Értékeink Útján

 Szombat délelőtt kellemes kiránduló idő köszöntött ránk. Szendvicsek, nasi és némi gyümölcs, valamint folyadék elpakolása után felkerekedtünk, hogy megkeresünk három Mária úthoz kapcsolódó templomot. Az ötlet akkor fogant meg fejemben, amikor legutóbb a Normafánál sétáltunk és belebotlottunk a Mária-út jelzésbe, de akkor már késő volt és amúgy is eltévedtünk Zugliget felé menet.  

 Szent István királyunk nem véletlenül ajánlotta fel Hazánkat Szűz Máriának. De az elmúlt évszázadokban talán kicsit megfeledkeztünk arról, hogy van Patrónánk, aki segíti Magyarország lelki fejlődését. Talán most, hogy a Mária-út kiépül(t) és egyre szélesebb körben terjed(t) el, újra régi fényében tér vissza hozzánk. És nem kell elmenni az El Camino-ra ahhoz, hogy lelkileg megtisztulj. Van nekünk saját, magyar zarándok utunk, ahol az élmény nem kevesebb és közben megismered keresztül-kasul az ország szépségeit is.

 Az első állomásunk a Kútvölgyi Kegykápolna volt. A Széll Kálmán tértől a 128-as busz felvisz a végállomásig, ahol a Kápolna nyitva várja a látogatókat. Gyerekkoromban voltam ott Szüleimmel, de még pici voltam és csak a szép, színes ablakok maradtak meg emlékeimben. A Kápolna túlélt sok-sok vihart. Eleinte csak kőből épült kis kegyhely volt, majd fából építettek egy kis templomot köré, így nyerve el mai külsejét. A Kápolna mellett zarándokház is várja a megfáradt vándorokat. Kicsit elidőztünk bent, aztán továbbindultunk következő állomásunkra, Makkos Máriára. Felkaptattunk a Városkúti utcán, ami annyira nem bizonyult jó ötletnek a déli napsütésben... Városkúton felszálltunk a 21-es buszra, amivel Normafa végállomásig mentünk (vigyázat, mert a 21A jelzésű busz a KFKI-ig megy). Onnan séta az Erzsébet-kilátó felé, majd úgy 150-m-re a buszmegállótól balra nyílik a Mária-út Makkos Mária felé. Innen csak követni kell a fehér alapon lila M-betűt, ami elvezet egészen a templomig. Hűs erdőn át vezet az út - ha mentek, kullancsriasztóról ne feledkezzetek el, és nem árt valami sapi és naptej sem. Makkos Máriára érve nyugalom fogadott minket. Balzsamos szél cirógatott minket. Csak a templom előterébe lehetett betérni, itt is leültünk kicsit és igyekeztünk átérezni a hely pulzáló Lelkét. Majd újra útnak indultunk, utolsó állomásunkra, Máriaremetére. A térképet böngészve kijelöltünk egy útvonalat, ami a Virág-völgyön vezet keresztül a Szépjuhászné megállóig. Újabb séta az erdő hűsében, Budakeszin még sétáltunk kicsit, mire megtaláltuk a piros jelzést (trükközni kell, hogy megtaláld, elrejtették a kíváncsi szemek elől, de minket nem tudtak becsapni ;). Másfél órás "túra" után értünk ki a Szépjuhánsznéhoz. De már nagyon fáradtak voltunk, így újra buszra szálltunk. A 22-es elvitt a Buda Gyöngyéig, innen a 61-es villamos Hűvösvölgyig, ahonnan busszal indultunk Máriaremetére. De rossz helyen szálltunk le, így még jó sokat gyalogoltunk, mire elértünk utunk utolsó állomására. A Nap lágyan sütött át a templom parkjában álló fák között. Élettel teli este fogadott minket, a szabadtéri színpad előtt már gyülekeztek idősek és fiatalok egyaránt, hogy az esti művészeti előadást meghallgathassák. A templomban éppen az esti mise végére értünk be. A mise után sokan előre siettek az oltár felett álló Mária szoborhoz imádkozni, hálát adni, reményt kérni. Mi leültünk az egyik padra. Már nagyon elfáradtunk, bár sokszor vettük igénybe a tömegközlekedést, így is mentünk 15 km-t a rekkenő délutáni hőségben. 

Kútvölgyi kegykápolna és a kilátás

Kútvölgyi Kegykápolna feljárata

Makkos Mária

Máriaremete és a park nyugalma

Máriaremete

Lehet Isten, Allah, Jahve... valójában mind egy, transzcendens Létező részei vagyunk... ezt kellene felismerni...

Edvy Malom fogadó

 Az esküvőszervezés egyik lényeges mozzanata a helyszín megválasztása. Még márciusban megírtuk a vendéglistát, ennek fényében kerestünk olyan helyet, ahova nem csak elfér közel száz ember, hanem úgy igazán, Keresztes-módon - aki volt nálunk házibulin tudja, miről írok - vendégül tudjuk látni őket. Még szombaton, Krokodil Dundee orvosavató ünnepe után Nővéréékkel elmentünk megnézni néhány helyet. Először a Malomtóhoz mentünk, de mivel zártkörű rendezvény volt, nem tudtunk terepszemlét tartani. De nem bántuk meg, mert mint utóbb kiderült, csak sátoros esküvőt lehet tartani. Igaz, egy aranyos kis tavacska mellett, de ezt annyira nem találtuk csábítónak. Továbbindultunk az Edvy Malom Fogadóhoz.

 Fehérre meszelt falak, zsalugáteres ablakok, igazi, barokk házegyüttes. A kapu nyitva volt, így bementünk. Az udvar szépen rendezett, helyes kis kerti tó bújik meg a fák alatt, ahol két teknős is lakik. (Ugye a teknősök kiemelt szereppel rendelkeznek az életünkben.) A tulajdonos házon kívül tartózkodott, de estére kaptunk időpontot, amikor visszamehettünk megérdeklődni a lehetőségeket és az árakat. Mi beleszerettünk a Helybe, hiszen Lelke van.

 Az Edvy Malom után azért még megnéztük még egy helyet, aminek egyetlen előnye az volt, hogy a Nagytemplommal szemben van és nem kell sokat mászkálni. Beharangozták, hogy velencei tükrök vannak a falakon és az árak is elérhetőek halandó emberek számára. A fantáziámat beindították a tükrök, nagyon vártam, hogy megnézhessem élőben is, képzeletben már egy vámpír kastélyának báltermét láttam magam előtt. (Öhm, kicsit túl sokat olvasok... :D) A pápai Főtér átalakítás alatt van, így csak trükközve tudtuk megközelíteni a helyet. (Nagyon ajánlom, hogy jövő nyárra legyen kész és rendezett a tér... :D különben Pápa megismeri, milyen egy igazi menyaszörny... :D) A recepción elhadartuk, mi járatban vagyunk, majd felkísértek a terembe. 

 Nagy csalódás volt. Arra számítottam, hogy szépen megmunkált tükrök közé, ízlésesen berendezett terembe érkezünk. Helyette egy ütött-kopott hall tárult elénk. Kicsit még elbeszélgettünk a recepciós sráccal, majd gyorsan elmenekültünk. Mindenki számára csalódás volt, hiszen másként harangozták be...

 Este visszamentünk az Edvy Malom fogadóba. A tulajdonossal hosszan elbeszélgettünk és közben eldöntöttük, hogy itt tartjuk meg a lagzit. Már le is foglaltuk, úgyhogy ez is pipa... Eddig minden zökkenőmentesen ment, nagyon remélem, hogy nem lesz gubanc. 

 Még nagyon sok dolog van hátra. Találni kell egy jó, de nem csillagászati összeget elkérő vőfélyt, zenészeket, virágost, sminkest, fodrászt, fényképészt, videóst - bár utóbbi nem feltétlen szükséges. Szálláslehetőségeket kell keresni, ahova a budapesti barátainkat el tudjuk helyezni (bár a buli úgyis hajnalig fog tartani :D) A menyasszonyi tortát is meg kell rendelni. Csupán három szintes tortát képzeltem el, mindegyik szint más-más ízesítéssel. És lesz három másik tortácska is, így biztos mindenki talál magának fogára valót. A menü is változatos lesz, de ezt titokban fogom tartani, legyen meglepetés. Mint ahogy az ifjú pár táncai is. Az ismert, hogy a nyitótánc keringő, valamint a gyertyafénykeringő is amolyan kötelező eleme az esküvőknek, de lesz éjfél után egy táncunk -amikor már menyecske ruhában fogok díszelegni- ami nagyon vicces lesz :D. 

 Már nagyon várom az esküvőnket, szeretném, ha mindenki nagyon jól érezné magát. Másrészt, Isten előtt teszünk egymásnak esküt, hogy mi igazi Szövetségesek leszünk. 

 Minden kapcsolatnak vannak hullámvölgyei. Nem egy rózsaszín álom, ahol minden tökéletes. Mert vannak nehézségek, nézeteltérések, olyan mérgelődések, ami után egymásra csapjuk az ajtót és elrohanunk, mert elönt a düh. De ezek a rosszabb pillanatok nem tehetik tönkre azt a sok szép régi és eljövendő emléket, amiket együtt megélünk, amik még várnak ránk, és amik a világban elfoglalt helyünkre tesz minket, egy magasabb Létező berkein belül. És erről szól a Házasság is. Megtalálni magunkat egymásban, egymás szemében. Ezt nem lehet lecserélni, eldobni, mert ez munka, amit mindig újra és újra kellene kezdeni, és ha eldobjuk az első nehézség során, soha nem értjük meg, nem éljük meg. Fáradtságos és néha könnyekkel vegyített út, aminek a végén ott vár a kiteljesedés. 

 Mert valójában a Szeretet teszi élhetővé a világot. Minden sallang és rózsaszín köd nélkül. Ez a Létezés igazi értelme, ezt hagyta örökül az a Jézus nevű Fickó is.

A képek a http://www.edvyfogado.hu/HU/gallery/2 oldalról származnak.

Egy esküvő története 1.

 2012. június 16. 17:30. Pápa, Nagytemplom.

 Ragyogóan sütött a Nap az égen, délelőtt 11 felé járhatott az idő. A pápai főtéren sétáltunk a Nagytemplom Plébánia hivatala felé. Bent kellemes hűvös fogadott minket, üdítően hatott a tikkasztó hőség után. Egy kedves, szőke hajú hölgy fogadott minket, nyakában szolid ezüst kereszt lógott. Kérdezte, miben segíthet. Tétován egymásra néztünk, majd Krokodil Dundee határozottan közölte, hogy esküdni szeretnénk. A hölgy szája széles mosolyra húzódott, majd beinvitált minket az irodába. Az időpont hallatán kicsit megdöbbent, hiszen mi vagyunk az első pár, akik már jövőre foglalnak időpontot. Természetesen nászmise lesz, nem csak úgy elhadarjuk egymásnak, hogy holtomiglan, holtodiglan, hanem a magasabb transzcendens Létezőt is meghívjuk. Legyen Ő is részese egyik legboldogabb pillanatunknak.

 A hölgy felvette az adatainkat, a tanúkét is. Majd feljegyzett információkat a jegyesoktatásról, a még beszerzendő papírokról - mivel én nem a helyi plébániámon esküszöm, nekem elbocsátó levelet is kell kérnem. Szóba került a díszítés is, amin eddig nem gondolkodtunk, de van egy néni, aki esküvőkre díszíti a templomot, ő tökéletesen megfelel nekünk.

 Vasárnap megnézünk egy lehetséges lagzi helyet. Egy öreg malom és tava mellett áll egy vendéglő, ahova beférne a teljes násznép is. A képzeletemet már most megindította az öreg malom épülete. Majd vasárnap meglátjuk. 

 Amikor kiléptünk a plébánia hivatalából, a torkomban dobogott a szívem. Krokodil Dundee is hasonlóan érezte magát, mint én. Egy időpont, ami számunkra egy új világ hajnalát jegyzi. Nagyon-nagyon izgalmas kaland előtt állunk... :)

És így lesz a fehér lap élettel teli

Egyszer le fogom fényképezni a villámlást

 Amikor legutóbb a Kopaszi gáton caplattunk, Csepel felett már baljós felhők gyülekeztek. Viharos szél cibálta a hajam, alkalmi fodrászom kócos frizurát varázsolt fejem búbjára. A Duna nyugodt vize - 'mely máskor a holtágban lágyan ringatózik - szürke örvénnyé vált, mintha csak az ég akaratának engedelmeskedett volna. 'Igen, asszonyom, megértem mérgét, magam is dühös vagyok, ghrrrr. ghrrrr'. És az Égi Királynő lecsapott. Nem egyszer, nem kétszer, fülsiketítő mennydörgés követte. De én egyszer sem láttam a villámokat; Krokodil Dundee mindig utólag figyelmeztetett, 'már megint lemaradtál, muhahahaha'. Szerettem volna beállítani fényképezőgépemet, hogy sorozatképeket gyártva egyszer csak elkapjak egy égi elektromos kisülést, de egyre hidegebb lett, az ég egyre barátságtalanabb. Sietősre vettük lépteink és a Pázmány Péter sétányon szinte keresztülrohantunk a vihar elől. 

 Elértünk a Petőfi hídhoz, a vihart sikeresen magunk mögött hagytuk, csak a szél kísérte végig utunkat. Lassan szürkület ereszkedett a városra, a ZP-ben éppen a húrok közé csaptak, a gitár hangja messzire szólt. Jött a sárga hernyó, felszálltunk rá és átrepültünk a körút felett...

 Az alkonyat színei kék fénybe vonták a város megkopott épületeit. Amikor még nem kapcsolják be a közvilágítást, de már a Nap is alábukott a Budai hegyek mögött, varázslatos világ tárul a szemünk elé. Csak rövid ideig lehetsz a részese, csupán pár perc jut osztályrészedül belőle. A Látványból. Láttad már a régi-régi bérházak homlokzatait? Megfigyelted valaha is, milyen művészei értékek ölelik körbe a betondzsungelt? Jól nézd meg, mert az erózió bizony ellenséged, az idő vasfoga mélyen belemar az egykor teljes pompájukban, mára szinte lepusztult házakba. 

 Aztán a varázs elillan. Az utcai lámpás sárgára festi a világot. Minden egyforma. Minden megbújik. Minden olyan, mintha várna valamire... Ami sosem jön el... Másnap pedig újra kezdődik az egész...

 Játék a színekkel és a fénnyel.

Viharos bejegyzés

 A közösségi portál hírfalát végigpörgetve szinte csak viharos bejegyzéseket találni. És hopp, a közelbe csapott a villám, hangja keresztülszáguld az éteren. Most megint rázendít az eső. Szüntelenül ömlik az ég, sír a Nap a Világ elmúlása felett.

 Délután Békásmegyer felé száguldottam a HÉV-en. Elrobogtunk a Kövi Szűz Mária plébánia mellett, ott, ahol Pál Feri atya szokott misézni. A templom magányos szigetként áll az út forgatagában. Picike kápolna, mégis sokan járnak vasárnaponként misére. Ha nem indulsz el időben, nemhogy ülőhely, de még állóhely is alig jut számodra. A templom sikere Pál Feri atya karizmatikus egyéniségében rejlik. Ő a XXI. század papja. Megmutatja az emberi arcát, mérhetetlen nagy alázat lakozik benne. Felépítette a Közösséget, akik újra felfedezhették az emberi kapcsolatok erejét. 

 Kicsit irigylem őket. A szekularizáció engem is utolért és gyermekkorom szép eseményei emlékké, álommá, talán soha meg nem történt meg érzéssé váltak. Hosszú évekre eltávolodtam a vallásomtól. Aztán érdekből újra koptatni kezdtem a templom köveit. Kerestem valamit. Minden misére úgy mentem, hogy na most majd megtörténik az, amire várok! Na majd most szemtanúja leszek egy csodának!

 És csak vártam, vártam és vártam...

 Aztán egyszer felhagytam a csodavárással és a csoda beköltözött az életemben. Nem nagy dolgokra kell gondolni, apróságokra, melyek megédesítik a hétköznapokat. Avagy, félig üres, vagy félig teli az a pohár... 

 A vallás pedig maga a közösség. Teljesen mindegy, miben gyökeredzik a Hited, lehet az a Biblia, a Korán, a Talmud, vagy éppen Nietzsche tanításai. Vagy éppen a tartalmas Semmi. A lényeg, hogy tud, ki vagy, merre tartasz, ismerd fel, Létezésed nem a véletlen és Szüleid szerelmének "mellékterméke". Egy magasabb szinten megalkotott összeesküvés részesei vagyunk. Ha tetszik, ha nem, de jobb, ha lájkolod ;) Előbb-utóbb pedig összeáll a puzzle...

Hidegháború 3.

 Amikor Prágában járunk, mindig tiszteletünket tesszük az ismeretlen magyar diák emlékhelye előtt. Legutóbb szabadtéri kiállítás képein láthattuk a hangulatot, ami '68. januárjától telepedett a csehszlovák emberek életére. 

 A prágai tavasz.

 Miről is volt szó? Talán még frissen él Bennetek legutóbbi bejegyzésem a Mások élete című filmről. Bármerre is tekintünk a szocialista rendszerek között, ugyanazt a metodikát látjuk - kivéve Magyarország, Dody jóvoltából elég sok mindent megértettem a mi magánszocializmusunkról... erről majd máskor, és talán nem is tőlem. Másként gondolkozol, hallgass a neved, ha magadtól nem megy, mi segítünk egy magánzárkában. Sőt, olyannyira, hogy nyugalmat biztosítunk gondolataidnak, társat sem kapsz. Csak a sötét, gumifalu szoba marad. Talán valahol csöpög a víz. Talán hideg is van. De magadnak kerested a bajt, hiszen gondolkodtál. Rendszerellenesen.

 Csehszlovákiában sem volt más a helyzet. Elhibázott gazdaságpolitika, terror, félelem. Az emberek feszültek, nem látják a holnapot, ha látják is, öngyilkossági gondolataik lesznek.

 A csehszlovák emberek problémáját Alexander Dubček felismerte. És nem csak felismerte, hanem kezelni is akarta. A történet ott indul, hogy 1968 januárjában megválasszák pártelnöknek. Ahogy hivatalba lép, reformokat hirdet meg. Ezek között szerepelt a szabad véleménynyilvánítás. A cél az "emberarcú szocializmus" volt. Nem akarták megdönteni a rendszert, hanem megtalálni a lehető legjobban élhető, önmagában a legjobb szocializmust.

 Ha annyira jók voltak a reformok, miért nem váltak be? A válasz egyszerű. Moszkva nem nézte jó szemmel, ahogy egy nüansznyi országocska -a SZU-hoz mérten - önállóan ugrálgat. Saját elképzelésekkel állnak elő azzal, hogy milyen a jó szocializmus. Mégis, ezt hogy hagyhatnák, hiszen a SZU az atyja, az anyja, a megalkotója, az életben tartója, a mindensége a szocializmusnak. Moszkva szívére félelem ereszkedett. Ha a csehszlovákok képesek önállóan gondolkodni, akkor más országok is követhetik a példájukat. És az... az a legvégső és legrosszabb esetben a SZU széteséséhez vezet.

 Na azt már nem. Azért sem hagyjuk! És a szovjet ököl lecsapott, többek közt magyar segítséggel... Még az év augusztusában... A csehszlovákok szintén csalódtak, hiszen bíztak abban, a Nyugat majd segít...

 Tehát ebből is láthatjuk, hogy a "hatalom", a "világuralom", magasztos eszmék ideológiába burkolva zúztak szét álmokat. Tanulság: nincs. Addig nincs, míg ember embernek farkasa. 

Ismerős? Majdnem '56...

A Hidegháború mozzanatai 2.

 Míg a Szovjetunió és az USA egymást figyelték, addig más, szocialista országok vezetői saját szemétdombjukon kapirgáltak. Valamiért mindig azt gondoltam, minél nyugatabbra megyünk, annál "puhább" kommunizmussal találkozunk.

 Tévedtem.

 Az a kép, amit az NDK-ról őriztem magamban a Mások élete című német film hatására megváltozott. Azt gondoltam, náluk barátibb viszonyok uralkodtak, mint itthon. Hogy nem kellett félni, hogy lehetett bátran beszélni.

 Tévedtem.

 Adott egy Stasi ügynök, akinek élete mások életének megfigyeléséről szól. Az ügynök átható, mindent kifürkésző kék szemekkel néz vissza rád. Ismeri a féltve őrzött titkaid, sugallja a tekintete. Tudja, mit beszélsz, mit csinálsz, mit szeretsz, mit nem szeretsz, de még azt is tudja, mikor szeretkezel, hányszor és kivel.

 A feladata a rendszer életben tartása úgy, hogy a másként gondolkodókat likvidálja. Zseniális vallató, nincs olyan információ, ami megbújva maradhatna előle. Hősünk egyedül él, örömlányokkal tölti kedvét, mindent alávett a kötelességnek. Élvezi az ügynökléttel együtt járó kiváltságokat, de csak módjával. Hiszen első a haza védelme és a rendszerellenes személyek felkutatása, félreállítása.

 Egészen addig, míg az Író megfigyelésébe kezd bele.

 A művész a lélek mérnöke, az, aki táplálékot ad a szellemnek. A művészet megfoghatatlan gondolatok manifesztációja. Aki művész, az gondolkodik. Aki gondolkodik, az veszélyes a fennálló hatalom számára. Hiszen ha gondolkodik, megkérdőjelezheti a rendszer létjogosultságát. És az Író gondolkodik, melynek végeredményét papírra is veti...

