Vörös Posztó

 Semmivel sem vagyok különlegesebb Nálatok. Ugyanolyan képességeim vannak, mint Nektek. Ugyanabban a világban élek, mint Ti. Semmivel sem vagyok különlegesebb. Semmivel. 

 Nem tartom magam beképzeltnek, de úgy érzem, joggal vagyok büszke arra, amit leteszek az asztalra. Azért, mert kemény munka áll mögötte. Attól még, hogy nem panaszkodom (gyakran) nem jelenti azt, hogy nincsenek nehézségeim. Csakhogy, összeszorított fogakkal haladok tovább az úton, amit elképzeltem magamnak, amit szeretnék, vágyaim célja felé.

 És ez a büszkeség az, amit félre lehet értelmezni. Mert büszke vagyok arra, hogy novemberben nem omlottam atomjaimra, amiért megszűnt a munkahelyem, hanem addig mentem, ameddig olyan állást, hivatást találtam, amit imádok és amiben az én-integritásom is jelentősen kifejezésre tud kerülni.

 Büszke vagyok arra, hogy most januárban sikerült a vizsgaidőszakom napi nyolc óra, agyilag leterhelő munka mellett. Büszke vagyok arra, hogy a szakdolgozatom viszonylag pozitív kritikát kapott és nem húztak le belőle oldalakat, további bővítést javasoltak hozzá - amire tudtam, szükség lesz, hiszen nem volt időm alaposabban utánaolvasni a nemzetközi szakirodalomnak. Büszke vagyok arra, hogy nem kellett mást megkérnem, hogy írjon meg helyettem beadandót, mert mindent sikerült egyedül is, saját erőből megoldanom. Igaz, szép januári hétvégéket kellett ezért beáldoznom. De aztán megjutalmaztam magam egy sétával egy kedves Baráttal a Kopaszi- gáton.

 Büszke vagyok arra, hogy KD-val ott tartunk, ahol. Emögött is rengeteg munka van, hogy a kapcsolatunk olyan most, amiben mindketten jól érezzük magunkat. De folyamatosan dolgozunk azon, hogy egymás méltó Társai lehessünk. Kemény, néha fárasztó és ősszel komoly gondjaink voltak. De leküzdöttük. Mert belefektettünk energiát, nem pedig elmenekültünk. Pedig számtalanszor lett volna rá oka a másiknak, hogy kilépjen. De túléltük, és most erősebbek vagyunk, mint bármikor.

 Büszke vagyok a Családomra, hogy talpon marad ebben a változó, nehéz világban.

 Büszke vagyok a Barátaimra. Mert akik igazán ismernek, tudják, hogy mit rejt a felszín és a kemény, néha túl szúrós máz mögött valami más is lapul.

 Büszke vagyok. Nem beképzelt. De a kettőt külső, felszínes szemlélő könnyen összetévesztheti.

 És igen, sokat változtam az elmúlt hónapokban. De én inkább úgy fogalmaznék: felnőttem. Most már végleg. Én már nem tudok visszatérni Sohaországba. Ám ezt én választottam és nagyon élvezem. Reggel felkelni és munkába indulni, ahol a kollégák úgy gondolnak rám, mint megbízható munkaerő. Szeretem a hétköznapokat, amikor este hazaérek, Szuszi önzetlen szeretettel fogad, játékra invitál, hogy foglalkozzak vele (ősz szőrszálak jelentek meg a feje búbján :(. 

 És mi, magunk vagyunk a cselekedeteink mozgatói. Nehéz természetem van, én ezt tudom, sokan szenvedtek már tőle. De ez nem jelenti azt, hogy nem mennék tűzbe azokért, akiket szeretek. Rögvest, gondolkodás nélkül.

 Ha valaki eldob, szíve joga. Én akkor is maradok alássan Nolasyn Krónikása.

A családsegítés margójára

 Időnként szeretném letagadni, hogy bármi közöm is lenne a szociális szakmához. Tapasztalat, vannak kollégák, akik ahol kellene, ott nem csinálnak semmit, mert nehéz. Ahol nem kell, ott pedig beavatkoznak. Mert ott könnyű. A családból kiemelés a legrosszabb, amit megtehetnek egy gyermekkel még akkor is, ha az a család történetesen nem működik. Tehát nem a gyermeket kell kiragadni a megszokott környezetből, hanem a családot kell meggyógyítani. Oh, hogy ez bonyolult? ...annyira szép, amit tanulunk arról, hogyan segítsük a családokat. A gyakorlatban pedig alig tud bármi is megvalósulni.

 Miért?

 A szakma alulfizetett. Tény. Sokan panaszkodtak nekem az elmúlt hetekben, hogy csökkent a fizetésük. Elvették a cafeteriat, nem fizetik a bérletet, benzin pénz már régóta nincsen. Hogyan menjenek el így a családokhoz?

 Kiégés. Sokszor a kliensek nehezítik meg a segítő tevékenységét. Alacsony a sikerarány. Te tudnál úgy dolgozni, hogy folyamatos kudarcok érnek?

 A törvények, rendeletek, határozatok megkötik a kezeket. Leginkább pénzügyi segítségre lenne szükség, a legtöbb család eladósodott, nem tudja fizetni a közüzemi számlákat, hiteleket, nincs pénz egészséges ételre. Vagy semmilyen ételre. De a pénzügyi segítség a legkevesebb, ami a rendelkezésre áll.

 Hol romlott el minden? Még a negyvenes évek végén, amikor a 'jólét' betört az országba, és minden szociális problémát megoldott a szocializmus. De valójában a problémákat a szőnyeg alá söpörték, amelyek a rendszerváltás előszelével a nyolcvanas évek végén egyre jobban előjöttek. És a névváltozáskor ráomlott a rendszerre. Azóta sem tért magához, és a forrásmegvonások, ellehetetlenítési szándékok gúzsba kötik a valódi segítő munkát.

 Mi lehetne a megoldás? Közösségek újraélesztése. Kellenek karízmatív emberek, Lelkek, akik felvállalják, hogy előre mennek, utat törnek. Németországban erős a civilszervezet mozgalom, van egy, úgynevezett "Helyi Szövetség a Családokért". Nincs benne sok pénz. Önkéntes alapon menedzselik. Összefogással, valódi tenni akarással. És nem kell NAGY dolgokat tenni. Kicsiben kell kezdeni. Ugye... "légy a változás, amit látni akarsz a világban..."

 Csakhogy. Mi, magyarok nem tudunk összefogni. Példa erre számos külföldön élő magyar, akik egymást marják, ha a másiknak jobb. Itthon sem más a helyzet. Dögöljön meg a szomszéd tehene is...

 És ameddig ez a hozzáállás, itt nem lesz nem, hogy kánaán, de egy kis oázis sem.

 Szépen megkomponált, felépített csapda. Besétáltak. Tudom, kire számíthatok, kire nem. A reakciók mindent elárultak. Ideje kezembe venni a dolgok irányítását. Bármennyire leplezett érzelmek... Felszínre kerültek. Eddig is sejtettem, eztán tisztábban látok.

 Ideje kézbe vennem az irányítást.

'Osztálykarácsony' update

 Reggel főosztálykarácsony volt. Nem vagyunk sokan, nagyjából tizen. A főosztályvezetőnknél voltunk, kellemes hangulatban telt el, volt süti és ajándék és... CSOKI! :) Már régóta érzem, jó helyre kerültem, a munka is tetszik, a kollégák is jófejek. És még mindig ott van a Kopaszi-gát (megmagyarázhatatlan vonzalom...). 

 Ma egyébként dekorcuccokra vadásztam, sajnos sikertelenül. Munka után (ugye nekünk péntekenként 2-ig tart a munkaidő ;) még benéztünk az Allee-ba, de ott sem találtam, amit kerestem. Mégpedig: marcipán (marcipános szaloncukrot fogok készíteni magamnak, más úgysem szereti), dekor toll (négy színben, mézeskalácshoz), és dekorbigyók, amiket karácsonyi muffinra lehet tenni. De ezek közül semmit sem sikerült beszereznem. Majd most lemegyek még a helyi boltba, és megnézem, de nem fűzök sok reményt hozzá, hogy találok. 

 Most karácsonyi takarítás következik, egy kis dekoráció és álmodozás arról, milyen lesz az életem egy év múlva, amikor KD-val a közös kis Otthonunkban fogunk készülni a Szentestére. Talán már hármasban... ;)

 Túl csöpögös vagyok mostanában. Hajaj, ez aztán az igazi Élet...

 20:36. találtam cukormázt, olyat, amit kerestem. Holnap indulhat a karácsonyi mézeskalács sütés...

...csak a gombokat ne... gumicukorból vannak...

Sorsfordító Nap

 A mai. Nagyon sok minden fog történni. Izgulok. 

 Az esküvő szervezésével nagyon jól haladunk, hála KD Nővérének. Hétvégén Pápán jártam. Magammal hoztam egy kismacskát, aki azóta Magar otthonával és egy másik cicával barátkozik, aki annyira nem vette jó néven, hogy beköltözött egy kis gombóc. A vonaton nagyon jól viselkedett a macs, oly' annyira, hogy többször dorombolt, rágcsálta a kezem és a plüss kacsát, kimászott az ölembe és nézelődött. Aztán az út végére, úgy Tatabánya környékén elaludt. Nem tudom, mit gondolhatott, hogy most mi történik vele. A vonatállomáson nagyon megijedt a mozdony hangjától, egészen behúzódott a cica hordó végébe, a kacsa mögé. Aztán amikor túl volt az első sokkon, rájöhetett, hogy ebből valami jó is kisűlhet. Már csak azért is, mert egész úton vele foglalkoztam. Ennyi figyelmet egy húzamban pedig még nem kapott. Nagyon a szívemhez nőtt, hétvégén meglátogatom az én kis drágámat.

 Szombaton szegénykémet megfürdettük... Annyira jól viselte. Én még nem láttam cicát, aki ne visított volna a víz miatt... :)

 Tegnap az unokaöccséimnél is jártam. Imádom őket. Bár Keve nagyon nehezen aludt el. Még mindig csak úton van a foga, nem bújt ki. Így mindent, ami a kezébe került, rágcsálni próbált, legyen az maci, cuminak a másik vége, a kezem, a rágóka, a kezem, a lufi... és persze a kezem. Ringattam, letettem, bömbölt. Megint felvettem, mosolygott. Ringattam, letettem, bömbölt... és ez így ment fél órán át. Aztán betettük a kocsiba és ott addig tologattam, amíg álomba szenderült. Barnuska közben a szobájában próbált elaludni, de a kisöccse minduntalan felriasztotta. Pedig délelőtt kifárasztottuk őket, mert lesétáltunk az Omszki-tóra. Soha nem gondoltam volna, milyen nehéz manőverezni a babakocsival...

 Amúgy meg kezdem utolérni magam. Már csak néhány elmaradásom van az egyetemmel... Ha minden jól megy, ma bepótolok mindent. És holnaptól... Nos holnaptól kérem tessék szurkolni.

 A héten többször is akartam írni, mert nagyon sok minden megérintett. De aztán amikor lett volna rá időm, minden, amit kigondoltam, már nem tűnt olyan érdekesnek, szépnek. Így inkább nem írtam.

 Készülődni kell. Hajaj...

A hosszú házasság titka a rúdtánc...

 Avagy, hogyan tartsuk meg a szenvedélyt 10, 20, 30, 40... 50 év múltán is? Mi kell ehhez? Kommunikáció, az (ön)elfogadás és a nyitottság a változásra. Ezek fontosak. Hiszen a szerelem elmúlik - ezen nincs mit szépíteni. És amikor elmúlik, akkor lesz igazán érdekes, hogy mit sikerült felépíteni belőle, mi marad, és az elég lesz-e egy hosszú, boldog, kiegyensúlyozott házassághoz.

 Ez viszont munka. De a végeredmény az, hogy kéz a kézben öregszünk meg. Akkor is, ha az évek során néhányszor megbántjuk egymást. Mert ez is óhatatlan.

 Egyébként meg nem magamtól vagyok ennyire bölcs jószág. Almási Kitti előadáson voltunk ma. Szuper jó volt. Nagyon töltött.

 Hétköznapjaimat ellopták a szürke urak. De ha minden jól megy és tartom az ütemtervem, akkor a hétvégére utol is érem magam. Hogy aztán újra megszökhessek magam elől...

A félelem markában - update!

 Ha ma volt is katasztrófavédelmi gyakorlat, akkor nem az én közelemben. Pedig elég sokat mászkáltam ma is ügyeket intézni. És vártam, hogy megszólalnak a szírénák és mindenki pánikszerű menekülésbe kezd és átélhettem, milyen lehetett az, amikor H. G. Wells rádiójátékának hatására mindenki azt hitte, tényleg jönnek az űrlények.

 De mindez elkerült engem. Olvastam a hírekben, két gyakorlat is volt, egy 8:30-kor, a másik 10:30-kor.

 Vagy csak az a baj, hogy nem néztem TV-t és nem hallgattam rádiót. Itten lehet olvasni a közleményeket, amik kimentek a médiába. Egyébként meg, valaki nagy Star Wars fan lehet náluk. Ez tetszik.

 Tegnap azért mindenkit felkészítettem, hogy ma lesz gyakorlat és ne ijedjen meg senki, ha meghallja a szírénákat. (Amik lehet, megint elromlottak???) Erre Anyukám összerezzent. Rossz emlékek még egy régi-régi korból. Munkácson minden héten szóltak a szírénák. Minden héten zajlottak gyakorlatok, hiszen az ellenség bármikor ledobhatja az atomot... És ebben a SZU és az USA teljes mértékben hasonló. (Emlékeztek még a US. Defense videóra, amit egyszer megmutattam? Ha nem, lentebb meglátjátok. Aki még nem látta, nézze meg, egyszer érdekes...) Egyszer már írtam erről, akkor is hosszan fejtegettem, hogy ha az emberek mindennapjaik félelemben telnek, akkor könnyebb irányítani őket. Mert a félelem tényleg meg tud bénítani. Végigkúszik a gerinceden, eljut minden egyes kis sejtedhez és nem tudsz tőle szabadulni... És elveszíted a kapcsolatot a valósággal.

 Mint amikor veszteség ér. Kell idő, mire visszatalálsz magadhoz. De már semmi sem lesz a régi. Minden változik. De ha képes vagy lépést tartani vele, akkor képes leszel fejlődni is.

 És egyszer csak elérsz a Teljességhez.

 De addig még, sok-sok élet vár Rád. És Feladat. És Tapasztalat. És Szerelem.

A kedvenc részem az, amikor a család a piknik alatt látha a fényt és gyorsan a pléd alá bújnak. Mert az aztán nagyon hatásos az atombomba ellen... Erről egy South Park rész jutott eszembe, amikor a vulkán kitörik és a zsernyák levetíti a defence videót... 

 És IGEN, egy negyed órája megszólaltak a riasztok... VÉGRE! Erre vártam egész nap! :) De persze itthon vagyok, így nem láthattam az emberek reakcióját... Meg, igazából KD hívta fel a figyelmem rá, mert éppen bambultam... Te, nem hallod? :D
 De, hogy miért vártam? Talán azért, hogy kicsit kizökkentsen ebből az unalmas, szürke világból.
 Bár... nem sikerült...

210

 Betegen. Tegnap azt gondoltam, hogy ma már jobban leszek. Tévedtem. Nem sok minden maradt meg bennem. Bár reggel el kellett mennem egy találkozóra, de örültem, hogy nem hánytam le a tárgyaló partnerem...

 Délután azon gondolkodtam, hogy naivitásom legfőbb forrása az, hogy Disney meséken nőttem fel... Hugi énekelgetett, míg én kint dolgozgattam, és egy-egy melódia megcsapta a fülem, melyek kedves kis emlékeket ébresztettek fel. 5-6 éves lehettem, vagy talán kicsit több, mert Hugi is már nagyobbacska volt, amikor a Kis hableányt megnéztük. Karácsonyra kaptuk, és még csak videókazettán lehetett elérni. Előtte is, utána is két, rövidebb mese volt, de azokta nem nagyon emlékszem. Talán az utolsó mese a Rozsdás és a Maci, vagy hogy hívják lehetett.

 A Húgom szerint, olyan hangom van, mint a Sirálynak, Hablatynak... Az, hogy igaza van-e az én kis Tesókámnak, döntsétek el Ti e videó alapján (főleg azok, akiket már az a szerencse ért, hogy hallottak kareokizni...)

 Naívságom másik fő meséje a Szépség és a Szörnyeteg. Ki ne vágyna egy ilyen nagy macira??? :D

 A mostani Walt Disney-ket nem nagyon ismerem. A klasszikusokat szeretem, amik a '90-es években születtek meg. Kiemelendő még a Pocakhontas és Mulan is. És hát persze a Mackótestvért. Ki ne szeretné? :)

Ich bin aus Budapest, Ich gehe nach Lebach

 Jól van, elismerem, van egy kis német alapom, ami a legváratlanabb pillanatokban tör elő. Mindenesetre január végétől tanárhoz fogok járni és fél év alatt csak felfejlődök közép szintre. Legalább megtanulok még egy nyelvet és még értekesebb leszek a munkaerő-piacon. Mert én egy kincs vagyok, csak ezt még a munkaadók nem tudják, hiszen ha rám néznek, 16-nak gondolnak... Sebaj, majd ha negyven évesen is 16-nak fogok kinézni... na akkor elégedett leszek magammal. ;)

 Most éppen egyetemen tengődöm. Ma nagy előadást tartunk a diákszervezetemmel, most már több, mint négyszázan regisztráltak... Nagyon izgulok, remélem zökkenőmentesen fog minden alakulni. Úgy gondolom, bátran kijelenthetjük, hogy ez az előadás az eddigi tevékenységünk legnagyobb dobása.

