2007. július 17., kedd

Mary felbukkan

Kócos szőke haj, igéző kék szem, mélykék bársony ruha, türkizkék virágok a hajba tűzbe.
- Constance, ime az unokahúgom, Mary! - mutatta be a lányt, aki az ajtóban állva várta, hogy bebocsátást nyerjen.
- Szervusz Mary - biccentett a fejével felé.
- Constance, örülök, hogy megismerhetlek.
- Üljünk le, és együnk! - indítványozta Marcus, és az asztalhoz kisérte a két lányt. Leültek, csendben figyelték egymást, amikor Mary megtörte a csendet.
- Nem maradok sokáig, megyek tovább a faluba, ott találkozok egy ismerősömmel, és együtt megyünk világot látni.
- Világot látni? - tűnődött Constance.
- Igen, tudod, ahonnan én származom, mindenki azt várta, hogy férjhez menjek az első jött-ment fráterhez, aki az utamba kerül, de én nem akartam. Ezért inkább megszöktem a lánykérések elől. Nem akarok olyan szürke lenni, mint a falubeli fiatal menyecskék sora. Eleinte még ég a tűz bennünk, de a házasság aztán kioltja a szenvedélyt, férjük oldalán cseléddé válnak, és azt hazudják maguknak, tökéletesen boldogok. Nevelik a gyerekeiket, sütiversenyeket tartanak, rendezik a kertet, és igyekeznek elnyerni a legjobb anya/feleség/falubeli címet. Nekem ez nem kell. Én élni akarok, látni, megtapasztalni, s majd aztán letelepedni valahol. Szánalmas, ahogy egymással versengenek.
- Ez aztán a lesúlytó vélemény! - kommentálta Marcus, amire Mary gyilkos tekíntettel válaszolt. Marcus az asztalra tette az előző napi zsákmány megfőzött változatát, majd falatozni kezdtek. Egy kancsó bor is előkerült, amit a vacsora végeztével hármasban eliszogattak. Mary igen fáradt volt, így hamar nyugovóra tért, Constance sem maradt sokáig fennt. Éjjel különös álom szállta meg őt, melyre reggel sem talált magyarázatot. A hajnal hüvösen köszöntött rájuk. Az augusztus már a vége felé közeledett. Marcus korán magukra hagyta őket. Mary felült az ágyban, kinézett a függöny résén keresztül, és várt. Várt arra, hogy Marcus kellő távolságban legyen tőlük, és semmiképp se hallhassa a bizalmas információt, amit Constanc-szal közölnie kell. Finomnak nem mondhatóan rázta fel Constance-t, aki éppen álmának megfejtésével küzdött.
- Mi történt? - kérdezte álmosan.
- Beszélnünk kell! - hadarta Mary, igyekezett gyors lenni, melynek következtében egy levegővétellel folytatta, félt elpazarolni az idejét a légzésre. - Lassan meg tudod, ki vagy, és lassan képességeid teljes birtokában leszel. De most nem tud melletted senki lenni, én sem maradhatok. Üldöznek minket, Constance, és nem az emberek, akik a középkori babonákban élnek, és vasvillával kergetnek el falvaikból. Akik minket keresnek, azoknál sokkal rosszabbak. Nem pusztán megölni akarják fajtánkat, hanem kiírtani, és lelkünket szolgasorba taszítani, hogy az idők végezetéig teljesítsük kívánságainkat.
- Mi? Ki...? - Mary nem hagyta, hogy Constance kérdésekkel bombázza.
- Helga is elmegy a vidékről, mert már ezen erdő határán járnak. Néhány nap múlva megérkeznek. Téged még nem fognak megtalálni, alig erős még az adottságod, de ne aggódj, megfelelő időben mindent tudni fogsz. Nekem futnom kell tovább, menni, minnél messzebb. Marcustól tudom, északra mentek, oda igyekszünk mi is. Ott aztán összegyűlünk, mi, mindannyian, és harcba vonulunk, fajtánk megmentése érdekében. Nők, férfiak, és egyéb varázslények egyaránt. Egy zászló alatt egyesül most mindenki, aki ez ügyben érdekelt.
- Ki vagy Te? - bökte ki a kérdést Constance, kezdte elveszíteni a fonalat. A kérdés hallattán Marynek elkerekedtek szemei.
- Boszorkány, mint Te. Marcus nem tudhatja, ő csak egy halandó. De mellette biztonságban leszel, bűbájt mondtam, a védelmetekre. Node, ha meg tudja, ezzel az íratlan törvényünket szeged meg. Nem mondhatod el neki. Rólam sem tudja. Hogy miért alakult ez így, majd egy nap elmesélek egy történetet, de most zárnom kell monológom, Marcus nem sokára visszajön. - mintha csak Mary szavait akarta igazolni, abban a percben Marcus lépett be.
- Délután bemegyek a faluba, kell néhány holmi az útra. Mary, Téged meg elkísérlek a találkozódra.
- Köszönöm, Marcus, mondta Mary, és olyan képet vágott, mintha csak most ébredt fel. Átfordult a másik oldalára, és alvást színlelt még egy darabig. Constance fejében zsongtak a hallottak. Boszorkány. Ő. Talán akkor tényleg igazuk van a falusiaknak, miatta ment tönkre a termés. Miatta van minden rossz. Talán miatta haltak meg a szülei... Nem, az nem lehet... Miért most derült ki mindez? Miért nem élhetne békésen. Neki igen is tetszett az az élet, amit a falubeli nők éltek. Varrogatni, sütni, kertet rendezni, egyszóval, normálisan élni. De most ezt nem lehet. Egy ismeretlen csata vár rá, egy út, egy félig idegennel, akit nem hagyhat el, mert csak Ő védheti meg, miközben nem tudja, ki ő... Túl sok az ellentmondás, és az álom... Egy álarcos férfi ismeretlen nyelven beszélt hozzá, a kezét nyújtotta felé, de ő érezte, nem bízhat benne. Mindez most túl zavaros, és senki nincs, aki megmagyarázná. Talán ha naplójába leírja, újra átolvasva majd érthetőbb lesz. Talán...

Nincsenek megjegyzések: