Amikor ez a mondat a kapitány ajkait elhagyta, na akkor akartam kiszállni. De már nem lehetett, hiszen az ajtókat bezárták és ráálltunk a parkolópályára, hogy várjuk, amíg a start-stop rendszer a bal hajtóműben újra működésbe indul. Tíz perc várakozás, még a földön voltunk, de erősen kapaszkodtam a karfába. Amikor a felszálló pályára gurultunk, akkor már két kézzel kapaszkodtam. Emlékeim szerint nem volt ennyire rázós a repülés. Vagy csak túl jók voltak a gépek. Egyébként Airbus 320 volt a típusa a gépnek. Valószínűleg vele repülök haza is. (Csak addig el kell vergődnöm Frankfurtba...)
Végül nagyon kényelmes utazásunk volt, csak minden légörvényre felriadtam. Akkor a kapaszkodásos roham megint rám tört. De a látvány, ami alattam elterült, csodálatos volt! Bár eleinte szédültem, amikor kinéztem az ablakon, de aztán megszoktam. Németország felett meg felhők tornyosultak.
Frankfurt Hahnban nagyon hideg volt, így amíg a buszra vártam, a reptéren csöveztem egy órát. Aztán megindult a kalandos utazás, átszállásokkal, késésekkel, ennyit a német pontosságról... St. Wendelben futottam a buszhoz, én lettem a helyi látványosság. Szerencsére megvárt, úgyhogy pont akkora értem Lebachba, amikorra terveztem. Ennél viccesebb a visszaút lesz vasárnap... itt megáll az élet a hét utolsó napján.
Egyébként a buszozás és a vonatozás is jó volt, szép tájakon mentünk keresztül, a vonattal meg megszámlálhatatlanul sok alagúton (és itt nem hordták a sínek fölé a dombot, itt tényleg kellett alagút... :D
Most itt vagyok, még el sem hiszem, fura érzés. Várom KD-t, hogy hazatérjen a munkából. Folyt. köv. este megyünk be a "városba".
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése