője egyenesen haladt, a kovácsoltvas kapu felé, s közben köd szétnyílt előtte, utat mutatva. Mintha a köd tudta volna, hová megy.
A Kapuhoz. Ahol az Élet lép be. A vibráló Élet illatát hozta magával egy kósza széláram, amit a Halál bűze oly' sok éven át elnyomott. Ez az éjszaka más, mint a többi. A Hold magasan járt fent, alakjának csak egészen aprócska sarlóját engedte látni, de a sötétebbik oldala sejtelmesen megmutatkozott. A köppeny gazdája felnézett rá. Ostoba emberek megpróbáltak eljutni rá. Ez gúnyos kacagásra késztette, hangja belehasított az éjszakába. Mindig is lesúlytó véleménnyel bírt e bolygót uraló fajról. Ő nem tartozott közéjük. Emberi külseje pusztán csak álca volt, mely ehhez az létthez kellett. Léthez... Folytatta útját a sírok között a kapuhoz. Az emberiség másik, számára meg nem értett dolga a temetkezés volt. Minek a díszes sír és hangaztos felírat? Aki meghal, nem itt él tovább, számára oly' mindegy, mi marad utána. Az Örök Élet, itt, a Terrán nem a föld alatt folytatódik, hanem az emberi emlékezetben, Lelkekben. Hiszen mindannyian lenyomatokat hagyunk másokon... A köppenyes alak elért a kapuhoz. Levette csuklyáját, fehér arca láthatóvá vált, lenyomta a kilincset, az ajtó nyikorogva nyílt meg. Kilépett a járdára, ahol a kandelláberek sápadtan világlottak. A távolban megjelent egy lány. Méregzöld ruháján lágyan játszott a fény, melynek hatására ruhájának eredeti színe különböző árnyalatokban pompázott. Vörös haja betakarta a hátát, fején hasonló színű szolid kalap volt. Arca sápadt volt, szemei mégis élettel telítettek. Ahogy odaért hozzá, a köppenyes alak meghajolt előtte, majd kézen csókolta. Régóta vártam már, hogy újra pillantást vethessek Rád - mondta, hangja ércesen csengett az éterben. A lány kecsesen biccentett felé. Mozdulatai maga voltak a tökéletesség. A köppenyes alak karon fogta őt, és a kapu felé vezette. A köd szétrebbent előttük, mint egy megzavart sirály raj a folyó partján. A férfi a temető egy távoli szegletébe vezette a lányt, ahol egy kiugró szírten egy asztal várta őket. Innen csodálatos kilátás nyílt a városra, pulzáló fénye homályosan jutott fel hozzájuk. A férfi megvárta, míg a lány leült, majd maga is helyet foglalt. Láthatatlan lények kezdtek sürögni körülöttük, az asztalon álló gyertyák sorra gyulladtak meg, körülöttük fáklyák pislákoltak.
Ritka pillanat ez, amikor világaink surolják egymást. - mondta a férfi. A lány elmosolyodott, majd felemelte bortól vöröslő poharát. Mors, igyunk e pillanat itt és most varázsára! - mondta, hangja még az élettelen kavicsokban is felélesztette a Remény tűnékeny illúzióját. A férfi maga is úgy tett. Közben a vacsora különböző fogásai cserélődtek az asztalon. A szél lágyan befújt a damaszt terítő alá, megrebegtetve a rajta álló ezüst gyertyatartokat. Hideg volt. Rideg éríntéssel ölelte körbe az asztalt az éjszaka, a fáklyák melegét magába szívva. De az Élet és a Halál nem foglalkozott ezzel. Magukra öltötték legszebb álarcukat ezen alkalomból, mikor az övék az emlékezés órája. Egykor megkötött nászukból született meg a világ, ami alattuk terült el. Aki megtanul meghalni, képes lesz élni... Ketten együtt teljesek...
A vacsora végéhez közeledett, a Hold is alacsonyabbra ereszkedett, s messze, keleten már derengett a Hajnal. Az Élet és a Halál együtt eltöltendő ideje lassan lejárt, újabb hosszú időre elválasztva őket, saját utjukon haladva tovább. Egyedül, de nem magányosan.
Ébredezni kezdett a körölöttük lévő Világ. Az emberek érzelmei kavarogtak mindenfelé e különös órában. Valahol véget ért egy lét, valahol egy új látott napvilágot. Valahol egy új Szerelem született, valahol egy pedig az enyészeté lett.
S messze valahol, egy szomorú ének szólt...
A Hajnal felébredt. A férfi visszakisérte a lányt a kapuhoz. Amint Vita kilépett rajta, elnyelte őt a kavargó fény. Mors csak nézte a semmit, majd visszatért saját feladatához. Várva a következő gondolatot, amikor újra láthatja Őt. Számára nincs Idő. Sem más korlát.
A Kapuhoz. Ahol az Élet lép be. A vibráló Élet illatát hozta magával egy kósza széláram, amit a Halál bűze oly' sok éven át elnyomott. Ez az éjszaka más, mint a többi. A Hold magasan járt fent, alakjának csak egészen aprócska sarlóját engedte látni, de a sötétebbik oldala sejtelmesen megmutatkozott. A köppeny gazdája felnézett rá. Ostoba emberek megpróbáltak eljutni rá. Ez gúnyos kacagásra késztette, hangja belehasított az éjszakába. Mindig is lesúlytó véleménnyel bírt e bolygót uraló fajról. Ő nem tartozott közéjük. Emberi külseje pusztán csak álca volt, mely ehhez az létthez kellett. Léthez... Folytatta útját a sírok között a kapuhoz. Az emberiség másik, számára meg nem értett dolga a temetkezés volt. Minek a díszes sír és hangaztos felírat? Aki meghal, nem itt él tovább, számára oly' mindegy, mi marad utána. Az Örök Élet, itt, a Terrán nem a föld alatt folytatódik, hanem az emberi emlékezetben, Lelkekben. Hiszen mindannyian lenyomatokat hagyunk másokon... A köppenyes alak elért a kapuhoz. Levette csuklyáját, fehér arca láthatóvá vált, lenyomta a kilincset, az ajtó nyikorogva nyílt meg. Kilépett a járdára, ahol a kandelláberek sápadtan világlottak. A távolban megjelent egy lány. Méregzöld ruháján lágyan játszott a fény, melynek hatására ruhájának eredeti színe különböző árnyalatokban pompázott. Vörös haja betakarta a hátát, fején hasonló színű szolid kalap volt. Arca sápadt volt, szemei mégis élettel telítettek. Ahogy odaért hozzá, a köppenyes alak meghajolt előtte, majd kézen csókolta. Régóta vártam már, hogy újra pillantást vethessek Rád - mondta, hangja ércesen csengett az éterben. A lány kecsesen biccentett felé. Mozdulatai maga voltak a tökéletesség. A köppenyes alak karon fogta őt, és a kapu felé vezette. A köd szétrebbent előttük, mint egy megzavart sirály raj a folyó partján. A férfi a temető egy távoli szegletébe vezette a lányt, ahol egy kiugró szírten egy asztal várta őket. Innen csodálatos kilátás nyílt a városra, pulzáló fénye homályosan jutott fel hozzájuk. A férfi megvárta, míg a lány leült, majd maga is helyet foglalt. Láthatatlan lények kezdtek sürögni körülöttük, az asztalon álló gyertyák sorra gyulladtak meg, körülöttük fáklyák pislákoltak.
Ritka pillanat ez, amikor világaink surolják egymást. - mondta a férfi. A lány elmosolyodott, majd felemelte bortól vöröslő poharát. Mors, igyunk e pillanat itt és most varázsára! - mondta, hangja még az élettelen kavicsokban is felélesztette a Remény tűnékeny illúzióját. A férfi maga is úgy tett. Közben a vacsora különböző fogásai cserélődtek az asztalon. A szél lágyan befújt a damaszt terítő alá, megrebegtetve a rajta álló ezüst gyertyatartokat. Hideg volt. Rideg éríntéssel ölelte körbe az asztalt az éjszaka, a fáklyák melegét magába szívva. De az Élet és a Halál nem foglalkozott ezzel. Magukra öltötték legszebb álarcukat ezen alkalomból, mikor az övék az emlékezés órája. Egykor megkötött nászukból született meg a világ, ami alattuk terült el. Aki megtanul meghalni, képes lesz élni... Ketten együtt teljesek...
A vacsora végéhez közeledett, a Hold is alacsonyabbra ereszkedett, s messze, keleten már derengett a Hajnal. Az Élet és a Halál együtt eltöltendő ideje lassan lejárt, újabb hosszú időre elválasztva őket, saját utjukon haladva tovább. Egyedül, de nem magányosan.
Ébredezni kezdett a körölöttük lévő Világ. Az emberek érzelmei kavarogtak mindenfelé e különös órában. Valahol véget ért egy lét, valahol egy új látott napvilágot. Valahol egy új Szerelem született, valahol egy pedig az enyészeté lett.
S messze valahol, egy szomorú ének szólt...
A Hajnal felébredt. A férfi visszakisérte a lányt a kapuhoz. Amint Vita kilépett rajta, elnyelte őt a kavargó fény. Mors csak nézte a semmit, majd visszatért saját feladatához. Várva a következő gondolatot, amikor újra láthatja Őt. Számára nincs Idő. Sem más korlát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése