Egy elfeledett novella...

- Ha nem lennél vak az indulataidtól és egy percre leülnél, akkor meghallgathatnád az igazságot…

- Igazságot? – fortyant fel Dani, de a lány elszánt tekintete láttán leült a székre, s fejével intett Máriának is. A lány fújtatott, könnyeivel küzdött, az ájulás környékezte. Mindig is tudta, hogy egyszer eljön ez a pillanat, amikor szemtől szembe el kell mondania a titkot, amit lelkének távoli sarkába száműzött, ahol alantasan megbújt, a legalkalmatlanabb pillanatot várva a felszínre töréshez. A titok Mária életét sötéten vonta be, akkor is, ha csak egy szürke dolgos hétköznap előtt állt, vagy ha a legragyogóbb péntek délután elé nézett. Mindent behálózott, a vérében keringett, mint egy betokózódottt vírus, ami a kedvező feltételeket várta a fertőzésre.

Ma délután a titok testet öltött, találkozott Danival az utcán és gondoskodott arról, hogy ne legyen többé titok.

Ugyanis a titkokról köztudott, nem szeretnek titokban maradni. Még ha csak ketten tudnak róla, azon igyekszik, minél többen tudják meg. Mert a titok neve ellenére utál titok lenni. Ha senki sem tudna róla, elveszne a homályban, az emlékek feledésében. A titok ugyanis szeret a fényben élni.

Mária továbbra is Dani szemeibe fúrta a sajátját. A fiú mérgének helyét másfajta vegyesen vibráló érzelmek vették át nyomasztva közérzetét. Mária néhány néma végtelennek tűnő másodperc után kezdett beszélni, s ahogy a szóáradat megindult belőle, úgy jelent meg az első könnycsepp is.

- Amit most hallani fogsz, a legnehezebben meghozott döntésem következménye. Ne gondold azt, hogy önzően cselekedtem, akkor úgy gondoltam, a baba érdekében teszem, amit…

- Egy abortusz miként lehet egy gyermek érdeke? – csattant fel Dani, idegesen állt fel, s közben a szék is felborult. Lucy, a lusta perzsa macska – aki eddig békésen, félig behunyt szemekkel követte az eseményeket az ablakpárkányról – eszét vesztve, körmeit a parkettán végigkoptatva menekült be a legbelső szobába. Mária is ösztönösen hátrahőkölt, kis híján maga is felbukott egy hanyagul földön felejtett cipőben. Fényéveknek ható percek ólomsúlya nehezedett Mária vállaira. De már belekezdett, nem hagyhatja abba. Bármennyire nehéz, bármennyire fájó átélni az emlékeket újra, ha Danival akarja leélni az életét, akkor ezt az oldalát is meg kell mutatnia. Nincs több álarc.

- Ülj le, és hallgass most már végig! – Mária hangja remegett. Dani habozott néhány pillanatig, majd felállította a felborult széket és újra leült a konyhaasztal mellé. Mária szemeit már könnyfátyol vonta be, de igyekezett erőt venni magán és visszafogni a készülődő sírást. – 19 éves voltam és nagyon szerelmes. Mindent neki adtam, vele álmodtam egy világot. Most már tudom, légvárakat építettem. A viharfelhők meg egyre csak tornyosultak felettünk, de én hittem, mögöttük az ég változatlanul kék.

Szakított velem. A biztonság és a nyugalom, amit nála kerestem néhány mondatával semmivé foszlott. Ő több száz kilométer messzire utazott el, lerázta magáról a szeretetem.

Egyedül maradtam, minden, amiben hittem, megingott. Fájt, mérhetetlenül fájt, végtelen nagy űr tátongott bennem. Nem foglalkoztam semmivel, csak a saját fájdalmammal. A külvilág ingerei nem jutottak el hozzám. Közben teltek a hetek, a biológiai körforgásom felborult. Megijedtem. Riadalmam pedig valós alapokon állt.

A terhességi teszt csíkja kékre színeződött. Megállt bennem az élet, miközben egy másik megindult. Pánikba estem, és hoztam egy döntést.

Egy döntést, amit azóta már milliószor megbántam. De akkor, akkor egyedül voltam, senki sem állt mellettem. Féltem, rettegtem.

- És az eszedbe sem jutott, hogy elmond neki? – vetette közbe Dani.

- Nem, mert nem akartam, hogy azt higgye, a babával akarom magamhoz láncolni. Így elmentem az orvosomhoz, vázoltam neki a helyzetem. Nem próbált meggyőzni, hagyta, hogy én döntsek. A védőnő már rámenősen próbálta megértetni velem, hogy mi a döntésem súlya. De nem hallottam meg, amit mondott, csak magammal voltam elfoglalva.

Egy hét múlva már a kórházi ágyamon feküdtem azután a szörnyű beavatkozás után. Aznap éjjel egyedül szerettem volna lenni a szobában. A hasam sajgott, a Lelkem szintén, úgy éreztem, kitéptek belőlem egy darabot. Az éjszaka folyamán behoztak egy nőt spontán vetéléssel. Csak az én szobámban volt egy szabad ágy, így oda fektették mellém. A férje is ott gubbasztott az ágyánál. Szavak nélkül feküdtek összebújva, egymást nyugtatva. A sokadik vetélése volt már, nem maradtak meg benne a magzatok. Arca elnyúzott volt, szemei reményvesztetten bámultak a semmibe. Én a fal felé fordultam, képtelen voltam ránézni. Tudtam, hogy nekem semmiféle komplikáció nem lépett volna fel. Tudtam azt is, hogy a gyermekem egészséges lett volna. Lett volna… Fájóan téptek a szavak. Már aznap este lényem egészében éreztem, mit tettem. Saját nyomorom áldozata lett a magzatom. – Mária beszéde lassan elhalkult. Lesütötte a szemét az asztalra, a terítő vidám mintáit nézte mereven. Kisvártatva folytatta csak. – Most, hogy mindezt megtudtad, rajtad áll a döntés. Az ajtó nyitva áll. Mehetsz, vagy ha el tudsz fogadni így, maradhatsz.

/Novella a Képzelt Író tollából VIII./

Novella a Képzelt Író tollából VII.

Utazás
Bármilyen megegyezés a valósággal pusztán a véletlen műve.
Szabadjára engedett Képzelet.

A két narancsszínű c-vitamin pezsgőtabletta bugyborékolva olvad meg a langyos vízben. Nézem, ahogy elmerülnek a pohár fenekére, majd mikor fajsúlyuk kisebb lesz, mint a vízé, a felszínre emelkednek és ott folytatják pezsgésüket, végül pedig teljesen átadják magukat a víznek. Kész. Ajkaimhoz emelem a nedűt, lágyan csorog végig meggyötört torkomon. Ezzel mára vége, minden lehetséges fegyvert bejuttattam a Szervezetembe. Egy újabb csata előhírnöke gyanánt köhögőroham fut végig testemen, félek, a tüdőm lassan már nem bírja tovább a terhelést. Noha kamilla gőze felett inhaláltam. Éreztem, ahogy a tüdőmbe tódul a meleg és vele együtt a gyógyerejű növény jótékony hatása, hogy aztán a véráramomba jutva eljusson minden porcikámba. Bizsereg tőle az ujjam hegye is.

Befekszem az ágyamba, négy takaró oltalmat adó melege igyekszik átsegíteni a hideglelésen. Hogyan is képzeljem el a Szervezetem elfoglalásáért küzdő parányi lényeket? Úgy, mint a reklámfilmekben? Narancsszínű paca, vagy kék trutyi? Egyik lehetőség sem tetszik.

Kezdődik egy újabb lázálmokkal terhes éjszaka. Vacogok a paplan alatt, nincs, mi megálljt parancsolna zabolátlan izmaimnak. Zsibong a fejem, szűnni nem akaró éles hangok süvítenek keresztül a két fülem között. És valaki kapcsolja ki a légkondi zúgását, de azt sem bánnám, ha a repülő rotorját állítanák le... Kezdek átcsusszanni a valóságból a képzeletbe. Talán lázrózsák nyílnak az orcámon... Nincs kertész, aki gondozná őket.

A végtagjaim bénultak, nem tudok mozogni, tehetetlen kupac vagyok az ágyon. Egyre elviselhetetlenebbül gyötör, az apró minilények nem akarnak távozni, otthonul választották az orrom, a torkom, a tüdőm... kínok között reszketek, fáj minden levegővétel. Több fronton zajlik a csata, küzdök, nem adom fel, hiszen mindent megtettem a győzelem érdekében. Mindent?

Ekkor hasít belém a felismerés. Elfelejtettem ma úgy igazán enni. A táplálékfelvétel ma nem volt programon, csak egy kis babapiskóta gurult le torkomon. Ezért vagyok gyenge... Pedig a fasírtok a konyhaasztalon minduntalan kedvesen hívtak, gyere, egyél meg minket, ezért vagyunk.

Kúszik előre az éjszaka, masszívan betölti a szoba légkörét, nyomasztóan telepszik rám. Valahol mélyen kiabálok, "elég volt, nem bírom, feladom", a fejfájás elviselhetetlenül meggátolja a józan gondolkodást. Őrület, gondolom magamban. A fájdalom eléri a küszöböt, amin túl már nincs különbség két gyötrő kín között.

És ekkor csend.

Hirtelen az ágyam végében találom magam és onnan figyelem tovább az eseményeket. Különös érzés, hiszen a testem továbbra is ott fekszik, ahol az előbb hagytam. Látom, ahogyan vörösre fújt orromon keresztül beáramlik a levegő, ki, be, ki... így váltakozik a két periódusa a légzésnek. Látom, de hogyan, hiszen sötét van? - kapcsolok hirtelen, de az ágyamra fény vetül. Rájövök, az én fényem az. Megörülök, hiszen hirtelen megízlelem a szabadságot. Napok óta beteg testem börtönébe élek, mint a hercegkisasszony, akit bezártak egy magas elefántcsonttoronyba és messzire dobták a kulcsot, a gyógyulás zálogát.

Miközben öröm járja át Lelkem, megjelenik a fekete macskám. Cseppet sem finoman felugrik az ágyamra, a lábamon landol. Rám mered tekintete, én pedig megijedek, mi van, ha szegény értelmileg visszamaradt kis csúfságom úgy megrémül tőlem, hogy megint több napra eltűnik az ágy alá ott rettegve az ismeretlentől. Szemei áthatóan végigpásztáznak, sárga aranyban úszó fekete mandulavágás figyel. Aztán úgy találja, nem vagyok ijesztő, így dagasztásba fog, dorombol. Élesebben hallom, ahogy dorombol, de közben felsejlik valami nyugtató ének.

Kisvártatva a vörös macska is puha léptekkel bejön a szobába. Ahogy meglát, oldal irányú test tartásba vágja magát, szőrét az égnek borzolja és figyel. Azt hittem, Neked több eszed van! Szalad át az agyamon, mire a cica békét köt velem miután felméri, nem vagyok veszélyes, szintén felugrik az ágyamra. A párnámon a fejemnél helyezi magát kényelembe. Szintén dorombolni kezd és szintén hallom a távolban felcsendülő éneket.

Aztán a meggyötört testem mágnesként vonzani kezd vissza. Nem akarok még menni, olyan jó újra élvezni a szabadságot. Most értékelem csak igazán, milyen jó dolog egészségesnek lenni. De a vonzás győz felettem, újra rabságban találom magam.

Próbálok aludni, ám minduntalan zakatolnak a gondolataim. Közben egy tóparton találom magam. Kísértetiesen hasonlít ahhoz a helyhez, amit egy esti thriller szerű filmsorozat egyik epizódjában láttam. A tó vize befagyott. Itt nagyon sötét van és hideg. Egyetlen út a tavon keresztül vezet. Mögöttem sustorgás és léptek zaja töri meg a csendet és az erdő árnyékát. Köd gomolyog ki, körbetáncol, ahogy ott állok tétován. El kell indulnom, nem várhatok tovább. Rálépek a jégre csupasz lábammal, egy zoknit azért felvehettem volna! Félek, ahogy egyre előrébb csúszok, mi van, ha nem elég vastag a jég? Közben lelki szemeim előtt elképzelem, ahogy beszakad alattam a dermedt víz és kétségbeesetten próbálok feltőrni alóla. Megrémít ez a gondolat, igyekszem elhesegetni magamtól. Közben az erdő egyre hangosabban suttog, árnyak szaladnak végig a parton, de a jégre nem jöhetnek ki. Kellett nekem az esti filmet megnézni! Félek, de egyik lábamat a másik után rakom. A túloldal biztonsásogos. Már talán a tó felénél tartok, amikor hirtelen felemelkedem és lebegni kezdek. Így teszem meg a maradék utat. A bátorság repít tovább. A parton egy fehér mozgó folt vár, de mivel sem kontaklencse sem szemüveg nincs nálam, nem látom tisztán. Álljunk csak meg, ez az én álmom, képes vagyok javítani a szememen. Mire kinyítom a szemem, jól fogok látni! mormogom magam előtt. És így is történik, amikor újra feltekíntek, tisztán látom, hogy ki vár a parton.

Az én drága páncélos medvém, teljes életnagyságban. Igaz, páncélját most levetette, fehér bundája ragyog a hó visszaverődő fényében. Kilebegek hozzá, biztonságban vagyok, a hangja megnyugtat. Int, hogy szálljak fel a hátára. Gyengén kapaszkodok a puha bundába. Iorek rohanni kezd az örök hó birodalmában. Szorosan odabújok hozzá, melegsége óvón körbevesz. Rohanunk előre, mindig csak Észak felé...

Aztán reggel felébredek csatakosan a láztól. Minden csak álom volt...

Novella a Képzelt Író tollából VI.

És a Szeptember újra a maga pompájában ragyogott. A levelek őszi kosztümbe öltöztek, a kora délutáni Nap lágyan simogatta őket.

A telephelyen minden békés volt. Vasárnap révén ünnepi csend telepedett a kamionok közé. Kálmán köztük rótta megszokott útját.

Minden hetedik napján a hétnek Húga Családjának körében ebédel. Utána egy órás beszélgetés a gyerekekkel és a sógorral, majd ahogy a hatvanadik perc is betölti a kört, Kálmán illedelmesen elköszön, s magára hagyja Testvére öt gyermekét és az egykori szülői házat. Útnak indul, az álmos tatabányai forgalom a nullával egyenlő. Kálmán általában hazamegy és olvas. De ma a családi vállalkozás, a fuvarozásé a nap.

Ideje van az emlékezésnek.

Évtizedekben mérhető az a változás, ami Dédnagyapja első megvásárolt lovaskocsija óta eltelt. Azóta a szállítmányozásra alkalmas járművek száma szépen gyarapodott, modernizálódott.

És Kálmán ennek a flottának az ura.

Mindig is igyekezett megérteni az utazások során eltelt idő fogalmát. A képlet egyszerű, fizikából tanulta negyven évvel ezelőtt, a sebesség ismeretében kiszámíthatja a megtett úton eltelt időt.

Idő, idő, idő. Mi a csuda vagy, Te, Idő...

Kálmán sétája közepén megállt, figyelmét egy fekete-fehér foltos macska, Folti kötötte le. Méretes kandúr, a telephely "réme", a környék ura. A kellemes napsütésben bunda karbantartást végzett. Kálmán ajkait ötvenhat év sóhajtása hagyta el.
Folti számára nem létezik idő, csak az itt és most. Él, mint macska; nem vágyik másra, öntudatlanul járja a kiteljesedés útját. Kálmán számára ugyanezt jelenti a logisztika. Az ő életét ez tölti ki.

Folytatta a sétáját a kamionok és árnyékuk között. A kék vaskapuhoz érve még hátrafordult. Közben a Nap vörösre festette az ég alját, noha még az előbb aranysárga sugaraival simogatta a teherautók ponyva borítását. Egy szemvillanás alatt évek teltek el. Szemei előtt lepergett agglegény élete. Szívéhez kapott, majd a földön terült el. Az alkonyati idő beborította haldokló testét.

Egy utolsó lehelet, s a retináján a büszkeségének képeivel búcsúzott el a világtól. Az Idő megszűnt létezni.

A Képzelt Író újra alkot - csak saját felelősségre, nem vidám történet

Jonathan, a CERN labor elismert nemzetközi hírű fizikusa nehéz léptekkel közelített lakásuk bejárata felé. Közben a szürkület lassan végigkúszott a szomszédokkal közös kerten, a hortenzia bokrokat szél rázta finoman. Jonathan elfordította a kulcsot a zárban, majd az ajtó nyikorogva kinyílt. Belépett a félhomályba, a vörös main coon cica elérohant, nekihízelgett lábának, majd visszanyargalt a szobába. Egyensen gazdája ágyába.
- Jonathan, Te vagy az? - szólt ki egy álmos hang onnan, ahol a macska is eltűnt.
- Igen, Nyulam - a férfi levette cipőjét, helyére tette majd kezet mosott. - Egy pillanat és megyek - bekapcsolta a TV-t, az össze csatorna ugyanazzal az egy hírrel volt elfoglalva, már amelyik még sugározni tudott adást. Inkább kikapcsolta a készüléket és bement a feleségéhez, aki az ágyon feküdt, párnákkal körbebástyázva, lábait felporcolva.
- Csak egy kicsit lepihentem, ma nagyon aktív volt - mondta, s közben végigsimított gömbölyded pocakján. Férje puszival köszöntötte a pocaklakót és nejét, majd leheveredett az asszony mellé. Kezét a nő hasán pihentette, a magzat pedig meg akarta fogni apja kezét, de minduntalan valamibe nekiütközött, s úgy festett, mint aki ki akar törni az oltalmat adó anyai hasból.
- Nagyon virgonc ma - jegyezte meg Jonathan, ám rögvest elszorult a szíve, ahogy belegondolt a mögötte álló nap eseményeibe. Közös gyermekük továbbra is próbálta a kezét megérínteni. Mély lélegzetet vett, majd élete legnehezebb előadásába kezdett.
- Ma megtörtént az ütköztetés, amíg én a fővárosban voltam.
- Szép dolog, h kihagytak belőle... -jegyezte meg Emma, majd együttérzősen megfogta kedvese kezét, gondolván ez az, ami feltűnően nyomasztja férjurát. Hiszen mióta belépett a szobába, az a leírhatatlan arckifejezés üli meg az arcát, ami csak akkor jelenik meg a ráncok rendeződésében, amikor valami roppant fájdalmas dolog áll mögötte. Nyilván férfiú büszkeségét sértette az, hogy kihagyták ebből az eseményből.
- Nem hagytak ki... Pont ez a baj - folytatta lassan és alaposan megrágva minden szót. Közben a Macska felugrott melléjük, Emma hasához helyezkedett és vadul dorombolni kezdett. A Magzat most a macska felé fordult és a lábával rugdalta tovább édesanyja pocakját.
- Olyan örökmozgó, mint Te! - folytatta Emma - De már nagyon szeretném a karjaimban tartani. - Jonathan szemében egy könnycsepp jelent meg, majd gördült le csendesen.
- Emma, erősnek kell lenned - nagyot nyelt, a hangja elcsuklott - Nem lesz holnap. Sem holnapután.
- Ezt hogy érted? - emelkedett fel Emma a fekvőhelyzetből, s teljes testével fordult szembe férjével, a Macska sértődötten ugrott le, s a Magzat is abbahagyta a játékot odabent. Emma nehezen mozgott már, hiszen pár nap vagy csupán óra volt hátra gyermeke napvilága jöttéig.
- Úgy, hogy... hogy a legrosszabb, amitől tartottunk... Bekövetkezett. Véletlen balesett. Senki nem számított rá, elképzelésünk sem volt ekkora energiák felszabadulásáról. S most, amikor már mindent tudunk, nem adhatjuk soha senkinek tovább.
- És.. ez... azt jelenti, hogy...?
- Azt. Nem lesz több következő pillanat. Ki tudja, meddig létezik az itt és most. A Föld halálra lett ítélve, és én az ítészek között voltam a tudomány nevében - hát ez az, ami bántotta Jonathant. Emma átöltelte őt, már amennyire tudta.
- Hát akkor, most arra fogunk várni, h... meghaljunk?
- Nem tudom, mikor és hogyan fog bekövetkezni. A balesetben minden semmivé foszlott. Egyszercsak ide is elér hatása...
- Éhes vagy? - váltott témát Emma.
- Hogy mondod?
- Éhes vagy? - ismételte meg.
- Nem igazán.
- Nem vacsorázunk? Gyorsan főzök valamit, vagy, van még arra idő?
- Enni?
- Nem, főzni.
- Nem tudom.
- Tudod, ha már meg kell halnunk, vagy semmivé kell foszlanunk, vagy bármi, akkor adjuk meg a módját - Jonathan kézfejen csókolta kedvesét, még most is képes hétköznapi, emberi dolgokkal foglalkozni.
- Jó, de csak egy feltétellel főzhetsz...
- Mégpedig?
- Én mosogatok...
- Rendben, úgyis Rád hagytam volna... - Emma kiment a konyhába, Jonathan percekkel később követte őt. Felesége teljes odaadással vetette bele magát a főzésbe. Egy óra sem telt bele, de kedvenc közös étkük az asztalon gőzölgött. Gyertyafény világított a szobában, a Macska is ünnepi lakomát kapott. Halk zongora szólt a szomszédból, valaki a Holdfény szonátát játszotta. A Baba békésen nyugodt édesanyja pocakjában.

Így múlt el Jonathan és Emma élete. Nem tudták mikor, nem érezték azt sem, hogyan. A Föld semmivé vált, eltűnt egy fekete lyukban. Az Élet, ami oly' értékes volt és páratlan a maga nemében az Univerzumban, már egy emlék sem volt. A Csoda, ami évszázadokon át tartott minden nyom nélkül tűnt el. Ám valahol, egy távoli szegmensében a világűrnek, egy kis sejt fejlődésnek indult egy víz alapú bolygón, amely semmiből jött elő, s csatlakozott egy másik Naprendszerhez, harmadik bolygó gyanánt... Csillagok figyelték útját az új jövevénynek.

Novella a Képzelt Író tollából II.

Ragyogóan sütött a Nap, sugaraival lágyan pásztázta végig a tájat. A vonat sínek mentén tág mező terült el, Tatabánya határvidéke, itt indul az út fel a hegyre a turul madár szobrához. Vasárnap délután révén György kutyáját sétáltatta, mint ahogy általában így szokta tenni, minden hetedik napján a hétnek. Ez az ő meditációja, amikor egyedül bóklászik, a kutya - aki a Lujzi névre hallgat és a spánielek bohém képviselője - ráérősen szimatolja körbe a tizenkét éve ismerős tájat. Időnként hátranéz, György ott megy mögötte, a szürke póráz keresztbe átvetve vállán. Lujzi biztonságban érzi magát, az ő világában minden a legnagyobb rendben, minden a maga megszokott helyén. A panel lakás a hetedik emeleten, a két és fél szoba, melyek közül az egyik most üresen áll, hiszen a gazdi lánya, aki ott lakott már nem alszik benne, ugyan időnként feltűnik, idegen illatokat hoz magán, de sosem marad addig, amikor a Hold már magasra úszna fel az égen. De valahogy ez is rendjén van Lujzi világában. Nem izgatja magát azon, hova tűnt Meli, miután magára öltötte azt a fehér ruht -aminek az alját Lujzi fiatalkorában bizonyára alaposan megrágcsálta volna, de akkor már csak egy gyors szag minta levételére tellett. Lujzi tulajdonképpen már nem rágcsál meg semmit. Lujzi megint hátranézett, György sötétzöld elnyűtt mackó nadrágban és rikító sárga, fura alakzatokkal telerajzolt pólóban békésen elmerülve gondolatai mélyén, megszokásból emelte egyik lábát a másik után. Nyugdíjas révén az idő volt az, amiből számára a legtöbb adatott, de valahogy mégis rohanva teltek egymást fénysebeséggel követve a napok. Amint lehetősége nyílt, elmélkedni kezdett a léten, de leírni sosem tudta azt, amit egy-egy ilyen belső út alkalmával megfejteni vélt. Ő értette, de betűkbe önteni már nem tudta.

György elvált férfi volt, de anyagi okok miatt nem költöztek szét (volt) feleségével, továbbra is egy fedél alatt éltek, két idegen, akiknek soha semmi közük nem volt egymáshoz. Házasságuk elején nagy Szerelem volt, tombolt bennük a szenvedély, mely idővel Szeretetté alakult. Aztán jöttek a küzdelmes évek, egyetlen lányuk boldogsága volt a cél, és ahogy harcoltak, mindezen igyekezet közben eltávolodtak egymástól, s az asszony máshol keresett meghittséget. Elváltak, s György sosem beszélt azokról az időkről.

Miközben a szokásos úton sétált, egy szerelmes pár andalgott el mellette, egymás kezét szorosan, már-már féltően reszketve fogva, mert ha elengednék a világ valósággá válna, de most számukra így, egymásba kapaszkodva nincs lehetetlen, csak vannak ők és a Szerelem, ami maga a szabadság.

Lujzi vakkantott egyet, majd tovább ügetett.

György mai útja is a szokásos vonalon és állomások mellett haladt végig. A panel házaktól jobbra, ki a zöld rétre, ahol családok piknikeznek a kellemes elő nyári időben, majd el a sínek mellé, végig a mezőn, aztán ott az ABC és a kocsma a fordulópont, ahol megint házak emelkednek ki a magasból. Ez a vasárnapi útvonal volt, hétköznap nem sétáltak erre Lujzival, csak rövidebb sétákat tettek. Minden ilyen nap különleges alkalom volt, nem tehette szürkévé, köznapivá. Ám a mai séta még a szokásosnál is különcebb volt. Emberek jöttek-mentek vele szembe, kizökkentve egy-egy gondolatmenetéből. Noha máskor is találkozott járó kelőkkel, de akkor nemigen tulajdonított annak jelentőséget. De ma, ma valahogy más volt. A mai vasárnap minden egyes mozzanata mesélt, mesélt valamit, amit György igyekezett megérteni, nem fordulhatott mélyen a belsejébe. Ma a találkozásoké volt a terep. A találkozásoké, ha úgy tetszik, ütközéseké, amelyek egyetlen egy töredék másodpercig tartottak, s György ezekből mindig megértett valamit, aztán gyorsan el is felejtette, mielőtt papírra vethette volna.

Az imént a fiatal Szerelmespár ébresztette fel benne a régi érzelmeket és gondolatokat a saját kapcsolatáról, amit sosem tartott kudarcnak, csak éppen nem tartott a megígért öröklétig. De kit is okolhatott volna érte? Talán ő is hibás volt benne...

A következő bokornál jobbra kanyarodott az út, ahogy befordult, kishijján összeütközött egy kocogó, vele egy korú nővel. György ismerte őt, de csak látásból. A nő kétségbeesetten küzdött az öregedés ellen. György maga is nehezen viselte első ráncainak tétova megjelenését, majd szaporodásukat arcának barázdái között. És az ősz hajszálak... Bár mostanra már elfogadta magát, kissé öregnek és pocakosnak. Abban a percben, amikor egy álmos reggelen visszamosolygott saját megöregedett de még mindig fiatalosan kócos tükörképére, a világ megfordult tengelye körül és ő szinte éveket fiatalodott. Lélekben. És most, itt a zöldben sétálva, s a világ rejtelmein merengve a nő után mehetne. A nő után, aki fél saját magától. Megmondhatná neki, ne kínozza tovább magát, ne fesse a haját, ne tettessen botoxot a ráncaiba, ne legyen kor osztályának bohóca. Nem lehet az öregedés útjába állni, inkább haladjon vele, s szeresse magát. De a nő már messze járt, mire György megfordult, s csak nézte távozó alakját. Talán majd legközelebb... Továbbsétált a délutáni napfényben úszva, s közben ahhoz a ponthoz ért, ahol meg szokott fordulni. Lujzi leült a farönk mellé, ami György tulajdona volt. Legalábbis nem hivatalosan, minden vasárnapi séta közepe volt az, amikor kettecskén elültek ott, és figyelték a világot. György elhelyezkedett rajta, s eddig bejárt útját figyelte. Nem csak itt, most, ebben a percben. Hova jutottam, mit értem el? Fognak rám emlékezni?

A közelben felszabadultan mókázó gyermekek hangját hordozta a szél, majd a hangforrás is feltűnt a színen. Labdáznak, vidámak, felszabadultak. Élnek. Önfeledten élvezik a pillanat törékeny varázsát. György a lányára gondolt. Vajon ha meghalok, fog rám emlékezni? Születendő unokájának első ultrahang képe jelent meg lelki szemei előtt. Lesz.

György talán egy órát ült ott, a tuskón, Lujzi a pocakját sütette a napon. Egy gyorsvonat száguldott el a síneken, beleremegett a föld is. Pest felé megy. Utazás. György kizökkent eddigi gondolataiból. Ráérősen felállt, nyujtózkodott egyet, majd Hazafelé indult. Haza, ahol volt felesége a TV előtt ül. Lányának szobája üresen tátong. De van egy kuckója, ahol békén megpihenhet.

György úgy érezte, életének ebben a percében megkapta a válaszokat, amik mindig is ott lebegtek előtte. Az övé. De ahogy megindult visszafele, lassan a megszokás újra átvette helyét élete felett. De ő boldog volt. Ő már megértette.

Novella a Képzelt Író tollából I.

A Szüleim halála után történt. A gyászruhám éppen csak visszaakasztottam a szekrénybe, de a hétköznapi öltözékem színei mit sem különböztek a fekete árnyalataitól. Világos szőke hajamat ében festék takarta be, kék szemem körül a mindennapok túléléséhez nélkülözhetetlen fekete kontúr vonal kúszott körbe. Tizenhat éves múltam, nem találtam a helyem a nagyvilágban, ami egyetlen másodperc alatt változott át hideg téllé az örök nyárból, melyet Édesanyám meleg Szeretete ragyogott be és Édesapám féltő gondoskodás tette biztonságossá.

De ők elhagytak. Egyedül hagytak. Nem vittek magunkkal és én nem mehetek utánuk. Bármennyire is fáj élni, itt kell maradnom, ebben a sivár, gyűlölt helyen.

És mérhetetlen magányomban elindultam egy úton, társakat keresve, akikkel osztozhatok fájdalmamban. Találtam is. Csatlakoztam egy olyan társasághoz, akik a mágia rejtett világába ásták be magukat. Akkor úgy tűnt, a lehető legjobb helyre kerültem, s ezen érzést az illúziók bűbája vonta be. Akkor és ott jól éreztem magam a heti találkozókon, s én újra úgy éreztem tartozom valahova. Ugyan Nagynéném – kire nagykorúvá válásomig életem és vagyonom bízták – nem nézte jó szemmel újdonsült barátaim, de mivel az iskolában nem romlottak eredményeim, igazolatlan óráim sem lettek, így nem szólt bele, csupán elvétve tett néhány elejtett rosszalló megjegyzést, amik mindig messzire kerülték el hallójárataim, így nem tekintettem valódi intelemnek.

Alig telt el egy hónap, amikor kis csapatunk vezetője házibulit rendezett, melyre boldog-boldogtalan hivatalos volt. Marius-ról tudni kell, pénzzel zsebei vastagon kitömve, noha a Lelkében a Szeretettank - amit Szüleinek illene gondozni – többnyire takarékon lángol. Sorstársam láttam benne. Szülei még világra jötte előtt elváltak, igaz Édesanyja igen szép végösszegű havi appanánst sajtolt ki volt férjéből, s a válóperes bíró előzékenységére a választ néhány hónap múlva mindenki megkapta, amikor Marius anyjával kézen fogva mentek vacsorázni, s aki mára a mostohaapa szerepkörében díszeleg.

Nem vágytam mulatni, Lelkemben túl fájóan tátongott még az űr, amit Szüleim hiánya hagyott bennem. De a többiek unszolására én is elmentem az összejövetelre. Amint beléptem a roppant méretű házba - ami a város előkelő negyedének végében tornyosult magányosan – Marius fogadott az ajtóban – a házigazda tetszelgő karakterét öltötte magára, nyájasan mosolygott rám, mint aki tökéletesen a tudatában van annak, a világ is a zsebében lapul, nem csak sok nullás bankjegyek. Mellette egy dekoratív ámde üres tekintetű szőke plasztik cica állt, mesterkélt mosollyal ajkán – ami a botox-tól lehetett olyan feszes – italokat tartott kezében a tálcán. Kínálgattak, nem akartam inni, a temetés óta nem igazán ettem rendesen, most is üres gyomorral érkeztem. Marius viszont nem tűrt ellenkezést, hiszen az ő akarata irányítja a világot, s a kezembe nyomta a zöld színekben játszó italt. Gyorsan legurítottam a torkomon, majd prüszkölve fuldokolni kezdtem, a szesz végigégette nyelőcsövem, szemeim könnybe lábadtak. Marius bekísért a szalonba, amiben egy kisebb panel lakás bőven elférhetett volna, egy nagy szoba és két kisebb, konyha fürdőszoba felosztásban. Bent színes kavalkád kavargott a füstben. Nem találtam a Barátaimat, valahol elvesztek a tömegben. Leültem a kanapéra, úgy éreztem, forog a világ, a lábam alól a talaj meg elvándorol. A fejem zsongott a zenétől, ami beárasztotta a teret, teljesen lehetetlenné téve a beszélgetést. Nem, mintha lett volna bárkivel is lehetőségem pár szót váltani. Ismeretlen emberek szórakoztak körülöttem. Marius jó vendég látóként mászkált a társaság tagjai között, nyomában a szőke ciklon bamba tekintettel. Ez az összejövetel annyira már volt, mint amit én megszoktam. A tea délutánokon – amikor kis csapatunk összeült kedvenc tea házunkban – értekezések zajlottak különböző intellektuális kérdésekről, filozófiai eszményekről, a halálról, ami érthető okokból engem kiemelten érdekelt.

Ültem a kanapén, mellettem az emberek folyamatosan cserélődtek, de nem vágytam e társaság aktív tagjává válni. Csak vártam, hogy elmúljon az őrjítő lüktetés a halántékomon, de a füst, ami orrlyukaimon keresztül szivárgott be folyamatosan, nem engedte kitisztulni a fejem. Ki kell mennem friss levegőt szívni. Ingatag lábakon kiindultam meg a terasz felé, átverekedtem magam a masszán, amit összegabalyodott emberek alkottak. Nem tudnám megmondani, mennyi idő telt el, mire kijutottam a friss levegőre, ami oly’ erősen fejbe vágott, mintha valami sűrűn kavargó matériába léptem volna ki. A gyomrom vad táncba kezdett, lebotorkáltam a kertbe egy bokorhoz, képtelen lettem volna visszamenni oda. Oda b, ahol féktelen tivornyázásba csapott át a hangulat. Nekem nem erre van szükségem. Egy hortenzia bokor mellett könnyítettem gyomrom terhén, bár nemigen akadt benne bármi is, ami igazán kikívánkozott volna. Kicsit arrébb elterültem a fűben, felettem a csillagok reszketve világítottak. Feküdtem a földön, de forgott velem a világ, kétségbeesve kapaszkodtam néhány fűszálban. Becsuktam a szemem, de csak spirálok villództak előttem feketén-fehéren. Aztán úgy éreztem, mintha lebegnék két erős kézben, néhány fű csomót kitéptem a földből, ahogy felemelkedtem, s azt szorongattam tovább. Közben a zaj egyre hangosabb lett, ahogy továbblebegtem a teraszra, majd be a zsúfolt szalonba, aztán fel a lépcsőn, mintha egy ajtóba ütközött volna a fejem, ami aztán nyikorogva bezárul mögöttem, talán még a zár is kattant kettőt. Mintha egy puha ágyban landolt volna földöntúli utazásom a kertből ideáig. De hova is? És mintha a ruháim szép lassan maguktól lemásznának rólam… minden olyan távoli. Talán meghaltam.

Iszonytató fejfájás robbant be az agyamba, mely hirtelen felülésre sarkallt. Az ablakon vastag drapéria lógott, résein betódult a néhány szikrányi napfény. Talán délre járt az idő, talán későbbre, idő érzékem még az éjszaka folyamán hagyott cserben. Pár perc múltán szemeim alkalmazkodtak a látási körülményekhez, amikor oldalra néztem, a hortyogó hangok forrása felé. Ismeretlen férfi szuszogott mellettem, feje felém nézett csukott szemekkel, arcán kielégült vigyor terült el. Nem emlékeztem rá, hogy valaha is láttam volna őt. Vörös haja hosszan kígyózott végig fedetlen mellkasán, viking őseinek arcvonásai barázdálták arcát. Nem bámultam sokáig, mihamarabb távozni akartam, elhagyni az ágyat, melynek lepedőjén véremet hagytam. Elhagyni a szobát, ahol ruháim árván feküdtek a szőnyegen egy kupacban. Elhagyni a házat, ahol mindeni illúzió kegyetlen valósággá változott, melyeket eddig takartak. A elhagyni az Életet, mely’ csak bánatot és fájdalmat hozott. Sietve magamra vettem a ruháim, s mint akit láthatatlan démonok kergetnek, úgy rohantam ki a szobából, le a földszintre. Itt-ott méltóságukat vesztett emberek feküdtek önkívületben. Mariust sehol sem láttam, talán a tegnapi néhány órás szőke barátnője karjaiban aludta éppen ki magát. De nem is akartam vele találkozni. Amint kiléptem a gyűlölt házból, szaladni kezdtem a bringám felé. Gyorsan felültem rá, s eszeveszett tempóban tekerni kezdtem. Kerülő úton mentem haza kert városi házamba, szombat révén Nagynéném a főiskolán tanította a levelezősöket, így vele nem kellett szembesülnöm. Betoltam a cangát a garázsba, majd felrohantam a szobámba, s a kemény parkettára zuhantam. Nem érdekelt, hogy a fejem nagyot koppant és most nagyon fájt. Úgy feküdtem ott, mint akin az Élet minden súlya nehezül. Nehéz volt lélegezni, nehéz volt rábírni a szívem, hogy dobbanjon. Mérhetetlenül fájt a teste, és a Lelkem. Talán pár percig, talán tovább feküdtem a földön, szobám vanília mécsesektől átitatott illata jótékonyan betakart, s volt ott a levegőben még valami, amit Édesanyám hagyott ott. Feltápászkodtam, kimentem a fürdőszobába. A tükörben szembesültem azzal, akit látni sem bírtam. Egy arc, amiben mély karikák ülnek az egykor folyton ragyogó kék szemek körül, amit most vastagon elkenődött fekete trutyi vett körül. S arc, amit fekete haj keretez. Ez így nem én vagyok. Csak valaki, egy torz másolat, aki a gyász elől ebbe a testbe menekült. Ideje van választanom. Meghalok, vagy élek. És én akkor, azon a szombat délelőtt, amikor annyi minden történt a világon egyetlen percbe sűrítve választottam: élni fogok, hogy Szüleim halála ne legyen „felesleges” áldozat az Élet oltárán.