Hétvégi apróságok

 A mai napot az írásnak, az olvasásnak, a festésnek, azaz az alkotásnak szentelem. A tavaszi nagytakarítás első fordulója kipipálva, Hugi sokat segített abban, hogy hatékonyan és gyorsan készen legyünk. Ennek eredményeként ablakaink szinte átlátszó tisztasággal ragyognak, a függönyök szép fehérek, mint a hóvirág szirmai, és a porcicák sem kergetőznek a ritkán takarított sarkokban... Húsvét előtt olyan apróságok maradnak, mint a vitrinben sorakozó porcelánok portalanítása. Kívül rend, belül csend.

 Tegnap elkészítettem az esküvőszervezés feladatait. Listába szedtem, folyamatábra készült, mikor mivel kell foglalkozni. Nyilván a spontán hiba lehetősége benne van, mint mindenben, de akkor is van egy biztos pont, amihez vissza lehet térni és elemezni. Hja, elég rendszerszemléletben gondolkozom... (ugyanígy az egyetemi és munkahelyi feladatok is felosztásra kerültek, Főnökömnek köszönhetően megismertem egy remek módszert).

 Tegnaptól már nagyon komolyan gyakorolunk a manga fesztiválra. Igen, ismét debütálok a világot jelentő deszkákon, de mindnekit megnyugtatok, egy mukanásnyi hang sem fogja elhagyni torkomat. Táncolunk. Még azért nem töltöm fel megmutatni a tegnapi próbát, mert nem akarjuk kiteregetni a lapjainkat. De jó lesz. Nagyon jó lesz. És szerencsére senki nem fog megismerni szőke parókában ;).

Gondolatok fogságában 1.

 2006 nyara óta sok mindenről írtam. Talán ez is az oka annak, hogy Nolasyn Krónikáit olykor -mostanában gyakrabban - napokra a múltban hagyom. Nincs friss, új gondolat. 

 Mert ami van, az sem biztos, hogy célt ért, megértésre talál. Bár Grizly szerint "mi a nyavalyáért is akarnám, hogy bárki megértse, amit leírok". Az, hogy erre vágyom, saját egom önteltségének a növelésére szolgál. Tehát hagyjam a csudába. Ejh, ez mennyire igaz... Nomeg... Minek is küzdjek, magyarázzak, példálózzak, ha mások úgyis ragaszkodnak a saját igazságukhoz. Nem akarok mindenkit a magaméról meggyőzni, mert nekem nincs igazságom. Csak gondolatok. Amik szövevényesen születnek egymásból.

 Mindig ott hibázok, hogy vehemensen magyarázom a felfedezéseimet erről- arról. Mert naivan azt feltételezem, beszélgetőpartnerem is nyitott az újdonságokra. Mert engem érdekel az ő világa. Ebből kifolyólag úgy érzem, őt is érdekli az enyém.

 És ezen a ponton mindig tévedek.

 Mert az emberek nagy részét nem érdekli a másik világa. Talán sosem érdekelte igazán. Pusztán altruizmusból kevesen érdeklődnek mások hogyléte iránt. Akit igen, azt meg már úgyis szentté avatták, vagy avatják. Bár... erről majd máskor.

 Talán a humanisztikus pszichológiai irányzatokat okolhatnánk túlságosan individualizálódott társasalmunkért. Hogy legyél az, aki akarsz és kábé szarj le mindenkit, mert a Te életedben Te vagy a legfontosabb. Sőt, olyannyira fontos vagy magadnak, mint senki másnak. Csakhogy, ez nem erről szólt. Igaz, az egyén kerül a figyelem középpontjába, de úgy, hogy a közösség aktív és megbecsült tagjává váljon. Az önismeret szükséges, de mindez ahhoz, hogy aztán még jobb alapanyagokból építhessük közösségünket. 

 Nem hiába írom le többször: közösség. Sokan mások is rázzák a vészharangokat: emberek, ne hagyjátok elhalni a közösségeket! Ne hagyjátok meghalni a családokat! Ha minden köteléket megszakítasz, hogy "szabaddá" válhass a XXI. század divatos eszméit követve, nem marad sem Anya, sem Apa, sem Testvér. Sem Te. Akarsz egy ilyen világban élni?

 Talán ott vesztünk el mi emberek, amikor betonnal borítottuk be útjainkat, hogy a kocsijaink még jobb teljesítményt érjenek el és kevesebb roncsolódás érje a lengéscsillapítókat. Ott vesztünk el, amikor hátat fordítottunk a természetnek. Ő csendben végzi a dolgát. Tavasz, nyár, ősz, tél és tavasz...

 Vajon a technikai vívmányoktól boldogabbak lettünk?

Kukkori, kukkorá, kotkodácsol kiskakas, avagy a rádió, ami az egy

 Még most is izgalom lesz úrrá rajtam, ha visszagondolok a ma reggelemre. De mielőtt egy érzelmileg túlcsordult írással zsibbasztom kedves Olvasóim szürkeállományát, had osszam meg az események előzményeit.

 Mert bizony van. Szinte hihetetlen, de igaz.

 Kedd reggel a kedvenc rádiócsatornám korai műsorát hallgattam. A vidámság, ami árad az éteren át mindig feldob és feltölti a napi energiakészleteimet (nem hiába, a nevetés gyógyír minden búra, csak meg kell találni az utat a mosolyhoz). Azon tűnődtem, milyen jó lenne, ha meghívnának minket a műsorba a babazászló pályázatunkkal. (Részletek itt.)

 Telik a nap, folyton-folyvást csörög a telefon. Az egyik ilyen alkalommal beköszön egy rádiós szerkesztő és láss csodát, ugyanaz a rádió, amit reggel hallgattam! És mit ad Isten? Egy meghívást a reggeli műsorba!

 Véletlen? Hm, lehet...

 Persze kedd éjjel nem sokat aludtam, mert egy másik felkérés is érkezett a Forrásból, ami ugyan telefonos interjú volt, de szintén élő. A telefonos megkeresésektől mindig félek, hogy az ÉLŐ adás alatt lefagyok, mint a windows, és még az újraindítás sem tudna segíteni... És szerdán még egy zh is várt rám. (Tudom, tudom, alacsony vérnyomás ellen ezek a legjobb kombinációk). 

 Szerda hajnalban keltem, majd a reggeli napsütéssel érkeztem a stúdióba. Mindenki kedvesen fogadott, ami nagyon sokat segített abban, hogy feloldódjam. Az interjú alatt is végig segítettek, hogy ne égessem le nagyon a Mozgalmat. Miután véget ért az interjú és kicsit belestem a kulisszatitkokba, átbaktattam a munkahelyemre (ami a szomszéd épületben van ;) és vártam a Forrás hívását. Komárom-Esztergom megye lakóinak is elhadartam, hogy milyen szép kezdeményezést szeretnénk elterjeszteni.

 Mert miért ne köszöntenénk a megszületett kis porontyokat is zászlóval? Értékteremtő hagyomány. Kis Hazánk szomjazza már.

nyertem a lottón

 A templom kapuja zárva volt. Csalódottan vettem tudomásul, mert be akartam menni elmélkedni. A templom a városban a legjobb hely arra, hogy az ember magában legyen. Így hazaindultam. Közben azon gondolkodtam, hogy veszek egy szelvényt és kitöltöm. Egy számomra ismeretlen lottózóba tértem be. Kint napsütés és meleg, bent félhomály és hűvös környezet fogadott. Hirtelen úgy éreztem magam, mint aki dimenziót váltott. A pulthoz léptem, ahol a kitöltetlen szelvények sorakoztak. A skandit kerestem, meg is találtam, de a tollat nem. Az eladó felé fordultam, aki mutatta, erre. Magamhoz vételeztem a tollat, majd visszatértem a pulthoz. És ott találtam egy másik szelvényt, amin egy szám már ki volt ikszelve. A szelvény engem várt. Így hozzábiggyesztettem a maradék hatot, majd fizettem érte. Megvásároltam az új életem...

Óraátállítás és az atombomba, valamint Franklin, aki felborult és várt a Láthatatlan Kézre

 Franklin beletörődött sorsába. Már nem kapálózott, már nem nyitogatta a száját, mint aki a szárazon fuldokol. Várt. Türelemmel, megbékéléssel. Elengedte tehetetlenségét, hogy önmaga nem képes megoldani a helyzetet. Szerencsétlen helyen borult fel, ott, ahol nem könnyű visszanyerni az eredeti felállást. 

 Aztán megjelentem és visszafordítottam a lábacskáira. Először a salátához rohant, majd pedig őrjáratozott a tekváriumban. Tartok tőle, újra fel fog borulni, mostanában megtanulta, hogyan álljon fel a két hátsó lábára.

 Napjai mostanában változatosabban telnek. Ha az idő engedi, kiviszem tekváriumustól a gangra napozni. Nagyon élvezi, szinte megrészegíti a kinti, budapesti levegő, estére mindig elfárad, beássa magát a tőzegbe és elalszik. Nem sokára leutazik Pápára, ahol teknős szemmel hatalmas területei lesznek a szabadban. Igaz, rács alatt a védelmében, de igazi fűben, földben, kákicsok és lóherék között. És igazi napfényben. Nem pedig mesterséges UV-A és UV-B lámpa alatt. Így sincs oka panaszra, páncélja szép, erős, sokat nőtt. Kati meg is jegyezte, "ki ez a vadállat? Akkorát nőtt...".

 Teknőséletről ennyit. Mennyivel egyszerűbb, letisztultabb, mint az emberé...

 Szombaton tartottuk Kis Húgom születésnapját. Volt nagy dinom-dánom, hajnali bóklászás a hidegbe burkolózott Duna parton. Kár, hogy a Kopaszi gát este tíz után már bezár és csak reggel hat óra fele nyitja kapuit újra. Vasárnap meg álomittasan kóvályogtam, a hajnali óraátállítás teljesen megborította a szervezetem, de most élvezem, hogy még mindig világos van (18:48-at mutat az órám). Csak most búcsúzik a Nap tőlünk. 

 A Nap, ami maga is egy nagy hidrogénbomba (kicsit rákattantam az atomos témára, lenyűgöz). Csodálatos neutron csillag, bámulatos belegondolni, hogy mindaz, amit szeretünk benne, amitől élettel telivé vált a Föld az egyben halálos termonukleáris erőmű. 

 De térjünk vissza az ember alkotta nukleáris fegyverekre. Az egész a Manhattan tervvel kezdődött, amikor Szilárd Leó felhívta F. D. Roosevelt figyelmét (természetesen Einstein nevében) az atombombák esetleges előállítására. Az elnök pedig bizottságokat hívott össze, hogy alaposan megtárgyalják, körbejárják a kérdést. A történet végét meg mindenki ismeri, 1945. augusztus 6. Hiroshima, ahol uránium töltetű bomba robbant fel, "becenevén" Little Boy, valamint augusztus 9.-én Nagaszakira plutónium töltetű Fat Man-t dobtak le. (Sajnos le kell vonjuk a következtetést, a japánoknak nincs szerencséjük az atommal.)

 Nem tudom, milyen lehetett az akkori hozzáállás az atombombához. A II. világháború után megkezdődött a hidegháború, amit a James Bond-filmek légköre igyekszik visszaidézni. (Apropó, múltkor láttam a Casino Royale '66-os változatát... Nagyon kész... igazi filmszatíra, amit ma már senki sem tud igényesen elkészíteni.) 

 Az elmúlt hatvan évben megismertük az atomot. De a hidegháború alatt folyamatos rettegés és félelem ülte meg az emberek Lelkét. Bármikor ledobhatott bárki - akinek persze volt - atomot a másikra. Pattanásig feszült a helyzet, legemlékezetesebb incidens a '62-es kubai rakétaválság. Akkor majdnem kitört egy harmadik világháború, ám Castro bácsi nagy bánatára - hiszen a két nagy hatalom atommal történő leigázása csak neki jelentett volna hasznot - végül megegyezett CCCP és USA.

 Hm, szerintem a Hidegháború mozzanatairól szórakoztatni foglak még Bennetek. Mert tanulságos. Nagyon tanulságos.

 Végül pedig egy "Hogyan éljük túl az atombomba támadást" című tanmese 1951-ből, Amerikából. (Nézzétek meg, legközelebb erről írok.)

 If you see the flash, duck and cover!

Castle Bravo, 1954. Február 28. Az első H bomba

Az atomerőmű árnyékában

 Áprilisban lesz 25 éve, hogy felrobbant a csernobiliként elhíresült atomerőmű. (Azért írom így, mert valójában Lenin nevét viselte az erőmű, de akkoriban még az atom sem robbanhatott fel Lenin nevével fémjelezve, így a világban csernobiliként terjedt el a tragédia.) Pedig valójában Pripjaty városa mellett állt, illetve romjai és az ép blokkok még ma is állnak, Csernobiltől 18 km-re. 

 Pripjaty. Néhány évvel ezelőtt (talán 2006-ban) a Blaha Lujza téren állt egy Green Peace-es kamion. Pripjaty városáról és lakóiról készült tárlatot mutatott be. Azaz, egykori lakóiról. Mivelhogy a robbanás-sorozat után kitelepítették őket. Mind a közel 50 000 embert- a környező falvakból is. A város 1970-ben született, élt 16 évet. Elhunyt egy olyan balesetben, amelyet a sorozatos hibás döntések idéztek elő. A lakosokat először Kijevbe vitték, azt mondták nekik, hogy nyugalom, ez csak átmeneti, majd visszatérhetnek... valójában soha nem mehettek haza, csak néhány idős lakost engedtek vissza pár évvel ezelőtt. Azoknak, akik soha nem tértek vissza egykori otthonukba, új várost alapítottak, Szlavutics néven (ahonnan naponta jártak át a dolgozók Csernobilba...).

