Zenéjét szerezte: (?)

és huss, elszállt...

van ilyen. majd visszajön, ha nem kergetem görcsösen. 

...ratú za monlálatazssiv enellek meken kasc ygav

Bejegyzés egy Képzelt Íróról III.

Az ablakon bebukfencezik a szél, magával sodor durván letépett méregzöld leveleket, leszakadt kisebb gallyakat. Vadul cibálja a felaggatott szélcsengőt, hangja vészjóslóan cseng bele az éjszakába. Bezárom az ablakot, a vihar nem zavartatva magát tombol tovább. Nézem a villámok görbe vonulatát, ahogy a felhők alatt cikáznak érrendszert rajzolva a sötét gombolyagokba. Nézem, ahogy az ablakon végigcsurog a víz, a földetérés következtében szétloccsant égi áldás nedűje. Csak állok ott, és figyelem a kinti életet. Csak állok ott és figyelem a pusztítást. A vad elemi erő féktelenségét. Újabb éjszaka, amit álmatlanság kísért végig. Másnapra beesett szemek, kávé és máris zombiként kikapcsolt tudattal lépek ki az utcára, a többi sorstársam közé. A vihar addigra visszavonulót fúj, de fekete fellegek maradnak az égen, emlékeztetve minden halandót arra, a természet bármikor lecsaphat. A természet az úr. Az ember is csak egy miniatűr hangya a természet talpa alatt, akit bármikor eltaposhat úgy, hogy talán észre sem veszi a műtyűrt a cípője alján. Látom magam előtt, ahogy holnap az egyik lábam a másik után fog előre vinni. A Lelkem messze elkóborolva új tájakon barangol. Megyek előre, a kötelesség rángat az ezüstszálon keresztül. Kötelesség.

De ahogy most állok itt, a becsukott ablak előtt, és a villámok másodpercenkénti fényjátéka újra és újra tükört formál az ablakból, amiben saját képem látom viszont, azon tűnődöm, miért ne mehetnék ki. Amikor süt a Nap, kedvesemmel kiülünk a rét egy olyan szegletébe, ahol nem jár annyi kósza kiránduló Lélek. A kockás pokrócon heverünk, miközben az égi kisérőnk egyenletesen melenget minket. A Föld és a Nap szerelme engem mindig lenyűgöz. Vagy a madaraké az égben a repüléssel. És a sort még hosszan folytathatnám, de mégis a legnagyobb csodának a Lelkek közti tiszta Szerelmet találom.

Ezúttal egy méreteiben minden eddigit felülmúló villám hasít keresztül az égbolton, több másodpercen keresztül lehet látni ágait. Mint egy égi fa, amelynek élete csupán addig tart, míg a mi retinánk képes felfogni. Kedvemre való ez az idő. De nem álldogálhatok itt, az ablakban, egyedül. Gondolataim már így is rendszertelenül ugrálnak egyikről a másikra, úgy, ahogy az esőcseppek pottyannak le meghatározhatatlan sorrendben. Zavaros, kusza sorok lesznek, amiket a következő percben iróasztalomnál vetek le a fehér lapokra. Nem tehetek erről a szokásomról, régimódi vagyok, nem szeretem a monitor villodzó fényébe kiteljesíteni írói törekvéseim. De érzem, van még mit elmondanom ennek a Világnak. És ha majd egyszer véget ér az itteni pályafutásom, bárhova is kerüljek, tudom, nem, nem is tudom, érzem, ott is fogok tudni miről írni. Lélektől Lélekig.

Meggyújtok néhány gyertyát, az áram messzire szaladt a vihar elől, a vezetékek némán futnak a falakban. Leírom az első sort. Aztán a következőt. Majd új bekezdés. Van miről írni. Mindig van. És ennek legfőbb oka az, hogy élek. Élek, az itt és mostban és találkozok. Találkozok Lelkekkel, helyekkel, helyzetekkel és az ezeket átszővő érzelmekkel. És amíg nem felejtek el nyitott szemmel járni, nem lesz gondom az írással. Amíg hagyom, hogy megérintsen a világ, addig nem lesz gondom az írással. Amíg nem zárkozom be, addig nem lesz gondom az írással. Amíg képes vagyok Szeretettel és elfogadással megélni a mindennapjaim, addig nem lesz gondom az írással. Amíg...

A vihar közben alábbhagy, újra kinyítom az ablakot. Friss esőillat tölti be szobámat. Messze Keleten a Hajnal tétova sugarai tőrnek át a felhőhadtesten. Messze valahol még dörög az ég, de már távoli a hangja. Erőtlen. Mára elfogyott a szufla. Belőlem is. Az írást befejezem - A Tükör, Az Új Kezdet - kerül címnek a papír felső sarkában szabadonhagyott foltra. Kicsit összeszaladnak a sorok, a tinta nyomott hagy, de én így érzem Igazinak.

Az utolsó bejegyzés

Valami baj van, Maximillian... A virág nem tér magához... valami baj van...

Az író feleszmélt látomásából, amiben a kétségbeesett lányt látta a cserép mellett. Noha aprócska hajtás indult fejlődésnek kettejük Szeretetéből elültetett magból, a kis virág szára újra elsoványodott, szürke lett. Maximillian csak egy percre szundikált el a kocsiban, amíg lakásától a könyváruházig értek. Ha ő vezetett volna, akkor... De erre nem gondolt, inkább hálát adott az égnek, hogy a kiadó gondoskodott autóról és sofőrről is.

A könyváruház több emeletes épületben árulta a legkülönbözőbb témájú köteteket. Maximillian legújabb könyvét ma itt mutatják be s kerül eztán forgalomba. A legújabb könyv. Maximillian úgy gondolt rá, mint életének egy hosszabb korszakának a lezárására. A magánytól való búcsú. Mert ma itt lesz a lány. Az író kiszállt a kocsiból, a könyváruház hátsó ajtaján ment be, ahol már várták őt. Beleveszett egy színes forgatagba. Mindenki körülötte forgott, de ő mégis távol érezte magát a kavalkádtól. Felkísérték az emeletre, ahol kisebb közönség gyűlt össze a tiszteletére. Régebbi írásainak, könyveinek rajongói. Vajon mivel érdemeltem ki az elismerésük eddig?

Az író leült egy asztal mögé. Jöttek a kérdések sorban, amikre türelmesen válaszolt. De a Lelke máshol járt, csak fizikailag tisztelte meg jelenlétével az egybegyűlteket. A Lelke egyre csak azt az ismerős szempárt kereste. Egyre hevesebben dobogott a szíve, lázasan kutatott a jelenlévők tekíntete között. De nem találta. A lány nem jött el. A lány nem volt ott. Életének fő művének bemutatását a lány elmulasztotta. Hiszen neki írtam...

Elhangzott az utolsó kérdésre is a válasz. A rövidre szabott állófogadáson körberajongták, körbehízelegték őt. Mint egy falka kutya, akik egy szelet húst akarnak kihízelegni gazdájuktól. Maximillian fáradt volt, hosszúra nyúlt az este. És a lány nem jött el. A könyvbemutatóra kiszabott földi idő lejárt, a biztonsági őrök lassan kiterelték a tömeget. Elcsitult a világ. Az író még tétovázott néhány percet, a szemeit dörzsölte. Majd elköszönt a szervezőktől és lement a földszintre.

Emily ott várta. Kezében a könyvének egyik frissen megjelent példányát tartotta. Az író most már azt is értette, miért nem jött be a lány az épületbe.

Odalépett a tolókocsi mellé majd elindultak a tengerpart felé. Szótlanul haladtak végig a sikátoron, ami a sétányra vezetett ki. Ide már elhalladszódott a végtelen kékség szüntelen hullámzásank hangja. Maximillian óvatosan felemelte a lányt a tolókocsiból, s levitte a partra. A homok selymesen meleg volt, ontotta magából a nappal beszívott napfény ízét. Mögöttük a város fényei égtek, előttük a víz morajlott s a Hold kerekded orcája uralta az eget. Szavak nélkül is tökéletes volt a pillanat, amit megéltek. A virág az Északi Fényben újra szirmot bontott.

*

Történt egyszer, h egy lány és egy író találkozott a Képzelet szövevényes világában. A lány a valóságban egy balesett miatt nem tudott járni. Az író élete mesés volt, de mégsem boldog, nem találta a Valamit. Lelkük mégis minden éjjel táncot járt a csillagok ösvényén. Közben mindvégig ott volt a Valami. Egymásban.

Az Északi Fény Virága

Valaha itt egy virág ragyogott. Mutatott egy szolidan díszitett cserépre a lány, melyben száraz virágföld porzott. Sok kósza ismerte, sokan jöttek látogatni, de igazán csak kevesen gondozták. Őket is elsodorta az Életük, a virág egyedül maradt. Mindenkinek tetszettek a színei, a szirmai, a fénye. Sokan fürdőztek benne anélkül, h csak egy csöppnyi Szeretettel viszonozták volna. Meghalt a virág. Elfogyott az ereje.

Maximillian csak állt és nézte az üres cserepet. Az Északi Fény körbevonta őket, ahogy ott lebegtek a látszólag semmiben. A lány feléje nyújtotta a kezét, melyben valamiféle virágmagot tartott. Az író kivette a kezéből a magot és behelyezte a virágcserép közepébe majd elegyengedte a földet körülötte.

Sosincs késő helyrehozni a hibákat. Folytatta a lány. Bár a virág már sosem lesz a régi, talán már a színe sem lesz élettel teli, talán a fénye is megkopik.

Maximillian felébredt. A szerkesztőségben találta magát az asztalra borulva, nem túl kényelmes pózban. Este elnyomhatta az álom a jegyzetek felett görnyedve, miközben azon tipródott, mi lehetne a legtalálóbb címe történetének. Hála a lánnyal folytatott éjszakai beszélgetésnek, mostanra már pontosan tudta. Az Északi Fény virága... Az irodába lassan érkeztek az emberek, ám senki sem foglalkozott vele. Maximillian mégsem érezte levegőnek magát mások figyelmének hiányából adodóan. Éppen ellenkezőleg. Mások voltak jelentéktelenek. Mások, akik élvezik a virág Szeretetét, de eszükbe sem jut adni cserébe, "hiszen a virág dolga a Szeretet". Mindenki csak a maga hasznát lesi. Talán a történetem megváltoztatja az emberek hozzáállását a virágokhoz... Maximillian úgy döntött, tesz egy sétát a tengerparton, ahol mindig igazán szabadnak érezhette magát ébren is, miközben a sirályok röptét kísérte figyelemmel.

A találkozás

Minden éjjel álomba sírtam magam... mondta a lány, s szavait igazolván könnyekkel telt meg a szeme. Az ablakon bekúszó ébredező Nap sugarai körbevonták törékeny alakját, ahogy ott ültek a rozoga kanapén. Maximillian próbálta megfogni a kezét, de minduntalan a fényn után markolt. Hiába, egy álomban nem minden az, aminek látszik, gondolta keserűen. Ugyanakkor úgy vélte, h a lány véletlenül sem a saját világának kitalált szereplője. Neki valóságosnak kell lennie.

Ahogy végiggördültek a könnycseppek az arcomon úgy éreztem, egyre könnyebb leszek. Folytatta a lány, közben szemeivel Maximiliiant fürkészte. Minden egyes könnycsepp Lelkem fájdalma volt. Egy, kettő, három, sok csepp. Elmúlt érzelmek felett érzett gyász. Aztán nem maradt több könny. Végül megkönnyebbültem, üressé váltam, s szinte úgy éreztem, lebegek. Ekkor fedeztem fel azt, képes vagyok kapcsolódni a világokhoz. Világokhoz, amelyek folyton súrolják egymást. Míg alszunk a lehetőségek az átjárásra szinte könnyebb, mint a lakásod egyik helységéből átjutni a másikba. Nyílakkal jelzik, merre menj, melyik utat válaszd. Sokan kószálnak e világok közt, de sokuk pusztán álomnak nevezik, amikor másnap felébrednek, s emlékfoszlányokként megmaradt éjszakai látomásaikra visszagondolnak. A lány lassan beszélt, Maximillian tudta, nincs sok idejük a reggeli ébredésig, mégsem akarta sietetni őt, a lány hangja megnyugtatóan hatott rá. De vannak démonok - lehetne más szót is találni rájuk, m e meghatározás nem klasszikus értelmében kell elképzelni őket. Ezek olyan démonok, akik nem hagynak továbbmenni. Gonoszul suttognak a sötétben és visszarántanak a keserű emlékezés bugyraiba. Maximillian, én félek...

Maximillian felébredt az óra egyenletes csörgésére. Keveset aludt az éjjel, elmacskásodott izmait egyetlen nyújtozkódással próbálta életre kelteni. Leült a gép elé, de a szavak megint csak nem jöttek.

Tökéletesen le tudta írni, ha valakinek zokogott a Lelke, értett a magány megfogalmazásához, tájakat festett le betűkből, de a Szerelem szavakba formálásához fikarcnyit sem érzett. Álmosan bámult ki az ablakon. A reggeli forgalom beindult, szürke emberek igyekeztek szürke életükkel állelkükkel, vagy éppen lelketlenségükkel egyik helyről a másikra. Maximillian azon tünődött, vajon közülök hányan élték már át a Szerelem erejét. Talán nem sokan. Ha így lett volna, talán nem lenne ennyi szürke úr és hölgy az utcákon. Ilyen egyszerű lenne? Csak szeretni és kész?

Bejegyzés egy képzelt íróról II.

Ma ez nagyon nem akar összejönni...

A hajnal hidegen kúszott be a szobába a félig nyitott ablakon. Maximillian álmatlanul forgolódott a rozoga kanapén. Felült, körbenézett a csöppnyi szobában a reggeli derengésben, a hajnal hűvös éríntését érezte magán. Kikászálódott a kanapéról és leült a gép elé, amit este bekapcsolva felejtett. A képernyőbe lustán tért vissza az élet, a word dokumentum office cicája alvást színlelt. Maximillian leütötte az első betűket, amik szavakat, mondatokat alkottak, s amikből bekezdések születtek, párbeszédek, egy történet.

Egy történet a magányról.

Maximilliant világ életében körberajongták a nők. Sikeres volt, gazdag, könyveivel mindent elért, amit csak akart. De a Valami csak nem akarta megmutatni magát. Hajszolta, kereste, néha megtalála, h aztán újra elveszítse. Magányos volt. Elmondhatatlanul az.

És ez ihlette legújabb történetét. Egy történetet egy lányról, aki útra kell, h megtalálja a Szerelmet. Egy lányról, aki volt, mikor hitte, megtalálta, de csak annak egy silány másolatával találkozott. Egy utazás, egy magányos utazás. Maximillian magáról írt. Lelkének azon feléről, akit keresett. Minden csepp erejével igyekezett hinni, ha megírja ezt a történetet, akkor a lány az álmainak világából valósággá válik.

Ekkor az ajtó kinyílt. Maximillian nem vette észre. Túlságosan bele volt mélyedve a szavak gyöngyként való fűzésébe. Halk léptek igyekeztek felé, s csendben megálltak a háta mögött. Két puha kéz takarta el Maximillian szemeit. Hé, nem látok... Maximillian hátrafordult, s ott találta, akit keresett. Csillogóan ragyogó szempár nézett vissza rá. Az író szíve majd kiesett a helyéről, úgy dörömbölt a mellkasában...

Csapzottan, izzadságtól csatakosan tért magához. Az előbbi kép csak egy álom volt. Egy valósághű álom. Maximillian csak ült, némán bámult maga elé a sötétben. A hajnal még messze járt. De tudta, a hajnal eljön, s a lány is vele együtt érkezik majd...

Bejegyzés egy képzelt íróról I.

A monitor sápadt fénye előtt ült, meredten bámult a semmibe. A folyadékkristályos képernyőn az atomok észlelhetetlen sebességgel ütköztek egymásnak, majd tértek másik pályára. De írónk szeme előtt ez rejtve maradt. Lázasan kutatott az emékei között. Éjjel még tisztán látta, mitöbb, megélte a Történetet, s most képtelen szavakba formálni. Álmok, éjszakai jelenések, víziók. Az ő képzelete ébrenléti állapotában nem műkődött. Képtelen volt akkor kószálni határtalan Világában. De amikor leszállt az éj, s álommanó gondosan beszórta a Jóéjt Porral, a másodperc tört része alatt átlépett abba a MásikVilágba.

Gyerekkorában fedezte fel éjszakai utazásai során világteremtő képességét, s névvel is illette az új világokat. Szinte már várta, mikor mehet aludni. Nem is aludni, álmodni. S ezen álmokból születtek a könyvei. Kiírta magából mindazt, amit látott, érzett, megtapasztalt. Ott, abban a különös Másik Világban.

De ma nem ment az írás. Csak ült bambán, nézett mindenfelé, de nem látott. Elveszett a Valami. A Valami, amit sosem tudott megnevezni. Már-már azon töprengett, kiégett. Nincs már több mese egy képzelt világról. A szereplők megjárták saját útjukat, beteljesítették a kiszabott sorsukat. Mindig úgy érezte, amikor egy történetének végére pontot tett, a Valami megváltozott, átalakult, de az is lehet, kicsit meghalt benne. A Valami, ami nem semmi, de nem is minden. A Valami, amit sok ember Lelkében látott felcsillanni, majd eltűnni.

Ma nem ment az írás. A szövegszerkesztő új dokumentuma üresen vibrált. Egyetlen betű sem jutott eszébe, amivel elkezdhette volna az első mondtatot. "Ma nem megy az írás" sóhajtott lemondóan, majd a gépet otthagyva magában zümmögve, elnyúlt a rozoga kanapén. Alig tette le a fejét a kézzel varrott díszpárnára, már álmodott is. Átlépte a Képzelet Kapuját, s már nem aggasztotta, h ma nem ment az írás...