Tegnap eldöntöttük, hogy ma kirándulni megyünk, családostúl. Nem tiltakozott senki, a családi kupaktanács demokratikusan Esztergom mellett döntött. Reggel kislatyogtunk a Nyugatiba, és felszálltunk a piros vonatra. Másfél óra volt az út, fel, északra, át a Pilisen, meseszép hegyes tájakon át. Már ezért is megéri menni, az ember nem győzi legeltetni a szemeit a büszke ormokon, amik az ég felé törnek. (de csak finoman, lágyan, nem olyan élesen.) Zöld borítja be a tájat, helyenként lovas farmok, báránycsordák, tehenek legelője mellett zakatolt el a vonat. É akadt egy macska is, aki magányosan üldögélt egy learatott szántóföld közepén. Ragyogó napsütés köszöntött minket, amikor megérkeztünk Esztergomba. Ahogy kiszálltunk a lédkondicionált szerelvényből, egyből megcsapott minket a meleg, de nem volt vészes. A vonatállomás előtt egy kisvonat-féle busz várakozott, ami a Bazilika parkolójába szállította az utasokat. Így nem kellett gyalogolnunk. Felmentünk a várba, amit néhány éve újítottak fel, elég modern lett, de a Bazilika méretei mellett eltörpül. Bementünk, a Nemzeti Galéria jóvoltából Esztergom történetének fonotsabb kézzel fogható bízonyitékai vannak vitrinbe zárva. Megfordultak ott keltáktól kezdve rómaiakon át sokan sokféle helyről. De végül a római katolikus vallás eresztett gyökeret, és gondos ápolásának köszönhetően emelkedett ki a földből a Bazilika. Az ember mütyürnek érzi magát az épület monumentalitása mellett. A kupola 100 m magas, falai, amelyek azt tartják helyenként 17 m szélesek. (nem semmi méretek, nem de? és a legbámulatosabb az, hogy az akori építészeti eszközökkel hozták létre.) Amint belép az ember, megérínti a templom tisztasága. A sok turista ellenére a hely megtudta őrízni a Lelkét. Sok templomban kihalt a Lélek, és csak a hívők hite tartha össze a falakat (ha ugyan akad még igaz hívő) De Esztergom más. A Bazilika talán még azért is különleges, mert sok nagy múltú "szentember" csontjai élvezik örök biztonságát falain belül.
A Bazilikától lesétáltunk a Mária Valéria hídhoz, és átvánszorogtunk Magyar Földre - mert bárki bármit mondjon, Felvidék sosem volt/lesz Szlovákia, mert Trianon csalás vala... - Párkányba. Személyi igazolványunk felmutatása elég volt az átjutáshoz. A Főtér felé vettük az irányt, amikoris menet közben az egyik oszlopon szembetalálkoztunk egy Bujutsu-s plakáttal (Nána) : ). Aztán betértünk ebédelni, nagyon éhesek voltunk. Anyuék knédlit ettek, Hugival görög salit hasábburgonyával. Nyam. Aztán a közeli ABC-ben (ami egyébiránt CBA) szereztünk sok, sőt, annál is több nápolyit. Tudjátok, a cseh nápolyi az egyik legfinomabb. NYAM! De szerintem hamar ki fogunk fogyni a készleteinkből, még hazafelé a vonaton már elfogyott egy csomag... Aztán sétáltunk még (vagyis, inkább gurultunk, mert az étteremben iszonyat nagy adag kaját tolltak elénk.) Visszamentünk Esztergomba, betértünk még két templomba, de csak az előtérig mentünk be. Az egyik egy kis kápolna volt, ahol egy apáca magányosan imádkozott. Nagy elhívatottság kell ahhoz, hogy valaki apácának álljon. Lemondani mindenről, hogy Istent szolgálják. Nehéz, örökké csatázni a saját vágyainkkal szemben, előtérbe helyezni másokat. De tartom valószínűnek, boldoggá teszi őket, ha egy rászorulónak segíteni tudnak. A másik templom nagyobb volt, és az oltár felett egy rózsaablak volt, amin keresztül épen besütött a délutáni nap. Pont az oltárt világította meg. A templom kihalt volt, de nem üres. Ott is megbújt a Lélek. A padok között, a Szentképekben, az Oltári Szentségben. Rájöttem, hiányzik nekem a templom. Római katolikus vagyok, de nem járok misékre, mert úgy érzem, hogy nem kell egy konkrét hely, ahol Istennel lehet csevegni. Bárhol vagy, meghallgat, csak a Lelkedből beszélj. Ámde mégiscsak hiányzik, egy jó Lelkipásztor, aki nem csak prédikál vasárnaponként, hanem úgyis él, ahogy mondja. Egy hely, ami "tiszta", és egy közösség, ami összetartja, és nem mérgezi kétszínűség. De azt hiszem, ilyen hely nincs. Mert ahol már két lány és egy potenciális udvarlójelölt fiú van, ott beindul az ármánykodás... Na de, térjünk vissza a mai naphoz, ami tökéletes volt, jobb nem is lehetett volna.
Busszal visszamentünk a vasútállomásra, és felszálltunk a vonatra. (meglepő, mi?) Aztán robogtunk haza. Azaz, csak szerettünk volna robogni, de átlag tíz perceket vártunk egy-egy állomáson. Apu már nagyon türelmetlen volt, de megértem, mert a vonaton nem műkődött a WC... Végül csak beértünk vissza a Nyugatiba, és senkit sem ért csőtöréses baleset. Oh, és egyből megéreztük, hogy már Pesten vagyunk. A zebrán majdnem elütik az embert (Esztergomban és Párkányban nem, ott szinte hülyének néznek, hogy miért állsz meg a zebránál, ha Neked van elsőbbséged) és a combino büdös volt. FÚÚÚÚÚÚÚJ de nagyon....áááááááááá. Még most is rosszul vagyok, ha eszembe jut. Rengeteg ember, összezsúfolódva egy kis helyen. Légkondi nuku, nyítható ablak is csak alig akad. Hogyha ez a modern, és csendes járat, akkor én határozottan követelem vissza a zörgő, ámbár jól szellőző sárga tragacsokat.
Este összepakoltam a hétvégi zalakomári -bujutsus- összeröffenésre, közben MSNeztem :), Peti is felugrott, már rég volt nálunk. A Barátaim közül Grizliék most futják az éjszakait. Lélekben velük vagyok. Én nem mehettem a térdem miatt. De inkább kimélem, minthogy aztán a táborban purcanjon ki. (Ráér majd azután...XD)
Végtére is, ez egy nagyon jó nap volt. A Családom együtt volt, mindenki lelkesen menetelt előre, jókat röhögcséltünk, kaptam egy karkötőt az Anyukámtól, ami kabalává lépett elő. Ma péntek 13 van. Többnyire ilyenkor jósolni szoktam, magamnak, a Csajoknak. De ma nem alszik nálunk senki. Így ezt kihagyom.
