Remember, I'll never leave you...

Mindennek van világnapja (gyermek és ifjúságvédelem gyakorlaton jutottam eme felfedezésre...) De a blogoknak nincs. Így a mai napot - egyelőre csak itt, Nolasyn Krónikáiban - Blog Világnapnak nyilvánítom, 2008. Március 28-án. Megérdemlik, hiszen a legtöbb blog személyes jellegű, együtt él és lélegzik írójával, talán a blogoló Lelkének egy kis darabkája is belekerül a betűk közé. Méltán érdemelnek világnapot.

Holnap a Mamám 80. születésnapja alkalmából tartunk nagy családi összeröffenést. A hét elejét a Húgom méltó megünneplésével kezdtük - a meglepetés írást még mindig nem most el az eső az udvar betonburkolatáról, tegnap Linka aláírásával és Taki "csodálatos" madárrajzával egészült ki. Húsvéthétfő idén csak azért esett a Húgom szülinapjára, h meglepetést szervezhessünk neki. A Nagyszüleim közül már csak a Mamám van köztünk, a Többieknek tovább kellett menniük. A Mamám képviseli a múltat, Családom történetét, Szüleim egymásratalálását. A Mamám nélkül nem összejövetel a Családi Ünnep.

Tegnap Hugival, Bosyval és Linkával megnéztük a 27 dresses (azaz, a gagyi fordításban: 27 idegen igen) című kasszasiker filmet. Igazi csajos film a Szerelemről, a Koszorúslányokról és az esküvőkről. Aztán hazasétáltunk, a csütörtöki éjszakai életben. Linka minden második kirakatnál megállt és aki Lipótmezőről frissen szabadult, úgy csodálkozott rá a világra. (Szeretünk, Linka!)

Hajnali edzések, nos, igen, március van, újra ki lehet menni a szabadba. A koránkelésben van valami bizarr. A város álmos orcáját mutatja, szürkés derengésben úszik minden. A futás még mindig nem a kedvencem... A térdem meg javuló tendenciát mutat. Megbeszéltem vele, erős lesz és kész. Nincs más választása. Menni kell. Előre, fel.

Délután Szuszit összeismerettem a konyhaablakon keresztül Mike-val. A szomszéd kutyu egyre jobban zuhan mély depresszióba. Feri Németországban van. Bár a kutyákra jellemző, h hűséggel csordultig telt szívvel várják a gazdájukat, de amikor mellettük van, mégis természetesnek érzik, h ott van, minden percben. Talán, mi kétlábúak is így vagyunk ezzel. Vannak emberek, Lelkitársak, akik közel vannak hozzánk. De amikor az Élet másfelé taszítja őket, akkor tűnik fel csak igazán, mennyire fontosak nekünk, vagy mit is jelent nélkülözhetetlen Barátságuk. Néha nagyon távol tudom érezni magam a Barátaimtól, a Csapatomtól... Tartozni Valahova, Valakihez. Olyan természetes, mégsem olyan egyszerű, mint 27-ben a 3. De a Kapcsolataiért mindenki maga felelős. Ahogy az állandó jellegű tettestársam mondaná: mindig gondolkozzunk el azon, mi miért is történhetet. Általában semmi sem történik ok nélkül. A Barátaimért pedig felelős vagyok, ahogy a Kisherceg a Rókáért, és a Róka a Kishercegért. “…csak egyetlen igazi fényűzés van: az emberi kapcsolatoké. Ha csupán anyagi javakért dolgozunk: magunk építjük magunk köré börtönünket. Bezárjuk magunkat, magányosan, hamunál hitványabb pénzünkkel, amely semmi olyat nem nyújt, amiért érdemes élni.”

Ennek a második bejegyzésnek pedig azért ez lett a címe, m most éppen a Trója zenéje, a remember bömbölt a fülemben, amikor nekiláttam e soroknak. Távoli tájakra repítenek el a hangok, egy ígéret száll, soha nem hagylak el...

“Szépek vagytok, de üresek. Nem lehet meghalni értetek. Persze egy akármilyen járókelő az én rózsámra is azt mondhatná, hogy ugyanolyan mint ti. Holott az az igazság, hogy ő egymaga többet ér mint ti valamennyien, mert ő az akit öntözgettem. Mert ő az, akire burát tettem. Mert ő az, akit szélfogó mögött óvtam. Mert róla öldöstem le a hernyókat (kivéve azt a 2-3-at, a lepkék miatt). Mert őt hallottam panaszkodni, sőt néha hallgatni is. Mert ő az én rózsám.”

És egy utolsó idézet, amit magamnak érzek (nem hiába vagyok Kitsune is...)

“Ha például délután négykor érkezel majd, én már háromkor elkezdek örülni. Minél előrébb halad az idő, annál boldogabb leszek. Négykor már tele leszek izgalommal és aggodalommal; fölfedezem, hogy milyen drága kincs a boldogság. De ha csak úgy, akármikor jössz, sosem fogom tudni, hány órára öltöztessem díszbe szívemet….”

Junior közben felugrott mellém, elhelyezkedett az asztalon, a fülei, mint a radar járnak (éppen énekelek save me from the nothing I’ve become...). Szeretem Antoine de Saint-Exupéry-től származó gondolatokat. Nu, de most zárom soraim... (ma már többet nem írok...)

Hanyag blogíró visszasettenkedik a virtuális világba

Elsőbekezdéselőttimegjegyzés: éhes vagyok...

Este van, a csillagok magasan ragyognak az égen, kellemes tavaszi idő köszöntött ránk. Ahogy jöttem Haza a Tabánból, a fák azt suttogták bele az éjszakába, h újra a zöld az évad divatszíne a lombkoronák tetején. Mikor reggel Vácra ért a vonat, s leszálltam az állomás töredezett járdájára, a hideg bekúszott a kabátom gombjain keresztül, vastag felhők úsztak lassan át az égen. A suliban direkt miattam volt a második emeleten mind a két óra, mivel az izomlázam miatt elég nehézkesen mozgok - mint egy berozsdált droid (nem ér röhögni a jelenlegi lépcsőzési technikámon...). A mai napom volt a legaktívabb ebben az szemeszterben, sőt, talán már túlpörögtem (pedig nem is ittam kávét...), noha az elmúlt napokban alvásra nem igen jutott sok időm. (Úgy tervezem, ma fogom bepótolni eme hiányosságom.)

A napok egyáltalán nem hasonlítanak egymáshoz, így az nem lenne igaz, ha azt írnám: lassú egyhangúsággal ébrednek hajnalról hajnalra. Fordulóponthoz érkezett az életem. Úgy érzem, felettem tornyusol a Nagy Hegy. A Nagy Hegy, amit egyrészt a suli növel a TDK-val, a szigorlattal, a másodszakkal és a rövidesen határidős házidolgozatokkal. Másrészt az edzések. Mérlegeltem, merre szeretnék tovább menni. A suliban most minden a helyén van, a kezemben tartom az irányítást. Az edzések meg mennek a maguk útján, néha elfáradok, de ismerem azokat a határokat, amiknek szélén most táncolok (halált megvető bátorsággal...). Igyekszem az Időmet odaadni a számomra fontos Lelkeknek. Hiszen egy illúzió nem lehet kifogása annak, h miért nem érek rá erre vagy arra. Vagyis, ezen szóáradat lényege nem más, mint az a Rendszer, ami megbújik mögötte. Az ehavi írástémánk a szabályok voltak. Mondhatjátok, ezzel korlátok közé szorítom magam. Nem így érzem. Nekem biztonságot ad, h ismerem a saját Rendszerem. Mindennek van helye, ha látszólag káosz, akkor is. (A káosz is lehet valamiféle rendszer...).

Vándorúton vagyok. Mint mindannyian, haladunk a saját ösvényünkön, talán a Teljesség felé, talán másmerre. (Ki miben hisz, majd eldönti.) És én a Nagy Hegyem lábánál állok, onnan nézem a tetejét, amit olyan szépen világít meg a Nap lágy sugarai. Minden oldalán éles sziklatörmelékek állnak ki. Nincs kibúvó, nincs mentegetőzés, fel kell jutni a tetejére. Ott a cél... Több út is felvezet. Mind egyformán nehéz. És nem csak a hegytető számít. Hanem a megtett út, ami odavezet.

Nu, mindnekinek van egy Hegye. Van, aki kikerüli, van aki megmássza, van, aki közönnyel bámulja, és elképzeli, mit is tehetne vele. A Te Hegyed milyen?

u.i.: még mindig éhes vagyok...

Régi gondolatok

Római katolikusnak kereszteltek meg 1985 január 12-én, hat nappal világra jöttem után. Abban az évben az első baba voltam, akit a Rókus Plébánia Szikla Kápolnájában megkereszteltek. Ahogy cseperedtem fel és teltek az évek, Anyukám hangsúlyt fektetett nem csak testi fejlődésemre, hanem a Lelkem épülésére is. Mióta az eszemet tudom, jártam hittanra és ministráltam a miséken. Ma már nem járok sem hittanra, sem misére. Gyerekkori emlékeimben kutatva arra emlékszem, az akkori szertartásokon még volt valami. Mára már csak színpadias előadás, üres tartalommal. A templomokból eltűnt az a valami. Tisztán emlékszem arra is, amikor nagyjából hat éves lehettem, hittan óra volt, az egyik ministráns vezetőnk tartotta, és a végén mondta, h akinek van kérdése, nyugodtan tegye fel. Nekem volt. Neki is szegeztem a kérdést: "Miért élünk? Isten miért teremtett minket?" Néhány perces néma csend, majd szóra nyitotta száját a kérdezett. "Mert Isten örömét leli Benned." Ezzel elintézettnek tekíntette a kérdést. De valahogy úgy éreztem, nem igazán tudott mit mondani nekem. Egy hat éves kislány, akinek a haja két copfba volt fogva, a létének értelméről faggatja. Talán meg sem érti, elég neki annyi, amennyi. Az ő fogalomtárában Isten úgyiscsak egy agg bácsi, aki egy puha vattacukor felhőn ül és onnan nézi a parányi mozgó pontokat - legyen az ember, vagy állat - a teremtményeit. Tévedett, ha így gondolta. Sosem képzeltem el úgy, ahogy a hittanos társaim többsége. Amikor Istenre gondoltam, vagy az esti imát mondtam, mindig is Fénynek láttam.

Most úgy gondolom -nem mondom azt, h felnőtt fejjel, m az nem egészen lenne igaz...- talán valóban örömét leli bennünk, de az igazi cél talán az, h teljessé váljunk, éljünk az itt és mostban, tapasztaljunk, tanuljunk, hibáinkat kijavítsuk... De erről mindenkinek magának kell elmélkednie. Mindenkinek magának kell megtalálnia az utját, amit járnia kell. Mindenki másként találja meg Istent az életében, vagy nem is foglalkozik vele.

Tegnap volt Nagyszombat. Régen, amikor cserkész voltam, minden Nagyszombat délelőtt öríztem a sírt a Rókus templom Szikla Kápolnájában. Büszkén álltam a fedett nyughely mellett, két ministráns gyertyát tartott, mi a barna egyenruhánkban és kalapunkon árvalányhajjal feszítettünk mellettük. Szavak nélkül. Nyugalom költözött oda, olyan hihetetlen nyugalom, amit csak nagyon ritkán éreztem azóta. Anyukámék mindig akkor jöttek leróni tiszteletüket a sírnál, amikor én voltam soros őr. Este a ministráns ruhám öltöttem magamra -fehér ing, fekete szoknya- és úgy szolgáltam tovább. Gyerek voltam akkor, de talán jobban megértettem, miért kellett Jézusnak meghalnia, mint némely felnőtt, akik kötelességből és nem Lelkük miatt jártak/járnak.

Tegnap már csak a körmenetre mentünk el -évek óta nem voltam a nagyszombati misén. Valahogy úgy érzem, már elveszett az igazi mondandója. Már a harangok sem mentek el Rómába. Már semmi sem az, mint régen volt.

Feltámadási körmenet után itthon vacsoráztunk. Nagymamám, a szomszéd idős házaspár, Eszti és mi. És ez az, ami még olyan, mint a gyerekkoromban. De ezt mi őrízzük, ez a mi hagyományunk.

Abigél

Az egyik könyv, amit most olvasok. Ma éjjel faltam a sorokat Vitay Georgina Matulás életéről. Fel sem tűnt, h mire letettem a könyvet, a Hajnal első sugarai szürkés derengésbe vonták az udvart. Szuszi már régen hortyogott az ágy végében a lábaimon tehénkedve, nehogy lefújjon a képzelt szél az ágyamról (bezzeg reggel már a párnám kellett a kis dögnek, s ezt átható leheletű arcomba nyávogással közölte.) Most végre kikandikált a Napom azok mögül a vaskos felhők mögül, amikből csak úgy ömlik a víz, mintha a világ minden bűnét le akarná mosni. (Egy egész özönvíz is kevés lenne hozzá...)

Az alváshiány miatt kissé nem találom a helyem ma.

23:23

"...hisz a csodákban, és mert hisz bennük, meg is történnek. Biztos benne, h a gondolkodása megváltoztatja az életét, és mert biztos benne, meg is változik az élete. Bízik benne, h rátalál a Szerelemre, és mert bízik benne, rá is talál..."

P. Coelho: A fény harcosának kézikönyve (részlet)

Sokszor látni az utcákon olyan embereket, akiknek a szemük fénye kihúnyt ragyogni, helyébe üresség költözött, messzeséget fürkésző tekíntet, ami semmi jót nem ígér, s már nem is remél. A percek és a megszokás vonszolja őket tovább, dobban a szívük, levegőt vesznek, de nem élnek, csak úgy tesznek, mintha. Megcsömörlöttek, képtelenek már hinni vagy bízni. A Lelküket messzíre elkergették, nem mernek már többet hallani, látni, érezni. Csak vannak, léteznek, de semmi kedvük nincs már újra meg újra színpadra lépni és játszani. És vannak azok, akik nem félnek élni. Ugyan az ő életüket is nehézségek teszik próbára, de nem futamodnak meg. Időnként talán nekik is megcsappan az életkedvük, mégis mennek tovább. Látszólag egyedül vannak, töretlennek tűnő lelkesedésükkel, de útjuk során találkoznak lelkitársakkal, akik a Reményt nem hagyják foszlani. Vándorúton vagyunk. Nincs megállás. Nincs gomb, amit ha megnyomsz megáll a láthatatlan busz és kitesz a pusztába pihenni...

"...és mi most itt vagyunk"

Barát. Örömben, bánatban. Gondolkodó. Útkereső. Névnapos.
Sok szeretettel: az ügyeletes duzzogó.

Betegen fekszel az ágyon. Feleslegesnek érzed magad, csak szuszogsz, küzdesz, h levegőt kapj. Az ablakon túl látod, ahogy süt a Nap, már elmúlt öt óra, mégis vígan melengeti sugaraival a vadszőlő indáit, egyre tovább, napról-napra. Jön a tavasz, a rigók is erről regélnek kint, miközben délutáni bucsúnótájukat fütyülik el az erkély peremén ülve. Közben a macska idegesen csóválja a farkát, bárcsak az üveg semmivé foszlana és akkor rávethetné magát a szabad prédára. Hiába a konzerv és a száraztáp, a friss és még élettel teli zsákmány közeli lehetősége nőveli az étvágyat.

Közben próbálsz nem arra gondolni, h beteg vagy. Az orrod piroslik, bármelyik általad oly' nagyon utált bohóc becsületére válna. A macskád megunja a képzeletbeli vadászatot, majd felugrik az ágyadra. Dorombolni kezd, álomba ringat megnyugtató hangja.

Lélekben ekkor már messze jársz. Az Erzsébet híd lábánál találod magad, ott, ahol a hetes busz megáll a fürdő hátuljában. Sétára indulsz, át a hid alatt, egészen a Sissy szoborig. A szél a Duna illatát hozza magával, szürkés vize zavarosan hullámzik. Elindulsz a rakpartra, de ekkor ebből az álomból felébredsz. Látogatód érkezett, míg aludtál. Azt gondolod, csak néhány percre hunytad le a szemed, majd kiderül, több óra telt el azóta, és az éjszaka bekuszott a házak közé. Egész nap olyan vagy, mint a mormota. Csak alszol és álmodsz, világok között kószálsz.

Kamilla tea gőzölög a bögrédben. Mézzel édesített íze csorog végig a torkodon. Álmos vagy, Iorek mellé bújsz, a maci puha bundájába kapaszkodsz, remélve hamar kihevered e rémesen nyaffos állapotot.

Egy levél

Garibaldi százados a kemény tábori ágyon ült, előtte egy levél feküdt a földön hanyagul szétnyilva, kusza macskakaparás rajta, sebtében megírt gyászos üzenet. A százados fejét két kezébe temette, gondolatai mélyére merült. Lélekben messze járt a múltban. Egy kertet látott lelki szemei előtt, ahol fehér rózsák nyiltak, mégis közülök a legszebb virágszál mellette ült a padon, halkan rebegte el, hogy igen, várni fogja, míg a szabadság zászlaja minden fennhatóság nélkül saját akarata szerint fog újra lengedezni a szélben. Azóta az ígéret óta hosszú hónapok teltek el. Néhány lopott óra erejéig a lány karjaiban feledte a harcok vértől pirosra festett és haláltól bűzös mivoltát. Ezen találkozások Reménnyel töltötték fel, van értelme harcolni, a lány hitt ebben. Hitt a Szabadságban, Egyenlőségben, Testvériségben. De a lány elment...

Konstantine Garibaldi embereit felelősséggel vezette, igyekezte győzelemre vinni a csaták menetét. Aztán valami megváltozott. Elfogytak az emberek, akik képesek lettek volna megváltoztatni a történelmet. Akiknek a szavaik hatására ezrek vonultak hadba, mára elmenekültek, magukra hagyva az olyan tiszteket, mint Garibaldi, ki értett a stratégiához, de nem a politikához. És mostanra ő is, mint a többi sorstársa, a nagy emberek hataloméhségének áldozata lett. Noha vakon megbízott vezetőiben.

A sátorba belépett egy katona. Tisztelgett, majd egy újabb levelet nyújtott át, melyen hivatalos katonai pecsét domborodott; majd kisietett a sátorból. Garibaldi feltépte a borítékot. Egy sorból állt az üzenet: Kapitluláltunk...

A Remény elveszett. A Szabadságot Dorottya törékeny testével együtt temették sírba.

*

160 évvel később csupán egy emlék Dorottya, Garibaldi százados, és azon névtelen hősök, akik boldogan áldozták Életüket a Hazáért. Az Egyetlen Hazáért a Világon, ahova tartozunk. Magyar vagyok. Magyarnak születtem, így is fogok meghalni. Büszkeséggel tölt el ennek tudata. Mégis szomorú vagyok. Mérhetetlenül az. Kviblik kerültek hatalomra, olyan muglik, akik láthatatlan dementorokat küldtek Hazánkra, szipolyozzák vérét, mérgezik Lelkét. A Remény haldoklik. A Hit fénye tompul, de suttogja, talán egyszer jobb lehet. Ám ezért nekünk kell tennünk. Nem csak üresen fecsegnünk vagy kukákat felborogatnunk molotov koktélokat dobálva minden mozgó célpontra. Nem ez az az út, ami Magyarország felemelkedéséhez vezet. Rengeteg kitartás kell hozzá, hiszen sokan és sokszor próbálják majd eltaposni azokat, akikben ég a tetvágy és az akarat. De menni kell. Mi nem állhatunk meg. Bennünk van a Remény. Nekünk kell életben tartanunk. Egy zászló van. Az alá tartozunk mind.

Távol minden bajtól

Amikor ma baktattam felfelé a kaptatón, folyamatosan egy régi tanítás járt az eszemben -két légszomj között... Talán Sun Tzu, talán Hagakure, nem tudom, pontosan. "Ne a hegytetőt nézd, h mikor érsz fel, hanem az Utat magad előtt, amin feljutsz rá." Kicsit olyan, mint amikor az Életben haladunk az Ösvényen, ami talán nem csillagokkal tarkított puha tejút, hanem egy igen göcsörtös és kemény sziklatalajon halad végig, néhol a pusztában, máskor pedig elvétve jegenyefákkal tarkított mezőn. Általában úgy van, h az emberek azt nézik, mikor jutnak el egy előttük kitűzött célhoz, amit oly' régóta dédelgetnek, keblükön melengetnek. Közben megfeledkeznek arról, milyen is élni. Nem néznek körbe, nem állnak meg egy lélegzetvételnyi szünetre megcsodálni a tájat, amin keresztül haladnak. Pedig néha érdemes megtorpanni, figyelni a szél játékát, vagy a felhők varázslatos égi balettjét.

A mai kirándulás feltöltötte lemerült energia készleteim. Noha elfáradtam, ám jó volt a társaság, az idő is a kedvemre tett - nem hiába, tegnap megrendeltem - és a terep sem volt olyan vészes, mint elsőre megijedtem tőle. Lényemet átítta a kirándulás különleges illata, a napfény a hajban, az erdő nimfáinak üdvözlete.

Földöntúli nyugalom költözött az életembe. Talán csak holnapig marad, talán sokáig. De most itt van. És én örülök neki. Nolasynban ismét küszöbön a tavasz.

nyaff

Amikor koraeste hazaértem, rádöbbentem, egész nap szinte semmit sem ettem, és az a semmi is csak 11 fele volt. Letuszkoltam a torkomon egy kis vacsorát, de igazából nem érzem túl jól magam. Ráz a hideg is, a fejem szétmegy, és kicsit káosznak érzem a napjaim. Oly' sok minden van folyamatos változásban, talán erre reagál a szervezetem, hogy így jelezze, néha tényleg tartsak pihenőt, aludjak többet éjszaka és legyek többet az itt és mostban. Szorongató érzés üli meg a Lelkem, a mellkasom levegőért harcol. Fojtogat, nem hagy nyugodni. Különös, rémesen különös. Tegnap az edzés után rettenetesen kivülállónak éreztem magam. Talán sosem volt igazán helyem annál az asztalnál. Mint máshol sem igen. Talán ezzel jár az, ha az ember a saját orra után megy egy olyan ösvényen, amin más még nem haladt előtte. Igazából nem is kell, h menjenek előttem, és arra sem vágyom, h követőim legyenek. | Ma ünneplik meg a Mesterem szülinapját, ami hivatalosan vasárnap lesz. Nem tudtam menni. Ez bánt. Más is, de igazából nincs értelme erről nyafogni. Másról sem. Káosz. Morag egyszer azt írta, h Khussia örvénylik körülötte. Ő így nevezte el. Talán most már nem csak értem, hanem érzem is, miről írt akkor. Akartam takarítani és muffint sütni, de azt hiszem, inkább lezuhanyozok és bebújok az ágyamba, Iorek Byrnison és Szuszi mellé az egyik könyvemmel. Főzök egy teát, evésről mára már letettem. Éjszaka pedig várnak a lázas álmok. Rideg világ ez. Néha enyhít rajta egy ölelés.

Írói megjegyzés az előző bejegyzéshez

Ne értse félre senki. Nincs semmi bajom, a Lelkem is jól érzi magát. Pusztán csak hagytam, hogy a Szavak megszülessenek és történjen velük Valami. Amikor leültem a monitor elé, még én sem tudtam, hogyan fog végződni. Ne akarjatok benne semmit sem látni, a sorok között se olvassatok. Mások pszichoanalízálása úgyis az én szokásom...

Mors & Vita

Az éjszaka csillagokkal teleszórt leple jótékonyan ráhullt a városra. Az utcai lámpások sárgán reszkető fénytánca árnyékokat vetett a járdára, fakón utánozva az égi gázgömbök ragyogását. Köd ereszkedett alá, a temetőt még borzongatóbbá festette meg, ahogyan a sírkövek között kavargott fehéren. Egy köppeny susogott, ahogy viselője egyenesen haladt, a kovácsoltvas kapu felé, s közben köd szétnyílt előtte, utat mutatva. Mintha a köd tudta volna, hová megy.

A Kapuhoz. Ahol az Élet lép be. A vibráló Élet illatát hozta magával egy kósza széláram, amit a Halál bűze oly' sok éven át elnyomott. Ez az éjszaka más, mint a többi. A Hold magasan járt fent, alakjának csak egészen aprócska sarlóját engedte látni, de a sötétebbik oldala sejtelmesen megmutatkozott. A köppeny gazdája felnézett rá. Ostoba emberek megpróbáltak eljutni rá. Ez gúnyos kacagásra késztette, hangja belehasított az éjszakába. Mindig is lesúlytó véleménnyel bírt e bolygót uraló fajról. Ő nem tartozott közéjük. Emberi külseje pusztán csak álca volt, mely ehhez az létthez kellett. Léthez... Folytatta útját a sírok között a kapuhoz. Az emberiség másik, számára meg nem értett dolga a temetkezés volt. Minek a díszes sír és hangaztos felírat? Aki meghal, nem itt él tovább, számára oly' mindegy, mi marad utána. Az Örök Élet, itt, a Terrán nem a föld alatt folytatódik, hanem az emberi emlékezetben, Lelkekben. Hiszen mindannyian lenyomatokat hagyunk másokon... A köppenyes alak elért a kapuhoz. Levette csuklyáját, fehér arca láthatóvá vált, lenyomta a kilincset, az ajtó nyikorogva nyílt meg. Kilépett a járdára, ahol a kandelláberek sápadtan világlottak. A távolban megjelent egy lány. Méregzöld ruháján lágyan játszott a fény, melynek hatására ruhájának eredeti színe különböző árnyalatokban pompázott. Vörös haja betakarta a hátát, fején hasonló színű szolid kalap volt. Arca sápadt volt, szemei mégis élettel telítettek. Ahogy odaért hozzá, a köppenyes alak meghajolt előtte, majd kézen csókolta. Régóta vártam már, hogy újra pillantást vethessek Rád - mondta, hangja ércesen csengett az éterben. A lány kecsesen biccentett felé. Mozdulatai maga voltak a tökéletesség. A köppenyes alak karon fogta őt, és a kapu felé vezette. A köd szétrebbent előttük, mint egy megzavart sirály raj a folyó partján. A férfi a temető egy távoli szegletébe vezette a lányt, ahol egy kiugró szírten egy asztal várta őket. Innen csodálatos kilátás nyílt a városra, pulzáló fénye homályosan jutott fel hozzájuk. A férfi megvárta, míg a lány leült, majd maga is helyet foglalt. Láthatatlan lények kezdtek sürögni körülöttük, az asztalon álló gyertyák sorra gyulladtak meg, körülöttük fáklyák pislákoltak.

Ritka pillanat ez, amikor világaink surolják egymást. - mondta a férfi. A lány elmosolyodott, majd felemelte bortól vöröslő poharát. Mors, igyunk e pillanat itt és most varázsára! - mondta, hangja még az élettelen kavicsokban is felélesztette a Remény tűnékeny illúzióját. A férfi maga is úgy tett. Közben a vacsora különböző fogásai cserélődtek az asztalon. A szél lágyan befújt a damaszt terítő alá, megrebegtetve a rajta álló ezüst gyertyatartokat. Hideg volt. Rideg éríntéssel ölelte körbe az asztalt az éjszaka, a fáklyák melegét magába szívva. De az Élet és a Halál nem foglalkozott ezzel. Magukra öltötték legszebb álarcukat ezen alkalomból, mikor az övék az emlékezés órája. Egykor megkötött nászukból született meg a világ, ami alattuk terült el. Aki megtanul meghalni, képes lesz élni... Ketten együtt teljesek...

A vacsora végéhez közeledett, a Hold is alacsonyabbra ereszkedett, s messze, keleten már derengett a Hajnal. Az Élet és a Halál együtt eltöltendő ideje lassan lejárt, újabb hosszú időre elválasztva őket, saját utjukon haladva tovább. Egyedül, de nem magányosan.

Ébredezni kezdett a körölöttük lévő Világ. Az emberek érzelmei kavarogtak mindenfelé e különös órában. Valahol véget ért egy lét, valahol egy új látott napvilágot. Valahol egy új Szerelem született, valahol egy pedig az enyészeté lett.

S messze valahol, egy szomorú ének szólt...

A Hajnal felébredt. A férfi visszakisérte a lányt a kapuhoz. Amint Vita kilépett rajta, elnyelte őt a kavargó fény. Mors csak nézte a semmit, majd visszatért saját feladatához. Várva a következő gondolatot, amikor újra láthatja Őt. Számára nincs Idő. Sem más korlát.

Tovább kell menni

Mindig tovább kell menni. Nincs mese. Ezért születtünk meg. Amikor padlóra küld az Élet, az a mocskos kurva, akkor is fel kell állni, hogy az arcába nevethess, egyik lábad a másik után tegyed és menj az Úton, ami a Teljesség felé vezet. S ha egyedül nem megy, akkor jön a Barát, aki a hónod alá nyúl, megiszik Veled egy üveg - vagy akár több - barna sört, megölel, és igyekszik elűzni minden démont, aki szorongatni akarja Lelked. Ha nem bírsz járni, a hátára vesz, tünjön bármilyen aprónak is. Nem szabad feladni. Sosem. Talán könnyűnek találod így olvasni, és azt gondolhatod, ki ezen sorok mögött lapul, csak üresen fecseg a nagyvilágban. Amikor én voltam abban a bizonyos a mély gödörben, s minduntalan visszacsúsztam, amint próbáltam erőltelnül felmászni, jöttek a Barátaim, nem hagytak védtelenül a földön feküdni. A Kertész lelkiismeretesen öntőzte a virágot forró csokival. És a virág nem halt meg... Tovább kell menni. Aki egy percre is az ellenkezőjét meri gondolni, azt válogatott kínzások alá vetem, h meggyőzzem az ellenkezőjéről. (pl.: halálracsikizem, énekelni kezdek, harci dobó muffinnal dobálom meg...) Élni kell. És Szeretni. Akkor is, ha ez teljes képtelenségnek tűnik.

Gondolj rám...

Morag lakása olyan, mint egy elvarázsolt ház. Mickey, a cica pedig úgy néz ki, mint egy body builder, mivel a melső mancsainál kicsit szélesebb, mint hátul. Kis egyéniség. Nem sokkal azután, h megérkeztünk Hidegkútra, a szomszéd macska fáramászási attrakcióját csodálhattuk meg a teraszról. Egész ügyes cica volt, nemcsak felmászni tudott, lefelé is megtalálta az utat. Kibámészkodtuk magunkat, majd beültünk a nappaliba. Tarot kártyát vetettünk, amiből megtudtam a "távoli homályos jövőm" :) Bár, már nem nagyon emlékszek rá... Délután csevegtünk, különleges ízű teát kortyoltunk, a füstölgő lágyan ontotta magából az illatokat, betöltve a szobát. Mickey közben hol itt, hol ott nyúlt ki aludni.

Este még beugrottunk Joyce-hoz a kórházba. Már nagyon menne haza, amin nincsi s mit csodálkozni, tekíntve a szobatársát, aki finoman szólva messziről szaglik. Nomeg, a kórházi illatok magukban sem olyan rózsásak.

Reggel voltam szavazni. Húgom most volt először, kapott erről egy emléklapot is. Igazából a politikától már nem várok semmit. Bár, én nem vagyok benne oly' mélyen, hogy átfogó képem legyen az egészről, de a felszín, ami a szemem előtt zajlik büdös, s nem lennék meglepve, ha az egész belülről rohadna. Nincs kivétel, ha tehetném, nem szavaznék senkire sem. Hogy mégis mi lenne a megoldása ennek az áldatlan állapotnak? Én nem vagyok szakembere eme témának, de nálam bölcsebb emberek is megbuktak már e téren. Innen azt látom, nem azok az egyének kerülnek vezető pozicíóba, akiknek ahhoz meglenne az igazi szaktudásuk, s nem csak a papírjuk. Valami nagyon nincs rendben ebben az országban. Sír a Lelkem Hazám szenvedéseinek láttán. S én nem tudok semmit sem tenni, h jobbá tegyem a Sorsát. Az Igazság itt régen a föld alatt nyugszik. S nem képes újjászületni. Égi segítségre lenne itt szükség. De az Égiek talán már nem is hallják meg szavunk, mert elnyomja más, üres fecsegés.

Sweeny Todd

"Ez egy iszonyú nap! - Túl negatív vagy..."

Tim Burton nevével fémjelzett Halott menyasszony című film első dalából idézett strófa. És, hogy mi a közös az életét vesztett mégis az élő Viktoriánál életrevalóbb Emilyben és e bejegyzés címében feltűnő karakterben? Mind az imént említett úriember alkotásainak teremtményei. (Bár Sweeney Todd, a borbély, pályafutását a Broadway-en kezdte. A filmben finoman érezni is lehet, hogy hol lenne a szünet, ha a világot jelentő deszkákon adnák elő. Egyébként megjegyzem, amikor vége lett a filmnek és megjelent az első felirat, valaki tapsolni kezdett, de rögvest abba is hagyta, miután eme tevékenységében egyedül maradt.) Ez a film beteg. Rengeteg vér folyik... (Vámpíroknak csoroghat a nyáluk utána.) A vége pedig... olyan, amilyen. Félreértés ne essék, nekem tetszett, de, ahogy a Húgom mondotta, mikor baktattunk végig a westend tetőkertjén: "Ezután meg kell néznünk a Halott menyasszonyt, hogy helyreálljon a lelki békénk..." :)

Ez a nap olyan volt, amilyen. Lágyan sodort magával. Reggel Vácott tettem tiszteletem, de igazából elég hamar megléptem az előadásról, miután az egyszer majd sokat érő aláírásom otthagytam egy fehér rácsozott papírlapon. Fundyval és a Barátjával jöttem haza, az állomás felé menet megálltunk enni. Rengeteg időnk volt, hiszen szombatonként a vonatok rendszertelenül járnak - amivel a pályaudvari kijelzőtábláról értesültünk. Hideg szél süvített végig az utcákon, nem beszélve a nyított peronokról, ahol ilyenkor kint állni és várni, hogy feltűnjön a kanyarban a vonat, felér egy antiszaunázással. Így másfél év óta először, megismertem az állomási kocsma belsőépítészetét is és azt a különös hangulatát, ami az ilyen vendéglátóipari egységekből árad.

Pestre visszaérve betértem a "kedvenc plázámba", megvenni a jegyeket a filmre. Aztán hazacaplattam, miközben körülöttem a szombati forgatag járta a maga bűvös táncát. Itthon finom illatok fogadtak, bár még nem nagyon voltam éhes. Így firkantottam egy bejegyzést ezen napló oldalait szaporítva. De az most törlésre kerül. Helyette lesz ez. Valahogy nem érzem idevalónak. A döntés megszületett, nem maradhat tovább itt fenn. Mennie kell.

De, hogy ne vesszenek el az emlékek, amiket őríz, néhány gondolatot átmenekítek ide is. De leginkább csak hétköznapi kalandok képében, mint a tegnap esti osztálytalálkozót. Különös érzés szembenézni az idő ilyenfajta múlásával. Öt hosszú év. Küzdelmekkel, bánattal, örömmel vegyes élmények hadával teletűzdelt évek. Öt teljes év. Teljes, mert mindegyik tanított valamit, amit eltettem a tarsolyomba.

Ha már úgyis a tegnapi napról pötyögök, akkor azt sem felejtem el hozzátenni, megszabadultam a vörös tincseimtől és most nagyjából megint barna vagyok. Ezzel újra lezárult egy korszak. Pont.

Mielőtt eltenném magam holnapra, még feltétlenül el kell mesélnem a Blaha Lujza tér aluljárójában váratlanul és talán egyszeri alkalommal felfedezett pantominosok előadását. Épp Joyce-hoz igyekeztünk látogatóba, s arra vetett utunk. Amikor Hugival leértünk, abban a pervcben kezdtek el a színész palánták egy jelenetet, aminek az volt a címe: a Szív. Fehérre mázolt arcú, szőke hajú lány, nagy, kerek kék szemekkel. Fekete ruhában, kezén fehér kesztyű. Jelenetbéli társa szintén hasonló öltözetben. A fiúnak is fehérre volt mázolva az arca, szemei feketével kiemelve, ami az arcjátékot mindkettőjüknél szépen kiemelte. A mozdulatok lágyak voltak, szépen kimunkáltak, szavak nélkül is érteni lehetett az előttünk megjelenő némán beszédes történetet. Azt, ahogyan a Szerelem kettejük szívét összefonta. Nem tartott sokáig az előadást, ám szép kis tömeg gyűlt köréjük és bátorságukat, amiért így, ilyen helyen kiálltak megmutatni magukat és egy régi kor elfeledett művészetét becsülendő, amiért nem kis tapsot kaptak a sebtében összeverbulálódott közönségtől. Azt hiszem, ezért megérte kiállniuk.

Most viszont, zárom e sorokat. Magával ragad az éjszaka bája, s kézenfogva vezet egy másik világba.

Néhány sor

Szerda óta nem írtam egy sort sem. Talán, mert nem igazán volt rá időm, nomeg van úgy, hogy a gondolatok tolonganak és előbb bennem kell őket rendszerezni, különben káosz lesz. (Bár úgy érzem, láttuk már erre is példát Nolasyn Krónikáinak virtuális történelmében.)

Ragyogó szombat délután van. Reggel megjártam Vácott, mivel másodszakos hagyományismeret órám volt. Igaz, késtem egy órát és dél körül már le is léptem. Ennyire unalmas előadást legutóbb a börtőnpártfogói konferencián éltem túl (de azt is csak úgy, hogy nyitott szemmel végigaludtam.) Itt most megbújtam a hátsó sorban és olvastam.) Fundy és Lali társaságában jöttem haza. Egyre rövidebbnek érzem a haza vezető vonat utakat. (A mai álmomban a Nyugatiban jártam, amikor egy ablakok nélküli piros vonat alá esett egy biciglista, mert túl közel volt a vagonokhoz. Fröccsent a vér, az ürge darabjaira szakadt... Sebaj, ma este úgyis moziba megyünk a Húgommal, Sweeny Todd-ot nézni :) Még jó, h nem kérték el a személyimet, mikor megvettem rá a jegyeket...)

Öt év. Ennyi idő telt el az érettségi óta. Tegnap érettségi elő-osztálytalálkozót tartottunk. (Nyáron lesz a hívatalosabb formája, tanárokkal, vacsorával, meg minden) Tizenketten voltunk. Nem sokan, és akivel szerettem volna beszélni, nem jött el. Róla ennyit. Csak tudatni akartam vele, hogy nem záródtak be a kapuk mögötte, ő választotta azt, hogy hátat fordít nekem. De nem baj. Ha majd szüksége lesz rám, úgyis megtalál. Néha az egykori Barátokat évek választanak el egymástól, mire újra tudnak találkozni. De én úgy érzem, ha az a Barátság valóban igazi, akkor nem számítanak az évek múlása. A Barátság nem attól lesz Barátság, hogy folyton egymás nyakán lógunk, hanem örömben vagy bánatban ott tudjunk lenni a másik mellett, megosztva Életünk legszebb vagy éppen bánatosabb pillanatait egymással. Barátnak lenni nem egy hangzatos cím, hanem az egyik legfontosabb Kapcsolat. Barátok nélkül sívár az Élet. A Barátok egyetlen pillantásból értik egymást. Nem kellenek hozzá szavak.

Nu, nem ömlengek tovább, ma nagyon szentamentalista hangulatban vagyok. Joyce két napja kórházban van, vakbél gyanúval. (Végülis nem műtötték meg, pedig volt szó róla, de eleinte kétes információk érkeztek hogylétéről.) Megyünk és felvidítjuk egy kicsit.

Az elmúlt időszak depresszívebb hangulatú írásai után nem csoda, ha néhányan úgy gondoltátok, valami baj van. Volt, nem igazán baj, csak egy szomorú állapot, de talán lassan már elmúlik. A TDK kérdései megülték az én Lelkem is. No de most már tényleg mennem kell.

Két nunchaku vizsga a központi edzésen. Egészen addig nem izgultam, amíg nem került szóba, h vizsga és mindenki egyesével megy be a terembe, míg a többiek kint várnak. Én vagyok a hetedik a rangsorban Elemér csapatában, így hetedikként járultam a "Vizsgabizottság" elé. Nyolcasok. Minden irányban. Egyszer elrontottam, m a torkomban dobogott a szívem, a gyomrom meg görcsben volt. Pedig előtte egyáltalán nem izgultam. Úgyus tudják, a Mesterem és a Kenshin, hogyan nunchakuzok, látták tegnap is, meg vizsga előtt is tanítotgattam még a többieket. Most már jobban érzem magam, h túl vagyok rajta. Tudjátok, lent az udvaron van tér nunchakuzni, szabaddá válni vele. De ezt igazán akkor értheted meg, ha ráérzel és ha a kezedbe fogod. Sokat kell előtte gyakorolni. A vizsgán mindenki átment. Aztán beültünk még beszélgetni a női önvédelmi táborról, ami nyáron lesz, mi is besegítünk a szervezésbe. (Csak csajoknak, nem lesz edzőtábor jellege, én is lemegyek, ha tehetem, egész hétre, könnyed nyári kalandnak ígérkezik.) Tomi mellé keveredtem az asztal mellett. Felemlegettük az első találkozásunk alkalmát. Még régebben, amikor fehéröves voltam, bedobtak a mélyvízbe. Alig múlt el egy hónap a csapatba érkezésem napjától, amikor már Hatvanban találtam magam az övvédő vizsgán. Csupa ismeretlen ember, csupa számomra akkor még idegen szokásokkal. Aztán még aznap este hatan beültünk a Blaha sörözőbe... Abból a társaságból négyen már nem járnak le edzésekre. Elvesztek, ahogy teltek az évek, másfelé sodorta őket az élet. Mennyi minden változott azóta. És ma sok minden fáj. Kezembe kerültek régi levelek, képek, jegyek, emlékek, sok-sok év termékei, amik az asztalomban halmozódtak feledésbe burkolva. Hiányzik valami, ami régen a birtokomban volt, de most nem találom. Azt tudom, h nem veszett el, talán csak valakinél kölcsön van, vagy csak valahol egy elfeledett dobozban hever. Talán már holnap megtalálom, és akkor megint újra minden a "régi" lesz.

A Parlament előtt a Duna vize lágyan fodrozódik. Sétálva közeledsz a metró felé. Hideg van, a holnapi lehűlés rideg éríntése kúszik be a nyakadhoz. Lemész a lépcsőn, lépteidet visszaveri az aluljáró üressége. Alig lézeng bárki is arra rajtad kívül. Leérsz a mozgólépcsőn, a szerelvény éppen most megy el az orrod előtt. Elfogadod, hogy így alakult, a peron végére sétálsz, s csendben vársz. Figyeled a síneket, aminek mindkét vége belevész a sötétségbe. Morog a föld, kósza széláram hozza magával az alagút különös hangjait. Aztán megjelenik a metró, kék villanás szalad el melletted. Felszállsz. Leülsz, fáradtan a kardod markolatára támasztod fejed. Befelé fordulsz, a napod eseményei álomfoszlányokként tolonganak lelki szemeid előtt. Kezdve a reggeli szemináriumtól a szociocsoporton át egészen a felsővezetékszakadásig. Egy edzés homályosan dereng előtted, két nunchaku forog a kezedben. Dobog Benned az érzés: tartozol valahova. Nem is egy közösségnek vagy tagja. Majd magad előtt látsz egy pici kocsmát - ami igazából Művelődési Ház -, aminek galériájára zsúfolódott emberek vidám arcai jelennek meg a metrószerelvény rózsaszín burkolata előtt. Aztán egy beszélgetés. Egy hosszú idő óta halasztgatott beszélgetés a Mestereddel. A Mestereddel, aki nem csak a dojo-n belül az. A Példakép, aki tényleg megérdemli a nagy M kezdő betűt. A Mestered, aki Beléd lát. Hiába az álarc, és a "nincs semmi baj, minden rendben", ennek ellenére látja, h jajong a Lelked. Honnan? Hiszen nem vagytok napi kapcsolatban. Tudja, mit mondjon. Szavai betalának a megfelelő helyre. ...Gyerekcsapat. Szeptember. Piros csík...

Majdnem fennmaradsz a metrón, messze jársz a valóságtól. Blaha Lujza tér. Újabb aluljáró. Különc alakok járnak járnak-kelnek. De ennek ellenére sem veszed sietősebbre a lépteid. Ráérősen sétálsz haza. Érzed, vigyáznak odafent Rád. Akkor is vigyáztak, amikor kiléptél a Művelődési Házból, le az utcára, elbambulva azt figyelve, jön-e a villamos. S hirtelen egy taxi fékezz le, közel a térdedhez a lökhárítójával. "Normális vagy?" hangzik a sofőr mély hangja a letekert ablakból. Te azt rebeged, igen és csak a villamost nézted... A szíved majd kiugrik a helyéről, a héten másodszor úszod meg a közelebbi találkozást egy pöfögő négy kerekűvel.

Lassan hazaérsz. Lemosod magadról a nap szennyét. Leülsz a laptop elé, és blogot írsz. Egyesszám második személyben.

Végtelenül kimerültnek érzem magam. (Talán ez már sosem fog változni és majd ezzel kell élni.) Most persze gondolhatjátok, jön a nyaffos rész, de a többit megtartom magamnak. Nincs több könnycsepp, nincs több nyafogás. Csak vannak a napok, amik sodornak magukkal ha tetszik, ha nem; markolják a kezed, szinte már a húsodba marnak, piros véred fakad csontos ujjhegyük éríntésének helyén. Kíméletlenek, kacagnak az éjszakában, lesnek Rád, tudod, hogy ott vannak. Hiába bújsz a paplan alá, a szörnyek lemásznak a falról a sötétben, melléd kuporognak és félelmeiden dagadnak méretük többszörösévé. Az sem segít, ha a Panserbjørnod mancsai között keresel oltalmat. És jön a Holnap. Ami majd jobb lesz. Ezt hazudják Neked az Évek. Várod a Holnapot, Reménnyel csordult szívvel merülsz el az Álmaidban. Ott jobb. Ott nem bánt senki. Nem kell magyarázkodnod az ostoba szavak miatt, amik elhagyják léted, bele ezen illúzióktól terhes dimenzió csatornáinak mélyére.

Esik az eső. Újra égi nedű áztatja az utcákat. A mocskos utcákat, ahol a Lelkek elvesznek a beton szürkeségébe. Úgy jársz-kelsz, mint aki nem idevaló. Saját világod megvéd attól, hogy Te is egy legyél az Elveszett Lelkek között. Noha minduntalan színüket vesztett fakó alakok kapaszkodnak Beléd. Talán a Fényed vonza őket, mint dementorokat a melankólia. Elszívják az erőd. Lépsz egyet, kettőt, talán többet. Mindig próbálnak visszahúzni. Nem akarják, hogy tovább menj. Végenincs küzdelem.

A reggeli álmoktól nehézkes ébredés után kilépsz a Világodból. A Világodból, amit a valóságban Otthonodnak hívsz. Útnak indulsz, találkozol az utcádban egy jóbaráttal, Lelkének közelsége felvídit. Együtt indultok a vasútállomásra, de nem szállsz fel a korai zónázóra. Helyette forró csokit isztok egy gyorsétterem felső szintjén, ahonnan sívár kilátás nyílik a körúti forgatagra, s közben elmélkedtek a Világlélek rezdüléseiről. A forró csoki végigégeíti az ízelőlbimbóid. Tesztek egy sétát a vasút melletti parkolóban, ahol gyomorforgató illatokat sodor magával a szél. A jóbarát rágyújt egy szál cigire, Te addig csacsogva szórakoztatod Őt. Visszamentek a kávézó részbe, újra leültök, de máshova, mint először, mert a helyeteket már elfoglalták. Befut mégegy jóbarát. Most már hárman vagytok. Köben tik-tak, tik-tak, peregnek a percek, lassan indul a következő vonat. Gyors búcsú a két jóbaráttól, majd futnod kell a peronra. Az utolsó kocsi is bezárta már az ajtaját. Megnyomod az ajtónyító gombot, elsőre nem reagál. De a kalauz szíve megesik Rajtad, megengedi, hogy felszállj. A mozdony szomorúan gördül ki az állomásról, esőcseppek áztatják áramszedőit. Te nézed az elsuhanó s már ismerős tájat; a vonatablak koszos, de viszonylag átlátsz rajta. Észre sem veszed, de Lélekben már messze kószálsz. Mire felriadsz, már elérted a várost, ahol kötelességed van. Leszállsz a vonatról, sétálva indulsz a még cseperésző esőben. Nem veszed elő az ernyődet, a víz becsorog a blézereden, de nem zavar. Finom, tiszta éríntés. Elérkezel az épületbe, ahol egykoron papok készültek hívatásuk betöltésére. Most többségében csitrik nevelődnek át érett nővé (szerencsés esetben). Belépsz a legnagyobb teremben, ahol néhányan már várják az előadás kezdetét. Találkozol mégegy jóbaráttal, akivel már régen nem beszélgettél. A következő pillanatban már a városka utcáit rójjátok ketten, gitárhúrt keresve, s végül, találva. A Duna partján folytatódik az út, a folyó vizét felkavarja a komp, ami komótosan szeli át a vizet a két part között. Sirályok és szarkák vegyes egyvelege rebben szét előttetek, egy szikár németjuhász kölyök szaladgál vidáman köztetek labdáját kergetve. Csak bele ne essen a Dunába... Majd visszakanyarodtok innen az épületbe, ahonnan néhány órája indultatok el. Egy előadás a közoktatási törvényről, majd egy excel zh követi a sort. Aztán irány újra az állomás. Hazautazol. Az állomáson a reggeli jóbarát fogad. Együtt mentek haza. Itthon rég nem látott cimbora vár széles mosollyal. Hamar eltelik a délután, már tovább is kell menni. Tovább, hogy magadra kösd az obid, amit évekkel ezelőtt szereztél meg, s tartod nagy becsben. Az este elrohan, Te is szaladsz vele. Hol Te kergetsz másokat, hol Téged üldöznek. Majd ennek is vége, beülsz a bajtársaiddal egy italra. Lesz belőle kettő. Másoknak három, vagy több. Társalogsz velük, meghallgatod őket. A Mestered megkérdi, minden rendben van-e, és Te azt hazudod, igen...

És az eső csak esik. Szüntelenül.

Könnycsepp

Emma elhagyta a várost, hátrahagyva szolgálónőit, akik folytatják megkezdett féktelen táncát, akik örülten körbeölelnek mindent és mindnenkit, akik utjukba került. Emma Lelke fájdalmát tovább vitte magával. Elújta a Szél...

Nem rég értem haza, Brecht: Koldusopera című művnek színpadi sokadik feldolgázásnak megtekíntéséről. Megfogott a darab, megfogott az, amit az amatőr színészek közvetíteni próbáltak. Helyenként szétesetnek éreztem az előadást, de a világot jelentő deszkákon állók mindent beletettek, amit tudtak játékukba. Mi, a zsöllyéről tiszteletünket irányukba tapsunkkal fejezhettük ki. A színjáték során tetszettek a színek, a ruhák, a tárgyak. Az egész adott egy képet, ami időnként teljes volt.

Miután a függöny felmegy, egy másik világba lépünk, ahol az illúziók teremtette csodák büvölik el a népet. Egy mesevilág, ahol álarcot húz mindenki. Talán, mint az Életben is. Talán Te is viselsz álarcot. Maszk, ami eltakarja Lelked fényét. Talán közöny. De csupán azért, hogy ne bánthassanak meg. A látszat mögött ott vagy Te. Talán... volt sok talán.

Talán mostanában én is pillangó formájú maszkot viselek. Nagyon fáradt vagyok és végtelenül kimerült. Nincs erőm felesleges vitákra. De egy mosoly vagy kedves szó semmilyen erőfeszítésbe sem kerül. Nem csak nekem. Saját fáradtságom nem lehet oka annak, hogy másokkal ne foglalkozzak. Bejegyzésem végét nézzétek el kérlek (erősen nyaff hangulata lett), holnapra kialszom. Hiszen holnap majd egy új hét, egy új nap virrad. Addig meg kicsit megfulladok az Álmok Tengerében.

Mert, ez egy Mesevilág...

Emma tombol

Örült vágtát folytat az utcán. Magával sodorja a tetőket, fákat csavar ki, ágakat tör le. Emma tombol. Érzékeny női Lelkét felzaklatták a földiek, s most bosszúszomjas haragjának semmi sem állhat ellen. Emma tombol, zokog odabenn. Szélből fonott Lelke szétárad a világban. Szétárad a városban. Befúj minden apró résen, jeges éríntéssel simogat végig az arcodon, a Lelkeden.

Emma tombol. Nem csitul dühe. Emmának fáj a Lelke. Büszkesége söpör végig a vidéken.
___________________________________________________
Emma, az orkán, aki végigszáguldott Európán.

Optikai kábel vezeti a fényt

Ömlik az égből az eső, mintha sosem akarna elapadni az égi forrás. Fúj a szél, örvénylő víztenger kavarog az utcákon. Dörög, villámlik. A szoba biztonságos falai közül figyelem a kinti tombolást. Cserepek hullanak az udvarra. Ahogy leérnek a betonra, darabokra törnek.

Mint az a négy pohár tegnap Katáéknál...

Tegnap első számú fogadott Nővérem házibulit rendezett. Kellemesen telt el az este, hajnalban értünk csak haza. Az eső illata már akkor is mindent áthatott, a mai szeles idő előhírnökeként kósza légáramlatok kavarogtak körölöttünk, ahogy sétáltunk haza végig a körúton.

Kata szobájában van egy lámpa, ami egy talpból áll, amiből sok optikai szál szalad ki. Az alja meg van világítva, és minden egyes szál vége is egy pici pontban fényes. Olyan, mint a csillagok mozgása egyetlen képben megörökítve.

Tegnap sok új embert ismertem meg. Elsőre megtaláltam velük a közös hangot, az előzetes félszem elillant miután átléptem a küszöbön. Este először szendvicseket készítettünk, majd a Kata-féle saját recept alapján a tiramihunak is elkészült a teteje. Táncolni csak jóval később kezdtünk (ez igen erősen korrelált az elfogyasztott alkohol mennyiségével). A kezdet kezdetén Bosyka tartott csa-csa-csa órát. Aztán hastánc és saját stílus szabadon. De a térdem nagyon kezdett fájni. Leültem Kata ágyára egy jégzselé társaságában és azzal próbáltam enyhíteni a porcom sajgását. (Néha olyan érzés, mintha belülről nyomná valami, ám a röntgenen nem látszott anno semmi.) Aztán az emberek sorba kezdtek kidőlni, beszélgetős lett a hangulat egy-egy pohár vodka-narancs-blue curasso keverék társaságában. Hajnalban kezdtek hazaszállíngózni az emberek-nagyjából huszan voltunk, többnyire orvostanhallgatók-, kevesen maradtunk a végére romeltakarítónak. Bosyka lelkesen elmosogatott, mi meg nagyjából helyrepakoltuk a különböző tárgyakat. Fél hatra értünk haza, Peti lelkiismeretesen kapuig kísért minket.

Mostanra már megint leereszkedett az éjszaka csillagos leple a városra. A mai nap enyhén kótyagosan telt el, nagyjából négy óra alvást tudok a hátam mögött, napközben nemigen szundikáltam. Úgy érzem, mintha egész nap Nolasynban töltöttem volna az időm.

Holnap két nunchaku edzés Kamaraerdőben, majd este színház. Álmos vagyok...

Szőkőév

Legközelebb négy év múlva fogok e napon bejegyzést publikálni. (Ha csak addig nem történik valami, ami megakadályozná azt.) A naptár szerint 24.-én volt a szőkőnap. Hogy mi ennek a logikája, ne tőlem kérdezzétek.

A Fénye kihunyt...

Elhagyatott tengerpart, innen elhagyatott városba vezető út, kikötő, ahol mindent megevett a rozsda. Egyszer, régen élettel teli volt. Halászhajók szálltak hajnalról hajnalra a tengerre, gazdag zsákmány reményében.

De egy nap elfogytak a halak.

Az optimisták szerint elköltöztek, jobb vizekbe úsztak. Más nézőpont szerint viszont már mindet kifogták, nem maradt egyetlen áramvonalas testű jószág sem a habokban. A település hanyatlásnak indult. A fiatalok, akik tehették, nagy városokba mentek, gyári munkások lettek, felváltva a tenger sós illatát a gépzsír mindent átható szagára. Az öregek idővel felköltöztek az égbe, a tanyák pajtáinak falai roskadozni kezdtek. A tyúkól üres, disznók sem túrják már a földeket, mintahogy tehenek sem teszik tönkre a szomszéd kerítését, elpusztítva az évi terményt.

A város meghalt. A természet lassan visszakúszott a főútra, vad búrjánzásba kezdtek az egykor nagy műgonddal kigyomlált növények. A város egyetlen boltját vadrózsa bokor tartja fogva, a Posta épületéből vadszőlő indák lengnek a szélben. A kocsma megközelíthetetlen bogáncsmező közepén áll. A templom felé vezető ösvényen tokláz tenger hajlong a levegő kavarodásában. Ördögszekeret taszígál maga előtt a szél, olykor fennakad egy kiálló gyökéren. A szél. A tenger hívogatását hozza magával. Változatlan, örök. A szellemvárosból visszaszalad a partra, körbetáncolja a világítótornyot, ami mélabúsan nézi a hullámok játékát a parti sziklákon. Közben Emlékekről mesél a szélnek. Nyári vidám mulatságokról, amikor hegedűszó cincogott a holdfényes éjszakában és embermagasságú máglya égett a parton, amit önfeledten táncoltak körbe az emberek. Egy elfeledett esküvőről, két szerelmes szív életének egybefonódásáról. Egy szerencsétlen kimenetelű hajótörésről, ahol a legénység a tajtékok közt lelte végső nyughelyüket. Mesél még a Fényről, amit hosszú-hosszú évtizedekeken át ontott magából a távoli hajók biztonságos révbeéréséhez. Ma némán áll a parton, egymaga. Némán. Noha legszívesebben ordítana, s hangját a szél vinné sebessen át a tengereken. Ugyan a világítótorony fehérre meszelt falairól napközben visszaverődik a napfény, éjjel a hold festi sárgára. De a Fénye kihunyt, a világítorony többé nem mutat utat. Nem jár már erre senki. Sem hajó, sem hal, sem madár. Csak a szél folytatja örült táncát.

Levél

Kedd este. Vácott minden elcsöndesedett már, pedig a templom alig ütötte el a nyolcat. Sietős léptekkel haladunk az állomás felé, el a kihalt piac és a néptelen főtér mellett, át a házak alatti sikátoron. Egy fekete macska szalad át előttem, sietősen szedi mancsait a túloldalra. Kocsik sem járnak már, elvétve a Csányi körúton száguld végig egy-egy. Csillagok világlanak az égen, noha ahogy elérünk a főállomásra, fényüket eltompítja az utcai lámpások sárgája. Az iskola kapujától indul ide az út, ott teljes a béke és a nyugalom, a Dóm előtti térről már a galambok is éjszakai búvóhelyükre szálltak. A Match előtt sem gitárzozik már a rasztahajú utcazenész, a kövér, fehér macska is puha párnájáról figyeli az eseményeket valahol egy meleg szobából.

Aztán jön a vonat. Három fényes pont közeledik a távolból. Nyikorogva megállnak a kerekek, fáradtan fújtatt a mozdony. Messzíről érkezett vándor. Felszállunk. Négyen vagyunk, a tanárom, két évfolyamtársam és én. Szlovák vonattal megyünk, piros kivülről, piros belülről, nem szeretjük, de kényelmesek az ülések. Találunk egy kupét, ami üres. Beülünk. Félhomály van, a kinti táj összemosódik a koszos üvegablakon. Fáradtság támadja meg testemet és emészti Lelkemet. Próbálok figyelni és nem elveszni a beszélgetés fonalában. Telik az idő, mászik tova a síneken. Negyven perc zötykölődés a személyvonaton. Nyugati. Vibráló éjszakai élet fogad. Combino siklik halkan az éjszakában. Egy vékony, szöszi lány figyel rám, kék szemeivel pásztáz végig. Talán a Lelkembe lát. Én az övébe. Szomorú, mérhetetlenül az. Sorstárs, többet nem fogom látni. Az Oktogonnál leszáll, karcsú alakja elvész a tömegben.

Hazaérek. Kapukód, elsőre elrontom. Mégegyszer beütöm. Most már jó. Felmegyek a lépcsőn, a lifthez. Második emelet. Rácsajtó. A kulcs elsőre megtalálja a zárat. Beérek a lakásba. Macskám dorombolással vegyes nyávogással fogad. Itthon vagyok.

A Fátumon át a fény felé...

A belső udvar tűzfalára fekete alakot rajzol ki a környező házak árnyéka. Sebestyén, a földszinti papagáj szirénázni kezdett, h szórakoztassa magát és idegesítse a két Yorkshire terriert, akik csaholva járják körül a kalitkát. A kitárt abalkon becsorog a tűzfalról visszaverődő napfény, ami a polcon lévő Jane Austin könyvek gerincét még sárgábbra festi. Mellettem a jázmin illata virágosbolti légkört teremt a szobában. Lassan másznak a percek, az edzés valósága és az éjszaka álmodózása szinte elérhetetlenül lebeg előttem. Ez is egy olyan Pillanat, amit végtelennek érzek, amikor összhangban van az ember, önmagával, környezetével, a világgal, a mindenséggel. Sok tökéletes pillanat van. Noha másoknak nem is tűnik annak, de tele van az élet velük. És a szomorúbb időszakokban ezekre visszaemlékezve felébred a Remény. Belőle pedig megszületik az örömteli várakozás. S eljön újra a tökéletes pillanat, noha tudni fogom, hogy nem tart örökké, mégsem arra gondolok, hogy el fog múlni. Mert nem lehet tagadni, minden elmúlik egyszer. Ez biztos. De rajtunk áll, mit kezdünk az életünkkel. Mennyire merjük megélni, vagy éppen csak távolról figyelni, hogy milyen jó is lenne.

Ma amikor kiléptem a metróból a Ferenc körútnál, a villamos felé igyekeztem. Akkor és ott megértettem, mit jelent belelépni a fénybe... Az aluljáróban hajléktalan emberek figyelték a forgatagot, kisebbségiek árultak paprikát, diákok ígyekeztek a SOTE-ra, hétköznapi kép tárult elém. Az aluljáróban árnyék volt, a neoncső vibráló fénye pislákolt, minden olyan lehangolónak festett. Aztán elértem a lépcsőhőz. Fújt a szél, átfújt a nyílások között is, magával hozva a Port. A Port, ami engedni látatta a napfényt. Ahogy a Nap lágy sugarai leértek a földre és áthatoltak a Porszemcséken, megakadt rajtuk. Varázslatos hatást keltett, ahogyan örvénylet a Porfény. Felmentem a lépcsőn, át a fényfüggönyön. Bele a fénybe...

Gabriel García Márquez

Ha Isten egy pillanatra elfelejtené, hogy én csak egy rongybábu vagyok, és még egy kis élettel ajándékozna meg, azt maximálisan kihasználnám. Talán nem mondanék ki mindent, amit gondolok, de meggondolnám azt, amit kimondok. Értéket tulajdonítanék a dolgoknak, nem azért, amit érnek, hanem azért, amit jelentenek. Keveset aludnék, többet álmodnék, hiszen minden becsukott szemmel töltött perccel hatvan másodperc fényt veszítünk. Akkor járnék, amikor mások megállnak, és akkor ébrednék, amikor mások alszanak. Ha Isten megajándékozna még egy darab élettel, egyszerű ruhába öltöznék, hanyatt feküdnék a napon, fedetlenül hagyva nemcsak a testemet, hanem a lelkemet is. A férfiaknak bebizonyítanám, mennyire tévednek, amikor azt hiszik, az öregedés okozza a szerelem hiányát, pedig valójában a szerelem hiánya okozza az öregedést! Szárnyakat adnék egy kisgyereknek, de hagynám, hogy magától tanuljon meg repülni. Az öregeknek megtanítanám, hogy a halál nem az öregséggel, hanem a feledéssel jön. Annyi mindent tanultam tőletek, emberek... Megtanultam, hogy mindenki a hegytetőn akar élni, anélkül hogy tudná, hogy a boldogság a meredély megmászásában rejlik. Megtanultam, hogy amikor egy újszülött először szorítja meg parányi öklével az apja ujját, örökre megragadja azt. Megtanultam, hogy egy embernek csak akkor van joga lenézni egy másikra, amikor segítenie kell neki felállni. Annyi mindent tanulhattam tőletek, de valójában már nem megyek vele sokra, hiszen amikor betesznek abba a ládába, már halott leszek. Mindig mondd azt, amit érzel és tedd azt, amit gondolsz. Ha tudnám, hogy ma látlak utoljára aludni, erősen átölelnélek, és imádkoznék az Úrhoz, hogy a lelked őre lehessek. Ha tudnám, hogy ezek az utolsó percek, hogy láthatlak, azt mondanám neked, "szeretlek", és nem tenném hozzá ostobán, hogy "hiszen tudod". Mindig van másnap, és az élet lehetőséget ad nekünk arra, hogy jóvátegyük a dolgokat, de ha tévedek, és csak a mai nap van nekünk, szeretném elmondani neked, mennyire szeretlek, és hogy sosem felejtelek el. Senkinek sem biztos a holnapja, sem öregnek, sem fiatalnak. Lehet, hogy ma látod utoljára azokat, akiket szeretsz. Ezért ne várj tovább, tedd meg ma, mert ha sosem jön el a holnap, sajnálni fogod azt a napot, amikor nem jutott időd egy mosolyra, egy ölelésre, egy csókra, és amikor túlságosan elfoglalt voltál ahhoz, hogy teljesíts egy utolsó kérést. Tartsd magad közelében azokat, akiket szeretsz, mondd a fülükbe, mennyire szükséged van rájuk, szeresd őket és bánj velük jól, jusson időd arra, hogy azt mondd nekik, "sajnálom", "bocsáss meg", "kérlek", "köszönöm" és mindazokat a szerelmes szavakat, amelyeket ismersz. Senki sem fog emlékezni rád a titkos gondolataidért. Kérj az Úrtól erőt és bölcsességet, hogy kifejezhesd őket. Mutasd ki barátaidnak és szeretteidnek, mennyire fontosak neked.

Képek különböző kapcsolatokból

Novellafüzér. Igazából ide tartotik az Északi Fény Virága, Martha története és az az egy is, amit ma este pötöygtem be. (S ami még nyáron született meg, s azóta némán hevert az asztalomban a feledés homályában.) A történetek a kapcsolatokról szólnak. Engem ne keressetek benne, bár nyilván nem kerülhetem el, hogy egy egészen aprócska lénye a részemnek bele ne kerüljön. De nem rólam szólnak. Mindannyiunkról. Arról, ahogyan keressük az utunkat, a Társunkat, Lelkünk másik felét, vagy, ha úgy tetszik, az oldalbordát, amiből nővé váltunk. A történetek nem függnek össze, egyetlen közös pontjuk az, ahogyan kiragad egy-egy képet egy-egy kapcsolat életéből vagy halálából. Folyamatosan érnek az ötletek, folyamatosan érnek az ihletek, amik egy alig két oldalas novella megszületéséhez járulnak hozzá. Miértek, válaszok, újabb kérdések. Nem mindegyik ér boldog véget, a legtöbb nem. Az elmúlt hónapok tapasztalatai íratják őket velem, nem csupán a saját világomból. A kapcsolatok igen bonyolultak tudnak lenni, de ha lebontjuk őket meztelen valóságukra, akkor meglepetésszerűen érhet minket a felismerés...

