Itt az ideje, hogy tisztán lássak. Hova tartok, mik a céljaim, merre menjek? Mi az, ami döntően befolyásolja a létezésem és rányomja bélyegét a mindennapokra? Egyfajta negatív számadás. Egy olyan számadás, mely minden rizikofaktort és stresszort sorra vesz. Ez a lista egyfajta önreflexió is a félelmekről. Mert úgy érzem, látens módon befolyásolnak, s démonokként suttognak éjszakánként a fülembe, megmérgezve álmaimat és a valóságom. És már nem bírom tovább elviselni a néma támadásokat...
Hogy mik az aggasztó tényezők az életemben?
1., suli. Vizsgaidőszak van, nyilván az elsődleges nyomasztó "gondok" közé tartoznak. a vizsgák teljesítése. Továbbá kompetencia kérdéseket vetnek fel, önértékelésem nagy százalékát befolyásolják. Konkrétan nem az érdemjegyeken keresztül mérem magam, hanem a mögötte megbúvó teljesítmény, melyet a tanulás jelent és foglal magába.
2., előző pontból kiindulva: hova tovább? Mihez értek, hogy most lassan végzek és "szakembernek" leszek minősítve? Menjek MA-ra? Megyek, mert szükségem van újabb kihívásokra. Menjek PhD-ra? Menjek, hiszen eléggé nagyravágyó vagyok ahhoz, hogy ezt is bevállaljam. De mi lesz, ha egyszercsak az érzelmi életem kerül előtérbe és más helyen kell folytatnom tovább mindent, amit most elkezdtem, illetve elkezdek?
3., konferencia nyáron. Ami nem lenne gond, ha magyarul lenne, de amire a Főiskola elküldött, az bizony angolul lesz. Az abstractom nem a legjobb lett, utólag nagyon sívárnak találtam, de nem volt rá elég időm, mivel az utolsó napra hagytam, így valamit összedobtunk Katival. Áh, csak legyek túl rajta. A többi már nem számít. És jól fog mutatni az önéletrajzomban.
4., gyermekvállalás. Na nem, mintha aktuális lenne a dolog, de úgy érzem, ketyeg az a bizonyos biológiai óra és nem akarom megvárni a harmadik X-et, mielőtt az első babámat a világra hozom. De mi lesz akkor, ha...
...fogyatékosan születik és nem tud teljes életet élni, megtapasztalva minden jót és rosszat? Amit tehetetlenül tudnék csak végigasszisztálni örök önváddal mardosva magam, hogy rossz géneket adtam át és a selejt tulajdonképpen bennem van, de mégsem én szenvedek miatta, hanem a porontyom?
...rossz anya leszek és valami baja történik, mert nem vigyázok rá eléggé?
...nem lesz megfelelő otthon, amiről álmodok?
...elválunk és a gyermekeim csonka családban nőnek fel?
...nem lehet gyermekem szervi okok miatt. Ettől nagyon-nagyon félek.
...világvége... na jó, ez az utóbbi félelem már igencsak túlmutat a józan ész határán... (ez itt a poén helye... Ám ha Észak-Korea tovább játszik az atommal, akkor könnyen az egész világ megégetheti magát...)
Másrészt meg, nem érzem ezt a csúfondáros illúziókkal terhelt dimenziót alkalmasnak arra, hogy további Lelkeket hívjak meg ide, hogy éljenek, illetve az idejük javarészében szenvedjenek.
5., közösség. Bár ez is igen fontos, a sorrend lassan már értelmét veszti itt. Talán egy korszak lezárul lassan, nem tudom biztosan, csak azt, hogy nagyon félek. Félek a döntéstől, ami Demoklész kardjaként lebeg felettem. Talán nincs is rá szükség, de ahogy a dolgok és a csillagok jelenleg állnak, semmi jót sem jósolok magamnak.
6. gazdasági válság. Talán most már lecsendesül. Talán most már a nagyok megunták, hogy válságosat játszanak a világ nagy "Gazdálkodj okosan!" társasjátékában.
7. identitáskrízis. Ez nem annyira félelem. Pusztán tény. Egy elveszett Lélek cry for help szindrómája.
És talán akad még félelem, de momentán ezek azok, amik a leginkább foglalkoztatnak. Negatív listája létezésemnek. Ki hinné, hogy nekem is vannak félelmeim? Az általános kép, amit a nagy világ lát rólam az, hogy lerázom magamról a gondjaim, megoldom őket, és élek, carpe diem és egyéb hangzatos eszmék tükrében. De mindeközben egyre inkább kívülállónak érzem magam ebben a világban. S nem pusztán Magyarországon, az én imádott Hazámban. Mintha kihúzták volna a lábam alól a talajt, és csak lebegnék... Nincs biztos pont... Talán elérkezett a sokadik pillanata a biztonságtól való búcsúnak...
Vagy csak szimplán pocsék napom volt, amit próbálok pozitívan átformálni. Holnap szerda... Egy sosem volt nap következik.
Nah, ideje lesz aludni. Azt mondják, alvás után más színben látjuk a világot. Teszem hozzá, én minden reggel máshogy látom a világot, tekintve, hogy látásom élessége elég gyenge. Így mindig külön felfedezés az ébredés, egészen addig a pillanatig, míg megtalálom a szemüvegem, vagy a kontaklencsét... :P