Végtére is, megintcsak imádok élni... :)
A Bazilikától lesétáltunk a Mária Valéria hídhoz, és átvánszorogtunk Magyar Földre - mert bárki bármit mondjon, Felvidék sosem volt/lesz Szlovákia, mert Trianon csalás vala... - Párkányba. Személyi igazolványunk felmutatása elég volt az átjutáshoz. A Főtér felé vettük az irányt, amikoris menet közben az egyik oszlopon szembetalálkoztunk egy Bujutsu-s plakáttal (Nána) : ). Aztán betértünk ebédelni, nagyon éhesek voltunk. Anyuék knédlit ettek, Hugival görög salit hasábburgonyával. Nyam. Aztán a közeli ABC-ben (ami egyébiránt CBA) szereztünk sok, sőt, annál is több nápolyit. Tudjátok, a cseh nápolyi az egyik legfinomabb. NYAM! De szerintem hamar ki fogunk fogyni a készleteinkből, még hazafelé a vonaton már elfogyott egy csomag... Aztán sétáltunk még (vagyis, inkább gurultunk, mert az étteremben iszonyat nagy adag kaját tolltak elénk.) Visszamentünk Esztergomba, betértünk még két templomba, de csak az előtérig mentünk be. Az egyik egy kis kápolna volt, ahol egy apáca magányosan imádkozott. Nagy elhívatottság kell ahhoz, hogy valaki apácának álljon. Lemondani mindenről, hogy Istent szolgálják. Nehéz, örökké csatázni a saját vágyainkkal szemben, előtérbe helyezni másokat. De tartom valószínűnek, boldoggá teszi őket, ha egy rászorulónak segíteni tudnak. A másik templom nagyobb volt, és az oltár felett egy rózsaablak volt, amin keresztül épen besütött a délutáni nap. Pont az oltárt világította meg. A templom kihalt volt, de nem üres. Ott is megbújt a Lélek. A padok között, a Szentképekben, az Oltári Szentségben. Rájöttem, hiányzik nekem a templom. Római katolikus vagyok, de nem járok misékre, mert úgy érzem, hogy nem kell egy konkrét hely, ahol Istennel lehet csevegni. Bárhol vagy, meghallgat, csak a Lelkedből beszélj. Ámde mégiscsak hiányzik, egy jó Lelkipásztor, aki nem csak prédikál vasárnaponként, hanem úgyis él, ahogy mondja. Egy hely, ami "tiszta", és egy közösség, ami összetartja, és nem mérgezi kétszínűség. De azt hiszem, ilyen hely nincs. Mert ahol már két lány és egy potenciális udvarlójelölt fiú van, ott beindul az ármánykodás... Na de, térjünk vissza a mai naphoz, ami tökéletes volt, jobb nem is lehetett volna.
Busszal visszamentünk a vasútállomásra, és felszálltunk a vonatra. (meglepő, mi?) Aztán robogtunk haza. Azaz, csak szerettünk volna robogni, de átlag tíz perceket vártunk egy-egy állomáson. Apu már nagyon türelmetlen volt, de megértem, mert a vonaton nem műkődött a WC... Végül csak beértünk vissza a Nyugatiba, és senkit sem ért csőtöréses baleset. Oh, és egyből megéreztük, hogy már Pesten vagyunk. A zebrán majdnem elütik az embert (Esztergomban és Párkányban nem, ott szinte hülyének néznek, hogy miért állsz meg a zebránál, ha Neked van elsőbbséged) és a combino büdös volt. FÚÚÚÚÚÚÚJ de nagyon....áááááááááá. Még most is rosszul vagyok, ha eszembe jut. Rengeteg ember, összezsúfolódva egy kis helyen. Légkondi nuku, nyítható ablak is csak alig akad. Hogyha ez a modern, és csendes járat, akkor én határozottan követelem vissza a zörgő, ámbár jól szellőző sárga tragacsokat.
Este összepakoltam a hétvégi zalakomári -bujutsus- összeröffenésre, közben MSNeztem :), Peti is felugrott, már rég volt nálunk. A Barátaim közül Grizliék most futják az éjszakait. Lélekben velük vagyok. Én nem mehettem a térdem miatt. De inkább kimélem, minthogy aztán a táborban purcanjon ki. (Ráér majd azután...XD)
Végtére is, ez egy nagyon jó nap volt. A Családom együtt volt, mindenki lelkesen menetelt előre, jókat röhögcséltünk, kaptam egy karkötőt az Anyukámtól, ami kabalává lépett elő. Ma péntek 13 van. Többnyire ilyenkor jósolni szoktam, magamnak, a Csajoknak. De ma nem alszik nálunk senki. Így ezt kihagyom.
Végtére is, megintcsak imádok élni... :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése