Hosszú-hosszú napok

Hetek óta úgy érzem, csak álmodom. Mélyen, és felébreszthetetlenül. Megmenthetetlen Csipkerózsikaként várom a Hőst, aki kézen fog, és kivezet a valóságból. Napok, melyek lassan egymásba kúsznak. Hajnalok, melyeknek tükör kékje a szoba parkettáján törik ezer darabra. Nappalok, melyeket messze töltök az Odútól és csak este esek be az óvó falak közé. Napközben Úton. Valahol elveszve, de közben megtalálva egy távoli világban. Valóság. Illúzió. Szavak, melyek sok társukkal értelműket vesztették. Kihaltak a színek, vagy a szemem szokott el attól, hogy lássak.

Hegedű hangja szól a távolból, talán Norvégiából szaladnak ide a dallamok, hogy aztán Lelkemre rátelepedjenek, szorongatva emlékeztessék; érzéseket keltsenek életre.

És közben mégis nyugodt vagyok. Béke vesz körül. Olyan fajta Nyugalom, ami akkor tölti ki az ember Lelkét, amikor mindent elvégzett, amit akart és már nyugodtan megpihenhet.

Egyébként meg, jól érzem magam, úgy, ahogy vannak a dolgok körülöttem. Lehetne jobb is, de lehetne rosszabb is. De valahogy úgy érzem, az utolsó Igazi Nyár áll előttem. Mindemellett új célokért harcolok a magam módján. Új távlatok nyíltak meg előttem és rácsodálkoztam a Fejlődés és az Örök Mozgás hatalmára. Messze magason járok már, nincs visszatérés. Nem akarok senkit megmenteni, utat mutatni mások előtt, Fény lenni az Éjszakában. Mégis néha ezt kell tennem. Menni előre akkor is, ha mások már feladták. Ha mások már azzal vagdalóznak: lehetetlen. Mert menni kell. Nem lehet elbukni, egyszerűen képtelenség. Ha az ember igazán akar valamit, akkor képes megtenni. A sikertelenségre meg találhatunk kifogásokat, amivel megnyugtatjuk lelkiismeretünket. De nincs kifogás, csak az ember, aki mögötte megbújik. Nehéz úgy igazán, tisztán élni. A szabad akaratok kereszttűzében égve.

És persze peregnek a percek az óra számlapján. Folyton körbe, megunhatatlanul. Hol erre várok, hol arra. Ha pedig pont a várakozásom tárgyát élem meg, félve várom azt a pillanatot, amikor véget ér. Mert egyszer lemegy a nap, miután a Föld újra, meg újra átfordul tengelyén.

Az utolsó Igazi Nyár. Ég Veled. Már most gyászolom röpke Életed. Nem keresem a válaszokat, sem Tebenned, a meleg nyári éjszakákon a csillagos ég határtalan és felmérhetetlen Végtelenségét bámulva. Sem máshol. Mert már akkor választ kaptam rájuk, amikor még fel sem tettem...

A mai bejegyzést Natalia Pierandrei képei tették színesebbé.