Tavaszi szél

A függöny lágyan meglibben, ahogy a nyított ablakon át betódul a balzsamos levegő. Szuszi a szoba közepén ül, gombszemeit csodálkozva szegezi a világra. A szobát jázmin illat édeskés íze lengi be vanilíás mécses pislákol a zongorán. Tökéletes vasárnap délután. Lopott idő a képzelet szárnyán való száguldozásra. Rend van, csend, béke. Nyugalom árad szét bennem. Napok óta először érzem biztosan, hol a helyem. Talán egy tűnékeny pillanata ez létemnek, amikor minden ott van, ahol lennie kell.

Úton, itt is, ott is, mindenhol, de igazán sehol sem

Igazán írni csak Lélekből lehet, mint ahogy szeretni is csak szívből érdemes. Ha valamit kényszer hatására kell elkészítenem, azon meglátszik a nyoma a szükségnek. Üres lesz, csak ügyesen egymás mellé pakolt betűk láncolata.

Néha nem kell erőltetni. Hagyni kell, h a szavak megérjenek mélyen Benned, s majd amikor úgy látják, fejlődésük tovább nem fokozódhat, megszületnek, s talán egy virtuális naplóba, dalszövegbe, versbe, regénybe...stb kerülnek. Vagy ott maradnak, eltemetve, de mégis élve. Itt is, ott is, mindenhol, de igazán sehol sem.

Szuszi és a tárgyállandóság

Dr. Szuszi, lélekgyógyász. :)

A kognitív fejlődéselmélet (Piaget szakaszelmélete) szerint az első, azaz a szenzomotoros szakaszban (ami születéstől nagyjából 2 éves korig tart) a csecsemők elsajátítják a tárgyállandóságot. (A tárgyak akkor is léteznek, amikor az érzékszervek számára nem hozzáférhetőek. Azaz tárgyállandóság = mentális reprezentáció - azt a módot jelenti, ahogy tárgyakat és eseményeket leképezünk emlékezetünkben.)

Szuszi esténként elmarathatatlan társam fürdés közben. A mosógépről figyeli a víz fodrodózását. (Ez a macskáinknak kedvelt szórakozása, a víz biztos távolból való megfigyelése és titkának megfejtése.) Próbára tettem a fekete kis titámat. Azt játszottuk, h itt a kezem, hol a kezem, a hátam mögött, a víz alatt, vagy felett. Amikor nem látta a kezemet, akkor a csapból csöpögő (szándékosan kicsit megengedett) vízcseppekre figyelt. Ergo, amikor a kezem nem volt látható, akkor Szuszi számára érdeketelenné vált és más érzékelhető dolgokra figyelt. Ma este folytatjuk Szuszi tárgyállandóságára vonatkozó megfigyeléseinket.

Martha emléktöredékei

"Néha kötelességnek éreztem, hogy találkoztunk, s volt olyan is, amikor már alig vártam, h vége legyen az együtt eltöltendő perceknek..."

Martha egyedült volt a szobában. Őt ért bántó szavak zsongtak a fejében, amik alig néhány órája értek be füleibe. A redőnyök teljesen le voltak engedve, de apró résein igyekezett áttőrni a napfény. Martha egyáltalán nem kért ebből. Se napfényt, se levegőtet, sem életet. Semmi sem kell neki már. A fájdalom átjárta egész testét és darabokra marcangolta a Lelkét. Nincs ez rendjén... A Szerelembe nem lehet meghalni. Fizikailag nem. Martha a laminált parkettán feküdt, nem érdekelte a hideg, ami alulról áradt s hátát teljesen lehűtötte. Bárcsak meghalna. A Halál is hideg lehet. Hűvös csókjával szólítja át világába az elveszett Lelkeket. De Marthanak már Lelke sem maradt. Lassan kiüresedett.

Néhány óra tétlen padlónfekvés után Martha erőt vett magán, lassan felült, miközben könnycseppei minduntalan záporoztak végig orcáján. Nyugodtan útjára engedheti őket, hiszen senki sem látja gyengeségét. Papírért nyúlt és kerített egy tollat is. A félhomályban írni kezdett. Összefüggéstelen sorok követték egymást bekezdéseken át. Martha egyre könnyebbnek érezte magát, ahogyan kiírta magából fájdalmát. Lelkébe lassan visszafolyt az élet... Amint végzett az írással, a kusza sorokkal teleírt oldalakat gondosan összehajtogatta, borítékba zárta és gyertyaviasszal pecsételte le azt. Lezárta...

*

Martha a tóparton ült egy padról nézte a vadkacsák társadalmi életét. Hosszú hónapok teltek el a boríték lezárása óta. Hosszú, élettel teli hónapok. Találkozott emberekkel, Lelkekkel, életutakkal. Tarsolyába folyamatosan gyűjtötte tapasztalatait a kapcsolatok bonyolultságáról, nemes egyszerűségéről. De most itt van, a jelenben. A múlt fájóan kíséri ugyan, de már nem Lelket rengető fájdalommal. Talán közömbös lett a Szerelem "nyűgje" iránt... Néha ugyan úgy érezte, talán újra megtalálta, de a lángolás hamar hamuvá porladt, hol miatta, hol más körülmény miatt. Martha mégis teljesnek érezte magát. Nem egy gyenge félnek, akinek szüksége lenne támaszra, hanem erős egésznek, aki felett teljes szédítő rettenetével és szépségével tornyosul az Élet. És pont ezért tudta biztosra, nem fog fájni többet a Lelke. Akkor sem, ha újra elhagynák, vagy ha nem találna rá a Szerelem, többet nem halna bele. Egyszer már belepusztult, de romjaiból új világot épített. Egy erősebbet, mely biztos alapokra állított.

Almájának felét lesz kinek adnia. Ebben biztos volt. Most, ahogy a tóparton ült miközben a vadkacsák a világgal nem törtődvén élvezték a kacsalétet úgy érezte, minden úgy történt, ahogy kellett. Minden mozzanat érte történt. Egyedül volt, de nem magányos. A világ az övé volt.
__________________________________________________
Martha egy novella szereplője, amit egyszercsak olvasásra bocsájtok.

Kaleidoszkóp

Aki megfejti, h ez a kép melyik rajzomból készült, annak minden elismerésem... :)

Ez a kaleidoszkóp olyan, mintha egy álom lenne. Legalábbis, ha lerajzolnám, milyennek képzelem el az álmokat, akkor ehhez lenne hasonlatos. Ha színekbe kellene megformálni, akkor ezek a hideg színek dominálnának benne.

Ma éjjel is kalandoztam egy másik világban. Elég zavaros volt, olyan teszi, mintha, ott voltam, de mégsem, megéltem, de mégsem. Mostanában már szokásommá vált hajnalban felriadni, s félálomszerű állapotban félig itt-félig ott jelleggel lenni. Két világ küszöbén.

Paolo Coelho írásai

Mint tudjátok, szeretek olvasni, falni a sorokat, messzi tájakon járni, megfejteni mások Lelkének titkait. Sok könyv lett az Otthonom, míg lapjait bújtam. Voltak, amiknek hatása volt rám, akadt, ami csak szórakoztatott. Paolo Coelho történetei mindig akkor találtak meg, amikor szükségem volt Valamire. Talán egy Jelre, vagy olyan szavakra, amik mögött nem csak forma van. Nem a történet számít, hanem az, amit megélsz közben. Aki már olvasott Coelhot, tudja, miről beszélek.

Ma a drámapedes beadandó készítése közben akadtam rá egy általam elfeledett idézetre, Coelho egyik olyan könyvéből, amit a megfelelő időben olvastam. Nem ír le nagy ördöngőséget, ez a "tudás" Benned is ott lappang, Te is ismered annak tartalmát. Csak éppen, nincs még rendszerezve. Coelho sokat ír a Szerelemről, a Szeretetről, Barátságról, az itt és most mágikus pillanatáról... És persze, az elmaradhatatlan Személyes Történetről. Hírdeti az Élet mindenkori varázsát, azt, hogy kockáztatni kell, merni élni, a nehézségek elé nézné. Nem ígéri azt, h könnyű lesz. Ettől olyan nemes a feladat.

Nem vagyok különb senkinél sem. Talán csak a hozzáállásom más. Lehetne okom folyton sírni és a sebeimet nyalogatni. De ez elég önző dolog lenne a részemről. Néha én is félek, olykor a falakról szörnyek lesnek vissza rám.

A pillanatok szokása már csak az, h elmúlnak. Néha gyorsabban is, mint szeretnénk... És e bejegyzésnek is a végszójához értél. Váratlanul...

Utószó

És azt sose feledd, mind ugyanazon az úton járunk, van ki előrébb tart, van ki hátrébb, de senki sem jobb, vagy kevesebb az előtte vagy utána haladónál.

Weöres Sándor - A teljesség felé

A teljesség felé vezető út a Lélek útja. Ám az emberek számára ez nem teljesen egyértelmű. Életük során igyekeznek felhalmozni kincseket, de nem a Lélek számára, hanem saját személyük jobblétére. Pedig a teljesség földi javakkal nem váltható meg. Szórd szét kincseid - a gazdagság legyél Te magad.

A külső, amit mi másokból látunk csupán e földi élet sajátságos megjelenési formája. A média által sugallt ideák világában nehéz megőrízni az igazi szépséget, a Lélek üde ragyogását, ami túlmutat a vakolaton, ami takarja. Nyűdd szét díszeid - a szépség legyél Te magad.

Képes vagy arra, hogy bármikor vidám légy, nem kell hozzá különleges ok. Nézz körbe, minden, ami körülötted van Érted is van és bármikor felderíti bús Lelked. Csodák vesznek körbe, csak merd észre venni. Feledd el mulatságaid - a vígság legyél Te magad.

A kérdéseidre a válaszok Benned rejlenek. Égesd el könyveid - a bölcsesség legyél Te magad.

Nem szükséges, hogy igazán erős légy, hiszen mások által jónak megítélt fizikum nélkül is képes vagy hegyeket megmozdítani. Pazarold el izmaid - az erő legyél Te magad.

Az emberek boldogságukat általában másokban keresik. Pedig a boldogság ott rejlik Benned, amit mások csupán visszatükröznek. A boldogság soha nem hagy el, csak Te válhatsz vakká. Oltsd ki lángjaid - a szerelem legyél Te magad.

Évszázadok óta a hatalomért vallások nevében dúltak háborúk, indultak meg hadjáratok, haltak meg emberek. Nincs igaz hit, ami megváltásra jutatt. Isten van. Dúld fel hiedelmeid - a hit legyél Te magad.

Ha csak azt szajkózod, mire nem vagy képes, akkor nem is leszel rá soha, mert a hit, hogy meg tudod tenni Benned sincs meg, így eleve bukásra ítéled, pedig még bele sem kezdtél. Semmi sem lehetetlen. A világot teszed azzá, amilyennek látod. Hatalmadban áll bármit megtenni. Tőrd át gátjaid - a világ legyél Te magad.

A halál nem a vég, csupán e világbeli életed befejezését jelzi. Noha elhagyod az általad most ismert létet, de nem a teljességnek mondasz búcsút. Az élet és a halál kézen fogva együtt jár. A kettő együtt egész. Ne félj a haláltól. Neked nem fáj. Szeretteid számára nagyobb veszteség távozásod. Vedd egybe életed-halálod - a teljesség legyél Te magad.

Enged el érzéseid, félelmeid, korlátaid, ne ragaszkodj semmihez. Ismerd jól hibáid, legalább magad előtt ne szégyelld. Hatalmadban áll mindenkor Szeretni. Mind a gyűlölet és az utálat a Szeretet torz megjelenési formái. Ha irígy vagy, féltékeny esetleg egyéb ezekhez hasonló mérgezett érzelmeket táplálsz, az csak a Te károdra válik, igazi Lényed fényét tompítják.

Semmi sem az, aminek látszik, mégis minden benne van...

Az alkimista II.

Jegenyefák. Celestyna által oly' nagyon kedvelt jegenyefák. A csillagvizsgálót maguk mögött hagyva sétára indultak a park fái között. Némán, kéz a kézben, az éjszaka leplében. Stalactit megállásra késztette a lányt, majd szembefordult vele. Elmerült a zöld szemek csillogásában. Celestyna az alkimista által ismert alakváltó boszorkányok kiemelkedő tehetsége. És ez a páratlan teremtés az ő Társa.

Alkimista révén mindig is az Élet rejtelmeire kereste a választ. De számára mégsem az volt a csoda, hogy egyszerű fémet arannyá változtatott, vagy a halhatatlanság bájitalát elkészítette. A csoda ott volt benne mindvégig, keresnie sem kellett, s mégis megtalálta. A csoda Celestyna ragyogó szemeiből tükröződött vissza rá.

Mi a Szerelem, Celestyna? - felettük a jegenyefák karcsú ágai között finoman kergetőzött a szél néhány kósza levéllel. Az alkimista tudta ugyan a választ, de kíváncsian várta kedvese szavait. A lány cinkos mosolyra húzta a száját, majd belekezdett.

A Szerelem az, ami összehozza a boszorkányokat az alkimistákkal. De nem garantálja, h az örökkön-örökké tart. A Szerelem erejéből minden nap veszíthet, ha nem foglalkoznak vele. Így minden nap hálát kell adni érte, minden nap küzdeni kell mellette. A Szerelem van, mindig ebben a percben. És amikor meghalunk, akkor sem múlik el. Átalakul, de nem lesz az enyészeté... Az igazi Szerelem nem önző, nem követelőzik, hanem szeret, s örül, h vagy. És azt akarja, h legyél. A Szerelem szabaddá tesz a korlátaidtól...

Campanula

Azaz, Törpe Harangvirág. Az ablakomban telel, ott elegendő fény éri, nem fagy meg a tél jeges éríntésétől és a szoba melegétől sem szárad ki. Túl sok vizet sem igényel, hetente kétszer bőven elegendő meglocsolni. Friss hajtások borítják, végén lila bimbók nyílnak. Az én drága Campanulám virgázásnak indult.

Volt idő, amikor úgy éreztem, kiszárad, meghal és már sosem lesz a régi. Törékeny szirmait többé nem bontja ki. Aztán a kertésze gondjaiba vette.

Legyen szó bármilyen virágról, azzal szerez legnagyobb örömöt a világ számára, ha a benne rejlő fényétől nem foszt meg senkit. A virágok értünk vannak, mi pedig őértük. Olyan egyensúly ez, ami kényesen reagál az állandó változásokra. Ha nem figyelünk rájuk, elpusztulnak. Ha Szeretettel gondozzuk őket, akkor ezt többszörösen képesek meghálálni. Vannak virágok, akiknek kevesebb figyelem kell, vannak, akik mellett állandóan ott kell lenni, vagy üvegburokba zárni, s úgy vigyázni. Mindegyik virág megtalálja a neki megfelelő gondoskodást.

A Campanula az ablakomban csupán csak egy kis figyelmet kér. Nem tolakszik, nem fenyegetőzik, néha talán duzzog, s akkor leveleit hullajtja. De szeret élni, látszik rajta. S hálás minden egyes olyan mozzanatért, amikor foglalkoznak vele.

Köszönöm a mai napot.

Az alkimista

Az alkimista a csillagvizsgálóban fürkészte az éjszakai eget. Kutatásait mára befejezte, szemeit a végtelenségen legeltette pihenés gyanánt. A Hold fényében sütkérezett, lágy nyári szellő cirogatta orcáját. Puha lépések közeledtek felé, egy vörös-fehér macska ült le mellé.
- Merre kódoroltál, Celestyna? - a macska lustán nyújtózkodott egyet, majd kényelmesen elhelyezkedett a szakadt takarón, amin az alkimista is feküdt. - Láttad! Ott volt egy hullócsillag!
- Kívánj gyorsan valamit, Stalactit! - mondta a macska. Az alkimista lehunyta a szemét, néhány néma másodperc erejéig magába mélyedve mormolt. A vörös-fehér macska köré vakító fény ereszkedett le az égből. Mire Stalactit újra kinyította a szemeit, a macska eltűnt. Helyette egy vörös hajú fehér ruhás hölgy feküdt.

Nolasyn kapuja

Ma rajzoltam. Hosszú idő telt el anélkül, h bármiféle igazi alkotás került volna napvilágra. A képen a Zöld Ruhás boszorkány, mellette a Fekete Macska egy boltíves kapu alatt állnak, háttal egy útnak, ami a kapun túli világba vezet. Ez a kapu nem más, mint Nolasyn bejárata. Egy út vezet a füves pázsiton át. Aztán elér egy köralakú kertet, ahol Fehér Rózsák nyílnak, s közepén fehér márványból faragott szőkőkút uralja a teret. Víz csobog. Kristálytiszta víz, az íze semmihez sem fogható. Erről a térről további utak futnak tova, Nolasyn mélyébe vezetnek mind. Van ami az égbe fel felhőlépcsőn át; akad, ami a föld mélyébe. Egy köves út a tengerig szalad, ahol vikingek horgásznak békésen, miközben sellők úsznak versenyt delfinekkel. Myracolorum sincs messze innen, se nem a büszke Hegyek, melyek gerincét régen élt hatalmas dínók csontvázai tartják, s törpöknek ad otthont. A végtelen szabad Alföldön Egyszarvúak kergetőznek erdei nimfákkal. Nappal sárkányok uralják az eget, az éjszakai csillagos égbolt boszorkányok seprűinek hangjától hangos. A Hold minduntalan kerekded alakját mutatja, a Nap bújocskát játszik vele, s olykor viharok tombolnak, villámok rajzolnak ki girbe-gurba alakzatokat az égen...

Nolasyn ez is, az is.

A Zöld Ruhás boszorkány és a Fekete Macska Nolasyn kapujának örzői. Nem kell találos kérdésre választ adnod, senem ismerned a titkos jelszót ahhoz, h beengedjenek. Csak le kell venned az álarcokat, amik a hétköznapokban elcsúfítják Lelked ragyogását. S akkor beléphetsz. S már szárnyalhatsz is. Szárnyakkal, vagy anélkül. Szabadon.

Nolasyn bárkinek lehet Otthona, Menedéke, vígasza. Bármilyennek is képzeled el, minden egyes új részének megszületésekor egy út indul ki a Kertből. Nolasyn senkit nem zár ki, csak Te fordíthatsz neki hátat.

A Fehér Rózsakertben nyíló virágok mind egy-egy vándor által otthagyott nyom. A Te Rózsád is ott nyílik.

Egy hosszú út vége

Néha megesik, hogy az elmúlásról, a magányról, bántó, fájó érzelmekről írok...

Van egy történet, ami 16 éves korom óta kíséri az életem. Örök emlék marad az a körúti könyvesbolt, ahová egy bérház belső udvarából nyíló szűk lépcső vezetett le a pincehelységből átalakított labirintus szerű boltba. A friss könyvek és a doh különös egyvelegének illata kevergett a levegőben. A könyvesbolt eladója -egy idős néni, kinek haja már öszbe fordult - megkérdezte, milyen könyvet keresek, mire mondtam: Harry Pottert. Húgom kívánsága volt a kötetek megszerzése karácsonyi ajándék gyanánt. Bár akkor még úgy gondoltam, nem éri meg a fáradtságot az olvasása.

Végül a könyv valahogy mégis nálam kötött ki. (Elvégre boszorkányokról szól...) Az első oldalról elindultam egy úton, mely akkor még egy Ismeretlen Világba vezetett. Talárba öltözött különös népek világába. Együtt éltem végig Harry, Ron, Hermione és a Barátaik kalandjait. A legtöbb időt Roxfortban töltöttük, ahol a kastély és Tudjukki titkait fürkésztük. A Teszlek Süveg beosztott egy-egy házba, legnagyobb megkönnyebbülésünkre, mind Griffendélesek lettünk. Baglyokkal küldtünk postát, seprűn repültünk, kviddics bajnokságokat játszottunk, szembeszálltunk a varázsvilág legkülönfélébb lényeivel. Találkoztunk egyszarvúval, sellőkkel, sárkányokkal, óriásokkal, kviblikkel, muglikkal, hatalmas méretű pókokkal, dementorokkal. Megtanultunk patrónust megigézni (ha nekem lenne, bizonyára róka alakjban jelenne meg.) Most pedig, a történet vége felé tartok. Tudjukki, Akit Nem Nevezünk Nevén, azaz, Voldemort és Harry találkozása elkerülhetetlen. Nem élhet az egyik, míg él a másik...

Harry Potter mesés története köré a világi marketing csúf külsőt vont. Ahogy teltek az évek, egyre nagyobb felhajtást csaptak egy-egy kötet vagy film megjelenése körül. És a varázslat, ami ott volt benne, álarc mögé bújt. Mégis félve olvasom már az utolsó oldalakat. Érzem, e történet most végleg lezárul bennem. Roxfort kapuján már nem léphetek át többet, csak mint régi látogató, aki az emlékeiben tesz sétát.

S mi a történet üzenete? Bárki, aki boszorkány, jól tudja: a legnagyobb mágia e Földön nem más, mint a Szeretet... Ez az egyetlen erő, ami tényleg csodákra képes. Egyszerű földi halandó is képes rá.

Ég Veled, Harry Potter. Ég Veled, Roxfort...

Egy boszorkány látomása

A boszorkány egyedül gubbasztott a sötétben. Az ablakon vaskos drapériák függtek, eltakarva az árnyak éjjeli utcabálját. A falakról a Félelem suttogott felé. Fekete macskája - aki a világítás hiánya miatt teljesen láthatatlan volt a szobában - mellédörgölődött. A boszorkány, Lisa egyetlen társa. A macska magának való természetéből kifolyólag bármilyen helyzetben feltalálta magát. Lisa nem is féltette őt. Sosem kényszerítette arra, h mindig mellette legyen, de most hálás volta a macska társaságáért. Ennek ellenére sem múlt el benne a magány fojtogató érzése. Noha saját döntése révén repült ki a meleg családi fészekből, mint minden korabeli boszorkány és varázsló tette akkoriban. Menni, világot látni, tapasztalni. Kapcsolatokat építeni, hídakat a különböző Lelkek között. Megismerni és elfogadni másokat. És Lisa nagy mestere volt annak, miként férkőzzön közel másokhoz. Szüksége volt rájuk, maga sem gondolta, mennyire.

De mára minden híd felégett.

A macska dorombolni kezdett. Elégedetten telepedett a boszorkány ölébe. Mennyire egyszerűek, de mégis mennyire bonyolultak az emberek érzelmei. Legyen az egyszerű halandó, vagy mágikus képességekkel megáldott lény. Lisa arra a hattyú párra gondolt, akiket a napokban látott egy tóparti sétája során. Lement a partra, egészen közel a vízhez, ami már szinte a cipője orrát nyaldosta. A két hattyú kíváncsian fürkészve őt odaúsztak hozzá, de egy biztonságos egy méter körüli távolságot azért megtartottak. A fejüket billegették, méregették a boszorkányt, tekíntetük hosszasan elidőzött a süvegen, ami Lisa fejét ékesítette. Miután meggyőzödtek arról, semmilyen potya ételre nem számíthatnak tőle, érdektelennek tartották a továbbiakban, és a stég felé vették útjukat. Többet bizonyára nem fognak találkozni. Lisát eldondolkodtatta a hattyúk monogám kapcsolata. Ha meghal az egyik, utána hal bánatában a másik.

Emlékezéséből egy különös nessz ébresztette fel a való világra. A sötétben örvényelni kezdett a levegő, lassan alakot öltött egy rongyos valami. Csuklya takarta a fejét, sötét fényt árasztott magából. Én vagyok a félelmed. Mondta a valami, s mindezt úgy közölte, mintha csak annyit mondott volna, én vagyok az egyik legjobb barátod. Lisa ránézett, de a szemeivel csak a semmit tudta fürkészni. Talán a magány az agyára húzodott. Ideje lesz hazamenni, elbújni az Odú oltalmat adó mélyében. Haza, olyan édes íze volt e szónak. A mumus, aki csak hörgő lélegzetvételével adott jelet ottlétéről, lassan megindult a lány felé. Közben Lisa lelki szemei előtt megjelent mindaz, amiről igyekezett tudomást sem venni. A fájdalom, a bánat, a veszteség mind-mind betódult a képzeletébe és rátelepedett a Lelkére. A macska fújjogva kiugrott az öléből és a mumus elé állt. Feborzolta szőrét, füleit hátracsapta. Gyorsan kivitelezett mozdulatokkal kapkodott tűhegyes körmeivel a lény felé, amit Lisa félelmei keltettek életre, de minduntalan csak a levegőbe kapott. Lisa kezét nem fogta senki, mindenkit elsodort az Élet, ha akarta, ha nem. A boszorkány egyedül érezte magát, borzalmasan magányosan, jelentéktelen senkinek, aki pirinyó pont az univerzum játéktábláján, ahol a sorsszerű véletlenek tartották kezükben a dobókockákat. A macska nem adta fel a szélmalomharcot, de a mumus a lány fölé ért...

Verejtéktől átnedvesedett ágyban tért magához Lisa. A Nap ragyogóan besütött a drapéria résein. A macska ráérősen nyújtózkodott a baldachinos ágy végében, s zöld szemeit a lány szemébe furta. A boszorkány ismerős helyen találta magát. Az Odúban, a szobájában, a rég elhagyott meleg családi fészekben. Életének egy korszaka lezárult, feltörhetetlen lakat kattant a záron.

Az utolsó bejegyzés

Valami baj van, Maximillian... A virág nem tér magához... valami baj van...

Az író feleszmélt látomásából, amiben a kétségbeesett lányt látta a cserép mellett. Noha aprócska hajtás indult fejlődésnek kettejük Szeretetéből elültetett magból, a kis virág szára újra elsoványodott, szürke lett. Maximillian csak egy percre szundikált el a kocsiban, amíg lakásától a könyváruházig értek. Ha ő vezetett volna, akkor... De erre nem gondolt, inkább hálát adott az égnek, hogy a kiadó gondoskodott autóról és sofőrről is.

A könyváruház több emeletes épületben árulta a legkülönbözőbb témájú köteteket. Maximillian legújabb könyvét ma itt mutatják be s kerül eztán forgalomba. A legújabb könyv. Maximillian úgy gondolt rá, mint életének egy hosszabb korszakának a lezárására. A magánytól való búcsú. Mert ma itt lesz a lány. Az író kiszállt a kocsiból, a könyváruház hátsó ajtaján ment be, ahol már várták őt. Beleveszett egy színes forgatagba. Mindenki körülötte forgott, de ő mégis távol érezte magát a kavalkádtól. Felkísérték az emeletre, ahol kisebb közönség gyűlt össze a tiszteletére. Régebbi írásainak, könyveinek rajongói. Vajon mivel érdemeltem ki az elismerésük eddig?

Az író leült egy asztal mögé. Jöttek a kérdések sorban, amikre türelmesen válaszolt. De a Lelke máshol járt, csak fizikailag tisztelte meg jelenlétével az egybegyűlteket. A Lelke egyre csak azt az ismerős szempárt kereste. Egyre hevesebben dobogott a szíve, lázasan kutatott a jelenlévők tekíntete között. De nem találta. A lány nem jött el. A lány nem volt ott. Életének fő művének bemutatását a lány elmulasztotta. Hiszen neki írtam...

Elhangzott az utolsó kérdésre is a válasz. A rövidre szabott állófogadáson körberajongták, körbehízelegték őt. Mint egy falka kutya, akik egy szelet húst akarnak kihízelegni gazdájuktól. Maximillian fáradt volt, hosszúra nyúlt az este. És a lány nem jött el. A könyvbemutatóra kiszabott földi idő lejárt, a biztonsági őrök lassan kiterelték a tömeget. Elcsitult a világ. Az író még tétovázott néhány percet, a szemeit dörzsölte. Majd elköszönt a szervezőktől és lement a földszintre.

Emily ott várta. Kezében a könyvének egyik frissen megjelent példányát tartotta. Az író most már azt is értette, miért nem jött be a lány az épületbe.

Odalépett a tolókocsi mellé majd elindultak a tengerpart felé. Szótlanul haladtak végig a sikátoron, ami a sétányra vezetett ki. Ide már elhalladszódott a végtelen kékség szüntelen hullámzásank hangja. Maximillian óvatosan felemelte a lányt a tolókocsiból, s levitte a partra. A homok selymesen meleg volt, ontotta magából a nappal beszívott napfény ízét. Mögöttük a város fényei égtek, előttük a víz morajlott s a Hold kerekded orcája uralta az eget. Szavak nélkül is tökéletes volt a pillanat, amit megéltek. A virág az Északi Fényben újra szirmot bontott.

*

Történt egyszer, h egy lány és egy író találkozott a Képzelet szövevényes világában. A lány a valóságban egy balesett miatt nem tudott járni. Az író élete mesés volt, de mégsem boldog, nem találta a Valamit. Lelkük mégis minden éjjel táncot járt a csillagok ösvényén. Közben mindvégig ott volt a Valami. Egymásban.

Az Északi Fény Virága

Valaha itt egy virág ragyogott. Mutatott egy szolidan díszitett cserépre a lány, melyben száraz virágföld porzott. Sok kósza ismerte, sokan jöttek látogatni, de igazán csak kevesen gondozták. Őket is elsodorta az Életük, a virág egyedül maradt. Mindenkinek tetszettek a színei, a szirmai, a fénye. Sokan fürdőztek benne anélkül, h csak egy csöppnyi Szeretettel viszonozták volna. Meghalt a virág. Elfogyott az ereje.

Maximillian csak állt és nézte az üres cserepet. Az Északi Fény körbevonta őket, ahogy ott lebegtek a látszólag semmiben. A lány feléje nyújtotta a kezét, melyben valamiféle virágmagot tartott. Az író kivette a kezéből a magot és behelyezte a virágcserép közepébe majd elegyengedte a földet körülötte.

Sosincs késő helyrehozni a hibákat. Folytatta a lány. Bár a virág már sosem lesz a régi, talán már a színe sem lesz élettel teli, talán a fénye is megkopik.

Maximillian felébredt. A szerkesztőségben találta magát az asztalra borulva, nem túl kényelmes pózban. Este elnyomhatta az álom a jegyzetek felett görnyedve, miközben azon tipródott, mi lehetne a legtalálóbb címe történetének. Hála a lánnyal folytatott éjszakai beszélgetésnek, mostanra már pontosan tudta. Az Északi Fény virága... Az irodába lassan érkeztek az emberek, ám senki sem foglalkozott vele. Maximillian mégsem érezte levegőnek magát mások figyelmének hiányából adodóan. Éppen ellenkezőleg. Mások voltak jelentéktelenek. Mások, akik élvezik a virág Szeretetét, de eszükbe sem jut adni cserébe, "hiszen a virág dolga a Szeretet". Mindenki csak a maga hasznát lesi. Talán a történetem megváltoztatja az emberek hozzáállását a virágokhoz... Maximillian úgy döntött, tesz egy sétát a tengerparton, ahol mindig igazán szabadnak érezhette magát ébren is, miközben a sirályok röptét kísérte figyelemmel.

A találkozás

Minden éjjel álomba sírtam magam... mondta a lány, s szavait igazolván könnyekkel telt meg a szeme. Az ablakon bekúszó ébredező Nap sugarai körbevonták törékeny alakját, ahogy ott ültek a rozoga kanapén. Maximillian próbálta megfogni a kezét, de minduntalan a fényn után markolt. Hiába, egy álomban nem minden az, aminek látszik, gondolta keserűen. Ugyanakkor úgy vélte, h a lány véletlenül sem a saját világának kitalált szereplője. Neki valóságosnak kell lennie.

Ahogy végiggördültek a könnycseppek az arcomon úgy éreztem, egyre könnyebb leszek. Folytatta a lány, közben szemeivel Maximiliiant fürkészte. Minden egyes könnycsepp Lelkem fájdalma volt. Egy, kettő, három, sok csepp. Elmúlt érzelmek felett érzett gyász. Aztán nem maradt több könny. Végül megkönnyebbültem, üressé váltam, s szinte úgy éreztem, lebegek. Ekkor fedeztem fel azt, képes vagyok kapcsolódni a világokhoz. Világokhoz, amelyek folyton súrolják egymást. Míg alszunk a lehetőségek az átjárásra szinte könnyebb, mint a lakásod egyik helységéből átjutni a másikba. Nyílakkal jelzik, merre menj, melyik utat válaszd. Sokan kószálnak e világok közt, de sokuk pusztán álomnak nevezik, amikor másnap felébrednek, s emlékfoszlányokként megmaradt éjszakai látomásaikra visszagondolnak. A lány lassan beszélt, Maximillian tudta, nincs sok idejük a reggeli ébredésig, mégsem akarta sietetni őt, a lány hangja megnyugtatóan hatott rá. De vannak démonok - lehetne más szót is találni rájuk, m e meghatározás nem klasszikus értelmében kell elképzelni őket. Ezek olyan démonok, akik nem hagynak továbbmenni. Gonoszul suttognak a sötétben és visszarántanak a keserű emlékezés bugyraiba. Maximillian, én félek...

Maximillian felébredt az óra egyenletes csörgésére. Keveset aludt az éjjel, elmacskásodott izmait egyetlen nyújtozkódással próbálta életre kelteni. Leült a gép elé, de a szavak megint csak nem jöttek.

Tökéletesen le tudta írni, ha valakinek zokogott a Lelke, értett a magány megfogalmazásához, tájakat festett le betűkből, de a Szerelem szavakba formálásához fikarcnyit sem érzett. Álmosan bámult ki az ablakon. A reggeli forgalom beindult, szürke emberek igyekeztek szürke életükkel állelkükkel, vagy éppen lelketlenségükkel egyik helyről a másikra. Maximillian azon tünődött, vajon közülök hányan élték már át a Szerelem erejét. Talán nem sokan. Ha így lett volna, talán nem lenne ennyi szürke úr és hölgy az utcákon. Ilyen egyszerű lenne? Csak szeretni és kész?

Bejegyzés egy képzelt íróról II.

Ma ez nagyon nem akar összejönni...

A hajnal hidegen kúszott be a szobába a félig nyitott ablakon. Maximillian álmatlanul forgolódott a rozoga kanapén. Felült, körbenézett a csöppnyi szobában a reggeli derengésben, a hajnal hűvös éríntését érezte magán. Kikászálódott a kanapéról és leült a gép elé, amit este bekapcsolva felejtett. A képernyőbe lustán tért vissza az élet, a word dokumentum office cicája alvást színlelt. Maximillian leütötte az első betűket, amik szavakat, mondatokat alkottak, s amikből bekezdések születtek, párbeszédek, egy történet.

Egy történet a magányról.

Maximilliant világ életében körberajongták a nők. Sikeres volt, gazdag, könyveivel mindent elért, amit csak akart. De a Valami csak nem akarta megmutatni magát. Hajszolta, kereste, néha megtalála, h aztán újra elveszítse. Magányos volt. Elmondhatatlanul az.

És ez ihlette legújabb történetét. Egy történetet egy lányról, aki útra kell, h megtalálja a Szerelmet. Egy lányról, aki volt, mikor hitte, megtalálta, de csak annak egy silány másolatával találkozott. Egy utazás, egy magányos utazás. Maximillian magáról írt. Lelkének azon feléről, akit keresett. Minden csepp erejével igyekezett hinni, ha megírja ezt a történetet, akkor a lány az álmainak világából valósággá válik.

Ekkor az ajtó kinyílt. Maximillian nem vette észre. Túlságosan bele volt mélyedve a szavak gyöngyként való fűzésébe. Halk léptek igyekeztek felé, s csendben megálltak a háta mögött. Két puha kéz takarta el Maximillian szemeit. Hé, nem látok... Maximillian hátrafordult, s ott találta, akit keresett. Csillogóan ragyogó szempár nézett vissza rá. Az író szíve majd kiesett a helyéről, úgy dörömbölt a mellkasában...

Csapzottan, izzadságtól csatakosan tért magához. Az előbbi kép csak egy álom volt. Egy valósághű álom. Maximillian csak ült, némán bámult maga elé a sötétben. A hajnal még messze járt. De tudta, a hajnal eljön, s a lány is vele együtt érkezik majd...

Bodza, a maci

Aki ma előbújt a barlangjából, a Fővárosi Állatkertben (igaz, egy kis csalás révén...).

Ma Vácott jártunk. Az ártéri erdő még mindig egy elvarázsolt hely! A szélén mohával borított deszkákon elindulsz, egyre beljebb és beljebb. Talán elsőre kopárnak tűnik, de ha jobban körbenézel, meglátod az Életet, ami ott dobog benne. Bár az erdő még mély téli álmát alussza, ám rejtett zúgokból madarak éneke hallatszódik.

A tanösvényen tett sétánk előtt beszaladtam a fősuliba, már csak a gyakorlatomat kell beíratnom, s amilyen mázlista vagyok, meghosszabbították az index leadási idejét, így még időben leszek. Hétfőn nyugiban felveszem a tárgyakat, délután beíratom a jegyem, este edzés. Kedden kivonatozok Vácra, bemegyek a drámaped. tanszékre is, hátha bent lesz a tanárom. Aztán még mindig lesz öt teljes és egy fél napom az oktatás kezdetéig.

Nem tudom, ki hogy van vele, de én most tökéletesen érzem magam a bőrömben. :)

Imbolc

A kelták napnyugtától napnyugtáig számítottak egy napot. Ma volt Imbolc, ha a bejegyzéscímre kattoltok, akkor részletesebben is olvashatok róla.

Délután Ágival - a mesterem feleségével - muffint sütöttünk, majd később Béla is becsatlakozott csacsogni. Sütiztün, teáztunk, beszélgettünk, csajok egymás közt. Később Elemér és Peti is feljött, majd Niki vonata is megérkezett Szegedről. Nem volt nagy dínom-dánom, de igen kellemesen telt el az este. Játszottunk még egy Mi lenne ha partyt is... :) Jó kis önismereti teszt, nálunk itthon igen kellemes eltöltései módja az időnek. (Hú de szép magyar mondat volt ez...)

Holnap Vácra megyünk. Fura, h megint eltelt egy vizsgaidőszak, minden vizsgát letettem, bár akad egy, aminek az eredményével nem vagyok megbékélve, de jó lesz az úgy is -és a pszichológia ezt hívja racionalizálásnak. Újabb félév következik. Küzdelmek, elvárások sora, rémes órák rémes tanárokkal. De persze akadnak olyan órák, amiket várok. Noha még nem tudom, h mikor lesz, idén is szeretnék menni pszichoanalízis és filmművészetre. Akkor is, ha nem vehetem fel, m egyszer már teljesítettem. Az órarendem is összeállt, hétfőn már csak fel kell vennem a tárgyakat... Éljen a Neptun... :)

"Félre innen rúsnya népség! Itt jön Szoti, a szépség!"

Tegnap edzés végén Szoti e szavakkal próbált utat törni magának a táskájához. Közsikert arató szavaival majdnem elérte, h sok ütőfa landoljon rajta... De persze, nem így történt. ;) A Fáraóban a csapatépítő kocsmázás igazán jó hangulatban telt el - máskor is így szokott lenni, de most kiváltképp így éreztem. Ez az edzés roppant mód feltöltött. Még délután lementem az udvarra kicsit kardozni, szériázni. Az alsó haránt vágások már kezdenek ahhoz hasonlítani, ahogyan a pengének hasítania kell a levegőt, a felső harántok... Nos ők könnyebbnek tűnnek, de gyakran vágom vállból, s nem csípőből. (Ez annyit jelent, hogy nem mozdulok el a vágás közben, hanem maradok görcsösen egy helyben.) A vízszintes vágásokkal nincs gondom, a felső függőlegessel sem, az alsóra meg még több idő kell, az az egyik legnehezebb alapvágás. Aztán ezt a nyolc vágást lehet kombinálni mindenfelé, bal kézzel elővenni a kardot, vagy jobb alsó fogással és úgy átvenni balba... Tehát rengeteg minden van még, amit lehet gyakorolni.

Mit jelent nekem a kardozás? Tegnap egyedül voltam lent az udvaron. 4 óra felé járt az idő, a Nap lassan vonta vissza melengető sugarait a háztetőkről. Hetyke szellő borzolta a hajamat s az udvaron álló élő fenyő tűleveleit. Rigók és galambok repkedtek gondtalanul felettem, a denevérünk még aludt éjjeli menedékében. Először chiburi, minden gyakorlás kezdete és vége. Aztán a harántok, majd a vízszintes és függőleges vágások. Majd kombinációk, jobb kézzel, ballal, két kézzel. Teljesség érzete járta át Lelkem. Egy vágás, kettő, három. Letisztult minden. A világok összhangba kerültek egy tünékeny pillanatáig a létnek.

*

Tegnapi paprikás krumplimat Apu is megdícsérte. Rejtett tehetségem a konyhaművészet terén felszínre tőrt, s már nincs előttem határ vagy korlát, bármit képes vagyok elkészíteni (ha van jó recept, ami szájbarágósan elmagyaráz mindent...) Ma kamatoztatom tovább zsenialitásom a főzésben... A végeredményy meg... Azt majd a lelkes tesztközönségem eldönti, h milyen... ;)