 Így az NDK állam figyelmét sem kerüli el létezése. Bár az Író ünnepelt sztár, aki "azt hiszi, az NDK-nál nincs jobb és szebb hely a világon". Barátnője a színpadok csillaga, igazi színésznő. Kapcsolatukat beárnyékolja, hogy a kulturális miniszter is szemet vet a hölgyre, és le is vadássza... hiszen neki minden nő jár. Mindenkit megkaphat, akit akar. A Nőt is.

 Történetünk központi eleme a megfigyelés. Az Ügynök nap, mint nap hallja egy Szerelem létezésének dallamait. Hallja, hogy amikor a Nő hazaér az erőszakkal együtt töltött órából, zokogva áll a zuhany alá, majd összekuporogva várja a pillanat múlását. Az Író odalép hozzá. Tudja hol volt. Nem mond semmit. Csak átöleli őt. És lassan ráeszmél, milyen is az a rendszer, amiben él...

 Az Író legjobb barátja öngyilkossága juttatja el arra a pontra, hogy tegyen is valamit. A történet cselszövésekben gazdagon terel minket a végkifejlet felé. Látjuk, ahogy két ember, az Ügynök és az Író rádöbben a világ igazi énjére. És csalódnak. Az Ügynök segít. Az Író pedig véleményt nyilvánít....

 A teljes történet megértéséhet nézzétek meg a filmet! Az elejétől a végéig bemutatja a szocialista emberiség arcait. Ez a bejegyzés nem tudja visszaadni a hangulatot, amit felidéz. És elgondolkodtat. Én, aki mindössze 5 évet éltem a szocializmussal sújtott országban, elképzelni sem tudom, milyen lehetett bezárva lenni. Számomra természetes, hogy szabad vagyok. Szabadon beszélek. Szabadon szeretek. Szabadon választok. Szabadon járok-kelek a világban. Ha kedvem tartja, éjjel indulok útnak. Senki sem fogja megkérdőjelezni, miért. És vajon tudom értékelni a szabadságom? Vajon elég hálás vagyok-e azoknak, akik életüket adták az én szabadságomért? Vajon valaha meg fogom érteni a kommunista diktatúra igazi, valós mozgatórugóit?

 Vajon valaha megérti bárki is, hogyan emelhettek határfalat egy városon belül?

Pontos filmleírás itt.

Az Ügynök

A hajléktalanság margójára 2.

 Ma olvastam a Budapest-figyelő blogon egy remek kezdeményezésről: hajléktalan embereket vesznek fel aluljáró takarításra. Fizetés, cafeteria, kezdete egy új létezésnek. És mielőtt bárki az orrát fogná, hogy fúj, aluljáró takarítás, gondolja meg, hogy nap, mint nap ott mehet el, és milyen jó lenne látni, ha tiszta lenne. Társadalmilag mindenki jól jár, senki sem vesztes. 

 A program a Budapesti Szociális Módszertani Központ és Intézményei falain belül indult, együttműködve Főkefével. Már írtam a központnak, hogy szeretném megismerni a munkájukat, hiszen végre nem halat osztanak, hanem halászni tanítanak. Csakhogy, kevés a háló sok a halászni vágyó. 

 Tudjátok, két téma érdekel a szociálpolitikán belül. Az egyik a demográfia (háhá, milyen meglepő) a másik pedig a hajléktalan kérdés. A múltkor az egyik egyetemi előadáson hallottam az ONCSA-ról, ami a 40-es években működött. (Aztán jött az szocializmus és minden probléma megszűnt...) Ennek lényege - nagyon egyszerűen összefoglalva - az volt, hogy földet osztottak a családoknak, akiknek különböző kritériumoknak kellett megfelelniük. Az állam egyrészt támogatta a gyermekvállalást, a keresztény értékrendet és a dolgozó családot. Ma reggel pedig hallottam a híradóban, hogy tetemes méretű termőföldek hevernek parlagon. Szerintem nem kell sokat gondolkodni, mit is lehetne tenni... 

 Valójában az ipari forradalommal szúrtuk el a dolgot. Az előtt sem volt jobb a helyzet a feudális társadalmakban. De akkor a Család, mint egység együtt dolgozott a családi gazdaságban. Voltak koldusok, szerencsétlen sorsú emberek, de a társadalom többé-kevésbé felelősséget vállalt tagjaiért. És ami még fontosabb: a helyi közösség szívén viselte tagjainak sorsát. Legyen az szegény, vagy gazdag. Nem állítom azt, hogy tökéletes volt, de még mindig jobb, mint ami most van. Mert mi történt az ipari forradalom nyomán? A szegények elvándoroltak a városokba, a gyárak mellé, a jobb élet reményében. Cserébe még rosszabb körülmények közé kerültek és a szegénység egy-egy városban koncentrálódott. A szociális ellátó intézmények hiánya csak növelte a problémákat. Voltak kezdeményezések, de... Hát igen. A fő probléma az, hogy a valódi közösségek az ipari forradalom áldozatául estek.

 Mert mi történt a családdal? Míg régen együtt végezték a gazdaság munkákat, addig a XIX. századtól a családot feldarabolták. Apa és Anya elmentek a gyárba/fonóba dolgozni. A gyerekek bekerültek az iskolába - vagy gyári gyermekmunkásnak, de az idő előrehaladtával egyre nagyobb hangsúlyt helyeztek az oktatásra is. Tehát az együtt töltött idő lerövidült. És amit együtt töltöttek, az sem feltétlen volt minőségi. A családok atomizálódtak. 

 És napjainkra ugyanez az helyzet. Ez az öröksége a technika fejlődésének. Individualizált, szétzilált világ, a közösségek teljes hiányával és a természet bemocskolásával. Vajon nem fizettünk túl nagy árat a kényelemért?

Panaszkodni tudni kell

 Vagy inkább pampogni. Vagy mindkettő. Kicsit szomorú vagyok, mert a pályázat kapcsán igen sok támadás ért minket. Sőt... Tudtuk, hogy lesznek, akiknek nem tetszik az eredmény, de azzal meggyanúsítani minket, hogy előre kiosztottuk a helyezetteket... Facebook-on egyértelmű, ki kapta a több lájkot, és ha valaki még most is lájkolgatna, hiába teszi, Prnt Scrn-nel megörökítettünk minden képet és szavazatot. Hát lehet próbálkozni...

 Ha nem tetszik valami, először higgadjunk le, dühből sose zúdítsuk bánatunkat szerencsétlen dolgozókra. Lehet panaszkodni, sőt, kell is, ez nekünk is visszajelzés, de lehetőleg ne bunkó módon tegyük meg. Indulatok nélkül. Mert ez a bosszantó, hogy mi itt a lelkünket is kitesszük azért, hogy az emberek fejében rendet tegyünk, erre jön egy-két panaszkodó, aki az egésztől elveszi a kedvünk. Ha olyan okos, akkor jöjjön és dolgozzon itt! Mert akik a pályázaton részt vettek, csupán egy aprócska szegmensét látták annak, amivel foglalkozunk. A média kapta fel a pályázatunkat, mi gondoltuk meghirdetjük és lesz, ami lesz. Hát lett. (És már másodszor kezdek háttal mondatot...)

 De úgy látszik, ez valami magyar sajátosság, hogy nem tudunk kulturáltak lenni. Még mindig hordozzuk magunkban vándorló életünkből és barbár létünkből fakadó egyszerűségünket. Semmi kifinomultság nincs bennünk. Talán éppen erre vezethető vissza, hogy identitásunk sincs. A mi, '80-as generációnknak kihaltak a gyökerei. Talán nem is voltak. Talán sosem lesznek.

 A másik, ami már nem a munkámmal kapcsolatos, de megbotránkoztat az a fórumokon elterjedt sértő személyeskedés. Egyik kommentelő a másikkal vérre menő csatákat vív. Már csak a párbaj-segéd hiányzik mellőlük. A választott fegyver: klaviatúra. Időpont: bármikor. Helyszín: Internet. Cél: a másik lealázása, minél szélesebb szókinccsel. Gratulálok...

 Tehát javaslom, tanuljunk meg kulturáltan pampogni. Mert véleményt kell nyilvánítani, de szép köntösbe tekerve. Az hasznos. Az előrevisz. A gyűlölködés és a düh nem vezet sehova. Elég csak visszatekinteni 1000 éves múltunkra...

 u.i.: újra él a vizsgaidőszak biléta...

Egy hétfő, ami ígéretesen indult, aztán tragikomikussá vált

 Este Dody megjegyezte, rég írtam blogot, valamint a CCCP-s bejegyzéseimet is hiányolja. (Amik eztán SZU-ra váltanak, egyetlen, kedves politológusunk javaslatára.)

 Lássuk-lássuk, pihenőpályán figyel egy piszkozat az Ünnepről. (Így, nagy Ü-vel.) De a napjaim végére mindig annyira lezsibbadok, hogy nem érzem magamban az erőt, amivel befejezhetném. Na ez nem olyan erő, ami segít eljutni A-ból B-be, hanem az az erő, ami az írást inspirálja, amitől érzem, hogy egy bejegyzés megszülethet-e, vagy sem. (Jelzem, ezen irományom alatt erősen rezeg a léc...)

 Mostanában kicsit összecsaptak a hullámok a fejem felett. Ennek fő oka az, hogy ZH hetünk van, igaz egyetlen zárthelyi üli meg lelkem, de az előző annyira siralmasra sikerült, hogy... nem minősítem. Nem is tudom a pontjaimat, nem volt képem a tanár elé állni azok után, amit körmöltem neki...

 Holnap megyek a Civil Rádióba, de még nem készültem rá komolyabban. Azt sem tudom, milyen kérdések lesznek. Így lehet a reggeli nagy sikerű Társpol órát ki kell hagynom, pedig a tanár személyisége igazán magával ragadó. Most kicsit irigylem azon diáktársaimat, akik csak egyetemre járnak és nincs mellette más. Bár végül is ez már mester... már edzett vagyok :). BA alatt szétapróztam magam rendesen, az volt az alapozó, nem csak tanulmányilag :D

 Valójában nagyon szorongok. Most is ezt érzem, valami megüli a mellkasomat és nem enged szabadulni. Valami nagyon bánt, ami a munkámmal kapcsolatos. Igyekszem jóvátenni, de az a baj, hogy túl szociális vagyok. Ma letámadtak, részben jogosan. De magyarázza meg valaki, miért a határidő után két nappal? Most már semmit nem tudok tenni. Semmit. Frusztráló érzés, mert amikor mindent felpakoltam a közösségi site-ra, mindent átnéztem. Talán jobb lenne, ha elmennék bolti eladónak, vagy villamosvezetőnek... (De csak combino-t, nehogy már mást :) De az biztos, a munkahelyi stressz elképesztően kikészít. Nem csodálom, hogy a magyar társadalom jelentős része depressziós... 

 Ezzel a hangulattal álltam neki a szerdai prezi elkészítéséhez. Most nem villogok a prezi.com-mal, múltkor sem futott, mert az emeleti gépeken nincs adobe flash reader... Az utolsó beadandó. Az utolsó zh. Aztán jön a nyár. Komolyan, már jobban várom a vizsgaidőszakot. Tök jó lesz, csak dolgozom, szervezek, kutatok, rendezek. Belevágok a szakdolgozatomba, de nem tettem le a BA-s elméletem továbbfejlesztéséről sem. És közben egy harmadik téma is felmerült bennem: (ezt leírom, mert szerintem alig akad bárki is, aki foglalkozna vele, míg a másik két témám nagyon izgalmas, szóval még titkolom, amíg nem publikálok belőle...) szóval a harmadik gondolatom a hajléktalankérdés. Ami nem kérdés, hanem inkább felelősségvállalás a társadalom gyengébb tagjai felé. Vannak ötleteim, de még nem állt össze a kép. Teljesen kiborultam a hajléktalan ovin. Nem lehet, hogy egy gyerek ennyire korán felnőjön. Az élet kegyetlen, de ne legyen az a gyerekkorban! A gyermekkorra szükség van, különben...

 Különben reménytelenné válik minden.

 Ha már itt tartok, reggel kísérgettem egy vak bácsit. Szomorú volt, és tudjátok miért? Senki nem ment oda neki segíteni, mert szürke kabátot viselt, több szatyor is volt a kezében. Sokan azt gondolták, hogy hajléktalan. Gondoltam segítek neki, végül is, miért ne tenném? A karom nyújtottam neki, beszélgetésbe elegyedtünk. Kiderült - és itt van a történet lényeges pontja - sebész, urológus. 80 éves, de megvakult. Szinte már kétségbeesett, hogy nem jut haza. Ő éveken át gyógyított, segített másokon. Most meg, amikor neki lenne szüksége segítségre, mindenki elfordul tőle. Mert hangosan kiabál és ijesztő. Mindezt azért, mert fél. Nagyon okos, értelmes, kulturált ember. Olyan régi vágású nemes. Amikor elköszöntünk, kezet csókolt. Kedvesen, nem tolakodóan, hálásan. Mert szántam rá az időmből. Nem nagy ügy. Az időmet én uralom. És jó volt adni, Önnek, kedves Pázmándy Horváth László. A Találkozás volt a nap fénypontja.

Az óra számlapja

 A héten láttam egy bácsit. Ez önmagában nem hír, hiszen a társadalmunk elöregszik - mint úgy a fejlett világok nagy része és temérdek bácsi rohangál odakint. Meg néni is. Belőlük több. Ugye. Mi nők túléljük a pasikat. De ez egy másik téma.

 Szóval a bácsi ott ment az Uránia előtt. Lassan. Olyan lassan, hogy azt el sem tudjátok képzelni. Egy lépés egy kis pihenés. Egy apró lépés. Talán egy óra neki 100 métert megtenni. Nem túlzás.

 Milyen érzés lehet, hogy elrohan mellette a világ? Mindenki sietett, sőt, észre sem vették a bácsit, aki araszolva haladt előre a célja felé. Viszont határozottan úgy éreztem, a bácsi észrevett mindenkit és mindent, ami körülötte történt. Mert volt rá ideje, hogy megfigyelje. Mert volt rá tapasztalata, már nem kell rohannia. Talán az életet keresztül szaladta és most van lehetősége feltárni a mélyebb értelmét létezésének. Legyőzte az időt. 

 Irigylem. Felettem uralkodik az óra számlapja. A másodpercmutató kegyetlenül jár körbe, minden egyes elütéssel jelezve az elmúlást. Már ez a perc sem létezik. Már az a perc is meghalt. És talán van előre idő. De talán nincs. Ha megáll az óra, nincs több másodperc. Sem perc. Sem óra. Sem fényév.

 A bácsi már tudja mindezt. Neki ajándék minden perc. Tudja, hogy egyszer eltűnik a mutató, eltűnik a ketyegés. Eltűnik minden.

 És valahol újra felbukkan. Ez benne a zseniális.

A Hidegháború mozzanatai 1.

 És elérkeztünk az első bejegyzéshez, mint ígértem pár hete folytatásos írásokat fogok közölni erről a korszakról. Mert érdekes és tanulságos. Azt nem állítom, hogy szakértői véleményeket publikálok, inkább amolyan józan paraszti ésszel kommentálom az eseményeket. Előre bocsátom, nem állok senki oldalán, sem a CCCP-nek, sem az USA-nak, sem Kubának nem drukkolok. Se senki másnak, hiszen a nagyhatalmakon kívül szép számmal igyekeztek beleszólni a történelem alakulásába. Egyedül csak magunknak, magyaroknak, de mindig keserű érzéssel tölt el, hogy '56-ban szarban hagyott minket mindenki. De erről majd később.

 A Hidegháború tulajdonképpen a szovjetek és az amerikaiak rivalizálásának korszaka. Kinek van több, jobb, szebb, hatékonyabb atomfegyvere, ki ér fel hamarabb a Holdra, ki tölt több időt az űrben, úgy összességében, ki a világ ura... (Ebből is látszik, hogy ez a férfiak játszmája volt, ezért is töltöttek be kiemelkedő szerepet a kémnők.)

 Walter Lippmann nevezte el az 1947-es kezdetre datálható korszakot Hidegháborúnak. Nagyon találóan úgy jellemezte USA és CCCP harcát, mint két vak dinoszaurusz küzdelme egy gödörben... A Hidegháború melléktermékeként azonban a harmadik világban komoly fegyveres harcok bontakoztak ki. Afrika földjét nem kevés vér áztatta már akkor is. Nem beszélve Dél-Amerikáról.

 Tulajdonképpen ideológiák összecsapását találjuk a háttérben. 1947 és 1991 között számos feszült helyzet adódott, melyek más kimenetelű megoldásai egy esetleges III. világháború kitöréséhez vezettek volna. Nagyon komoly diplomáciai kommunikáció kellett ahhoz, hogy ne legyen még egy világégés.

 Lássuk a kezdeteket. 1945. Május 8-án kapitulált Németország, (miután Hitler öngyilkos lett... vagy a hasonmása...) Még az év nyarán megtartották a Potsdami konferenciát, mely során megállapodtak a győztes hatalmak - Sztálin, Truman és Atlee vesznek részt rajta -, hogy Németországot négy megszállási övezetre osztotják, valamint Magyarországon, Csehszlovákiában, valamint Lengyelországban élő németeket visszatelepítik hazájukba. 

 Valójában a Potsdami konferencián felosztották Európát, a vasfüggöny lehullt, évtizedeken keresztül árnyékban tartva Kelet-Európát.

 De hagyjuk egy kicsit a történelmi tényeket. Nézzük meg, milyen lehetett ott élni, abban az érában? Mindkét fél erős propaganda gépezettel rendelkezett, kellően befolyás alatt tartották a médiát. Az embereket meg rettegésben. Emlékezzünk csak egy korábbi bejegyzésemben bemutatott Amerikai Védelmi videóra, avagy mit tegyél akkor, ha látod a flasht? Mert az atombomba bárhol, bármikor lecsaphatott... A világ éppen, hogy csak felébredt a világháború rémálmából, amikor újabb félelem költözött a szívekbe. Egy olyan félelem, aminek nem lehetett látni a végét. Hiszen az emberek tudták, hogy a világháborúnak vége lesz, de egy atomháború, na az más kérdés. Abban minden semmivé válik. Minden. A túlélőknek meg rákos elváltozások, sugárbetegségek jutnak osztályrészül. 

 Milyen lehetett akkor 18 éves lánynak, fiúnak lenni? Családanyának, apának? Barátnak, rokonnak, egyáltalán, embernek lenni? Az akkori generáció megtanult valamit a világról, amit mi el sem tudunk képzelni. És ha lehet, ne is kelljen szembenéznünk olyan helyzettel. Akkor is voltak álmok, célok, vágyak. Egy szelet kenyér, csirkepörkölt, vagy úgy egyáltalán étel. És megkeresni a biztonságot, amit elvettek a világtól...

 A Hidegháborúnak akadt még egy komoly, lakossági oldala is: folytonos gyanakvásban éltek az emberek szomszédaik, sőt, még családjuk iránt is! Amerikában komoly boszorkányüldözés kezdődött a kommunisták ellen, a szovjetek uralta blokkokban meg csak gondoljunk a fekete autók rendszerére... 

Hétvégi apróságok

 A mai napot az írásnak, az olvasásnak, a festésnek, azaz az alkotásnak szentelem. A tavaszi nagytakarítás első fordulója kipipálva, Hugi sokat segített abban, hogy hatékonyan és gyorsan készen legyünk. Ennek eredményeként ablakaink szinte átlátszó tisztasággal ragyognak, a függönyök szép fehérek, mint a hóvirág szirmai, és a porcicák sem kergetőznek a ritkán takarított sarkokban... Húsvét előtt olyan apróságok maradnak, mint a vitrinben sorakozó porcelánok portalanítása. Kívül rend, belül csend.

 Tegnap elkészítettem az esküvőszervezés feladatait. Listába szedtem, folyamatábra készült, mikor mivel kell foglalkozni. Nyilván a spontán hiba lehetősége benne van, mint mindenben, de akkor is van egy biztos pont, amihez vissza lehet térni és elemezni. Hja, elég rendszerszemléletben gondolkozom... (ugyanígy az egyetemi és munkahelyi feladatok is felosztásra kerültek, Főnökömnek köszönhetően megismertem egy remek módszert).

 Tegnaptól már nagyon komolyan gyakorolunk a manga fesztiválra. Igen, ismét debütálok a világot jelentő deszkákon, de mindnekit megnyugtatok, egy mukanásnyi hang sem fogja elhagyni torkomat. Táncolunk. Még azért nem töltöm fel megmutatni a tegnapi próbát, mert nem akarjuk kiteregetni a lapjainkat. De jó lesz. Nagyon jó lesz. És szerencsére senki nem fog megismerni szőke parókában ;).

Gondolatok fogságában 1.

 2006 nyara óta sok mindenről írtam. Talán ez is az oka annak, hogy Nolasyn Krónikáit olykor -mostanában gyakrabban - napokra a múltban hagyom. Nincs friss, új gondolat. 

 Mert ami van, az sem biztos, hogy célt ért, megértésre talál. Bár Grizly szerint "mi a nyavalyáért is akarnám, hogy bárki megértse, amit leírok". Az, hogy erre vágyom, saját egom önteltségének a növelésére szolgál. Tehát hagyjam a csudába. Ejh, ez mennyire igaz... Nomeg... Minek is küzdjek, magyarázzak, példálózzak, ha mások úgyis ragaszkodnak a saját igazságukhoz. Nem akarok mindenkit a magaméról meggyőzni, mert nekem nincs igazságom. Csak gondolatok. Amik szövevényesen születnek egymásból.

 Mindig ott hibázok, hogy vehemensen magyarázom a felfedezéseimet erről- arról. Mert naivan azt feltételezem, beszélgetőpartnerem is nyitott az újdonságokra. Mert engem érdekel az ő világa. Ebből kifolyólag úgy érzem, őt is érdekli az enyém.

 És ezen a ponton mindig tévedek.

 Mert az emberek nagy részét nem érdekli a másik világa. Talán sosem érdekelte igazán. Pusztán altruizmusból kevesen érdeklődnek mások hogyléte iránt. Akit igen, azt meg már úgyis szentté avatták, vagy avatják. Bár... erről majd máskor.

 Talán a humanisztikus pszichológiai irányzatokat okolhatnánk túlságosan individualizálódott társasalmunkért. Hogy legyél az, aki akarsz és kábé szarj le mindenkit, mert a Te életedben Te vagy a legfontosabb. Sőt, olyannyira fontos vagy magadnak, mint senki másnak. Csakhogy, ez nem erről szólt. Igaz, az egyén kerül a figyelem középpontjába, de úgy, hogy a közösség aktív és megbecsült tagjává váljon. Az önismeret szükséges, de mindez ahhoz, hogy aztán még jobb alapanyagokból építhessük közösségünket. 

 Nem hiába írom le többször: közösség. Sokan mások is rázzák a vészharangokat: emberek, ne hagyjátok elhalni a közösségeket! Ne hagyjátok meghalni a családokat! Ha minden köteléket megszakítasz, hogy "szabaddá" válhass a XXI. század divatos eszméit követve, nem marad sem Anya, sem Apa, sem Testvér. Sem Te. Akarsz egy ilyen világban élni?

 Talán ott vesztünk el mi emberek, amikor betonnal borítottuk be útjainkat, hogy a kocsijaink még jobb teljesítményt érjenek el és kevesebb roncsolódás érje a lengéscsillapítókat. Ott vesztünk el, amikor hátat fordítottunk a természetnek. Ő csendben végzi a dolgát. Tavasz, nyár, ősz, tél és tavasz...

 Vajon a technikai vívmányoktól boldogabbak lettünk?

Kukkori, kukkorá, kotkodácsol kiskakas, avagy a rádió, ami az egy

 Még most is izgalom lesz úrrá rajtam, ha visszagondolok a ma reggelemre. De mielőtt egy érzelmileg túlcsordult írással zsibbasztom kedves Olvasóim szürkeállományát, had osszam meg az események előzményeit.

 Mert bizony van. Szinte hihetetlen, de igaz.

 Kedd reggel a kedvenc rádiócsatornám korai műsorát hallgattam. A vidámság, ami árad az éteren át mindig feldob és feltölti a napi energiakészleteimet (nem hiába, a nevetés gyógyír minden búra, csak meg kell találni az utat a mosolyhoz). Azon tűnődtem, milyen jó lenne, ha meghívnának minket a műsorba a babazászló pályázatunkkal. (Részletek itt.)

 Telik a nap, folyton-folyvást csörög a telefon. Az egyik ilyen alkalommal beköszön egy rádiós szerkesztő és láss csodát, ugyanaz a rádió, amit reggel hallgattam! És mit ad Isten? Egy meghívást a reggeli műsorba!

 Véletlen? Hm, lehet...

 Persze kedd éjjel nem sokat aludtam, mert egy másik felkérés is érkezett a Forrásból, ami ugyan telefonos interjú volt, de szintén élő. A telefonos megkeresésektől mindig félek, hogy az ÉLŐ adás alatt lefagyok, mint a windows, és még az újraindítás sem tudna segíteni... És szerdán még egy zh is várt rám. (Tudom, tudom, alacsony vérnyomás ellen ezek a legjobb kombinációk). 

 Szerda hajnalban keltem, majd a reggeli napsütéssel érkeztem a stúdióba. Mindenki kedvesen fogadott, ami nagyon sokat segített abban, hogy feloldódjam. Az interjú alatt is végig segítettek, hogy ne égessem le nagyon a Mozgalmat. Miután véget ért az interjú és kicsit belestem a kulisszatitkokba, átbaktattam a munkahelyemre (ami a szomszéd épületben van ;) és vártam a Forrás hívását. Komárom-Esztergom megye lakóinak is elhadartam, hogy milyen szép kezdeményezést szeretnénk elterjeszteni.

 Mert miért ne köszöntenénk a megszületett kis porontyokat is zászlóval? Értékteremtő hagyomány. Kis Hazánk szomjazza már.

nyertem a lottón

 A templom kapuja zárva volt. Csalódottan vettem tudomásul, mert be akartam menni elmélkedni. A templom a városban a legjobb hely arra, hogy az ember magában legyen. Így hazaindultam. Közben azon gondolkodtam, hogy veszek egy szelvényt és kitöltöm. Egy számomra ismeretlen lottózóba tértem be. Kint napsütés és meleg, bent félhomály és hűvös környezet fogadott. Hirtelen úgy éreztem magam, mint aki dimenziót váltott. A pulthoz léptem, ahol a kitöltetlen szelvények sorakoztak. A skandit kerestem, meg is találtam, de a tollat nem. Az eladó felé fordultam, aki mutatta, erre. Magamhoz vételeztem a tollat, majd visszatértem a pulthoz. És ott találtam egy másik szelvényt, amin egy szám már ki volt ikszelve. A szelvény engem várt. Így hozzábiggyesztettem a maradék hatot, majd fizettem érte. Megvásároltam az új életem...

Óraátállítás és az atombomba, valamint Franklin, aki felborult és várt a Láthatatlan Kézre

 Franklin beletörődött sorsába. Már nem kapálózott, már nem nyitogatta a száját, mint aki a szárazon fuldokol. Várt. Türelemmel, megbékéléssel. Elengedte tehetetlenségét, hogy önmaga nem képes megoldani a helyzetet. Szerencsétlen helyen borult fel, ott, ahol nem könnyű visszanyerni az eredeti felállást. 

 Aztán megjelentem és visszafordítottam a lábacskáira. Először a salátához rohant, majd pedig őrjáratozott a tekváriumban. Tartok tőle, újra fel fog borulni, mostanában megtanulta, hogyan álljon fel a két hátsó lábára.

 Napjai mostanában változatosabban telnek. Ha az idő engedi, kiviszem tekváriumustól a gangra napozni. Nagyon élvezi, szinte megrészegíti a kinti, budapesti levegő, estére mindig elfárad, beássa magát a tőzegbe és elalszik. Nem sokára leutazik Pápára, ahol teknős szemmel hatalmas területei lesznek a szabadban. Igaz, rács alatt a védelmében, de igazi fűben, földben, kákicsok és lóherék között. És igazi napfényben. Nem pedig mesterséges UV-A és UV-B lámpa alatt. Így sincs oka panaszra, páncélja szép, erős, sokat nőtt. Kati meg is jegyezte, "ki ez a vadállat? Akkorát nőtt...".

 Teknőséletről ennyit. Mennyivel egyszerűbb, letisztultabb, mint az emberé...

 Szombaton tartottuk Kis Húgom születésnapját. Volt nagy dinom-dánom, hajnali bóklászás a hidegbe burkolózott Duna parton. Kár, hogy a Kopaszi gát este tíz után már bezár és csak reggel hat óra fele nyitja kapuit újra. Vasárnap meg álomittasan kóvályogtam, a hajnali óraátállítás teljesen megborította a szervezetem, de most élvezem, hogy még mindig világos van (18:48-at mutat az órám). Csak most búcsúzik a Nap tőlünk. 

 A Nap, ami maga is egy nagy hidrogénbomba (kicsit rákattantam az atomos témára, lenyűgöz). Csodálatos neutron csillag, bámulatos belegondolni, hogy mindaz, amit szeretünk benne, amitől élettel telivé vált a Föld az egyben halálos termonukleáris erőmű. 

 De térjünk vissza az ember alkotta nukleáris fegyverekre. Az egész a Manhattan tervvel kezdődött, amikor Szilárd Leó felhívta F. D. Roosevelt figyelmét (természetesen Einstein nevében) az atombombák esetleges előállítására. Az elnök pedig bizottságokat hívott össze, hogy alaposan megtárgyalják, körbejárják a kérdést. A történet végét meg mindenki ismeri, 1945. augusztus 6. Hiroshima, ahol uránium töltetű bomba robbant fel, "becenevén" Little Boy, valamint augusztus 9.-én Nagaszakira plutónium töltetű Fat Man-t dobtak le. (Sajnos le kell vonjuk a következtetést, a japánoknak nincs szerencséjük az atommal.)

 Nem tudom, milyen lehetett az akkori hozzáállás az atombombához. A II. világháború után megkezdődött a hidegháború, amit a James Bond-filmek légköre igyekszik visszaidézni. (Apropó, múltkor láttam a Casino Royale '66-os változatát... Nagyon kész... igazi filmszatíra, amit ma már senki sem tud igényesen elkészíteni.) 

 Az elmúlt hatvan évben megismertük az atomot. De a hidegháború alatt folyamatos rettegés és félelem ülte meg az emberek Lelkét. Bármikor ledobhatott bárki - akinek persze volt - atomot a másikra. Pattanásig feszült a helyzet, legemlékezetesebb incidens a '62-es kubai rakétaválság. Akkor majdnem kitört egy harmadik világháború, ám Castro bácsi nagy bánatára - hiszen a két nagy hatalom atommal történő leigázása csak neki jelentett volna hasznot - végül megegyezett CCCP és USA.

 Hm, szerintem a Hidegháború mozzanatairól szórakoztatni foglak még Bennetek. Mert tanulságos. Nagyon tanulságos.

 Végül pedig egy "Hogyan éljük túl az atombomba támadást" című tanmese 1951-ből, Amerikából. (Nézzétek meg, legközelebb erről írok.)

 If you see the flash, duck and cover!

Castle Bravo, 1954. Február 28. Az első H bomba

Az atomerőmű árnyékában

 Áprilisban lesz 25 éve, hogy felrobbant a csernobiliként elhíresült atomerőmű. (Azért írom így, mert valójában Lenin nevét viselte az erőmű, de akkoriban még az atom sem robbanhatott fel Lenin nevével fémjelezve, így a világban csernobiliként terjedt el a tragédia.) Pedig valójában Pripjaty városa mellett állt, illetve romjai és az ép blokkok még ma is állnak, Csernobiltől 18 km-re. 

 Pripjaty. Néhány évvel ezelőtt (talán 2006-ban) a Blaha Lujza téren állt egy Green Peace-es kamion. Pripjaty városáról és lakóiról készült tárlatot mutatott be. Azaz, egykori lakóiról. Mivelhogy a robbanás-sorozat után kitelepítették őket. Mind a közel 50 000 embert- a környező falvakból is. A város 1970-ben született, élt 16 évet. Elhunyt egy olyan balesetben, amelyet a sorozatos hibás döntések idéztek elő. A lakosokat először Kijevbe vitték, azt mondták nekik, hogy nyugalom, ez csak átmeneti, majd visszatérhetnek... valójában soha nem mehettek haza, csak néhány idős lakost engedtek vissza pár évvel ezelőtt. Azoknak, akik soha nem tértek vissza egykori otthonukba, új várost alapítottak, Szlavutics néven (ahonnan naponta jártak át a dolgozók Csernobilba...).

 Amikor az erőmű négyes blokkja felrobbant, maguk a munkások sem hitték el a történteket. Csak amikor ránéztek az egykori blokk helyére, ahol hatalmas lyuk tátongott, melynek mélyén fehéren izzott az égő grafit. Az emberi oktondiság okozta balesetben egy ember azonnal meghalt. Földi hamvait azóta sem találták meg, valahol a négyes blokk alatt vált semmivé a robbanás pillanatában. A tűzoltók, akiket védőfelszerelés nélkül vezényeltek ki, a katasztrófa utáni két hétben hunytak el. Hivatalosan 30 áldozatról szólnak a statisztikák. De valójában nem lehet tudni, hogy hányan szenvedtek, szenvednek ma is a sugárfertőzés következményeitől. Senki nem beszél a likvidátorokról, akik szintén védőöltözet nélkül tisztították meg a terepet, és akiket biorobotoknak hívtak.

 Mi történik, amikor sugárterhelés ér minket?
 A beszámolók szerint a tűzoltók fémes ízt éreztek a szájukban, valamint úgy érezték, mintha tűkkel szurkálnák az arcukat. Ha ezt érezzük, akkor már nincs menekvés a biztos elmúlástól. A legnagyobb gondot a bélbolyhok leválása okozza, de számos egyéb azonnali kóros elváltozás megy végbe a szervezetünkben. A radioaktív jód pedig a pajzsmirigybe beépülve rákot okoz. (Amikor a baleset megtörtént, Magyarországon az egészségügyi szakemberek összegyűjtöttek annyi jódtablettát, ami a teljes lakosság számára elegendő lett volna.)

 Ami megdöbbentő volt számomra, miközben kutattam a különböző források között:
 1, Csernobil még ma is élnek emberek! 15 napot a városban, 15 napot azon kívül töltenek.
 2, Az erőmű végleg 2000-ben állt le! Addig a hármas blokk vígan működött...
 3. A szovjetek igyekeztek eltusolni az ügyet - meglepő?-, ami nem sikerült a svédeknek köszönhetően, DE a második világháború környékén is építettek már RBMK atomerőműveket, amikben szintén voltak hibák, balesetek. Sőt, radioaktív hulladékkal vígan szennyezték a környezetüket a hidegháború kezdetén...
 4. Turistákat visznek Pripjaty városába. 18 éven aluliak ugyan nem mehetnek, de akadnak olyan elvetemültek, akik elmennek a szellemvárosba, miközben az erőmű romjai továbbra is sugároznak... És fizetnek érte. Nem keveset...
 Pedig jelenleg Pripjaty városában a cézium, a stroncium, a plutónium és az amercium izotópjaival szennyezett, valamint a város körül 30 km-es zóna van, amit a hadsereg őriz.
 5. Egészen 1990-ig fűtötték az elhagyott házakat, paneleket, közintézményeket állagmegóvás címszó alatt. Aztán leálltak vele, mert tudták, úgysem költözhet senki sem vissza. Képek itt, itt és itt. Kísérteties hangulat uralja a képeket.
 6. Ez nem egészen megdöbbentő, de azért érdekes és említésre méltó: új szarkofágot kap, mivel a régi már megkopott és félő, hogy összeomlik. 2007-ben döntöttek erről, a terv kivitelezése folyamatban van. Biztos vagyok benne, hogy tisztességesen megfizetik a munkásokat, akik részt vesznek az új építésében, de vajon mennyit ér cserébe az egészség? Nyilván nem sugároz már ugyanolyan intenzitással a hármas blokk, de... nekem fenntartásaim vannak.

 Ám a történtek ellenére bátran írhatom, hogy atomenergia még mindig biztonságos. A Lenin Atomerőműben azért vette át az uralmat az atom, mert a biztonsági szabályokat nem tartották be. (Wigner Jenő már '42-ben felhívta a figyelmet arra, hogy a grafitos atomerőművek szerencsétlen választások, valamint a teljesítmény szándékos csökkentése egy bizonyos szint után káros xenon gázok felszabadulásához vezet, melynek következményei már sajnos ismertek...) Az atom még mindig kevésbé szennyezi a környezet, mint egy hőerőmű. A megújuló energiák pedig még nagyon drágák... pedig bennük lenne a jövő.

 Fukushimában a cunami okozott gondot. A földrengést még átvészelték, és miután elültek a rezgéshullámok, a tartalékgenerátorok bekapcsoltak és hűtötték a reaktort. Csak aztán jött a tengervíz és elmosta a biztonsági berendezéseket. Most azon dolgoznak, hogy ne olvadjanak meg a fűtőelemek. Bár a legfrissebb hírek szerint az egyik blokkban megolvadhatott a mag. A minap láttam képeket azokról a Hősökről, akik még mindig küzdenek a hűtési rendszerek rendbetételéért.

 Összegezve, ne féljetek az atomtól, hiszen mi is mindannyian belőle épülünk fel. Anyagunk, ami alkot, egyidős az ismert Univerzummal...

Egyszerűen nincs időm befejezni. Piszkozatban Csernobil és annak hatásai, valamint napok óta két témát is kerülgetek és már milliószor elképzeltem, ahogy leírom.

De sosem jutok Csernobil végére. Pedig nagyon sok mindent el akarok mondani. Arról is.

Amúgy nincs ok panaszra, mert élek, és ez jó. Hiszen megy a szekér, sőt, fut. Ma volt Hugi szülinapja, este sétáltunk a Kopaszi-gáton. Képek face-n.

Na, megyek, mert szépnek kell lennem holnap.

Jah igen, láttatok a TV-ben? Kemény pár másodpercig mutattak :D CELEB LESZEK! :P

Nagyböjti elmélkedés

 Vasárnap este misére mentem. Elkéstem. Utálok késni, ilyenkor mindig lemaradok az elejéről - hah, milyen meglepő következménye a késésnek, gondolom egy Olvasóm sem számított ilyen összefüggésre. Ezt azért tartottam fontosnak ilyen hosszan ecsetelni, mert amikor elkésem, mindig úgy érzem, már nem tudok teljes értékűen ott lenni. Csak kívülállóként. De tegnap nem így volt. (Bár azért azt is hozzá kell tegyem, nem szoktam késni miséről, egy kezemen meg tudom számolni, hogy eddigi életem során hányszor késtem el.)

 Azt hiszem új pap van. Csak azért hiszem, mert mostanában másik templomba jártam, és lemaradtam az itteni fejleményekről. Először már az meglepett, hogy a fél hetes misén rengetegen voltak, csak hátul jutott hely, a különálló padok egyikén. (Ahol nem szívesen ülök.) Tehát megérkeztem, leültem és próbáltam felvenni a mise fonalát. Már éppen a Szentleckét olvasták... Csendben hallgattam a szavakat, az Evangéliumot, melyben Jézusról volt szó - tudjátok az a csodatévő Fickó, úgy 2000 évvel ezelőttről - a tanítványairól és a Fényről. Aztán a pap, Csaba Atya az Evangéliumi rész után a szokásos prédikációba fogott. Kíváncsian vártam, mindig kíváncsian várom, hátha hallok valamit, amit megértek és tovább tudok gondolni.

 Várakozásaim azonban felülmúlta Csaba Atya. Kihívott három hívőt, akiknek először körbe kellett nézniük maguk körül. Majd megkérdezte őket, milyen érzés volt. "Furcsa, mindenhol csillogó szemek, kedves tekintetek". Hát igen, mise közben sosem figyelünk egymásra, persze, hogy furcsa, hogy hirtelen rájövünk, nem vagyunk egyedül és egy azon zászló alá tartozunk. Majd Csaba Atya a templom három különböző pontjára küldte őket. Egy nő a papi székbe ült - amire szánalom, de nem tudom a hivatalos nevét-, egy fiú az Eukarisztia elé járulhatott - hát őt nagyon irigyeltem, szánalom... de régi vágyam látni, mi rejtőzik ott... (de talán nem kell messzire mennem, elég belenéznem a tükörbe, látni a szemem és azon keresztül a Lelkem...) és egy harmadik nőt pedig a szószékbe vitt fel. Körbe kellett nézniük újra. Mit látnak?

 A válaszokra nem emlékszem, de igazából nem a válaszok voltak lényegesek, hanem az interakció. Az, hogy a megszokást megtörve teljesen rendhagyó módon zajlott a mise. Végig párbeszédben voltunk, pap és hívők. Mint anno Jézus a követőivel. És ez az az élmény, amit már nagyon régóta kerestem miséken. De persze nyilván kötött a mise menete, a hagyományőrzésben válunk halhatatlanná.

 És meglehet, számotokra ez nem tűnik nagy dolognak. De nem voltatok ott. Így nagyon nehéz elmagyarázni.

 Aztán hazasétáltam. A város vasárnap estéhez képest szokatlanul nyüzsgött. Pápa után mindig furcsa itthon lenni. Ott hétköznap este is nyugalom van. Más a mentalitása az embereknek is. 

 De, hogy ne kanyarodjak el túlságosan a bejegyzésem címétől, a tegnapi mise üzenete az volt, hogy ilyenkor, Nagyböjtben merjünk a szokásainktól eltérően cselekedni. Emelkedjünk fel a hétköznapi gondokból, hiszen alapvetően római katolikus hitünk alapjait éljük át újra. És bár nem tökéletes, mégiscsak egy közösség, amibe beleszülettünk. A nyafogás és bírálat mellett érdemes azon munkálkodni, hogyan lehet jobb itt, a saját szintünkön. A saját világunkban.

 A többi meg úgysem rajtunk múlik.

"Megvagy!"

 Tudom, tudom, rég írtam. Megint. Telik az Élet, a napok. Rohanok előre valami új és valami izgalmas felé. Valami olyasmi felé, amire minden ember vágyik. Mert valójában így vagyunk tökéletesek. Együtt. Külön-külön nem megy. Csakis együtt. És ez a szép az egészben. A szónak magának is van valami gyönyörű jelentése. És közben teljesen lecsupaszítottuk magunkat egymás előtt. Csak vagyunk. Minden sallang nélkül.

 Pedig tévelyegtünk elég rendesen. Nem tudtuk, merre menjünk, mit akarunk. Aztán előkerült egy kinder tojás. Benne pedig egy teknős, rajta pedig egy gyűrű. Ragyogóan sütött a Nap, a Természet lágyan ölelt körbe minket. A Napfény áldását adta rá.

 A miénk volt a pillanat. És még lesz sok. Dinasztiát alapítunk. A gyűrűm lesz a "Dédi brill köves gyűrűje". A dédunokám ezzel fogja megkérni választottja kezét. Akkor én már nem leszek. De továbbélek. Tovább élünk. Bennük. 

Carnevale di Venezia

Hol vagy, Isten?

 Fura álmom volt, de már semmire nem emlékszem belőle, csak kósza érzésfoszlányokra, amik időnként ellepnek. Az imént, Morag blogját olvasva döbbentem néztem, szinte megfogalmazta ugyanazt, amiről éjszaka tudatalatti utazást tettem.

 Hol vagy, Isten?

 Bár számomra nem kérdés, hogy létezel, hiszen erről többször tanúbizonyságot tettél. Bár a Bibliában az áll, saját képedre teremtettél minket, még sincs kezed, habár képes vagy felemelni, nincsen lábad, mégis mindenhova el tudsz menni. Hiszen nem Te hasonlítasz ránk, hanem mi Rád. A Lelked tükörképei vagyunk.

 De akkor mégis mi romlott el a világban? Mi az, amit a Jézus nevű fickó tanításaiból elfelejtettünk, félreértelmeztünk? És itt van az a pont, ahol Morag írásával teljes egészében egyetértek. Az emberek a hatalom nevében kiforgatták szavaid, és hosszú évszázadokon keresztül terrorizáltak a hit nevében. Pedig ez a hit nem ugyanaz a Hit, ami hegyeket képes megmozgatni. 

 Sokat puffogtatott frázis: valami elromlott a világban. De tegyük hozzá, nem most. Nagyjából akkor, amikor az igazi Valóditól eltávolodtunk. Amikor múlt héten Máriaremetén ültünk a templomban, hallgattuk az Atya szavait két köhincselés között, szüntelenül vártam valamit. Egy jelet, vagy bármit, talán csodát. De az egész mise olyan színpadias és megjátszott volt, hogy mély csalódottság lett rajtam úrrá. Nem azt kerestem, amit ott találtam. Pedig gyerekkori emlékeimben máshogyan él Máriaremete. Valami onnan is elveszett... 

 Ha jobban belegondolok, tisztán látom: vissza kell térnünk a gyökerekhez. És talán Neked is vissza kellene térned. Bár azt mondják, az a világ végét jelentené. De erre a világra ráfér egy bootolás...

 Up-date: amikor publikáltam e bejegyzést a következő hirdetés tárult elém:

Keresztény könyvek...

csokoládémérgezés...

Ez egy érzelmileg túlcsordult írásnak ígérkezik.

Imádom a névnapom. Meg a pasim*, aki ismeri az igényeimet... Egyetemről fáradtan, nyűgösen érkeztem haza, nem dobott fel az előadásom, amit tartottam Parsons-ból. (Igen, stréber vagyok, és akkor mi van? 10 pont járt érte, és nekem kell az a 10 pont... Megszereztem, az elején letudtam, egy feladattal kevesebb. Na, ezek után is azt gondoljátok, hogy stréber vagyok? Nem... valójában, stratéga... muhahaha...) Szóval hazaérkeztem, még vásárolni is voltam és egyedül kellett hazacipelnem a cuccot. És még utána is le kellett mennem virágért, meg a teknősnek fakéregért (igyekszünk számára minél természetesebb környezetet biztosítani. Amint jó idő lesz, utazik le Pápára a kertbe. Hiányozni fog... Úgy megszoktam a kisöreget. Ma próbáltam vele kommunikálni, az eredmény felemásra sikerült...:P ) Na, végre leírom a lényeget, ilyen hosszas felvezetés után: Krokodil Dundee kirobog elém, két nagy doboz csokoládét rejtő dobozt (értelmes magyar mondat, pipa) nyújt át névnapom alkalmából. Rossz kedvem pillanatok alatt semmivé foszlott. A csokoládék nagy része mostanra szintén... :D Aztán folytatódott a csoki dömping, most meg menten felfordulok...

Az élet momentán nagyon kedvez nekem. Maradjon ez csak így... Bár tudjuk, semmi sem tart örökké. 

______________________________________________________________

*nem szívesen nevezem így, hiszen több annál, mint egy egyszerű pasi. Ő a VALAKI.

kósza gondolatok...

 Az idő nem más, mint olyan mérőeszköz, amely a tér két pontja között, vertikális horizonton fejezi ki a távolságot. Zseniális felfedezés! Tehát nem a negyedik dimenzió, mint a többség állítja, hanem annál sokkal több, de bizonyos értelemben meg kevesebb. Nem tudjuk megfogni, de ő uralkodni tud felettünk, miközben mi azt gondoljuk, hogy az órai számlapjain csapdába ejtettük.

 Az ember és az idő örök csatájának győztese az elmúlás. Mindkettő felett. 

Paleoasztronautika

 Továbbra is betegen... Így továbbra is a távirányító felett uralkodom: Viasat History: Ősi idegenek. Az ismeretterjesztő film azt taglalja, egyedül vagyunk-e a végtelen Univerzumban?

 Véleményem szerint nagyképűség lenne azt állítani, hogy mi, emberek vagyunk az egyetlen értelmes lények az egész Univerzumban (mert valójában a macskák azok :P). Már csak méreteit tekintve sem mondhatjuk biztosra, hogy egy távoli szegmens eldugott sarkában nem virágzik az élet. Talán épp emberek élnek ott is... Persze szólnak történetek arról, hogy emberek találkoztak idegenekkel itt a Földön, de akkor miért mindig homályosak a felvételek, miért nincs egyértelmű bizonyíték erről? Ezt azzal magyarázom, hogy minden, ami idegen, félelmetes, mert nem ismerjük, nem tudjuk, hogy veszélyezteti-e az életünket. És mivel az élethez való ragaszkodás a legerősebb ösztön bennünk (bármennyire is legyünk depressziósak...) a kormányok, a hatalmak nem akarnak valós tényeket, fényképeket, videókat feltárni a többségi társadalom előtt. Ebből a zavaros okfejtésből azt kell kihámozni, hogy egy esetleges igazi bizonyíték tömegpánikot okozna az emberiség életében. És persze arról se feledkezzünk meg, hogy bizonyos időközönként Hollywood is gondoskodik arról, hogy a félelem folyamatosan megülhesse az emberek Lelkét. Tudatosan vagy éppen a tudat egy rejtett zugában. (Csak "emlékezzünk" vissza, hogy H.G. Wells rádiójátéka is milyen felforduláshoz vezetett...)

 A másik kérdés, ami foglalkoztatja a tudósokat az az, hogy az ősi szobrok, barlangrajzok némelyike miért ábrázol sisakos embereket? Olyanokat, mint a mostani asztronauták. Egyes paleoasztronautikai felvetés szerint mi, emberek vagyunk az idegenek leszármazottai és a DNS-ünk rejti az üzenetet a múltból. Durván fogalmazva: jöttek az idegenek és a saját képükre formáltak minket, embereket... Ez magyarázná a "hiányzó láncszem" hollétét.  

 Megint más vélekedések szerint mi, emberek mentünk el a múltba, mert a jövőben oly' annyira tönkretettük a  a Földet, hogy a múltba mentünk megváltoztatni a jövőt. 

 Nagyon úgy néz ki, hogy nem sikerült...

 Az időutazás fogalmát 1905-ben Einstein vezette be. Erre van egy félig kidolgozott elméletem, de mikor múltkor Krokodil Dundee-nak ecseteltem azt mondta, ilyen már van... Lassan már mindent felfedeznek előttem... Ugyanakkor ott van a kérdés, hogyan lehetne megvalósítani az időutazást? Először is, le kell győzni az időt, mint nemlétező, kitalált fantazmagóriát. És meg kell találni a módját, hogy fénysebességgel tudjunk utazni. Ha fénysebességgel utazunk, akkor lelassul az idő, de bármi, aminek tömege van, képtelen elérni a fénysebességet. Ami viszont drámaian lelassítja az utazást az univerzumban. Jelenlegi techinkánkkal is 70 000 évbe kerülne, mire elérnénk a legközelebbi csillagot, az α Centauri-t. Így tehát a minket állítólag látogató idegenek vagy nagyon fejlett technikával rendelkeznek, vagy megtalálták a módját a féregjáratok megnyitására. 

 Summa summarum, amíg nem jön velem szembe egy -barátságos - idegen - és nem az Alien - addig nem mondom, hogy léteznek, de azt sem, hogy egyedül vagyunk a csillagvilágban.

 A kérdés nyitott. Mindenesetre, van egy történetem, ami ezt boncolgatja... 

 Oh, igen, utolsó utáni gondolat: kinek készültek a Nazca-vonalak? (folyt. köv.)

Anne Shirley az I. világháborúban

 Bár a könyvekben Anne gyermekei mennek el harcolni egy idegen világban, idegen eszmékért, a filmben Anne-t küldték a forgatókönyvírók a frontra. Nem a történetet fogom elmesélni, hanem inkább a kort, amit az alkotók elénk tárnak.

 1915-ben látjuk viszont Anne-t. Amerika ekkor még nem lépett be az I. világháborúba, az USA hírlapjain még csak szalagcím volt a háború, amely oly' távol van, hiszen egy egész óceán választja el az új világot az óhontól. Anne az álmai megvalósításának útján halad, New York-ban találjuk magunkat egy kiadónál, ahol az ifjú hölgy szerencsét próbál. De rádöbben, hogy a XX. század eleje még nem készült fel a női írók befogadására. Harcol, de csalódik. Jegyesével, Gilberttel visszatérnek Avonlea-ba. 

 Ekkor már 1916-ot jegyzünk. Amerika is belépett a háborúba, fiataljait besorozzák és sorra küldik a frontra, a halálba. Aki nem megy el, madártollat kap. A gyávaság tollait. A férfiak mind a frontra vágynak, hiszen aki nem megy, azt kinézik. A nők buzdítják őket, menjenek csak, hiszen néhány hét és úgyis vége... Anne és Gilbert azonban Avonlea-ba maradnak és Gil sebészként segít a helyi kórházban a visszatért foglyok rehabilitásában. Bár olyan szörnyű állapotban vannak, hogy szinte lehetetlen segíteni rajtuk. A morfium meg ugye hiánycikk... Gilbert szívében fészkelődik a gondolat, orvosként nem egy kórházban, hanem a fronton a helye....

 Így tehát Gilbert elmegy a frontra. És Anne semmit nem tud róla éveken keresztül. A levelei visszaérkeznek hozzá. Anne úgy határozz, utána megy.

 Gilbert tiszta jelleme nagyon emlékeztet Krokodil Dundee-ra. Biztos vagyok benne, hogy Ő is elmenne katonaorvosnak a frontra. Én pedig ugyanúgy utánacaplatnék, ha nem jelentkezne :D 

 Azonban, miért is tört ki az I. világháború? Most nem a történelmi előzményekre gondolok, hanem a vezérek egyéni motivációira. Mégis mit reméltek? Majd emberi csontokból és vérből építenek új birodalmat? Egy valami biztos: aki háborúzni kezd, nem lehet nyertes. Akkor sem, ha erősebb és felülkerekedik a másik felett. 

 A világháborúkban sem voltak nyertesek. A fél világ nyomoronc lett tőle... Ez hát a nagy fejlődés...

Miért éppen Alaszka? II.

 És persze amint leülök, hogy megírjam gondolataimat, amiken egészen eddig járattam az agyam, a fejem hirtelen Bart Simpson fejévé válik és üres tekintettel révedek magam elé.

 Éjjel hallgattam a szél fújását. Vajon honnan jön és merre tart? Nem tehetünk rá nyomkövetőt, hogy lenyomozzuk az útját, mint mondjuk a nagy fehér cápáknak (akiknek 75 liter vérük van! elképesztő...de amilyen hatalmas jószágok, nem meglepő). Mindenesetre alaposan megrángatták az esti légmozgások a szélcsengőnket, ütemesen verték neki az ablaknak. "Legalább él", gondoltam magamban, de ekkor már nagyon félálomban voltam. Aztán eszembe jutottak a viharvadászok, akik - míg minden józan ember menekül - a viharok, hurrikánok, tornádók közepébe tartanak. Tegnap láttam egy műsort, amiben egy szélcsatornában imitálták a tornádó erejét (250 km/h) és emberek lebegtek benne. Annyira szuper érzés lehet! Lebegni, legyőzni a gravitációt és még a termoszférát sem kell elhagyni érte... :)

 Próbáltam olvasni a sok TV nézés mellett, de minduntalan elpilledtem. Aztán inkább pihentem és idestova két napja tétlenkedem (a TV nézés nem számít aktív időtöltésnek... inkább agyromboló, bár mostanában nagyon rákattantam a NG-re, Discoveryre és a De Vinci Learningre, meg a többire, mint az Animal Planet...). Sok ismeret ragad ilyenkor rám, amik elsüllyednek a tudatalattim titkos szegmenseibe és a legváratlanabb pillanatokban törnek elő rejtett tartalékként (talán éppen ezért nevezett el egy srác wikipédiának a gólyatáborban...). 

 Mivel ennyire össze vagyok zárva magammal, sokat töprengek (ami lehet, hogy már igazán káros az egészségemre... :P)

 Egyik felfedezésem, hogy új belső hangom van (igen, ez már a disszociatív identitásom része). Ez a hang sokkal érettebb, mint elődje volt. Markánsabb véleményeket fogalmaz meg a világ és az én kis dolgaimról. Két lábbal a földön áll és roppant szkeptikus.

 Szóval talán tényleg felnőttem és ez az új belső hang ennek az eredménye.

 A másik gondolatmenetem az írásra vonatkozott. Mostanában - mint már korábban utaltam rá - elégedetlen vagyok a teljesítményemmel. (Vagy talán sosem voltam igazán jó, csak közepes.) Először is, ha valaki írni akar, ismerje a magyar nyelvtant (gyakran itt bukom el a dolgot). Nem árt a nyelvhelyesség szabályait is szem előtt tartani (nekem meg nagyon furcsa szórendjeim szoktak lenni). Végül pedig, legyen műveltsége és élettapasztalata. Az tud igazán jól írni, aki nyitott a világra és befogadja mások gondolatait is megfontolásra.

 De persze, nem vagyok tévedhetetlen... Sőt... a tévedéseimből még többet tanulok.

 És hogy miért éppen Alaszka? Amikor először írtam a tegnapi bejegyzést, amit végül nem publikáltam, de a cím valamiért mégis kikerült blogra, éppen Alaszkáról néztem egy filmet valamelyik discovery-n. Alaszka rejtélyei és szörnyei. Alaszka hatalmas mégis alig lakott, tele van titkokkal. Éppen a kedvemre való egy állam... :) Egyszer jó lenne bebarangolni...

betegen...

 Már nagyon régen voltam úgy igazán beteg. Háziorvoshoz is el kellett menni... ami külön tortúra a vége nincs várakozási idővel és a sok vénasszonnyal, akiknek nincs jobb dolguk, mint saját magukról beszélni, azaz panaszkodni, hogy milyen betegek. Bizonyára szarügy az öregkor, hatvan-hetven év múlva magam is megtapasztalom és meglehet beállok a rinyálós nyanyák körébe. Sőt, ahogy ismerem magam, vezérszónokuk leszek :D Bár tényleg szomorú, hogy bizonyos korban leszűkülnek a gondolatok és tevékenységek magunk köré.  

 Szóval most, hogy itthon vagyok és annyi erőm van, amivel a távirányítót irányítom valamint a lap topon tudok pötyögni. Pedig itt ez a csodálatos napsütés! De muszáj pihenni, lóerős gyógyszert kaptunk Hugival, a doki végre nem kevert minket össze gyógyszerallergia tekintetében. (Mert már kaptam penicillint a Húgom meg eritrant... fel is fordultunk volna, ha beszedjük... .) 

 Az imént belefutottam egy telejós műsorba. Először ledöbbentem, hogy kerül ilyen adás délutánra? Ám bizonyára a célközönség unatkozó háziasszonyok, nyugdíjasok, sorsukat jobbra fordítani vágyók. Kábé egy percig bírtam, míg egy betelefonáló nő elmondta, hogy oroszlán, és tudni szeretné az egészségügyi kilátásait, valamint a fia szűz, és az ő egészségi állapotára, párkapcsolatára és anyagi helyzetére is kíváncsi. A "jósnő" (szakma szégyene) figyelmesen végighallgatta, ügyesen színlelte, hogy érdekli a nő és fiának sorsa. Kiterítette a kártyalapokat, balról jobbra, de annyira komolytalan volt, hogy elkapcsoltam... Erről eszembe jutott egy gimis élményem, amikor Morag-val boszorkányságunk aspektusait fedeztük fel. Behozta a cigány kártyáját és az óraközi szünetekben tanulmányoztuk a lapokat. Ekkor Fox közénk telepedett és a maga módján jósolt... Tehetsége nyilvánvalóvá lett, simán elmehetne telejósnak! :D Na mindegy, akkor ez viccesebb volt... abban a pillanatban. 

Mostanában nagyon gyengén írok. Át kellene gondolnom az egészet... Megyek, vár a meleg ágyikóm! 

És a tavaszi félév kezdetét vette...

Egy újabb szürke írás szürke hétköznapjaimból.

Inkább most gondolkodjatok Ti: honnan tudjuk, hogy élünk és nem csak álmodunk?

Létezésem tétova pillanatai

 Néha úgy érzem, rohanok előre a semmibe. Jogosan merül fel bárkiben is ezen érzelmek létjogosultságának megkérdőjelezése. De a kérdés örök, évezredek óta foglalkoztatja az emberiséget, mit ér az élet? Ha körbepillantunk világainkban és igazán nyitott szemmel járunk, látjuk, ahogy embertársaink üveges, kiüresedett tekintettel bolyonganak. Vajon milyen gondolatok, eszmék, ideák vezérlik őket útjuk során? Egyáltalán, megtalálják a számításaikat? Vajon mi az élet igazi, magvas értelme, amiért megéri a hétfőket nem utálni, amiért teljes lelkesedéssel bele tudjuk vetni magunkat a létezés minden egyes fennkölt percébe?

 Apukám ma kósza elmélkedése közben elvétve megjegyezte, ha az embereknek mustármagnyi hitük lenne, hegyeket mozgatnának meg (azt gondolom, mind ismerjük a példát). Úgy látszik, nekem egy cseppnyi, még kvarknyi hitem sincs, mert még egy porszemet sem vagyok képes odébb tenni...

 És amíg nem fejtem meg a Hit mibenlétét, nem igazán kerülhetek közelebb az Élethez...

Holdsarló a Tabán felett, 2011. 02. 06.

Madárcsicsergés

Az állatok tudnak valamit. Biztos vagyok benne. Tegnap a Mackók nem látták meg az árnyékukat, úgyhogy bye-bye Tél! Reggelente madárcsicsergésre ébredek. Világos van már 7 órakor, nem kell a sötétben bóklászni. Végre jön a TAVASZ! Tegnap vásároltam magokat, amiket márciusban kell elültetni és szép kék virág lesz belőle. Legalábbis remélem. Merthogy soha, semmilyen növényt nem sikerül hosszútávon életben tartanom. Még a gyermekláncfüvet is kinyírtam, ami gyomnövény, de Benjinek hoztunk fel cserépben, hogy mindig legyen firss kákics... Hát nem lesz, mert elpusztult. Úgyhogy nem tudom milyen esélyekkel indulnak a magok, mikor még el sem lettek ültetve és a személyes gondoskodásomra vannak bízva.

A Január olyan gyorsan eltelt, hogy mire felocsúdtam már Február havát jegyeztük. A kínaiak megünnepelték a holdújévet, ezzel kezdetét vette a Nyúl éve. Érdekes, hogy Imbolc, amit a kelták többnyire Február 1-én tartottak egybeesik a Fény Ünnepével is. (A kelták is pont ezt emelték ki ebben a napban. Csalogassuk vissza a Napot a Földhöz.) 

Január és Február mindig csendben telik el. Egy kis korcsolya, egy kis hó, egy kis hideg. Az ember követné a mackók példáját és téli álmot aludna. Ha tehetné... Márciusban pedig jön a kirándulás, a Természet köszöntője. Télen a legjobban a színek hiányoznak. Ha megfigyelitek, minden kifakul, megszürkül, vagy éppen fehérré válik a hótakarótól. A hétvégén leszáguldottam Győrbe, Krokodil Dundee Hugijának táncversenyére. Az IC gyorsan szelte át a távot Északon, közben figyeltem az elsuhanó fákat, bokrokat, mind fehér kosztümben pompázott, mintha nem is a valóságban lettünk volna, olybá festett. Látszólag háborítatlan természet.

Pompás látvány. Azonban hosszútávon hideg.

Ez a hónap is mozgalmasnak ígérkezik. 

Az alábbi képen meg azt mutatom be, ahogyan a rajzolás folyamatát élem meg. Süti, üdcsi, zene, egy üres lap, ami aztán többnyire élettel telivé válik. Már csak Szuszi hiányzik a képről, hiszen ő is aktívan részt szokott venni az alkotó folyamatokban. :P

Ez most egy nagyon semmilyen bejegyzésre sikeredett...