Ideák világa

Ha egyszer megtapasztaljuk, hogy valami milyen jó is tud lenni, akkor nehéz arról lemondani. De ha mégis elveszítjük, akkor ahhoz mérten szemléljük a dolgokat. Legyen szó kapcsolatról, személyiségről, vagy bármiről, ami most e sorokat olvasva eszedbe jut. Talán akkor, amikor a birtokodban volt, nem is látszott tökéletesnek, de amint el kellett engedned, az idő múlásával az emlékek eszményi képpé alakították. Idealizálva lett. Többnyire nem tudatosan, látensen megbújik a tudatalattinkban. Bennünk élnek, nem ellenünk vannak, csupán útmutatásként akarnának szolgálni, hogy segítsenek boldogulni a világban. De ha valami újjal találkozunk, ami viszont nem hasonlít az ideára, akkor kétségbeesetten próbál tenni ellene. Csak addig él, amíg a hitünk táplálja. Mindig felszínre hozza az emlékeket az eszményi tökélyről, ami régen volt, s vágyakozásra készteti az embert. Ha az individium hagyja, hogy az idea urakodjon felette, akkor meg is érdemli a Sorsát az egyén. Bennünk van a változtatás képessége is és az ahhoz való alkalmazkodás is. Az ideák azok mindig tökéletesek lesznek, de ez nem jelenti azt, hogy bármi más, ami nem idea nem lehetne szintúgy az a maga nemében. Én most tökéletesnek érzem azt a napot. Ebben a percben süt a Nap, Harry Gregson-Williams zene szól, ahol a zongora billentyűit tökéletes sorrendben billentik meg, s egy fátyolos női hang énekel, hegedű kíséretével. A macskáim alszanak, nem agyalnak felesleges kérdéseken, számukra éppen és most van. Körülöttem minden békés. Nyílván lehetne jobb is, még ennél is tökéletesebb. Egy idealizált világban. De én itt vagyok. Ebben a világban, ebben a pillanatban. Noha ideje van a képzelet szárnyán való szupersebességű száguldásnak és ideje van a valóságban való létnek is. De a kettőt nem szabad összemosni. Így is sok a szabadlábon lévő szkizofrén és a disszociativ identitás...

Az Arany íránytű

Drága Morag-tól megkaptam ma a bejegyzés címében említett film zenéjét. Az első szám után beleszerettem! Tökéletesen elvont, akárcsak a történet. Mondjuk, a filmből nem emlékszem erre a zenére...

Délután Csabesszal kardoztunk lent az udvaron. Mutatott pár jogaállást. Tutira izomlázam lesz tőle holnapra... Nomeg, egy kis nunchaku meg tonfázás. Összehoztam 110 kentot... :S De szerencsére, nem egybe kell lenyomnom. Nem is tudnám. Lassan ránksötétedett, de Szilviék fenyőfáján még kint vannak az égők és bekapcsolták nekünk, h lássunk valamit. Aztán a szoba melegében egy tepsi vargabéles és forró tea mellett egy fontos beszélgetést folytattunk le. Éppen szükségem lett volna arra, h ilyen jellegű témáról csevegjek egy szakértővel. A vonzás törvénye... ;) Végül megnéztük a szalagavatóm. 2003. Február 14. Mennyire féltem attól a naptól! Szinte rettegtem, biztosra vettem, pofára fogok esni a szoknyámban, mert a palotás ruhám alsószoknyája - ami olyannyira ki volt keményítve, hogy magától is megállt a földön - hosszabb volt, mint az én lábaim, magassarkúval együtt... De megoldottuk... :) Aznap úgy éreztem magam, mint egy mesebeli királykisasszony, aki az első bálján debütál. Már csak a tiara hiányzott a konytom mellől... A szalagavató minden félszem ellenére csodásan sikerült. Még az afterparty is... :)

No, ennyi nosztalgiázás elég egy napra. Megyek és elmélyülök Lyra világának zenéjében.

Hosszú séta a múltban

Háromszázhetvennyolc.

Direkt így írom le, betűkkel, hosszan.

Az éjszaka az emlékezésé volt. A Kezdettől átolvastam a bejegyzéseket. Akad olyan, ami már csak számomra elérhető, s a nagyközönség előtt nem. Így van rendjén; volt, mi volt, elmúlt. De nem meghalt. Ezért sem törőltem ki azon bejegyzéseket, csak piszkozatként élnek tovább, mert Nolasynhoz tartoznak. Hozzám. Egyszer majd megint eljön az Emlékezés Éjszakája, s akkor megint új címké(ke)t kapnak. A forma változik, a tartalom nem. Az Emlékek kellenek, a Múltam tesz erőssebbé. De már nincs olyan nagy jelentősége, mint akkor volt. Ennek a percnek van. Itt és most vagyok, nem tegnap, s nem is holnap.

Az éjszaka holdfényből szőtt, csillagokkal ékített leplének jótékony burkában újra átéltem mindazt, ami másfél év alatt meg lett örökítve e virtuális naplóban. Képek, hangok, illatok köszöntöttek újra. Néhol könnyek, máshol mosoly futott végig arcomon. Néhol fájtak a mondatok, a szavak, a betűk. De ezek mind csak egy távoli fájdalom tompa maradványa volt.

A hónapok során átértékelődtek Barátságok. A legértékesebbek elmélyültek. A Lelkek meztelenül állnak egymással szemben, nincs titok vagy álarc ami mérgezné tisztaságukat. Vannak ugyan felszínes barátságok, amik még a megtisztelő nagy B betűt sem érdemlik meg. A maguk módján azok is értékesnek nevezhetőek. Hangsúlyozom, a maguk módján. Talán még fejlődhetnek, én ebben bízom. Ezért tartok ki mellettük.

Élek. Minden mondatom ezt igazolta vissza. Élek és érzek. S nem csak díszpáholyból figyelem, ahogy elhaladnak mellettem az évek. Részt veszek bennük, szárnyalok a Képzelet termető erejével. Olykor visszavet egy váratlan szélvihar, megcibálja szárnyaim, s nekicsap egy éles sziklaszírtnek. De még akkor sincs vége mindennek. A Halál sem befejezés, hanem ajtó egy másik folytatásba.

És ezért is írom e sorokat. Az ezelőtti sorokat. A következő sorokat. Meg kell mondanom az embereknek, éljenek bátran, ebben a létidőben ezzel a formával nem lesz mégegy lehetőségük. Akkor is lehet élni, ha minden elveszettnek látszik. A Nap akkor is sütni fog, a Föld marad a pályáján, hacsak egy kisbolygó vagy egy kósza aszteroid el nem téríti. A világ folyamatosan változik, csak is rajtunk áll, mit kezdünk vele. Nolasyn mindenkiben benne van.

Párizsi élet

Most... most... most... :)

Este az Operett Színházban jártunk. Hosszas ruhaválogatás után tettem le a voksom a fekete koktélruhám mellett. (Bosyka türelmes tanúja volt e procedurának.) Az Oktogonnál magával sodort minket a forgatag, sokan igyekeztek a Nagymező utca irányába. Befordulva a színházohoz szintén zsúfolt tömeg fogadott, de mindenki megtalálta a helyét. Bent a színházban semmi sem változott. Az emeleten foglaltunk helyet, a második sorból néztük végig a darabot. S hogy milyen volt? Hm... Erotikus zenés esti szórakoztató műsor felnőtteknek. Ám de, olyan színpadi keretek között oldották meg a különböző jeleneteket, hogy a 18as karikát egyszer sem lett volna szükséges kitenni. Kétértelmű utalások, csípőmozgásokkal tűzdelt táncok (ezt inkább férfi olvasóim figyelmébe, illetve képzeletébe ajánlom), egy-egy női sóhaj tudatta a nézővel, hogy vajon mi folyik a díszletek között. Az egyik felvonásban maga a Moulin Rouge világa jelent meg a világot jelentő deszkákon, tüzes kánkán és Harold Zidler sem maradt el.

Jacques Offenbach remekműve a XIX. század végének Párizsába kalauzolja a nézőket, a szórakozás és a művészet fellegvárába.

Ez az előadás a maga könnyed hangulatával tetszett. (Nem aludtam el rajta, mint a Dr. Bőregéren...) A színészek két órán keresztül kitettek magukért, meg a magukét... És itt jön a kemény kritika, de nem a darabnak, hanem azon embertársaimnak, akik ma velem együtt látták a művet. Mekkora egy bunkó polgár társadalom ez a pesti nép, akik képtelen megvárni, h a színészek megtapsoltassák magukat. Könyörgöm, a kabát nem fog elmenni a ruhafogasról, s éjszakai járatok is vannak bőven. De akkor sem fogom megérteni, h miért kell gyorsan rohanni a ruhatárba. Ha az ember már kultúrálódik, akkor adja meg annak a rendes módját, s ne álljon fel -főleg akkor nem, ha az első sorban ül-, h gyorsan, mindenkit leelőzve elmehessen. Ez roppant mód felbosszantott. Legyen bármilyen is a színészi teljesítmény, akkor is megérdemlik a tapsot. Mert kiállnak, megtanulnak egy szöveget, énekelnek, táncolnak stb. Az az öt perc, amit még kérnek tőlünk nem oszt, sem szoroz.

Hazafelé a szokásos Operett Színház utáni rituális hazasétálás volt. A Hold csodaszépen ragyogott fenn. Elfáradtam, nagyon álmos vagyok, s éhes. Más nyűgöm viszont nincsen... :)

Komoly alkotói válságban érzem magam. Nem jönnek a szavak, nem, hogy gördülékenyen, de még akadozva sem.

Hegedűszó szól a másik szóbából. A Kárhozottak királynője óta mindig a vámpírokat jutattja eszembe...

Gyászos ez a nap

Elég bozalmas álmom volt, nem szeretném részletezni, de sok könnyem elhullott benne. Most kicsit még aggódom egy olyan Barátomért, aki nagyon sokat jelent nekem.

Reggel, amikor a szokásos módon felléptem a yahoo.com.au oldalára, hogy a leveleimet megnézzem, a portálon nagy kék betűkkel visított a következő szalagcím: Heath Ledger tragikus körülmények között elhunyt. Olyan filmek kötődnek a nevéhez, mint a 10 dolog, amit utálok benned, a Lovagregény, a Casanova legújabb változata, vagy a Túl a barátságon. Ezek közül az első említett film volt az, amit legelőször láttunk vele Hugival, s tomboló kamaszéveink kedvence volt (még most is nosztalgikus élmény visszagondolni rá.) Elment, s örökre itthagyta a mozivásznat, felcserélte egy más jellegű posztóra, halotti lepelre.

Ha Neked el kellene hagynod e Világot, mit látnál Életed utolsó filmjében?

Telihold vala...

Farkasemberek, ma kíméljetek, m elfogyott az ezüsttöltényem...

Ma rekordot döntöttem hívások terén. Azaz, fogadott hívások terén. Rég bonyolítottam ilyen forgalmat, mint ma volt... Igazából "csupán" négyen kerestek, de máskor ez a szám többnyire nulla szokott lenni. (Ez nem panaszkodás, ennek oka, h MSNen többnyire elérhető vagyok, s akkor minek külön hívni? Nomeg, néha elfelejtek hangot tenni a telómra, s akkor kár minden fáradtság, ugysem hallom meg, ha valaki keres...)

A mai nap tanulsága: tükörtojás. Életemben először nem szúrtam el...:) Peti délután felugrott egy kis beszélgetésre. Aztán Árpit szedtem fel a villamosnál, a kardtokjára festettünk egy jelet, ami azt jelenti, h vadász (ez nem kanji, senem hiragana, vagy katakana). Amikor lementünk elé s végigsétáltunk az utcánkon, megcsapott a Tavasz (de úgy fejbevágott, h azóta is sajog a helye...). Ilyenkor vétek a négy fal között ülni. Kár, h holnap már megint a hideg jön. Nincs semmi bajom a Téllel sem, hiszen a hófödte táj elhiteti az emberrel, h a Végtelen a Földön is végtelen.

A ma az Időn tünődtem. Miért is kell ezen törnöm az okos kis buksim? Az elmúlt s egyben megélt pillanatok késztettek az ezen való rágódásra. Mennyi minden történt és még várhatóan mennyi minden fog. Eddig nem nagyon foglalkoztam azzal, h peregnek a percek, s a szemem körül lassan ráncok jelennek meg. (Nyílván még nem, de az egyik szülinapi ajándékom, amit egyik ismerősömtől kaptam azt feltételezi, ideje lesz már erre is odafigyelnem...) A rádióban hónapok óta ugyanaz a zene szól, néha megjelenik egy-egy újdonság, amit végül annyit játszanak, h előbb-utóbb megunom. Túl vagyok rettegett dátumokon, amiken reszkető Lélekkel küzdöttem keresztül magam. Az Idő, az a fura valami, vonszol magával...

Telihold van ma, evégett igen szórakozott, s fejfájós vagyok. Ma nem jönnek gördülékenyen a szavak... (De milyen szép udvara van a Holdnak :)

Kellemesen elfáradtam edzésen. Nem voltunk sokan, de pont annyian, amennyien járkálás közben is tudunk kardozni. Elhatároztam, h holnap délelőtt lemászom az udvarra és gyakorlok kicsit. Krisztinke nem volt, így Bélával voltunk párban a pusztakezezéses részben, így is sikerült elszórakoztatnunk egymást. :) Legalább nem vörös a csuklóm, mint amikor a múltkor Pix-szel gyakoroltuk a szabadulási technikákat, s a végére lenyúzta a bőrt a kézfejemről. Bemelegítéskor Bélát cipeltem a hátamon, meg a vállamon, meg a karomban... Utóbbi viccesen nézett ki. Aztán kardozás, meg üőfával püfföltök egymást, innen már a szokásos történet, párbajok, s csata. Az ehavi téma a fegyver. Van kb másfél hetem februárig, h megírjam.

Tomival pszichóztunk 11től kb fél 5ig (holnap szigorlatozik...:S), most agyilag zombi vagyok, s nem is szaporítom tovább a szavakat, a betűket stb. Meg éhes is vagyok, ma nem sokszor ettem, edzésre is majdnem korgó pocival mentem le, teljesen lefoglalt a pszicho. Nem bánnám, ha most csak úgy készítene nekem bárki is egy szenyót... De ilyen kilátásaim nincsenek, így majd kreálok egyet magamnak.

Trallallallalllallalllallalllalallllalllalaaaaaaaa

A homlokomra van írva, h segítő leszek. Máskülönben nem találkoztam volna ma egy lánnyal az utcánkban, aki a Rózsák terét kereste. Miután a választ megkapta, elregélte gyorsan életének történetét. Mivel nem volt sok időm meghallgatni, de lerázni sem akartam, ígyhát számot cseréltünk. Többek közt, albérletet keress. (Ha valaki tud valami kiadó lakást, akkor ne tartsa meg magának az infot!)

Most, h hirtelenjében a nyakamba szakadt három potya hét a kövi szemeszter kezdetéig, teljességgel időmilliómosnak érzem magam. Először is, ki kell dolgoznom a TDK koncepcióját, hogy aztán a tanárom orra alá dörgöljem. (Erről már vannak elképzeléseim, mármint, a kutatási témám adva vagyon, s már nem csak vaktában tapogatózok.) Úgyfest, főzési alapokat is lesz alkalmam elsajátítani (most már igencsak itt az ideje, másrészt, Apu napközben nem lesz itthon, így kénytelen leszek valami ehetőt alkotni...) Nomeg, nagytakarítást hírdettem az olyan katonai műveleti területek ellen, mint a gadrób nem használt ruhaállománya - kegyetlen szanálások elé nézünk - és a spejz kirámolása. Filmeket fogok nézni, amiket Yuntól kaptam szülinapomra. Ha az időjárás engedni fogja, lemegyek az udvarra kardozni. Kialszom magam - ez egy nagyon fontos napirendi pont. Kiolvasom a karácsonyi könyvhalmokat. El szeretnék menni kirándulni is, korcsolyázni. És ne feledkezzünk el a vázlatfüzetemben sorakozó rajzokról sem, igazán szeretnének már színeket kapni egy nagyobb papíron. Úgyis lógok rajzokkal embereknek... Ideje lesz elkészíteni.

Itt és most gondolataimnak megállj, Morag-val fontos teológiai értekezést folytatunk MSNen, s nem akarom megvonni a figyelmem onnan...

u.i.: a bejegyzéscímnek ne keresd értelmét... :p

Tiéd az Élet, Tiéd a Tánc...

Úgy szeretek táncolni! Bár azt sosem fogom megérteni, hogy az alkoholmámorban fürdőző férfiak miért szeretik megtapogatni a fenekem... De táncolni akkor is szeretek, a zene taktusaira ringatózni (éljen a hastánc). Mondjuk, amit én művelek azt nemigen lehet társastáncnak nevezni -erős az önkritikám, erről nem nyírok vitát- s a tíztáncban sem állná meg a helyét, de én jól érzem magam közben, a környezetem véleménye pedig nemigen érdekel. (:

Unokanővérem szülinapját ünnepeltük a Tiszti Klubban. Egész megnyerő a hely, ám elég érdekes fazonokkal tarkított (főleg a korosztályt illetően...) Nyináék előre lefoglaltak egy asztalt, így volt hely nyugiban is. És mivel kicsi a világ, az egyik drámás évfolyamtársnőm éppen ma volt pultos... Csak martinit és jägert fogyasztottunk, az előbbi ital citrommal és jéggel igen élvezetes. A jäger meg... marad jäger... A kapuban nem kérték el a személyi igazolványom! (de nem hiszem, hogy azért, mert kinéznék annyinak, amennyi vagyok...) A kézfejemre meg valami pecsétet nyomtak, amit ahogy elnézek, nem fog egykönnyen lejönni... (megbélyegeztek, mint valami tehenet...)

Tánc, tánc, tánc... Sayonara party óta nem volt részem ilyen fajta buliban, ami minden porcikámat átmozgatná. Noha kétség nem fér hozzá, az edzőtábor bucsúestje teljességgel barátok, cimborák között zajlott, itt meg csak az kis brigádunk volt ismert számomra.

Végtére is, jól éreztem magam, érdekes éjszaka volt. Alig várom már, hogy lemossam a koszt és eltűntessem a füstszagot, ami mélyen beívódott a hajamba... (hajnali hajmosás... brrrrrrrrrrrr)

A PSzP vizsga csütörtökön fog kiderülni... Addig meg, mint máskor is, nem beszélünk róla...

Ma, azaz tegnap, vagyis szombaton Bosykával megnéztük a Lecsót! A délután folyamán a jó öreg Kristóf cimborám is tiszteletét tette nálunk. Holnap, azaz ma Zsuzsu várható, délután meg Tamással pszichológizálunk. Most megyek, szabaddá vált a fürdő... (:

Ha valahol egy ajtó bezárul, másutt ugyan, de kinyílik egy új...

Hajnali hatkor keltem. Elég motíváltnak érzem magam az alváshoz...

Az eső tisztára mos mindent

Bár a városban nem igen lehet arról beszélni, hogy bármi is tiszta az utcán. Mégis az Ég folyton-folyvást öntözi, hátha a szemét és a mocsok varázsütésre elillan, mint amikor Róbert Gida kitakarít az ágya alatt és a Kosz Birodalma ezáltal megsemmísül... Sok-sok millió éven át zöldellő mezőkön, erdőkön, tisztásokon legeltette szemeit az Ég, s határtalanságával, szépségével nem tudott betelni. Aztán megjeletnek a Szürke Urak, nyűzsgő kis fekete pontok, s apróságuk ellenére ahova léptek, ott szürkeséget hagytak maguk után. Eltűntek a mezők, összezsugoródtak az erdők, helyettük magas kocka alakú valamik tőrtek az Ég felé, köztük színtelen vonalak kúsztak mindenfelé. Szürkévé vált minden. Az eső próbálja elmosni a szürkeséget, de a felhők is átvették már az ipari szennyezés és a városi levegő hatására a szürke színt. Az Ég nem adja fel, küzd ellene a maga módján... De lassan elfogy minden Szövetségese.

Szuszi ül az ölben...

Mostnában a kismacskám rákapott arra, hogy betelepszik az ölembe, amikor itt ülök a gép előtt. Ami nem lenne gond, ha az én egyetlenem nem lenne olyan "vaskos" és egy idő múlva elzsibbad a lábam... Mint most is... Nyafff...

Szombaton vizsgázom utoljára ebben a vizsgaidőszakban. Már nagyon várom, hogy vége legyen, de ami azt illeti, így utólag visszagondolba, nem volt olyan vészes, mint amilyennek bármikor is lefestettem. Sőt... Nem tudom hány ember mondhatja el magáról, hogy egy tárgyból majdnem megbukott, de végül 5öst kapott... (csak nehogy átlendüljek a ló túloldalára, ettől még nem fogok elszállni, s két lábbal maradok a földön, najó, féllel, a másikkal Nolasynban lógok...) Most vár a PSzP csodás világa...

Vannak olyan napok, amikor nem érdemes felébredni, kikelni az ágyból, a mindennapi dolgainkat végezni. Olybá tűnik, Itthon nem túl szerencsés változások előtt állunk. Legyen erről ennyi elég. A lényeg, megoldjuk, hiszen egy Család vagyunk, mind élünk és egészségesek vagyunk. És van Hitünk. Sok féle lehetőséget számba vettünk már, nem engedjük, h kétségbeesünk. Nehéz erről írnom, de nem tehetek úgy, mintha mi sem történt volna. Ezzel bizony keményen szembe kell nézni...

Na de nem csak erről szólnak e sorok.

Vannak napok, amikor meg igenis érdemes felébredni, kikelni az ágyból, s találkozni emberekkel. Ma a keresztbontáson volt egy olyan mozzanat, ami kiváltképp megérítnett. Éppen döntöttük el a keresztet, hogy szétszedjük (mert lejárt az engedély), amikor egy idegen is odajött és segített. Aztán ment tovább, többet nem fogjuk látni... Emlékszem, amikor Decemberben Dody és a kis csapat megküzdött azért, hogy álljon a kereszt. Nem volt egyszerű, mert akadt egy-két hiányosság a kiküldött alkatrészekben (pl.: két talpfa, és néhány csavar...) De a végeredményt mindenki láthatta több héten keresztül: a Kereszt (azért írom nagy k-val, mert akkor igazán Kereszt volt) stabilan állt, nem dőlt el. Nem lehet leírni, milyen érzelmek kavarogtak akkor. Nem csak bennem. Nagy küzdelem volt. De megérte. :)

Na, tehát az Élet újabb kihívás elé állított minket. Képesek vagyunk-e megbírkózni vele, ez csak rajtunk áll.

A felhők mögött süt a Nap

Örökérvényű igazság. A felhők mögött igenis mindig süt a Nap.

Teganp éjjel ez zakatolt a fejemben. Rég nem voltam ennyire magamalatt... Borzalmacska állapot, amikor olyan kusza és reménytelen minden. Legalábbis ez az illúzió kereng az ember körül. Testetlen valamik suttognak a sötétben és mind el akarja hitetni Veled, nincs értelme az Életnek. Legalábbis a Tiédnek semmiképp. Velőtrázó kacajuktól zsibong a fejed, s nincs hova menekülnöd. (Túl élénk a képzelőerőm...) Éjjel nem sokat aludtam, muszáj volt gondolkodnom. Oly' sok minden vált hirtelen jelentéktelenné, elvesztették az értéküket. Szavak, szavak, pusztán csak szavak, de mégis, milyen fájdalmas erejük van. Valamikor hajnaltájt sikerült visszanyernem az életkedvem, ismét helyrebillentettem a törékeny egyensúlyt, amire minden erőmmel vigyázok. Néha megesik, hogy csorbát szenved, de olyankor sincs minden elveszve. A Fájdalom ezzel az Élettel jár. De mivel az Idő álcája miatt rövidnek érezzük az örökkévalósághoz képest, kár elvesztegetni perceket szomorkodással.

Fáj, fáj a Lélek, m nem hagyják nyugodni.
Fáj, fáj a Lélek, m folyton csak csalódik.
Fáj, fáj a Lélek, m haldoklik a Szeretet.

A féltékenység, az irígység mind-mind mérgezi, s csak maroknyi ember igyekszik ez ellen harcolni...

Barátság, Bizalom, Tisztelet... üres szavak üres emberek fejében. Csak kevesen vannak, akik valóban tudják mik ezek és Lelkükben érzik valódi értéküket. Ezen Lelkitársaim az én Kincseim a Sötét Órákban.

Fáj, fáj a Lélek, m Nolasyn messze van.

Fáj, fáj a Lélek, csak lassan betölt mindent a csendes elmúlás.

Csak egy rövidke firkantás: különös ez a nap. Megmagyarázhatatlanul különös.

Terveim szerint jövőhéten bevégzem a Tükör Sorsát... Ma eldőlt, hogy kik élik túl... Egész sokan, ahhoz képest, hogy az Idő Uraiban mennyien... szal mennyien nem... De persze, az írást nem lehet erőltetni. Akkor megy a legjobban, amikor lehangolt vagyok, vagy mostanság, amikor tanulnom kellene. Vizsgák előtt általában nő a bepötyögött oldalak száma. Az Elveszett Lélek meg... hát kicsit elakadtam. De egyszer minden történet olvasható formátumba lesz öltve. Addig úgysem halok meg, míg nem írtam ki magamból mindent, amit kell.

Most megyek, álmos vagyok és elfáradt a derekam is. Csak éljem túl a holnapi edzést... :S

Előbb még határozottan tudtam, hogy mit akarok írni. Aztán huss, elszállt... Nade a lényeg, edzést túléltem, Krisztinkével jót mulattunk a szabadulási technikák gyakorlása közben. (előtörténet: ha pusztakezezünk, akkor mindig párban vagyunk, és már nem tudjuk a legkomolyabban véghezvinni a feladatokat, de azért, amit csak tudunk, azt megtesszük a hatékonyság zászlaja alatt.) Készítettem edzés előtt bambusz ütőfát és azzal villogtam ma... Már nagyon régóta vártam rá, hogy elkészüljön. A múlt héten az én öregecske ütőfám megadta magát két évnyi intenzív használat után, és eltört. (nem rajtam, s nem is máson.) Megmentettem róla a védőréteget, és rátettem a bambuszomra, amit még nyáron Petitől kaptam. Csudijó új ütőfám lett. :)

Oh, hogy tudnék most káromkodni nyomdafestéket nem türőet, de nem teszem, m attól senkinek sem lesz jobb...

Egy szóbeli vizsga krónikája

Jer keblemre, drága, drága Világ, had öleljelek meg, s fullaszalak Szeretetembe...!

Télies hajnali sötétség fogadott reggel, amikor az ébresztőórám felrázott mély álmomból. 6 óra körül járhatott az idő, Szuszi dorombolva nyújtózkodott egyet, amikor észrevette ébrenlétem. Álomittasan botorkáltam ki s kezdtem hozzá a reggeli szertartáshoz. 3/4 7kor azon kaptam magam, hogy késésben vagyok... De szerencsére a villamosok sűrűn jártak, így nem késtem le a vonatot. A Nyugatiban alig lézengtek emberek, aki mégis vállalkozott a korahajnali útra, az álomkórosan kereste a vágányt és a vonatot. Fundy már fenn várt, odaadtam neki a forrást, hogy beleolvasson kicsit. A mozdony kigördült az állomásról, Rákosrendező felett az ég alja rózsaszínben derengett, néhol kékesszürke felhő árnyalatok festették meg a Napfelkelte látványát.

A máskor fél órás vonatút most több, mint 50 percbe tellett. Ezért is mentünk a korábbi vonattal. 8 fele már Vácon voltunk, reggeli a szokásos pékségnél, majd séta a suliba a jeges úton. Fáztam, hideg szél fújt. Vácott mindig hidegebb van, mint Pesten, feltehetően Duna közelsége és a viszonylag kevés automobile miatt. Végtére elértünk a suliba. Az agyam lezsibbadt a sok filozófus elmélkedéseitől. Beírattam ma két jegyet is, társadalmi egyenlőtlenségek és gyógypedagógia. Aztán mire visszaértem az leckekönyvvel, már mehettünk is be. És jött a hérakleitoszi daimónom. A 9-es tételt kaptam, elmosolyodott, s közölte, hogy ez egy csodálatos tétel. Én már kevésbbé volta merről meggyöződve. Sztoikusok, szkeptikusok, újplatónizmus és az az epikureizmus. Elveszett embernek éreztem magam, hiszen ezen szavak nem mondtak sokat. Leástam a tudatalattim legmélyebb bugyraiba, hogy a felszínre hozzak némi bukástól megmentő információt. Valami homályosan derengett, így mindegyikhez írtam, többet is, mint a kezdeti lelkesedésem következtetni engedte. Lefelelt előttem két ember, mindketten megbuktak. Mint aki a fogorvoshoz megy érzéstelenítés nélküli fúrásra és tömésre... Leültem a tanárral szemben. Mély kék szemeit az enyémbe szegezte, s várt.

"Tudom, hogy nem tudok semmit" - kezdtem Szókratész szavaival, s ez valamelyest fedte is az igazságot. Majd hozzátettem, olvastam filozófiai forrást, Platón korai műveiből. Először elmondtam, mit tudok azokról az emberkékről, akik az én tételemben szerepeltek. Inkább volt párbeszéd, mint monológ, ami a vizsgám első felét jellemezte. Aztán az újplatónizmusnál elakadtam Philón viselt dolgaival. Nyúzott a tanár, na vajon, milyen etnikumhoz tartozott, de mivel nem jött az égi szikra, így hozzátette: zsídó. És mit csinált ő? - tudakolta továbbra, aztán mondtam neki, azt nem tudom biztosra, de ha a helyében lettem volna, akkor összehasonlítottam volna a Bibliát, Mózest és Platónt... Erre a tanár szeme felcsillant, mert igen, ez volt nagyjából az általa várt válasz. És akkor bevillant a többi adat is róla. Mázlim volt, noha a vizsgákon szerencsét hozó amulettem - a kis elefántom, amit Anyutól kaptam - a táskámban felejtettem, de a szomszéd teremből is kihatott jupiteri energiája. Miután a tételt kivégeztük, elkezdtem regélni a forráselemzésről. Belémfojtotta a szót, pedig csak akkor lendültem bele igazán a mesélésbe, az általam oly' nagyon kedvelt szófordulatok használatával. Kizavart egy 5sel... Megkönnyebbülten léptem ki a teremből. Kint társaim faggattak, hogy, s mint volt a vizsga, de én csak nevettem, már a könnyem is kicsordult, szinte az egész világot átöleltem volna örömömben. Amikor ugyanis a tételt a kezembe kaptam, úgy éreztem, jó, ha egy kettest összekaparok. De nem adtam fel, nem adtam vissza a tételt, nem kértem másikat. A kezdeti világvége hangulatom a tanárral folytatott dialógus közben feloldódott. Tudtam, hogy mit akarok elmondani, hiszen szeretem a filozófiát, csak éppen nem vagyok képes észben tartani a sok, régen élt muksók különböző nézeteit. Főleg akkor nem, ha részeiben, vagy egyáltalán nem értek azzal egyet.

10 perc alatt kiértem a vonathoz, így elértem a déli zónázót, aminek köszönhetően negyed 2-re már haza is értem. Este lemegyek edzésre, kimozgom magamból a maradék filozófiát is, ami az elmémben megmaradt. Ha minden jól megy, szombaton leteszem a vizsgaidőszak terheit. De addig még vár rám egy nehéz küzdelem a pedagógiai szociálpszichológiával. Most viszont újult erővel vetem magam bele. Úgy érzem, új szárnyakat kaptam...

Hajaj, most jön a nyafffffffos rész

Holnap meg fogok bukni. Keverem az emberkéket, hogy ki mit csinált. Ha csak egy picurka kettest össze tudnék kaparni, akkor megmenekülnék, mert elolvastam néhány forrást Platóntól - amik sokkal érthetőbbek, mint a Turay Alfréd könyv - és akkor két jeggyel jobbat kapok. (A tanár tett ennyi engedményt.) Én azzal is beérem, hogy a ZH eredményét beírja az indexbe. (De sajnos ilyen ajánlatot nem kaptunk.)

Annyira bosszantó, hogy a szociológia is csak 4 lett, még a gyermekvédelmi jog, meg a szocmunka is 5 lett. Torkig vagyok a vizsgaidőszakkal és a filozófiával. (Jó, persze, én választottam, de akkor is...) Most érkeztem el a nyaf hangulatba. De ezen nem sokára javítani fog a süti, ami éppen most készül, az illata már bejárta a szobákat és beindította a Pavlovi reflexet (éljen a klasszikus kondicionálás). Így lesz a nyafból nyam.

Ha a holnapot túlélem, akkor már csak pszichológiát kell tanulnom. Egész pontosan szociálpszichológiát, amiről meg azt álmodtam, hogy 3 lesz... Talán nem is kellene tőrnöm magam már. Bár ehhez tettem függővé, meg a holnapi vizsgához. Ha ezek is olyan jeggyel zárulnak, amik számomra elfogadható, akkor mégegyszer megyek nevelésszociológiából, javítani. Ez nem stréberség, hanem harc az ösztöndíjért. Sokan vagyunk, akik jó átlagra gyúrnak. Nomeg, nem csak a jegy számít. Vannak tárgyak, amik kimondottan érdekesek voltak. Olyan dolgokról szóltak, amik a későbbiekben fontosak lesznek hívatásom során. Mert én így gondolok rá, nem munkára, vagy állásra, ami a létfenntartásért kell, hanem igazi hívatásra. Ez az én utam, ezért vagyok ennyire biztos az elképzeléseimben. Ha meg mégiscsak elnyafosodó hangulatba kerülök, akkor meg, "Ich gömböze" (ennyit a német tudásomról...).

Megyek, megeszem a gránátalmám. Az egyetlen gyümölcs, amit nagyon-nagyon szeretek és minden pofavágás és külső kényszer nélkül megeszek. A süti is kész. Asszem, kezd elmúlni a nyafff... Legalábbis, amíg nem gondolok a holnapi vizsgára, addig nem érzem nyafnak magam.

Blogomban a Világ

Adok még magamnak negyed óra pihit és semmittevést, aztán visszakúszok a filozófia mellé.

Kószáltam a különböző oldalak között, főként blogos témában. Az én drága kis Nolasynom Nagytestvéreit néztem meg, ősöreg blogokat, a legkülönbözőbb témákban. Milliós nagyságrendre tehető azon embertársaim száma, akik szintén virtuális naplót jegyzenek nap, mint nap az Életükről, Gondolataikről, egyéb, számukra fontos dolgokról, Lelkük rezdüléseiről. De mi marad a blogból, ha a gondnoka eltávozik ebből a világból? Vannak halálos betegek, akik ezen fórumokon keresztül biztosítják maguknak a virtuális túlélést a Nagy Kaszással való találkozás után. Talán megkérnek valakit, aki haláluk esetén publikálják a Final Post-ot. Aztán, akik hirtelen mennek el, számukra nincs előre készített formula, a blog befejezetlen marad, mintha csak gazdája elunta volna tovább gondozni. De ezek nem e-szemetek, amik az éterben keringenek. Ezek cyber-világítótornyok emberekhez, s em csak a halottakhoz, hanem az élőkhöz is. Aki blogot ír, hallatni akarja a hangját. Megosztani másokkal, vagy utat mutatni, vagy csak pusztán exhibicionista* hajlamainak eleget tenni.

Én miért írok blogot? Csak és kész... Egyszer, Rob blogját olvasva kedvet kaptam hozzá, s eme lelkesedésem azóta sem szűnt meg... Ha így lesz, azt majd észre fogjátok venni...

3 óra lesz, most zárom kurta soraim.
_______________________________________________________
* az, aki szereti a belső énjét, stílusát, minden áron megmutatni a külvilágnak.

Amikor az ember beteg, hajlamos mindent borongósabban látni. Ilyenkor nehezebb szépnek látni az Életet. Pedig ma is sütött a Nap, és milyen csodálatos, télies kiránduló idő volt. Az ablakon keresztül betódult levegő a kisvasutas kirándulásokat jutatta eszembe. :) Közérzetemen valamit javított a hideg levegő.

Fáj a fejem, köhögök, kapar a torkom és folyton aludhatnékom van... De közben továbbálmodtam a Tükör cselekményét és pár sort pötyögtem is hozzá, de a monitor fényétől hosszabbtávon rosszul leszek, ezért MSNre se nagyon másztam fel. (amúgy sem vagyok egy felüdítő beszélgetőpartner...)

Azért sem hagyom magam legyűrni! Hétfőn már lemegyek edzésre, a vizsgán remekelni fogok (na ez erős önirónia volt) és ebben az évben többet nem leszek beteg. Azért sem... Mert én eldöntöttem. És ugye harcosok vagyunk mind, ha nem is így hívnak minket. Mindenki megvivja a maga kis csatáit a maga kis démonaival. Nekem is vannak bőven legyőzendő mumusaim. Momentán ez az idegesítő fejfájás, ami ellen rögvest segítségül hívok egy kis algopirynt nomeg neocitránt. Milyen jó érzés, ha az ember képes felülemelkedni a nyavajáin... :)

Junior kolumbiai cimborája :)

Ő itt Mi. Tiszta kiköpött mása az én kis Piremnek. Csakhát, ő a messzi-messzi Kolumbiában él, Medelinben. A kolumbiai fényképész, photoblogos, hűséges "kommentesem" cicája.

Fel vagyok regelve a facebook.com-ra, és ott lehet külön az állatkáknak is készíteni profile-t, de nem ám úgy, mint wiwen, hanem van külön catbook. Marha komoly, talán felteszem a macskáimat oda... Bár, ezen az oldalon egyetlen ismerősöm van. Vagyis, most már kettő. Ma reggel Mi Fei is bejelölt. (Ez bizonyára jelent valamit, de még nem kérdeztem meg, hogy mit...)

Na megyek, vizsga van ma... NYAFFFF!!!!

Az imént néztem Mary Poppinst. Nem hiszem, hogy bárkinek is külön be kellene mutatnom. A gyerekekkel senki nem foglalkozik, Apuci bankár, Anyuci szüfrazsett, a Nanny-k meg nem bírják sokáig. Aztán megérkezik Ms Poppins és a kedvenc szőnyegtáskám :) amibe bármi belefér. (Noha látszólag üres, de mint tudjuk, a látszat van, mikor csal, mert a háború a csalás útját járja és a két hétfő találkozik, amikor a Hold elveszíti a lányát.) Nade, most nem Maryről lesz szó, hanem Winifredről, azaz Mrs. Banksről. Feminista mozgalom tagja. Igazából nem állt szándékomban írni róla, de az előbb olvastam Dody blogján legútóbbi bejegyzését, és néhány gondolat bennem is megszületésre törekedett.

A feminizmus valóban nem vezet sehova. Egyenjogúság soha nem lesz, mert nem vagyunk egyformák, más-más szerepnek kell megfelelnünk. (És különben is, mire mentek azok a nők, akik a hetvenes években eldobták a melltartójukat? Most aztán mi is gürízhetünk, hogy eltartsuk a Családot, holott ez a férfi dolga -lenne.) A férfi a családfenntartó, a nő a kapcsolatokért felelős. Mind a kettő felelősségteljes feladat, nem lenézendő. A feminizmus elment egy olyan irányba, amit józan ésszel nem lehet követni. Egyébiránt, ha a nő nem kap tiszteletet azért, hogy Családanya, akkor valóban van értelme lázongania, hiszen mindenkit megillet az emberi méltóság és a tisztelet. Mert egy meleg családi fészket összetartani nem kis feladat, egyáltalán nem lebecsülendő. És hogyha ezen szempontból nézzük a dolgokat, akkor igen, én szüfrazsett vagyok, de nem azért harcolok, hogy férfi munkát végezhessek, azt rábízom az erősebb nem képviselőire. Azért küzdök, hogy minden nő megkapja a neki járó tiszteletet, ami egy "normális" férfi részéről alap. Én szerencsésnek mondhatom magam, mert engem tisztelnek. De nem minden férfi számára egyértelmű, hogy egy nőt igenis megillet az elismerés. Számukra a nő házicseléd, ami egy igen dühítő elképzelés. Úgy gondolom, egy nőnek az a legjobb hívatás, ha a családját szolgálhatja sok-sok Szeretettel. De ez nem egyenértékű a rabszolgasággal, mert a családról való gondoskodás szívből jön. Ez a különbség. A férfiak többsége egyértelműnek veszi, hogy a nő gondoskodik meleg vacsoráról, ágyról stb. De Uraim, ez a világ akkor tud a legharmónikusabban műkődni, ha kölcsönös tisztelettel kiegészítjük egymást. Nem kell ellentéteket szítani, hiszen azért teremtetett nő és férfi, hogy így váljanak teljessé. Együtt.

Tehát, a feminizmus nagy humbug, de a férfiak hozzáállása sem mindig a legjobb. Mind a két fél részéről szükséges a kölcsönös és feltétel nélküli elfogadás.

Egy utolsó megjegyzés még erről: a feminizmus eszménye sosem született meg volna, ha nem lett volna rá szükség valamilyen formában. Nem minden férfi ismeri el a nőket, mint érző-értelmes lénynek. De mindez a benyomásainknak és tapasztalatainknak köszönhető. Sok buta nő van és sok bf. férfi... Összegezve: meg kell találni az egyensúlyt. Ez a nagy titok. Sztem. De mindaz, mi itt áll, lehet tévedés is... Én így gondolom, nem kell mindenkinek követnie.

Ami még éjszaka eszembe jutott, de előbb nem írtam le

Neocitran... Brrrrrrrr... Én nem szeretem, de Anyu azt mondta, ha tetszik, ha nem, meg kell innom. Max visszajön, mint eddig szinte mindig... Nem baj, ugysem ettem ma nagyon... Betegségről ennyit. Egy algopirynnel jobban érzem magam, s most lement a lázam is és az álomkór is kezd alábbhagyni. (Most olyan vagyok, mint egy cica, aki folyton csak alszik...) Miaúúúúú...

Beteg lettem, nincs mit tagadni s racionalizálni, most ezzel nyűglődök. Mert ugye nem szeretek ilyenkor feküdni egész nap, meg ilyenek. De hamar elfáradok. Holnap meg vizsga... Jó lesz... Nem tudom elrakni...

Peti mindig azt szokta mondani, ha valami történik, hogy gondolkozzak el azon, vajon mi lehetett annak az oka. Nyílván egy betegségnek valami baci vagy virus, vagy egyéb parányi valami az oka. De lehetnek lelki okai is, bár most nem tudok erre bármi konkrétumot felhozni. Hacsak nem a világ gonoszsága, az irígység, amit némelyekben érzek, a versenyszellem, hogy le akarnak győzni. Könyörgöm, ne legyünk már gyerekesek. Velem ugyan lehet versenyezni, baromira hidegen hagy. Bennem is van egyfajta egészséges versenyzési láz, de célom nem az, hogy a másikat döngöljem a földbe, hanem az, hogy önmgamahoz mérten legyek jó. Nem szeretem magam másokhoz hasonlítgatni. Ezért mások se hasonlítgassák magukat hozzám.

Mindenkinek megvannak a maga kis démonjai. Nem, véletlenül sem azon fajta démonokra gondolok, akik vörös szemmel ízzanak a sötétben és testet keresnek maguknak. Jobb szó híjján írom így, mert ezek a démonok inkább a félelmeink megtestülései. Akkor támadnak, amikor a leggyengébb vagy. S hiába próbálsz nem tudomást venni róluk, akkor csak felszíni sérüléseket ejtenek Lelkeden, amik jobban fájnak. Jobban fájnak, mintha hagynád, hogy kitombolja magát. Érzelmekből kovácsolt ezüsttőrét döfi rajtad keresztül, szétárad benned, mint egy méreg, s ezzel el is veszti az erejét. Eldöntheted, szembenézel azon érzelmekkel, vagy sem. Be is tuszkolhatod a tudatalattidba, de akkor nem megküzdesz vele, hanem elfojtod, s szellemként mindig ott marad melletted. Fáj így is, fáj úgy is. A Lelket a fájdalom nemesebbé teszi. S ha egyszer átérzed, bölcsebbé válhatsz, hiszen ha legközelebb találkozol egy olyan hasonló démonnal, már tudni fogod, milyen lesz, s ez fog védelmet adni.

A félelem persze lehet igen sokrétű. Lehet valami anyagi dologtól, érzelmektől, a jövőtől, de leginkább, az ismeretlen dolgoktól. Félni nem gyávaság. Nem szembenézni vele, az már az, s az illető tollakat érdemel. A gyávasság tollait. A félelem nem a bátorság hiánya. Én is sokszor félek. Ettől-attól, mindig mástól. S ha ridegnek is érzem olykor a világot, mindig történik valami, ami feledteti velem. Legyen az egy kismacska dorombolása, egy levél egy régen látott ismerőstől...

Bagoly

Tegnap kiolvastam a Csillagport, nem tartott sokáig, könnyed kis mese és megintcsak nem szabad összehasonlítani a filmmel... Mivel bizonyára akadnak, akik elakarják olvasni, ezért nem is írom le a véleményem... (De ha valaki már látta a filmet, akkor ne olvassa el a könyvet...)

Aztán már nem is tudom meddig hánykolódtam, s amikor nagy nehezen álomba merültem, furcsa képek tódultak lelki szemeim elé. Minden éjjel álmok tengerében fürdőzöm, a Hold változékony alakja világítja be Tündeföld végtelen területét.

Igazából nem vagyok még olyan túl jól, pedig éjjel sok mindenen járt az agyam, de hamar kifáradok, most megyek, és alszom mégegysort.

Morag, nem gond, ha írsz kommentet! Örülök neki...:)

212 nap 7 óra 11 perc

Ennyi idő van hátra a/az... Várom a megfejtéseket... :)

Az immént ért véget a Lány a vízben. Tudom, már írtam róla máskor is, de ez az egyik kedvencem! Nem tudom megunni ezt a tendemesét.

Ma olyan fura napom van. Reggel elég sokáig aludtam, éjjel Csillagport olvastam, bár inkább Brecht és Mrozek drámákat kellene. Meg Szókratész védőbeszédét. De ma nagyon fáradtnak érzem magam, meg olyan nem is tudom milyen hangulatban. Mintha nem is itt lennék, de nem is ott, csak úgy vagyok. Nem jó dolog náthásnak lenni, meg úgy érzem a mellkasom majd kiszakad, sőt, a sok köhögéstől a szegycsontom fáj, aminek ugyan eddig is tudtam a létezéséről, de sosem éreztette velem, h hozzám tartozik. Na de most... Sebaj, ez is csak egy átmenetei állapot. De a negro cukorkát, meg a neocitránt még mindig nem szeretem.

Azt hiszem, rajzolni fogok. Ahhoz van igazán kedvem. Ma megengedem magamnak, hogy nem tanulok (amúgy s fáj a fejem és nem tudok sokáig koncentrálni, nyaffffffff) Bár, becsúszott egy 4es... Nevelésszociológia... :( Ennyit az 5.0 átlagról. Teljes letörtségbe zuhantam. Talán ezért érzem magam nem úgy, ahogy máskor. Megszoktam, h eddig minden úgy sikerült, ahogy akartam. Kicsit össze is vesztem magammal. Kezdek disszociatív identitás lenni...

Most olvastam egy hírportálon, Kovács Ági nem indul a pekingi olimpián. Át tudom érezni, hogy milyen lehet. Erre készült már régóta, álmaiban többször is járt ott, aztán jött az a dopping botrány. Megtépázták az önbecsülését és az úszás, amit oly' nagyon szeret, keserű emlékeket ébreszt benne. Talán én sem indulnék a helyében. De ha így érzi, h nem akar menni, akkor hagyni kell. Azért sajnálom. De kívánom, h Ági Lelke megerősödjön. Ez egy nagyon nehéz döntés lehetett. Ehhez is nagy erő kellett, h kimondja. Ez kb olyan, mintha én azt mondanám, nem megyek táborba. (Nyílván ég és föld van az edzőtábor és az olimpia között, nem összehasonlítani akartam.)

Megyek, vár egy mesevilág megalkotása. Addig sem kell a rideg valóságban élnem.

Városi tél

Amikor az imént kikísértem Nikát az ajtórácsig, pillantásom egy percre az égre tévedt. Néhány csillag dacolva a fényszennyezéssel áttört, s pislákolva integettek felém. Hideg fuvallat borzolta a hajam, magával hozva a tél éríntését. Városi illatokat sodort magával, a kéményekből áradó füsttel keveredve.

Ma kisütött a Nap és fénye végigsíklott a majdnem végtelen havas tájon. A szociális munka csoportokkal vizsgát megintcsak a jéghideg előadóban írtuk. (Ami pont jót tett a megfázásomnak...) A jelenlegi állás szerint holnap nem megyek le edzésre. Ez a tél nem éppen a legjobban alakul egészség szempontjából. Úgy érzem kevés vitamint tömök magamba... Sőt... Sajnos a csokiban nincs elég mennyiségben.

Tegnap este megintcsak nem ment az alvás. (A szokásos vizsga előtti nem alszok dolog.) Nem jöttem fel blogot írni, mert a Húgom már javában húzta a medvebőrt, pedig sok-sok gondolat kergetőzött. Tudtam, h ha akkor nem írom le, elvesznek valahol, mélyen bennem. Nagyjából emlékszem ugyan, de a terrotakony átvette az uralmat az agyam felett.

Még igazán nem is írtam arról, hogy milyen érzés 23-nak lenni. (Eddig feleslegesnek éreztem azt, ha valaki azzal nyúzott, h mit váltott ki bennem, h megint egy évvel idősebb lettem.) Ma Nikával csacsogtunk éppen arról, hogy idén nyáron már tölti a 24-et. Tanulmányaim során sok fajta-féle fejlődéselmélettel találkoztam. De a legtöbb egyértelműen kimondja, a 18-24 év között fiatal felnőtt az ember. Utána nincs mese, felnőttnek tekíntik a korából kifolyólag. És azt hiszem, ez az, ami zavar engem. Nem érzem magam felnőttnek, de gyereknek sem. A kettő közti átmenet sem lenne a pontos meghatározása. Úgy vélem, az okos pszichológusok mire eljutnak elméleteik megalkotásához, megfeledkeznek arról, hogy milyen is volt a huszas évek elején. Ezért úgy gonolják, fiatal felnőttek vagyunk. Ugyan már, kell lennie egy különálló kategóriának is. Ami még nem felnőtt, de nem is gyerek. Két világ küszöbén. Az egyikből ki, a másikba be, de sem itt, sem ott. Küszöb-kor...

Vagyis, ha ezen szóáradatból nem derült volna ki, úgy érzem, lassan végleg búcsút kell mondanom a gyerekkornak. Már nem sandíthatok vissza egy-egy csínyre, komolynak és megfontoltnak kell lennem. A suliban is erre készítenek fel, csoportokat fogok majd vezetni, másokért fogok felelőséggel tartozni. És idővel majd a saját porontyaimért.

23

Köszönöm mindenkinek, hogy emlékeztetett vénségemre... :)

Volt egyszer egy álom

Mélyen aludtam, mint akinek az ujját megszúrta a rokka...

Álmomban Lyra Oxfordjában voltam, de a daimónok nem külön jártak-keltek, mint ahogy a könyvben. Éppen az esküvőmre készültem, Lyra és talán Will is ott volt, nomeg a barátaim nagy része. Pontosan emlékszem a ruhámra, a hajamra, a csokromra; az emberekre, akik ott voltak; és persze, arra a szerencsétlenre is, aki készült feleségül venni. Ezelőtt sosem láttam még, a nevét sem tudom, de magam előtt láttam az arcát. Álmomban sosem látok arcokat, ha valakivel beszélek és ránézek, akkor valami homály szerűség ereszkedik az orcájára. Csak érezni szoktam, a Lelkük rezdüléseit, innen tudom, h ki lehet az. De arra a titokzatos valakire emlékszem. Most is, amikor e sorokat pötyögöm, magam elé tudom idézni. S nem csak az arcát, a hangját is. Megkérdeztem tőle, miért akar elvenni, miért kellek neki...stb. Erre csak nevetett... Az álmom többi részére nem nagyon emlékszem, pedig tudom, h még sok minden történt, csak bizonyos részei zavarosak, így nem írom le, mert nincs értelme. Örök feledésbe vésznek...

Nem tulajdonítok ennek az álomnak jelentőséget, de az biztos, h szórakoztató volt... :) Tegnap a házasságról szoló törvényeket is tanulmányoztam. Mielőtt elaludtam volna, átolvastam mégegyszer.

A vizsga meg sikerült, ahogy, hétfőn lesz eredmény, addig meg, nem beszélünk róla...

Úgy látszik, vizsgák előtt nem fog olyan zökkenőmentesen menni az alvás. Pedig tényleg nem izgulok miatta, csak egyszerűen nem bírok elaludni. Elvesztettem érdeklődésem irányában, meg úgy az egész vizsgaidőszakkal így vagyok most. Tudom, h meg kell csinálnom, és ráadásul jól (az ösztöndíj miatt); ez az egyetlen motivál már csak.

Olvasgattam még a jogot, aztán sailor moon utolsó részeket néztem. Ez az egyetlen anime, amit kedvelek, valószínűleg azért, mert az életem részei voltak a felsős éveim vége felé. "a jogot és a rendet védem, és most megbűntetlek..." Mai szemmel nézve a karakterek nem olyan jól kidolgozottak, mint akkor tűntek. Egy mai anime kenterbe veri, de nem ez a lényeg. Én szeretem és kész. Egyébként meg, a kedvencem Usagi és Sailor Saturn. (Utóbbi azért is, mert neki van a legtutibb fegyvere és a legnagyobb ereje a többi közül, másrészt, magam is a Szaturnusz vonzáskörébe tartozom.)

Oly' sok mindenen kergetőznek a gondolataim. Változom. Vannak dolgok, amik régen fontosak voltak, most meg már nem érzem annak (nem részletezem). Átértékelődtek. Ha valaki most megkérdezné az életfilozófiámat - mert van ilyenem is - akkor nem azt mondanám, hogy optimizmus, a végsőkig. Régen hittem ebben is. De egyedül csak a Szeretetnek van ereje. Minden más elvész mellette.

Folyamatosan állandóságot keresek. Harmóniát az Életemet felépítő részecskékben. Megannyi láncolat, megannyi alkotórész. Ha az ember nem figyel, kicsúszik a kezéből az irányítás. És ezt a környezetem is megérzi. Mert ahogy én hatással vagyok a környezetemre, úgyanez érvényes fordítva is. Hiszem, hogy véletlenül nem mindig történnek a dolgok, többnyire csak azt kell eldöntenem, mit kezdek velük. Befolyással bírok az Életemre, és az is rám.

Baromira fáj a fejem, lassan már a betűket sem látom. Ha becsukom a szemem, akkor sem lesz jobb. A csudába ezzel a sok nyafogással. Borzalmacska... Valaki eltérítette az Álommanóm. Apró pici figura, fején zöld csúcsos végű sisakkal és zöld-fekete kockás köppeny fedi öltözékét. Aki látta esetleg bármelyik kocsmában vedelni sört meg whiskey-t (utóbbit nagyon szereti), ne tétovázzon, zavarja el hozzám.

Nem kell abból problémát csinálni, h ki mit adjon nekem. Csak szeressetek, becsüljetek meg, legyetek velem öszínték. Nem kell tárgyi ajándékkal bizonyítani semmit sem. Nem tehetek róla, hogy karácsony után születtem, de egyébként is, büszke vagyok arra, hogy vízkeresztkor láttam napvilágot. Január hatodika nem csak egy örömteli dátum. Nagymamám aznap távozott, amikor én megérkeztem. Édesanyám egyetlen nap alatt megélte a menyországot és a pokol bugyrait. Amikor a szülinapi tortámon égnek a gyertyák, mécsesek fénye jár táncot soha meg nem ismert Nagymamám Lelkéért. Noha én nem ismertem, munkácsi Rokonaim sokat meséltek róla. Azt mondják, hasonlítok rá, külsőleg, s talán kicsit belsőleg is. Nagymamám igazi fehér hölgy volt. Művelt, kultúrált, mindig tudta, hogy mikor mit kell tennie. Nagypapámat mindenben támogatta, a Családjáért élt. Régi nemesi világ egyik utolsó finom Lelke. Akinek kellett segítség, sosem tagadta meg.

Ma azon tünődtem, mennyire jelentéktelen az évek múlása. Lassan követik egymást vagy éppen szaladnak, attól függően, Te hogy éled meg. Speciel nekem most gyomorban gombóc érzéssel telnek. A horoszkópom azt igéri, az idei év a bakokról szól. Hát, nem vagyok semminek sem az elrontója, állok a jó és a szerencse elébe. De ha mégsem így alakulna... Akkor majd a 2009 lesz az évem...

Majd kicsattanok, olyan jól érzem magam a bőrőmben! Noha az edzésen elfáradtam, de ez kellemesen fut végig az idegszálaimon. Délután még határozottan kimerültnek éreztem magam. Most meg, futnék, csak előre, rendületlenül. Nem is, inkább szárnyalnék, ott fenn, magason. Csak tolonganak a szavak, amik ide akarnak kerülni, szinte egymást tapossák, olyan türelmetlenek. Megálljt kell parancsolnom nekik, különben a szóáradat belepne mindent.

Délután Mamámnál voltam, még betegeskedik, de már javuló tendenciát mutat. Az én Nagymamám idén tölti be a nyolcvanadik életévét, de jól tartja magát. Legalább tíz évet simán eltusolhat. (Családi vonás ez nálunk apai ágon.) Mama sütött mézescsillagokat, és noha ebéd után voltam, ellenállhatatlanul felkínálták magukat fogyasztásra. Nyammm.

Hazajöttem, Húgom is megérkezett a messzi suliból. Ebédelt, közben elfogyasztottuk a maradék krémlikőrt s megtárgyaltuk a nap eseményeit. Aztán Bélák Bélája is befutott s elhúztunk edzésre.

Edzés. A csütörtöki dojo a kezdet. Ott indult minden számomra. Sosem fogom elfelejteni, örök emlék marad akkor is, ha az Élet úgy hozza, hogy más vizekre sodor. Ez a néhány év, amit itt eltöltöttem, tudatalattiba nem tuszkolható emlékek. Bár tény, változik ez is, mint sok más is. Ahogy én is teszem azt évről évre, közben hatással vagyok a környezetemre s az vissza. Egyensúly az egyén és a közösség között. Néha talán kibillen a mérleg nyelve. De semmi sem vész el, csak időnként átalakul.

Tíz fele Peti még feljött kardot tisztítani, teázni és beszélgetni. Együtt, ki-ki a saját kardját gondosan alkohollal és olajjal lepucolja, nehogy kikezdje a rozsda és egyéb csúnyaságok. Mindez olyan érzés, mint amikor két jóbarát cinkos társai egymásnak, vagy amikor egy nehéz nap után megpihennek a tábortűz fénye mellett, s nyugalom költözik az Életükbe, amikor a rohanás lecsillapodik, s helyébe lép a pillanat varázsa. Ezt nehezen tudom jobban megfogalmazni, ezt nézzétek el. Peti rávett, hogy cukor nélkül igyam a teám, legalább csak az első kortyokig. Egészen más érzés. Aztán megvizsgáltam, milyen az, amikor édesítőszer is kerül bele: akkor a tea elveszíti a lágyságát. Harmadrészt pedig tejet tettem hozzá, akkor pedig egy egészen más ízt kaptam.

A mai nap tanulsága: napsütés.

Jung, Freud, Adler

Jól van, mondhatjátok, tudtuk előre, így lesz.

Álmosan bóbiskolok ki a fejemből, mert ugye az óra kíméletlenül felrezgett reggel, mit reggel, hajnalban, odakint még sötét volt, bár a hóról visszaverődő fény megtévesztő fényözönbe vonta az udvart. Ki is sandítottam az ablakon. De Szuszi nyirvákova jelezte, merre kell mennem, s elvont az ablak mellől. Szokásos. A tényérja felé koordinált, minden reggel ez a műsor, mintha sosem kapna enni. Külön értekezést lehetne arról írni, miért érzik úgy a Ciccek, hogy muszáj jelezniük nekünk az etetés idejét, mintha sosem kapnának máskülönben enni.

Vizsgán először mi húzhattuk ki a tételeket (több szakról és évfolyamról voltak hallgatók). Egyelőre nem nyilatkozok, de olyan számú tétel került a mancsomba, amiről történetesen volt némi fogalmam. Minimum 4es sztem meglesz. Ha nem... Kardomba dőlök. Jut eszembe, le kellene tisztítanom Himawarit is.

Találkoztam ma egy régi ismerősömmel. Szintén szocpedes és másodéves, csak levelezőn. Tavaly szeptemberben voltam az esküvőjén (el is kaptam azt a hülye csokrot, ámde a későbbiekben bizonyvást nyert, hogy ez is csak egy ostoba babona). Most már növekszik a pocija, a negyedik hónapban jár. Sugárzik róla a boldogság, az Anyaság titokzatos boldogsága. :) Hazafelé a csajokkal a házasságról folytattunk mély és velős beszélgetést. Férjhez menni, tartozni Valakihez. Társ lenni, s társat találni. Együtt, védelemben, kéz a kézben... Na jó, nem folytatom, mert ez olyan nagyon lányregényesen hangzik. És hát, az Élet nem egy lányregény.

Megyek, Himawari előszedem tokjából. Ez évben még nem is kardoztam. Üres a lakás, kiköltözök a középső szobába, ott nem fenyegetem a csillárt. :)

Az Élet bonyolultabb, mint bárki gondolná... De milyen izgalmas is... Hatkor kelek... :) NYAFFF

Azért írok, mert három a magyar igazság. Nomeg, Fundy tíz fele felhívott, segítsek már neki szociológia tételeket formázni wordben, hogy aztán lekicsinyítve kinyomtathassa... Most várok, hogy jó lett-e. Ha igen, megyek aludni, bár fel vagyok dobva, mert találtam egy nagyon jó TDK témát, holnap meg is keresem a választott témavezető tanárom -hu, micsoda hangzatos megnevezése van, mintha PhD-s lennék már. Megígérte, h segít, így holnap eléállok és beavatom a világrengető terveimbe. Most ezen zakatol az agyam. A módszeren, hogy miként viszem véghez, a lehetőségeken, az elgondoláson, a teszten... stb. Millió kérdés tolong köröttem, de annyia inspirál az egész! Egyelőre még nem szeretnék többet beszélni róla, először megvitatom a tanárral, hogy egyáltalán mennyire állná meg a helyét. (Ez egy ilyen titokzatos nap, amikor csak felszínes bejegyzések születnek, de a lényeg ott van a sorok között.)

Nomeg, levelet küldött az a Szervezet, ahova még nyár végén adtam le a jelentkezésem, most viszont nem tudom, h tényleg akarom-e. Éljen a méltán híres határozottságom...

Álmos vagyok, egész nap a könyvek és a gép felett görnyedtem, izmaim elmacskásodtak s porcikáim mozgás után kiálltanak.

Rettegek a holnapi vizsgától. Tartok tőle, hogy az eddigi teljesítményem le fog romlani a héten. Ha nem is a nevelésszociológia miatt, akkor a szombati gyermekvédelmi jog tuti gondoskodik arról, hogy ne legyen 5 pont 0 az átlagom. (Mondjuk, amúgy is agyament elképzelés volt a részemről ez az elhatározás.) De legalább a holnapival letudok egyet a vállalt terhek közül. Mára még olyan terveim vannak, mint a hajmosás, ami nálam a hossz miatt elég időigényes, de a világért sem szabadulnék meg a tincsektől, inkább elnyühögök a procedura végéig. Aztán bújok is az ágyikomba Iorek és Szusza nélkülözhetetlen társaságában. Holnap hajnalban kell kelnem, Fundyval nem kockáztatjuk meg a vonatok és a hó szövevényes kapcsolata miatt a vizsga lekésését.

Ma csak úgy eltelt a nap. Amikor csak egy dologgal foglalkozok, mint ma a tanulással, akkor észrevétlenül másznak a percek tova. Nem marad idő máson gondolkodni -ami ma kiváltképp jól jött, nem agyaltam az álmom jelentőségén-, nomeg, az esetlegesen születőben lévő tudás rovására megy, ha bármi elvonja a figyelmem. Ez a nevelésszociológia amúgy is érdekes tényeket, kutatásokat és azok eredményeit taglalja. (kíváncsi vagyok, mi marad meg a fejemben belőle holnapra...) Bár a nyolc tétel közül az abszolút kedvenceim még mindig a személyiségelméletek. :)

A hóangyalkánk olvadásnak indult :( Tiszavirág. Ez lett a neve végül...

Kollektív tudat

Jung kapcsán tanulás közben elgondolkodtam a mai "álmom" üzenetén. (Ami mint utóbb kiderült, úgy van, ahogy azt éjjel láttam lelkiszemeim előtt.) Ijesztő. Kicsit olyan érzés, mintha lenne egy képzeletbeli aletiometerem, ami megmutatja az Igazságot. Egy iránytű a sok hazugság és alakoskodás örvényében.

Az pedig, hogy miről szólt az álmom nem áll szándékomban nagy dobra verni. Az információk feldolgozás alatt...

Holnap nevelésszociológia vizsga. Úgy fest, tízkor írom. Csupán nyolc tételt kell mélyrehatóan tudni, de elég összetett dolgokról szólnak. Ám ha ügyes leszek, felkapcsolódok a kollektív tudatra és majd letöltöm a válaszokat... :D. Lenne még miről írnom, de csak rövidke szünetet engedtem meg magamnak és igazán nincs is kedvem most szavakkal megtölteni a képernyőt.

244

Isten Hozott 2008-ban!

A Szilveszter minden előzetes félszem ellenére jól alakult. Mitöbb, felülmúlta a várakozásaimat. De mivel nem támasztottam semmiféle előzetes elképzelést vele szemben, ezt nem volt nehéz. :)

Sok mindenről lenne mit írnom, oly' sok színes érzelem kavarog bennem. Mintha főnix módjára születtem volna újjá, miután a Himnuszt elénekeltük éjfél körül. 2007 lelkileg lehúzós volt. Fájjó emlékek sora maradt meg. Nyelvtanilag mennyire tökéletes a megfogalmazás! Maradt. Ott maradt, s nem itt, végleg lezárult, eztán már még kínosabb akárcsak egy szót is ejteni róla. Elfújta a szél, mely kitárt szárnyaimba kapott, s vitt magával tovább. Nyilván az emléke megmaradt, de már oly' távolinak hat innen nézve, sok-sok hónap távlatából.

Így nemhiába érzem úgy, hogy 2007 bezárult, elfogytak a számára adott hónapok, napok, órák, percek... Nagy valószínűséggel így történt, mivel új naptár lóg(na) a falon (ha nem felejtettem el volna megvenni). Az Év első napján itt állok egy elágazás előtt, ami most miriádnyi lehetőséget kecsegtett. Nekem csak azt kell eldöntenem, melyik útra lépek, miközben nem feledkezem el arról, nem csak a Cél a fontos, hanem az Ösvény is, amit addig megteszek. Ez izgalommal tölt el, ma egész nap úgy éreztem magam, mint aki nagy utazás előtt áll. A porcikáimban éreztem, mint amikor várakozás tölti be a levegőt. Bizakodva tekíntek magam elé, miközben a múltam segítően áll a hátam mögött. Az emlékek kellenek, de nem abból lesz a Holnap. Egyébként meg, nem tettem Újévi fogadalmat. Egyrészt azért, m tökéletes vagyok és szerény... :) Másrészt, ha változtatnom kell valamin, mert a Szükség úgy hozza, akkor azt év közben is megtehetem. Nincs értelme fogadalmat tenni, nomeg, úgyis elfelejtem, amilyen szórakozott vagyok.

Node, úgy érzem nagyon elkalandoztam a Valóságtól, ígyhát átevezzek a Szilveszterem elregéléséhez.

Barátok közt, Családi berkekben töltöttem el. Délután még csúszkáltam egyet a Jégteraszon egynéhány csapattársammal, s majdnem megúsztam esés nélkül. Ám mielőtt indultam volna Haza, s Csabeszt és Szotit kerestem majd megtaláltam a nem túl nagy tömegben, s siklottam feléjük, amikoris gondok támadtak a fékezéssel, aminek következtében tomporon tompítottam. Úgy szeretek korcsolyázni! Nem tudom megmagyarázni, honnan ez a szeretet felé, de amint tegnap jégre léptem, csordultig teltem vele, és ha nem fáztam volna, tovább maradtam volna, de szoknyában korcsolyázni... Elég fagyos vállalkozás.

Itthon a Húgom kitakarított, míg távol voltam. Így nekem már nem sok dolgom maradt a lakás rendbetételének kapcsán. Este sorban jöttek a Barátaim, Linka Pomáz felől érkezett, majd Bosyka s végül Dody futott be. Úgy elszállt az a néhány óra, ami még hátravolt az Óévből. Társasoztunk, csevegtünk, volt kareoki, twister, csillám és Linka hajában még kék csík is. (Dody valamiért nem hagyta, h befújjuk olyan csillogó hajlakkal...) Aztán Éjfélkor felcsendült a Himnusz. 2007 befejezte szolgálatát és elfoglalta helyét a csillagok ösvényén. Végtére is, szerettem őt is, mert nagyon-nagyon sok szép élmény köt hozzá, amiknek ragyogását kár lenne bármivel is lerontani. (Nincs külön sem fekete, sem fehér... :)

Hajnalban tértünk nyugóvóra.

Ma esett a hó itten. Az udvarban legalább tíz centi gyűlt össze. Linka sajnos már korán lelépett vissza a messzi Sopronba, de Húgommal és Bosykával lementünk, készítettünk hóangyalt, amiről - ahogy itt pontot tettem szóáradatomnak-, teszek fel képet is photoblogra. Aztán hócsata a lányokkal :D Közben csenben szállingózott a hó körülöttünk. Levittem a szánkót is, de ez a hó túlontúl porhanyos volt ahhoz, h lehessen húzni egymást. De azért, jól elvoltunk. Élettel teli pirospozsgás arccal jöttünk fel.

Így mondandom végére érve talán akad, ami kimaradt. Eléggé álmos és fáradt vagyok már, hogy tovább fűzzem a szavak gyöngyös fonalát. E bejegyzés címéről még annyit, 2007-ben 244 darab bejegyzést publikáltam...

Ezüstkeret

Mint derült égből villámcsapás. Szokták mondani, mikor váratlan dolog történik. Ma hajnalban, miközben száguldottam a Borostyán látcső sorai között, éppen Mary Malone próbálta meglátni a mindig mellette maradó ámde láthatatlan daimónját. Pont úgy, amikor az ember egy sztereogramot próbál kihámozni. A kép síkja mögé kell fókuszálni, és akkor feltárulnak a rejtett dimenziók. Hogy mi a közös a hölgyben és a titokzatos térbeli alakzatokban? Csupán annyi, hogy eszembe jutatta a tegnapelőtti álmom. Leírhatatlan az az érzés, amikor egy emlék betódul a tudatba. Node az álmom! Essen róla is pár szó, különben nem kerítenék ekkora feneket neki. Kár lett volna elfelejteni, olyan csodálatos volt. De ez csak egyetlen kis mozzanata a teljes álomnak. A többi része még mindig homályos és amikor emlékezni próbálok valami megtör.

Ezüstös keretben három deltoid kapaszkodott egymásba, felületüket átlók metszették, amik szintén ezüstös színezetett kaptak. Nem szabványos forma, ettől volt olyan tökéletes. Sokáig kellett nézni, hogy megmutassa amit rejt. A középső deltoidra csúszott a másik kettő, de nem fizikailag, csak érzékelni lehetett. Olyan, mint amikor a már említett sztereogramot bűvöli az ember a szemével. Eleinte nem megy, de minél tovább próbálkozik, annál jobban sikerül meglátni. De nem szabad görcsösen akarni, hogy feltáruljon előttünk. El kell engedni minden más gondolatot. Az én álmombeli különleges deltoidomban csodálatos vörös rózsa képe tárult fel. Oly' eleven színekben pompázott! Ezért maradhatott meg az emlékeimben, hiszen az igazi sztereogramoknak nincs más színük, mint az alap. Amikor pedig abbahagytam a koncentrálást, a rózsa megint eltűnt és a kép a szokott formáját mutatta. Nem volt nagyobb jelentősége, de a rózsa az ezüst háttérben... Megfoghatatlanul gyönyörű volt.

Az Óév vélhetőleg utolsó bejegyzésének vége előtt egy is játékra invítállak Benneteket. Keressétek meg az alábbi sztereogramban, hogy mit ábrázol. Leteszteltem, nagyon jól kivehetőek annak a valaminek a körvonalai, amit ez a barna pacni rejt.


Drágáim, találkozunk 2008-ban! (muhahaha, ez aztán a félelmetes fenyegetés...:)

Salve 2007!

Ma éjfélkor a világvége elmarad. Tekíntve, hogy a Földön az időeltolódások miatt nem egységesen köszönt be 2008, így az Armageddon Szervezési Bizottság - tagjainak legnagyobb sajnálatára - nem tudott megegyezni egy világrengető időpontban.

Alig 24 óra és lezárul ez az Év. 2007 az edigi legszínesebb évem volt. Tanított az Életről, megkavarta az érzelmeket körülöttem, mintha csak finom égi Por lenne a felnőttek daimónjai körül. Érzelmek, olyan megfoghatatlanul leírhatatlanok. Pedig itt vannak mindig, a mellkasomban, ott érzem a leginkább jelenlétüket.

Kíváncsisággal vegyült félelemmel állok az Újév kapujában. Emlékek repülnek a fejem felett, magasan szállnak mint megannyi büszke madár. (Nem lehet őket egy kalap alá venni, minden emlék más-más madár alakját ölti fel, némelyik cinege, más pedig solyóm...) Oly' fiatal vagyok én, s az Örökléthez képest tűnékeny másodperc az életem.

Nem teszek fogadalmakat, hogy így-meg-úgy-meg olyan leszek. Én így vagyok én. Noha változom, folyamatosan alakulok, öregszem, ez sem kérdéses. Tökéletes sem vagyok, hála az Égnek. Elfogadom ami jön, nem állok a változások útjában sem. De élek is. Vannak, akik elfelejtik, élni jó, noha néha fájdalmas, de az is hozzánk tartozik. Mire elérkezik az az óra, amikor elhagyjuk ezt a világot, Életünk képei peregnek le előttünk, hogy aztán homályos foszlányokká váljanak. Képek, hangok, illatok. Az Idő elveszíti jelentőségét, akkor már nem számít, milyen évet jegyzünk...

A vonat végighasított az éjszaka leplében. Noha alig múlt el 5 óra, odakint már sötétbe burkolózott a táj. Az ablakon túli világ határának a vonat ablakából kiszürődő fény szolgált csupán. Néha még egy-két magányosan álló anbár lámpa megvilágítása tárt fel némi látványosságot a tájból a rendelkezésre álló fényforrásokon túl. Lassan kúszott az óra mutatója, a vonat ugyan száguldott, de a két óra rátelepedett a Lelkemre. A véremben van a vonatozás, hiszen nap, mint nap ingázok Budapest és Vác között és néha egyedül egy könyv vagy hímzés társaságában. De az a táj már ismerős, már barát.

Az IC pontosan gördült be Dombóvár állomására. Magányos utazásom végetért, Dody és az Anyukája felszedtek. Döbrököz felé a kocsiból megcsodáltam a helyi "új látványosságokat", az amerikai minták alapján kivilágított házakat, kerteket, kerítéseket. Igazából csak a képzelet szabott határt a díszégősorok elhelyezésének. Bár nem egyszer éreztem magam úgy, mintha a világítás célja villodzó üzenet az idegeneknek (jó, ez erős túlzás...:D, mintahogy a díszvilágítások némelyike is, egy égősor még ízléses, és nemegyszer a kevés is több, mint a kellete). Dodyékhoz érve viszont megtámadtam és megdögönyöztem Dévt. :)

Pénteken tettünk egy rövidke sétát a hólepte tájban. Felcaplattunk az én drága horhóimon a Kereszthez. Mikor felértünk, nyugodt csend fogadott, a városi zajokhoz szokott fülem nem bírt betelni a jóleső békés némasággal. Az ég alja szürkén derengett a fák ágait fehér kontúrvonalként övezte a hó. A vadászlesek üresen álltak, hangtalan tanúk gyanánt a természet csodáinak.

Este leültünk vacsorázni. Az tetszett a legjobban, hogy az aztalt körbeülvén együtt volt a Család és a legkülönbbfélébb dolgokról beszélgettünk.

Tegnap hazajöttem, Dody is velem jött vissza, nem voltam egyedül újabb két órás ismeretlen tájn át vezető úton. Este Húgommal és az egyik Unokanővéremmel -akit szintén Huginak becézünk...- mentünk Jégszínházba. Diótörő mesés történetét táncolták el nekünk. Csodálatos emelések, piruettek, forgások. Két órára elvarázsoltak minket. Miután beteltünk a látvánnyal (a helyes harisnyás pasikkal :D) felmentünk még kicsit Hugiékhoz csacsogni egy kis házikészítésű tojásikőr társaságában.

Mindenki azt kérdezi, milyen lesz a Szilveszterem. Személy szerint utálom az Óév búcsuztatóját, rettegek előre, sosem sikerül semmi sem. Hát most nem tervezek előre. Majd meglátjuk, hogy akkor mi lesz... De semmiféle elvárást nem támasztok ez év utolsó napjához. Legszívesebben végialudnám...

Most megyek, mert Lyra és Will átjutottak egy olyan világba, ami...

A Képzelet Varázsa

Ha olvasok, vagy ha egy ismerősöm, Barátom történetet mesél, ami vele, vagy mással esett meg a szavak átalakulnak, s megjelennek a fejemben sok-sok képben. Látom magam előtt, érzem, amit a szereplő érezhet. Ez így van rendjén. De tegnap elakadtam. Hiába erőltettem a sorok olvasását az Arany Íránytű trilógia utolsó kötetének első oldalán, nem jöttek a képek, csak üresen álltak egymás mellett a betűk. Majdnemhogy kétségbeestem, aztán az jutott eszembe, miért nem akarhatja megmutatni magát. A második kötet befejezése nem nyerte el tetszésem és magamban lázongtam, hogy nem, ez nem ér, ez nem lehet. (Aztán beleolvastam kicsit a harmadik kötet a végébe és megnyugodtam... :) Így este, amikor már minden elcsendesült folytattam. Eleinte megintcsak nem kötötte le a figyelmem, de aztán előkerült Will, találkozott a Bene Elimekkel, rájött, hol van Lyra, és újra láttam a történetet s a külvilág megszünt. Megintcsak azon kaptam magam, lassan hajnali kettőhöz közelít az óra mutatója. A könyvet letettem az ágyam mellé, Szuszi éppen dorombolva landolt a zongoráról az ágyamra, tapicskolt egy sort a cica-takarón, majd kedvenc alvópózában elhelyezkedett. Megcírógattam a buksiját, elégedetten előre nyújtózkodott a mancsaival. Lassan álomba ringatott az éjszaka békés leple. Álmomban Lyraval és Will-lel voltam, kerestük Lord Asrielt a boszorkányokkal, hogy aztán csatarendbe álljunk a többi harcossal a legfőbb Ellenfél ellen... Reggel az óra csörgése előtt ébredtem fel... Nagyon jó vagyok. Most megyek, lassan indulok a Keletibe. Bár nem a fél 3as IC-vel megyek, mint terveztem, de már csak két órám van, hogy amit még kell, befejezek.

Északi Fény

Délelőtt Pantalaimonnal és Iorekkel kiszabadítottuk az Átkosok által elfogott gyermekeket és daimónjaikat, mielőtt még végrehajtották volna rajtuk az intercízió fájdalmas műveletét.

Milyen érzés lenne, ha ki akarnák vágni a Lelketek, mondván, hogy megszabadítanak minden rossztól? Ez az értekezés megmarad nekem, mivel nem mindenki szereti az ilyen elvont történeket, s gondolataim inkább a Naplómba jegyzem le. Ugyanis Hugimtól kaptam egy igazi nagy n betűs Naplót. Megszámlálhatatlanul sok füzetem volt már, amik az évek során cinkos társam voltak életem mozzanatainak. Ha nosztalgiázni támad kedvem, csak előbányászom Őket titkos rejtekhelyükről és sétálok egyet a múltban. De Napló nem lehet akármelyik jött-ment füzet. Az elmúlt időben nem volt Naplóm, s nem azért, mert helyette a blogot pötyögtem, hanem mert nem találtam meg az Igazit. Ha meglátok egy füzetet - legyen az spirál vagy keményfedeles - megérzem, hogy alkalmas-e naplónak, vagy sem. Nagyon sokáig nem éreztem közel magamhoz egyet sem. De amit a Húgomtól kaptam, az az Igazi Napló. Keményfedeles, textilborítású, virágok és madarak vannak rajta, van egy amulett féleség az elején. Belseje senem kockás senem vonalas. Konkrétan semmi nincs benne, csak üres lapok, amik várják az első betűket, mondatokat, történeteket. Még nem írtam bele, túl szép, hogy elrontsam, de nem sokára ideje lesz leírnom az első sort. Bár már most pánikolok, hogy mi lesz akkor, amikor betelik. Egy-egy Napló végét jelenti az, amikor nincs több oldal. És akkor elveszítem, mert már többet nem írhatok bele, mert korlátai vannak... Ez a Naplók Sorsa. Nem meghalnak ők, Emlékek Őrei lesznek, fontos, de néha akár hálátlan feladat.

Sok minden aggaszt mostanában. A Lelkemet a kétely mételye mardossa. Olyan bizonytalan minden, hogy az már biztosnak látszik. Úgy fáj sok minden, aminek már nem kellene, régi sebek kerülnek felszínre. Sebek, amikről azt gondolná az ember már rég feledésbe merültek. Talán, ha vérmohát és havat tennék rá örökre eltűnnének, mint Iorek sérülései az élethalál harc után.

Talán ahogy közeledik ennek az évnek a vége, úgy kerül egyre nagyobb előtérbe a számadás az elmúlt hónapokról. De nem csak erről az évről gyűjtött emlékeim fájnak, s nem csak azért, mert esetleg engem bántottak meg. Én sem vagyok szent, senem tökéletes. Akarva-akaratlanul úgyanúgy átgázolhattam én is más, érző, Lélekkel rendelkező Lényeken...

Lassan megint idősebb leszek egy évvel. Mit kérek szülinapomra? Nem tudja senkisem megadni. Sorsom viágosan körvonalazódik előttem, jobb, ha elfogadom, s nem küzdök ellene. Elég lehangoló lett a vége, így egy gyors huszárvágással be is fejezem mára.

Szeretettel ölel: Nolasyn Krónikása

A szavak nem tudják közvetíteni a Szeretet erejét. A szavak elkoptak. A szavaknak nincs jelentősége. A tetteknek van.

Ezen a napon minden a Szeretetről szól. Megajándékozzuk egymást, de nem a díszesen becsomagolt meglepetés a lényeg. Az csak a forma, amit az eltelt száz évek szültek s teremtettek hagyománnyá. A tartalom számít. Ha valakinek ajándékot adsz, teheted azt kötelességből is, mert úgy érzed elvárják. Akkor az az ajándék csupán egy protokolláris valami, de nem Szeretet. Ha szívből adsz valakinek valamit, nem feltétlen kell kézzel készítened, a lényeg, hogy a Lelked válassza. Ráérézel, kinek mi a megfelelő tartalom a papírban. Ahogyan bóklásztam magam is a városban és belekeveredtem a vásári forgatag sűrűjébe, nem az Ünnep melegségét éreztem át, hanem a sok ember leheletétől átforrósodott kisebb-nagyobb boltok lelketlenségét. Ez aztán megölte a születőben lévő Karácsony hangulatom. Bántott ez a rideg világ, az utcákról eltűnt a Szeretet, az emberek szemében a "gyorsan-mindent-megvenni-és-hamar-letudni" fény csillogott. Hazamenekültem. Itthon nyugalom vett körbe. Helyreállt a lelkibékém. Szánalom ébredt fel bennem azon embertársaim iránt, akiket megtévesztett a nagy bevásárlóközpontok csillogásának ünnepi illúziója.

Nem szeretem azt mondani, Boldog Karácsonyt, mert nem érzem teljesnek, csak ügyesen egymás mellé pakolt két szónak. Inkább azt kívánom Mindenkinek, ölelje körbe annyi Szeretet az Életét, amennyit csak elbír fogadni.

Szeretettel ölellek Bennetek! :)

Csillagpor

A film zenéjét hallgatva megelevenedik előttem a történet. Ami nemcsupán egy Csillag földrepottyanásáról számol be, hanem arról a titokzatos erő műkődéséről, ami a két főszereplő (Yvaine és Trisztán, csakhogy konkretizáljuk a dolgot) között alakítja az érzelmek táncát. Bár az elején lehet sejteni a végkifejletet, mégsem szokványos a történet. Eleve ki gondolná, hogy a Csillagok figyelnek minket? Pedig árgus csillagszemeikkel átlátnak a falakon, a bőrünkön, tekíntetük tőre Lelkünkig hatol. Onnan messziről figyelik az Életünket, node nem élik meg. Yvaine ezért szerencsés. Megtanul szeretni. Sőt, szerelmesnek lenni. Noha tudja, mi a szerelem, mert látta már másokon jeleit. De mégis mennyivel másabb megtapasztalni a saját szívén. Szívén, amit örökre odaad Trisztánnak, akinek nem kell kivágnia ahhoz -mint más földi halandónak vagy boszorkánynak-, hogy neki is örök élete legyen. Yvaine megtapasztalja, milyen a feltétel nélküli Szeretet. Miután rádöbben, hogy ő is képes szeretni, de Trisztán még mindig vakon követi álmaiban Viktória karcsú sziluettjét, Yvaine nem tolakszik előtérbe a saját érzelmeivel, hanem "segít" a fiúnak, pont azért, mert szereti. Nem magának akarja senem birtokolni, hanem azt akarja, hogy Boldog legyen. Persze Viktória, aki után Trisztán lohol csak a saját érdekeit nézi. Eleinte persze tökéletesnek tűnik a szőkeség, úgy fest, meg van benne az a valami, amit Trisztán keres, de aztán betoppan, pontosabban, lehull Yvaine. Noha Trisztán szemre rolót von Viktória bája, de ahogy az idő múlik maga is rádöbben, az igaz Szerelem ott van az orra előtt.

Elmaradásomat pótolván pötyögök néhány sort arról, hogyan is bonyolódok bele az Élet forgatagába.

Ahogy látom, szerdán írtam utoljára. Azóta levizsgáztam családpszichológiából, a családi életciklust nomeg a különböző szakaszok sajátosságai végett adódó házastársak közti konfliktus lehetőségeket és azok feloldását kérdezték tőlem, meg egy kis Erikson. (kezd örök sláger lenni...) Aztán oh, mi is volt még? Jah, igen, drámaped, most már abból is eltelt az első félévem. Vizsgák kipipálva másodszakon. Még kell egy szerelmesvers gyűjteményt leadni, aztán ennyi. Drámajátékvezetés volt, nagyon élveztem. Társ- és önismereti gyakorlatok. Sokat röhögcséltünk, node csupán nyolcan jelentünk meg plusz a tanár "bácsi".

Este Fundy és Linka aludt nálunk... Hogy-hogy nem, magam sem értem miért, de eltűnt egy üveg félédes vörösbor tartalma. Mondjuk, viszonylag korán elmentem aludni... Másnap reggel Peti beugrott, retorika vizsgáról érkezett, s nagyon elegáns volt. Majd Yunnal találkoztam a Móriczon, hazahoztam a gyermekeim. Már nagyon hiányoztak és most egy darabig nem szeretném őket kitenni sehova sem. Kaptam sok építő kritikát a Vendégkönyvbe :). De nem győzöm hangsúlyozni, ők az én elképzeléseim, nem várom el, hogy másnak is kiváltsa tetszését. Szeretek rajzolni, élettel megtölteni a fehér lapokat, nézni, ahogyan színek és formák veszik át az uralmat az egyszerűség felett.

Majd átugrottam Dodyékhoz, ahol éppen a Bajnokok Ligájának volt a sorsolása. (Vagy mi. :)

Pénteken még elmentem Apunak megvenni az ajándékát, Józsi -volt általános iskolatársam - társaságában. Találtam egy teázót, ahol lehet venni napraforgós teát. Véletlen folytán a tea fantázia neve "szamuráj". (Tényleg véletlen...) Aztán este még Anyu meglepetése is felfedeztetett, hála Bosyka körültekíntésének.

Éjjel nagyon különös álmom volt, de nem megyek bele a részletekbe, mert elég zavarosak még számomra is. Remélem egyszermajd továbbálmodom...

Mostanában Lelkemre telepedett az "ez az év is elmúlt és tekíntsünk vissza rá, milyen volt" hangulat. Néha azon kapom magam, a múltban teszek sétákat, miközben mondjuk a port távolítom el a zongora tetejéről, vagy éppen felmosok. Ezek az utazások számadások arról, hogyan éltem meg ezt az évet. Sok szomorú pillanata volt, ezt nem lehet elkendőzni. De ezek az élmények elhanyagolhatóak azon szép emlékeim mellett, amiket volt alkalmam megélni. Mind, legyen szó bánatról vagy örömről hozzám tartoznak. Az enyémek. És jó, hogy vannak, de ez nem jelenti azt, bennük élek. Még sok minden vár rám, előttem az Élet (csak nem látok tőle semmit...) és várom a Holnapot. Minden Holnapot. Nem telik el úgy nap, hogy ne tanuljak valamit, legyen az aprócska dolog, vagy világnézetrengető.

Még valami eszembe jutott, ha már így nagyon belelovaltam magam az elmélkedésekbe. Egy tanulmányom szerint az emberek (de leginkább a gyerekek) sajátosan élik meg mások által kapott Szeretetet. Eddig ebben semmi új nincsen. Úgynevezett Szeretet-tankokból tudnak erőt meríteni a mindennapokhoz. S ha a Szeretet-tank üres, akkor... Akkor jön a gödör és társai. Az embereknek többnyire 5 olyan úgynevezett Szeretet-nyelve van. Ilyenek az ajándékozás, a figyelmesség, a minőségi idő, a testi éríntés és az elismerő szavak. Most gondold végig azt, mi az, amitől a legjobban úgy érzed, mások szeretnek Téged. Ilyenkor decemberben, amikor a média erőlteti az ajándékozást és a minél "nagyobbat adsz annál jobban szereted azt az illetőt", elvész az igazi lényeg. A Tartalom.

Na de, nem akarok tovább szót fecsérelni és még be kell fejeznem valamit... (tényleg csak pár sort akartam írni... kárpótlásul, katt ide.

Hm, tegnap nem írtam blogot... Fel sem tűnt, hogy eltelt egy nap... Ezt most fontos volt megosztanom a világgal...

"Siessünk Szeretni Egymást!"

Ma volt a SOTE-s karácsonyi party, onnan a bejegyzés címe.

Délelőtt Elemérnél tettem tiszteletem, az utóbbi időben nem igazán volt alkalmam beszélgetni a Mesteremmel, de ma ezt bepótoltam. Kőbánya, Gergely utca. Lakásukhoz tartozó belső udvarukon a Tél havas keze söpört végig, maga mögött hagyva hófehér tájat. Olyan békés minden, míg az utcán rohannak az autók, mindössze tíz méterrel beljebb a kapun túl nyugalom honol. Leadtam a havi írásom is, ami a hatalom címre hallgatott e hónapban.

Aztán Anyuhoz mentem ünnepi összejövetelre, ahol a legidősebb Magtudoros intézetis gyerköc voltam. Bár ezt a címet nem hívatalosan nyertem el. :) Az elmúlt időben sok kollégának született babája, a legtöbb már totyog és külön felfedező úton ismeri meg a világot. A gyertya lángja örök sláger, oly' csábítóan hívogatja őket, hogy belenyúljanak és megfogják azt, amit nem lehet... Számukra nem létezik lehetetlen. A gyerekekben nincs félelem sem kétely. Csak a kis világuk van, amit a legyártott sémáikból felépítenek...

Fura a Húgom gépén pötyögni. A sajátomat nem kapcsoltam be, különben a tanulás rovására szaladt volna el az idő. A Holnap hosszúnak ígérkezik, szurkoljatok reggel 9től ki tudja meddig. Oh, és a nap legjobb híre: Petinek sikerült a JAPÁN!!! :)

A börtön ablakába soha nem süt be a Nap...

Ami persze nem igaz, mert a Nap akkor is besüt az ablakon, ha rácsok vannak rajta.

Újabb börtönkaland. Vácott kezdtünk, ahol hat elítélt járult színünk elé és adta elő búját-baját. Ugyanaz a szürke egyenruha, mint a tököli bv-ben. Magad falak, drótok, rácsok. Fegyelem, kiabálás, anyázás. Röviden e szavakkal lehet jellemezni a folyosói hangulatot. Egyszer a tereptanárom magamra hagyott a szobában, mert az egyik emberke nem került még elő, az őrízetesek kint tébláboltak. Nem mondom, hogy nem féltem kicsit, hiszen zsarolók, tolvajok, gyilkosok is voltak köztük... De mint utóbb megtudtam az egyik fegyenc kint állt az ajtó előtt és vigyázott rám, hogy senki ne jöjjön be. A kultúra teremben tartottuk a fogadóórát, ahol egy színpad és sok szék sorakozott fel.

Innen Márianosztrára mentünk át. A börtön egykor kolostor volt, mellette még mindig áll egy templom, amit a Pálos rend tagjai gondoznak. Nosztrán éppen nagy felfordulás volt, vendégsmasszerek érkeztek és szétszedtek minden cellát. Razziát tartottak, mert a hétvégén verekedések is történtek. Mindkét börtönben kaptunk egy vészjelzésre szolgáló kis szerkentyűt... bíztató... Utóbbi helyen négyen jöttek be a legkülönbözőbb problémákkal. És azt gondolom mondanom sem kell, mind ártatlannak vallják magukat... Tudjátok, sajnáltam őket, mert nem hiszem, hogy direkt bűnőznek. Egyszerűen akad, aki megélhetés miatt kényszerül tolvaj pályára. Jó, persze vannak pszichológiai esetek is, mint az egyik fiú -1988-as születésű delikvens - aki súlyos testi sértés végett -alig volt nagyobb széltében és hosszábban nálam- került előzetes letartóztatásba. Nehogy azt gondoljátok, nagyon megbánta tettét...

Nosztrán fekete egyenruhások is voltak kutyákkal. (Az egyik dögön ha nem lett volna szájkosár, akkor tuti szétszedi valamelyik börtönviselt tagot. Ezek egyáltalán nem ölebek voltak...)

Érdekes volt betekíntést nyerni két bv intézet működésébe. De azért nem szívesen mennék vissza. A sok rács és ajtó nagyon nyomasztó...

333

Néha irígykedve figyelem az öregembereket, akik társukba karolva meghitt harmóniában ráérősen sétálnak az utcán. Nincs hova sietniük, hiszen már megtalálták egymást. Talán több gyerköcöt is felneveltek bodogságban, esetleg már unokák is bearanyozzák az életük. Negyven-ötven év. Talán már ennyi ideje vannak együtt. Együtt. Micsoda varázslatos íze van ennek a szónak. Pedig csak egy szó. Egyetlen egy szó, árván a sorok között, de mégsem magányosan. Amikor még a múltkorjában orvosnál voltam és a váróban unottan figyeltem a percek múlását, egy idős házaspár jött ki a rendelőből. A bácsi felsegítette a nénire a kabátot és leszőgezte, sapka nélkül nem mehet ki, mert hideg van. A néni a receptekkel babrált, sorba vett mindent. "Ez a Tiéd, ez az enyém..." Köztük volt Valami, amit a környezetükbe sugároztak. Bizonyára az egykori Szerelmük nyomai, ami mély Szeretetté finomult az évek során. Vajon hogyan találkoztak? Mennyit kellett küzdeniük egymásért? Mi mindenen mentek keresztül? Miért nem váltak el? Mi tartotta össze őket? Talán az Ő történetük "egyszerű" volt. Találkoztak, egymásbaszerettek, ami nem múlt el, társakká váltak egy közös játszmában, amit Életnek hívnak. Talán én bonyolítom túl és nem veszem észre a dolgokat. Talán görcsösen keresek és elszaladok a lényeg mellett. Talán... De ez mind csak feltételezés. Nem tudom, hogy merre vezet most az utam, soha ennyire nem volt még bizonytalan. De minden állandó változásban van és a legváratlanabb pillanatokban történnek olyan dolgok, amik esetlegesen felforgathatnak mindent.

Nincs több szó. Nincs több gondolat. Csak van az Élet. Ha tetszik, ha nem, élni kell. Akkor is, ha nagyon bizonytalan. Ám csodaszép percekkel ajándékoz meg nap, mint nap.

Ő Eamon. A Daimónom lenne, ha abban a másik világban élnék.
(Nem én választottam, hogy ilyen lett... :D)

Csodálatos ez a Nap! Bolygónk drága társa előbújt a felhők mögül. Megyek Vácra, drámára, majd este mozi :D Az arany íránytű... Tartalmát megnézhetitek itt. Most megyek kicsit takarítok, zenét hallgatok, mécses láng táncának fényében. Vanillia illat itattja át a szobát. Gyönyörű ez a nap!

Kinder Bueno

Hivalatolasn még két napig tart a szorgalmi időszak, ám számomra ma már végetért. Mindez az utolsó leadott házidolgozat -esetünkben egy sebtében tökéletesen összehozott szociometriai felmérés- képében történt meg. Az életkedvem picivel feljebb kúszott a mérőn, de még kell egy kis idő, amikor teljesen helyreáll. Mert történik rengeteg "jó" dolog, az elszomorítókat pedig nem érdemes emlegetni.

Tegnap a szakmai kézségfejlesztés utolsó foglalkozása volt. Meghitt hangulat, mini karácsonyfa, mécses, ajándékozás. Értékes ajándékok. Saját kezünkkel készítettük, foglalkoztunk vele, és nem csak addig, míg a polcról levettük és a kosárba tettük. (Persze az alapanyagok így jártak, de azok akkor még részek voltak és csak egy hosszabb folyamat után lettek teljessé.) Mindennki olyan ajándékot kapott, ami hozzáillett. Idézetek repkedtek a levegőben és adták varázslatos hangulatot a kis szobának, ami alig nagyobb, mint Apu műhelye, de mégis van ott valami. Mi. Azaz, csak voltunk. Nincs több szakmai. Ott már nem lesz több álarcok nélküli Lelkek találkozása.

Délután drámapedagógia, másodszakos óra. Tánc és mozgás. :D Nagyon-nagyon-nagyon szeretek táncolni!!! Ráadásul, a tánctanár felkért végig, így szakszerűen meg lettem pörgetve a tengelyem körül. Csárdás. Beleszerettem. Eddig csak palotásozni tudtam, de ez a csárdás... Valami fantasztikus. Mennyi minden van egy táncban... Bemelegítés gyanánt Francia Négyeseztünk. Az is tetszett, csak többet kell benne ugrálni. Akit érdekel, annak megtanítom, bármelyiket!

Szerdán, hoppá, az ma van. Szal ma reggel Népi hímzésen megnézték szakértő szemek a kézimunkáimat. Most egy keresztszemesen dolgozom, elég fárasztó folyton kiszámolni, de megéri. (Ez nincs előírva, mint a többi hímzés, hanem egy minta alapján kell munkálkodni.)

Majd hazajöttem, mert kellett ez meg az, aztán vissza szoc.pszichora, aztán haza. (Ez volt a tömör változat.) Minden gyakorlati tárgyam (az a négy darab) 5 lett. Ezek már biztosak. 13 tárgyam van, abból négy volt gyakrolatis, nyolc vizsgás és egy pedig maga a két hetes gyakorlat, amit terepen töltöttünk le/el.

Este vendégedzésen voltunk valahol fenn, a 21-es busz vonalán, ott, ahol keresztezi a fogaskerekűt. Jókai klub. Az edzőterem inkább színháztér, mint dojo, de a hangulat ott van füstölgő és házioltár képében. Csúszós parketta kontra tabizokni. Én nyertem... Végül Enikőék elhoztak a nyugatiig, így hamar hazaértem.

Az edzés arra volt jó, hogy kiüresedjek. Túl sok gondolat, túl sok érzelem, túl sok minden tornyusult rajtam, bennem. A feladatok, amik rám várnak, a vizsgaidőszak megszervezése, az ünnepteli várakozás beengedése a Lelkembe. Nem akarom, hogy elrohanjon mellettem az Üzenet. Sokan járnak így, de én nem akarok a sok lenni. Megállni és nézni, milyen szép a December és nem csak azért, mert vége a szorgalmi időszaknak... A Barátaimmal szeretnék törődni, a Családommal lenni, s adni, ilyenkor lehet a legtöbbet adni, Szeretetet. Mondják, ez a Szeretet Ünnepe, de lassan pusztán csak szavak, tartalom nélkül.

Holnap mozi, Az Arany íránytű, drámajátékvezetés után. Akit érdekel, szóljon, délelőtt lefoglalom a jegyeket. Csak azt is közölje velem, hogy diák vagy teljesárú kell. Olyan 9 fele.

Kinder Bueno: amiért vége lett az első szériás hajtásnak, hazafeléjövet Vácról megjutalmaztam magam kinder csokival... Kellett egy kis "boldogság hormon"...

Ez a nap röviden...

...esős + kimerülős + zh írós + rossz hangulatos + MÁVot egy életre elátkozós + edzésre elmenni nem tudós + a tököm tele van a világgal életérzős + fogalmazni már nem menős + holnap korán kelős + és még milliónyi olyan jelző, amit most nem írok le... folytatása nem következik...

... volt.

De amúgy jól vagyok :D Tényleg. Majd kicsattanok a jókedvtől...

Csókkal születik a boldogság...

Bűbáj... :D

Rengeteg időm van, csak minden percem hasznosan be van osztva... Nem rossz, ahogy a szoros "napirendemmel" vonszolom magam egyik helyről a másikra. /a határidő naplóm teljesen betelt a hétre... XD Meg a jövőhétre. És aztánira is.../ Vadul szalad az Élet, én meg loholok a nyomában, nagyjából úgy, mint amikor este Dodyval jöttünk hazafele a KözG.-ről, a Fővámr tértől az Astoiráig... Újabb Tárcatükör, ezúttal az oktatás volt aranytálcán kivesézve. Most nem fogok többet erről írni, mert elég fáradt vagyok és nem hiszem, hogy valami nagyon értelmes dolgot tudnék összehozni.

Most már azt kell írnom, a tegnapi - mert már elmúlt éjfél, ahogy nézem az órám- nap folyamán este még elmentünk Hugival moziba... Nem bántam meg...

Szerdán, amikor ültem bent szociálpszichológia szemináriumon, egy lány tartott előadást. /egyész pontosan Janka, de olvasóközönségem tagjai aligha ismerhetitek, évfolyamtársam, és eleddig nem esett róla szó. A szerepe a történetben is "csak" ennyi. Előadást tartott egy szociometriai felmérésről. Miközben beszélt, figyeltem a többieket. A legtöbbjük tekíntette reá vetült. Node azok, akik nem kötötték le figyelmüket az előadás értő figyelemmel kísérésével, kreatívan feltalálván magukat, találtak más tevékenységet, amivel mulatták az időt. Akadt, aki betűhalmok tanulmányozásával foglalta le magát, elbújván táskájuk oltalma mögött. Mások egyszerű padra borult állapotban pihentették a szemük. (némelyikük talán még hortyogott is a nagy koncentrálásban.) Megint mások fontos levelezésbe bonyolódtak. De a legkreatívabbak csupán nyított szemmel bámultak ki, de Lélekben nagyon messze jártak.

Minő meglepő fordulat, én az utóbbi bagázshz csatlakoztam, miután társaim megfigyelésével végeztem. Noha én nem az egyesek által jól bevált módszernek, az aludjunk a táskán és kész mozgalomnak tagjai mögé sorakoztam fel, hanem nyított szemmel, a figyelem illúzióját keltvén merültem mélyen gondolataimba.

A gondolatok meg jöttek-mentek. Mint ahogy azt tenni szokták, ha szabadáramlásnak teszem ki őket. Gondolatok egy olyan világról, ami igazán közel áll hozzám - most nem Nolasynra gondolok -, hanem arra, amit most értettem meg igazán.

Az Anyaság. Így, nagybetűvel. A legtökéletesebb hivatás, ami a világon létezik. Porontyok nevelése, meleg családi fészek, az Otthon kialakítása és karbantartása. Támasznak lenni. Puszival és öleléssel gyógyítani minden fájdalmat, lett légyen az testi, vagy lelki eredetű. Anyának lenni nem csak nyolc óra a napból, 24 órás ügyelet. Mégis a legszebb, ami a világon megtalálható.

Volt egyszer egy nap

És volt több is, de most konkrétan egy napról van szó. A mairól.

Hajnalban valósághű álmomból felébredvén Szuszi nyirvákolt bele az arcomba. Álomittasan robogtam ki Vácra, miután a szokásos reggeli szertartásokat elvégeztem.

Szakmai. Hullámvölgy. Túlságosan közel kerültem a csoporttársaimhoz. Fájdalmuk a Lelkem mélyébe hatolt. Nem mindig akadok a megfelelő szavakra. Főleg nem, ha bárkit is veszteség és gyász ér. Úgy érzem, egy ölelés többet adhat, mint bármely ezer másik szó. A fáradt Lelkek egymásba kapaszkodnak, kölcsönösen megvigasztalják a másikat és erőt adnak a küzdelmek folytatásához.

Délben Anyuval ebédeltem együtt, csokiöntetes piskóta kockát. Ez volt az egyik fénypontja a napnak. A másik a Személyiségelméletek vizsga. Erikson pszichoszociális modelljét ismertettem, majd össze kellett hasonlítanom végül Freud pszichoszexuális fejlődéselméletével. (5 lett...) Majd drámapedagógia szakirány, két és fél órán keresztül játszottunk. Eleinte töltöttek a feladatok, végül nagyon elfáradtam.

Este az Élet továbbzajlott, s most nagyon aggódom az egyik Barátnőmért.

Hinata vs Neji

Nem jönnek a szavak. Pedig mi mindent lehetne leírni! Tényleg ilyen sok órából állna egy nap? Reggel, amikor a telefonom megszólalt, nem nagyon akartam elhinni, hogy már eltelt az éjszaka. Aztán az Idő Kereke csikorogva lelassult, mint amikor a vonatom Vác-Alsóvároshoz ér. Teltek a percek, de nem peregtek, mint máskor. Volt idő mindenre, de leginkább távol járni ettől a világtól. Ma magányosan jártam a fősuli folyosóit, termeit. Órákat ültem egyedül és hímeztem.

Nem jönnek a szavak. Csak vánszorognak a percek, de nem jönnek a szavak. Valahol belül elvesztek.

Cyber-Szuszi

Reggel nem fértem a gépemhez, mert Szuszi fontos emilt várt... :P

Belső harmónia

Csak ülök a monitor sápadt fénye előtt, s ahogy tekíntettem tovakúszik az ablakon túlra, az égen alig látok pislákolni csillagot. Az udvar sötétségbe burkolózik, a szemben lévő tűzfalat átszövő vadszőlő indák kisérteties alakzatokat rajzolnak ki. Mintha egy másik világban lennék. Az egész kezdődött Vácon, amikor végigsétáltunk a Főtéren, ahol már minden ünnepi fényárban úszik, a tér közepén roppant méretű karácsonyfa áll. Alig lézengtek néhányan, pedig a Templom órája épp, hogy csak elütötte játékos dallamaival a 3/4 ötöt. Messze lent, a Duna csordogált békésen medrében, a túlparton tornyusoló hegyek felett a felhők alját bíborra festette a Nap. Aztán gyorsan átvette az égi uralmat a csillagtalan éjszaka. Az éjszaka, ami néha menedék, néha cinkos társ, van, mikor álmatlanul követi lépteid, vagy éppen álmot szór a szemedre. Álmot, mely messzi tájakra repít, vagy jelened elfojtott vágyait tükrözi.

Egyre jobban érzem az elmúlás jeges éríntését Lelkemen. Közeleg az év vége, de ezzel együtt egy új is kezdetét veszi. Megint idősebb leszek egy évvel. Idősebb és talán egyre magányosabb. Noha megtaláltam a belső harmóniát, amit mindig is kerestem, de akinek az almám másik felét adhatnám igencsak várat magára. Sebaj, hiszek még a szőke lovas fehér hercegben... :P

Világfájdalom. Milyen nevetségessé vált ez a szó. Elvesztette tartalmát, s ha valakit oltani akarunk, egyszerűen csak odavetjük neki, "menj, és keress egy szimpatikus sarkot, és elmélkedj a világfájdalmadon...". Világfájdalom, egy fenét, nem erről van szó. Figyelemről. Mindenkinek szüksége van törődésre, a legkeményebb jellem sem tökéletesen Boldog, ha nincs mellette egy Társ, vagy egy Barát. Szeretet kell. Mindenkinek. Rossz a megfogalmazás. Nem kell, hanem kell. Így, lágyan. Ahogyan a Nap szereti a Földet. Melegével élteti azt, de biztos távolságból teszi; nem jön közelebb, mert akkor megégetné, nem megy messzebb, mert akkor is csak megölné. Nem megfojtjani, hanem éltetni akarja. "Jó, hogy vagy, és azt akarom, hogy legyél!"

Boldogság, Szerelem, Élet... Szavak, mely tartalmukkal világot építhetnek. Legbelül mind erre vágyunk, hiába tagadja bárki is.

Ok, visszavonom, egy csillag halovány ragyogását befogta a retinám... Ideje pontot tennem e kusza sorok végére. Fázom,valahol beszökik a hideg...