Egy hajókirándulás koronázta meg a napsütéses délutánt. Oslo úgy látszik elhatározta, elkápráztat minket őszi napfényével. Szinte minden nap érinti sugaraival Központi Csillagunk a kikötő vizét. Csillogva köszön vissza a Tenger a Napnak. A hajó pedig lágyan szelte végig a hullámokat. Elhaladtunk a szigetek között. Néhol faházak várják a parton a dagály-apály örök játékát, a kisebb jég csiholta szirtek pedig a Sirályok otthona. Itt aztán tényleg lehet gyakorolni a repülést, az áramlatok magasra emelik fel a madarat, amint kitárja szárnyait és félelmek nélkül száll magasan. Talán ott van köztük Jonathan is, de már mint Tanító, és társainak mutatja meg, miként lehet elérni a Teljességet.
Amikor hazaértünk egy újabb kellemesen eltelt nap után, a szobánkban lepakoltam a táskám, majd a biliárd szobába mentem, ami az egyik legnagyobb helység itt, karosszékek, kisebb kanapék sorakoznak káoszban. Ahogy belépsz az ajtón, balra áll a biliárd asztal, jobbra pedig az említett bútorok, köztük megbújva egy-egy kisebb asztalok. Az ablakokat nem mérték szűken, mikor az épület a tervrajzról valóságossá vált. Innen ellátni az öbölig – bár nem olyan teljes a látkép, mint a Holemkollen-től, ami a tengerszint felett tornyosul cirka 200 méterrel. Erről később. Most inkább arról, hogy a biliárd szobában az egyik fotelt az ablakhoz húztam. A hegyek tetejét simogatta a Nap, amikor szembe vele leültem, és megfáradt szemeim az előttem elterülő tájon legelésztek. Már a hajókiránduláson a hideg víz látványa Lélekcsemege volt számomra. Szemtanúja lehettem a Világ nyughatatlanul örök Körforgásának. Most már a Hold ragyog fenn magasan, noha alakja éjszakáról éjszakára kisebb lesz. Amikor múlt hét hétfőn a repülőn ültem útban Bécs felé, amikor kinéztem a repülőn jobbra ott fehérlett a Hold kerekded orcája. Szomorú kifejezés üli meg mindig az arcát. Már régebben is említettem, engem arra emlékeztet, mintha fájdalmas siralmak távoznának Lelkéből, mind azért, ami Szeretett Társának felszínén zajlik. Talán a Hold aggódik értünk, s látja vesztünket… De mindennek tehetetlen szemtanúja. Így inkább hónapról hónapra eltűnik, de minduntalan újra visszatér, reménykedve a Változásban…
Az Időtlenségnek pedig itt egyszer csak vége lesz. Bár hogyan is lehetne vége bárminek is, aminek pont, hogy nincs sem eleje sem pedig befejezése? Az álmodás lehet ehhez az október 13-a óta tartó érzelmi világomnak a „hétköznapi” megfelelője. Földtől elrugaszkodott világ ez. Más világ ez. Messze az Otthonomtól, az általam oly’ nagyon megszeretett Északon. És mennék még Északabbra. Meglátni az Aurora Boralis-t. Egyszer találkozni fogok az Északi Fénnyel.
Ablak a múltra*. Néha olyan kusza tud lenni minden érzés és gondolat a Világról, az Életről, a Lelkekről. Néha pedig minden tisztán rajzolódik ki az ember szeme előtt. Mint amikor Lucy látja Aslan-t, de senki más nem hisz neki. És így ő is elkezd kételkedni abban, vajon tényleg látta, vagy csak azt szerette volna, hogy lássa, mert úgy vágyik már a Társaságára, az Érintésére, vagy csak a „puszta” jelenlétére.
23:23. Különleges időpontja egy napnak. Ma pedig ez lesz bejegyzésemnek vége.
*
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése