Az erdei kunyhó

Constance megjelenesétől számított harmadik nap hajnala köszöntött az erdei kunyhóra. Marcus az erdőbe ment, ebédet lőni, a lány egyedül maradt a házban. Álmosan nézett körbe, a kelő Nap narancssárga sugarai a koszos ablakon keresztül nem teljes fényükben tudtak csak áttőrni. Constance kikandikált a függöny mögül, ami a hálófülkét elválsztotta a helység többi részétől, igazán csak most nézett körbe alaposan. A kunyhó ebből az egyetlen helységből állt. Középen egy asztal állt, körbe négy székkel. Mind vaskos lábakon álltak, megmozdítani aligha lehetett egyszerű bármelyiket is. Az ajtó mellett egy szekrény állt vigyázban. A kandalló előtt egy ágytákolmány kapott helyett, ami alig emelkedett ki a földről. Ezekenkívül volt még egy láda, amit lakattal zártak le, és egy kisebb kredenc, amiben ütött kopott tányérok és edények sorakoztak. Constance kiszállt az ágyból, de rögtön meg is szédült. Két kerek napja nyomta az ágyat, izmai elgémberedtek. Visszahuppant a matracra, ezzel a mozdulattal együtt magával rántotta a függönyt is.
- Remek - gondolta magában. - Marcus ennek örülni fog.
Constance előző éjjel tért magához, az ágya mellett egy fiatal férfi és egy idős hölgy ült. Mint kiderült, az asszony a helyi gyógynövényspecialista volt, akinek a tudásának köszönhetően tért magához. A fiú pedig a ház, azaz, a kunyhó tulajdonosa, de ennél többet nemigen tudott meg róla. Alig egy órája az íjával és egy tegez nyílvvesszővel az erdőbe ment, és csak szűkszavúan vetette oda neki, hogy vadászni megy, és aludjon nyugodtan. Az asztalon letakarva hagyott kenyeret, és egy gőzölgő fazékban teát, amit még a javasasszony készített. Constance úgy döntött, kimegy a ház melletti kis helységbe, nem halogathatja tovább, de csak igen lassan tudott haladni. Noha csupán két napig feküdt, mégis olyan mozgásképtelennek érezte magát. Amikor az ajtóhoz lépett, és kitárta azt, a hajnali levegő csípős keze cirogatott végig az arcán. Hálóalkalmatosságán - ami valószínűleg házigazdája egy régebbi inge lehetett - átfújt a szél, de Constance úgy érezte, visszatér belé az élet.

*

Marcus sikeresen tért vissza a vadászatból, csak késő este érkezett meg, Constance már aludt. Elpakolta a zsákmány fogyasztásra alkalmas részeit, a maradványokat az erdő szélére vitte, ami miatt a közelben élő rókák igen kedvelték őt. A függöny félig leszakadtan lógott, a hálókabinban a Hold szürkés fényében kirajzolódott a lány alvó alakja. Marcus leellenőrízte, van-e még láza. Nem volt. Nyugodt szívvel tért maga is nyugóvóra, alvóalkalmatossága egy régi tákolmány volt, amit még akkor használt, amikor a Széltető melletti barlangban éjszakázott, miután alapos tanulmányokat készített a csillagos égboltról. Minden feljegyzését, amit az Erdőről tanult, gondosan eltette és megőrízte. Noha kívülről ismerte a négy évszak éjszakai arcait.

*

- Jó reggelt! - köszönt a lánynak, akinek álmos kócos feje éppen felbukkant a függöny mögül.
- Neked is! - csicseregte két ásítás között. Kibotorkált az asztalhoz, ahol Marcus is éppen reggelízett.
- Eggyél. Rád fér. A tegnapi kenyérből is alig falatoztál.
- Nem voltam éhes.
- Most már az vagy?
- Talán - Constance egy szelet kenyérért nyúlt, majd a házilekvár került sorra.
- Helga készítette - mondta.
- Helga?
- Igen, az öreg hölgy, aki itt volt. Úgy gondoskodik rólam, mióta egyedül itt lakok, mintha a saját anyám lenne. Időnként megjelenik, és mindenféle jóval lát el. Kostold meg ezt is majd! - és egy tál furcsaságra mutatott. - Vaj - mondzta. - Kevesen tudják ilyen jól elkészíteni - Constance valóban nagyon éhes volt, így nem volt csoda farkasétvágya.
- Köszönöm - mondta, miután végzett.
- Nincs mit - felelte Marcus.
- De nem csak a reggelit - folytatta a lány. - Hanem, hogy itt lehettem, és nem hagytál kint, mikor esett az eső... Nem maradok már sokáig. Nem akarok visszaélni a türelmeddel.
- Értem... És hova fogsz menni?
- Hát... a faluba nem mehetek. Nem tudom, talán egy másik faluba, vagy a hegyekbe, a hegyi emberek talán befogadnak. - Marcus mélyen hallgatott arról, hogy a boszorkányüldőzés csak Timothy agyszüleménye volt, jobbnak látta nem szóba hozni.
- Én sem maradok már sokáig - mondta - Továbbmegyek, északra.
- Északra?
- Igen, keresek valakit. Egy druidát. Miatta vagyok itt. Akkor mehetek vissza, ha végeztem az itteni tanulmányokkal.
- Ezek szerint már végeztél.
- Igen, nagyjából. Már csak rendszereznem kell a feljegyzéseket. Tudsz írni és olvasni?
- Igen, tudok.
- Akkor segíthetnél nekem, és hamarabb végezhetnék, hamarabb indulhatnék, mielőtt beáll a tél.
- Szívesen segítek, szükségem lenne a ruháimra, de ha bemegyek a faluba, akkor...
- Én elhozhatom őket.
- Megtennéd? Írok levelet a Dadámnak, hogy miket pakoljon össze, ha adsz papírt és tintát.

*

Marcus délután már Constance levelével a zsebében haladt a faluban az Öreg Ház felé. Vasárnap révén mindenki otthon pihent. Marcust többnyire furcsa különcnek tartották, de elfogadták különös hóortjait. Időnként megjelent a falugyűlésen, de sosem szólt hozzá az eseményekhez. Pedig Marcus falubeli látogatásai sosem voltak céltalanok. Csendben megfigyelte az embereket, viselkedésüket, úgy, mint az erdei állatokat. Lassan kiismert mindenkit. Mindenkit, leszámítva a vörös hajú lányt, aki az Öreg Házban lakott, Dadájával, és sosem jelent meg ezeken a gyűléseken, csak a Dadája, aki szülei halála után egyedüli támasza maradt.
Marcus bekopogott az öreg tölgyfaajtó levél formájú kopogtatóján. Egy fiatal komorna nyított ajtót, nagy szürke szemeit mereszgette Marcusra.
- Kit keres? - kérdezte bizalmatlanul a résnyíre tárt ajtóból.
- Hildegardot - felelte.
- Tessék befáradni! - kinyította az ajtót, és a szalonba vezette Marcust. - Várjon itt, mindjárt jön. - Marcus körbenézett a pici helységben. Néhány pamlag, sok puha díszpárnával, két karosszék, ízlésesen faragott tálalószekrény benne egyszerű porcelánnal, a falakon pedig tájképek sorakoztak. A kandallón gyertyatartók és szárazvirágok álltak.
- Miben segíthetek, Marcus? - érkezett Hildegard. Marcus köszönés gyanánt bicentett fejével az idős hölgy felé.
- Üzenetet hoztam, Constance-tól. - ezzel átadta a levelet.
- Oh, drága gyermekem, hogy van? - aggodalmaskodva kezeit kezdte tördelni, és intett, üljenek le. Közben kibontotta a levelet, és átszaladt a rendezetten lejegyzett sorok felett.
- Nem volt jól, de Helga segített.
- Helga? - pillantott fel a levélből. - Azt hittem, rég elment már, amikor a faluban nagy boszorkányüldőzési mánia tört ki.
- Beköltözött az erdőbe, és az állatok gyógyítójává vált.
- És Constance? Miért nem jön haza?
- Nem mer. Timothy gondoskodott arról, hogy féljen.
- Ez a Timothy! A város előljárói igen mérgesek rá. Drága lányom, emiatt akar most északra menni? Nyugodtan hazajöhet! Én vigyázok rá!
- Hildegard, Constance menni akar. Nem tarthatjuk vissza, de megígérem Önnek, hogy visszahozom, nem tudom pontosan mikor, de megkeressük a druidát, beszélek vele, és aztán visszahozom. Addigra mindenki elfelejti Timothyék magánakcióját, és az élet újra helyreáll.
- Igaza van, Marcus. Szegény pára nem merne kimenni a kertbe sem, pedig milyen nagy szeretettel gondozta azt. Mindenesetre, írok én is, hogy ne aggódjon, senki nem tekinti boszorkánynak. És bármikor hazajöhet, mert az ő Hildegardja várni fogja. Mary! - erre a fiatal komorna berobbant a szobába, eddig valószínűleg az ajtónál hallgatózhatott. - Pakold össze ezeket a dolgokat, amik a listán állnak! - Mary pukedlizett egyet, majd kisietett a szobából.

*

Marcus este ért vissza a kunyhóhoz. Hildegard levele ott lapult a zsebében. Constance ruhái egy nagy utazóládában fértek el. Mary a kedvenc könyveiből is csomagolt, és egy üres keményfedelű füzetet, meg némi tintát.
- Hiányzol Hildegardnak, de elengedett északra. Megígértem neki, hogy majd visszahozlak, amikor már mindenki túlteszi magát a boszorkány mánián.
- És nem írt nekem levelet?
- Nem. Az idegességtől remegett a keze...