A Parlament előtt a Duna vize lágyan fodrozódik. Sétálva közeledsz a metró felé. Hideg van, a holnapi lehűlés rideg éríntése kúszik be a nyakadhoz. Lemész a lépcsőn, lépteidet visszaveri az aluljáró üressége. Alig lézeng bárki is arra rajtad kívül. Leérsz a mozgólépcsőn, a szerelvény éppen most megy el az orrod előtt. Elfogadod, hogy így alakult, a peron végére sétálsz, s csendben vársz. Figyeled a síneket, aminek mindkét vége belevész a sötétségbe. Morog a föld, kósza széláram hozza magával az alagút különös hangjait. Aztán megjelenik a metró, kék villanás szalad el melletted. Felszállsz. Leülsz, fáradtan a kardod markolatára támasztod fejed. Befelé fordulsz, a napod eseményei álomfoszlányokként tolonganak lelki szemeid előtt. Kezdve a reggeli szemináriumtól a szociocsoporton át egészen a felsővezetékszakadásig. Egy edzés homályosan dereng előtted, két nunchaku forog a kezedben. Dobog Benned az érzés: tartozol valahova. Nem is egy közösségnek vagy tagja. Majd magad előtt látsz egy pici kocsmát - ami igazából Művelődési Ház -, aminek galériájára zsúfolódott emberek vidám arcai jelennek meg a metrószerelvény rózsaszín burkolata előtt. Aztán egy beszélgetés. Egy hosszú idő óta halasztgatott beszélgetés a Mestereddel. A Mestereddel, aki nem csak a dojo-n belül az. A Példakép, aki tényleg megérdemli a nagy M kezdő betűt. A Mestered, aki Beléd lát. Hiába az álarc, és a "nincs semmi baj, minden rendben", ennek ellenére látja, h jajong a Lelked. Honnan? Hiszen nem vagytok napi kapcsolatban. Tudja, mit mondjon. Szavai betalának a megfelelő helyre. ...Gyerekcsapat. Szeptember. Piros csík...

Majdnem fennmaradsz a metrón, messze jársz a valóságtól. Blaha Lujza tér. Újabb aluljáró. Különc alakok járnak járnak-kelnek. De ennek ellenére sem veszed sietősebbre a lépteid. Ráérősen sétálsz haza. Érzed, vigyáznak odafent Rád. Akkor is vigyáztak, amikor kiléptél a Művelődési Házból, le az utcára, elbambulva azt figyelve, jön-e a villamos. S hirtelen egy taxi fékezz le, közel a térdedhez a lökhárítójával. "Normális vagy?" hangzik a sofőr mély hangja a letekert ablakból. Te azt rebeged, igen és csak a villamost nézted... A szíved majd kiugrik a helyéről, a héten másodszor úszod meg a közelebbi találkozást egy pöfögő négy kerekűvel.

Lassan hazaérsz. Lemosod magadról a nap szennyét. Leülsz a laptop elé, és blogot írsz. Egyesszám második személyben.