 Ma megint hülye álmaim voltak, amit az tetézett, hogy drága egyetlen vörösünk valamilyen különös indítattásból hajnali fél 5kor az ablakot (!) kaparta. Néha vannak ilyen stikkjei, fogalmam sincs, hogy hova akart kijutni és miért... Aztán lenyugodott és befészkelte magát az ágyamba és aludt. Most tök álmos vagyok, és az egyetemen szerintem nem lehet finom kávét kapni. El fogok aludni...

Az álom a tudatalattiba vezető királyi út

 Csütörtökre virradó éjjel az orvoselvándorlással álmodtam... A most végzett orvosoknak úszni kellett megtanulniuk. Két csoportra bontotta az úszómester a fiatalokat. Az egyik kategóriába kerültek azok, akik itthon maradnak. Ők az egy méteres, meleg vizes medencébe tanulhatnak meg úszni. Ide öten kerültek. Boldogan vetették magukat a habok közé és fröcskölték le egymást. Pancsoltak, gondtalanul, ugyan néha el-el taposták egymást, és a medence is kicsinek bizonyult annyi embernek.

 A maradék két ember pedig azok voltak, akik elvándorolnak. KD volt az egyik. Nekik a 3 méter mély, hideg vizes medence jutott. Először mellényben kellett úszniuk. Aztán már anélkül. Én meg ott kapáloztam, hogy én is oda megyek, ahova ő. Erre az úszómester ágálni kezdett ellenem, hogy hiszen én nem is tudok úszni. De kötöttem az ebet a karóhoz és belevetettem magam a vízbe. Az elején még fenn tudtam magam tartani a felszínen, aztán minduntalan elsüllyedtem. Valaki mindig volt, aki kihúzott. De emlékszem, hogy szinte fuldokoltam. És talán reményvesztett (ön)feladás is volt ebben. Talán. Ami viszont érthetetlen, mert a döntésemet alaposan átrágtam. Talán kicsit kísért az elmúlt hetek utószele.

 Ma pedig egy igen méretes süni fenyegetőzött (szintén álom). Egy épület padlásán voltunk, ahol különböző lépcsők különböző helyekre vezettek. Most, hogy visszagondolok erre az álomra, eszembe jutott egy másik, ahol szintén a padlás körül forgott a cselekmény. A mai álmomra nem nagyon emlékszem, cseppet sem logikus, olyan, mintha valaki rosszul vágott volna össze egy filmet. De a süni a lépcsőket őrízte és nem engedte, hogy felmenjünk.

 Rég álmodtam, az elmúlt napok azonban nagyon aktívak voltak. Talán azért, mert Telihold volt. Vagy inkább azért, mert küszöbön állnak a nagy változások és most lassan átbillenünk a következő szintre. Igen, inkább ezt tartom valószínűbbnek.

 Ijesztő volt. Senki más nem volt ott rajtam kívül, csak én és az életem, mely felettem tornyosult. Talán az idős emberek mind ezért görnyednek össze. Mert cipelik minden egyes eltelt pillanatuk emlékeit. Van, aki szembe tud velük nézni. Akad, aki nem és próbál elmenekülni előlük. De nem lehet. Mert mindig ott lesznek. Nem rajtad kívül. Benned. És bármit teszel, annak következményei el fognak kísérni. A kimondott és kimondatlan szavak. Tettek, melyekre büszke lehetsz, vagy éppen a szégyen önt el, ha csak rá gondolsz.

Csak lélegezz! Csak erre figyelj! Minden más majd alakul...

 Napok óta késésben vagyok és még az sem segített, hogy ma már 3/4 nyolcra bent voltam a cégnél. Most elvileg munkajogon kellene lennem, de azt boritékolom, hogy nem leszek, ha csak nem tanulok meg sebtében hopponálni. Erre meg nem látok túl nagy esélyt. Pedig mennyire egyszerűbb lenne az életem, ha az utazási időt a nullához tudnám közelíteni. Na jó, egy működőképes seprűvel is beérném. Szabadon szárnyalni odafenn... 

 Sőt, diákszervezeti gyűlésre sem fogok eljutni, ideje lesz SMS-t írnom... 

 Szombaton csillaghullás lesz. Terveink szerint vagy Kopaszi-gát vagy Szarka vár. Utóbbi azért kérdéses, mert nem ismerem a solymári éjszakai tömegközlekedést és elég hosszú lenne onnan begyalogolni Hüvösvölgybe. Remélem lesz olyan szép az idő, mint most szombaton volt, amikor kedvenc gátunkon borozgattunk. Bár azt beszélik, pénteken beköltözik az Ősz a városba. 

  

 És igen, Solymáron NINCS éjszakai járat. Hát köszönöm, BKK, hogy erre nem gondoltatok...