 Amikor az erőmű négyes blokkja felrobbant, maguk a munkások sem hitték el a történteket. Csak amikor ránéztek az egykori blokk helyére, ahol hatalmas lyuk tátongott, melynek mélyén fehéren izzott az égő grafit. Az emberi oktondiság okozta balesetben egy ember azonnal meghalt. Földi hamvait azóta sem találták meg, valahol a négyes blokk alatt vált semmivé a robbanás pillanatában. A tűzoltók, akiket védőfelszerelés nélkül vezényeltek ki, a katasztrófa utáni két hétben hunytak el. Hivatalosan 30 áldozatról szólnak a statisztikák. De valójában nem lehet tudni, hogy hányan szenvedtek, szenvednek ma is a sugárfertőzés következményeitől. Senki nem beszél a likvidátorokról, akik szintén védőöltözet nélkül tisztították meg a terepet, és akiket biorobotoknak hívtak.

 Mi történik, amikor sugárterhelés ér minket?
 A beszámolók szerint a tűzoltók fémes ízt éreztek a szájukban, valamint úgy érezték, mintha tűkkel szurkálnák az arcukat. Ha ezt érezzük, akkor már nincs menekvés a biztos elmúlástól. A legnagyobb gondot a bélbolyhok leválása okozza, de számos egyéb azonnali kóros elváltozás megy végbe a szervezetünkben. A radioaktív jód pedig a pajzsmirigybe beépülve rákot okoz. (Amikor a baleset megtörtént, Magyarországon az egészségügyi szakemberek összegyűjtöttek annyi jódtablettát, ami a teljes lakosság számára elegendő lett volna.)

 Ami megdöbbentő volt számomra, miközben kutattam a különböző források között:
 1, Csernobil még ma is élnek emberek! 15 napot a városban, 15 napot azon kívül töltenek.
 2, Az erőmű végleg 2000-ben állt le! Addig a hármas blokk vígan működött...
 3. A szovjetek igyekeztek eltusolni az ügyet - meglepő?-, ami nem sikerült a svédeknek köszönhetően, DE a második világháború környékén is építettek már RBMK atomerőműveket, amikben szintén voltak hibák, balesetek. Sőt, radioaktív hulladékkal vígan szennyezték a környezetüket a hidegháború kezdetén...
 4. Turistákat visznek Pripjaty városába. 18 éven aluliak ugyan nem mehetnek, de akadnak olyan elvetemültek, akik elmennek a szellemvárosba, miközben az erőmű romjai továbbra is sugároznak... És fizetnek érte. Nem keveset...
 Pedig jelenleg Pripjaty városában a cézium, a stroncium, a plutónium és az amercium izotópjaival szennyezett, valamint a város körül 30 km-es zóna van, amit a hadsereg őriz.
 5. Egészen 1990-ig fűtötték az elhagyott házakat, paneleket, közintézményeket állagmegóvás címszó alatt. Aztán leálltak vele, mert tudták, úgysem költözhet senki sem vissza. Képek itt, itt és itt. Kísérteties hangulat uralja a képeket.
 6. Ez nem egészen megdöbbentő, de azért érdekes és említésre méltó: új szarkofágot kap, mivel a régi már megkopott és félő, hogy összeomlik. 2007-ben döntöttek erről, a terv kivitelezése folyamatban van. Biztos vagyok benne, hogy tisztességesen megfizetik a munkásokat, akik részt vesznek az új építésében, de vajon mennyit ér cserébe az egészség? Nyilván nem sugároz már ugyanolyan intenzitással a hármas blokk, de... nekem fenntartásaim vannak.

 Ám a történtek ellenére bátran írhatom, hogy atomenergia még mindig biztonságos. A Lenin Atomerőműben azért vette át az uralmat az atom, mert a biztonsági szabályokat nem tartották be. (Wigner Jenő már '42-ben felhívta a figyelmet arra, hogy a grafitos atomerőművek szerencsétlen választások, valamint a teljesítmény szándékos csökkentése egy bizonyos szint után káros xenon gázok felszabadulásához vezet, melynek következményei már sajnos ismertek...) Az atom még mindig kevésbé szennyezi a környezet, mint egy hőerőmű. A megújuló energiák pedig még nagyon drágák... pedig bennük lenne a jövő.

 Fukushimában a cunami okozott gondot. A földrengést még átvészelték, és miután elültek a rezgéshullámok, a tartalékgenerátorok bekapcsoltak és hűtötték a reaktort. Csak aztán jött a tengervíz és elmosta a biztonsági berendezéseket. Most azon dolgoznak, hogy ne olvadjanak meg a fűtőelemek. Bár a legfrissebb hírek szerint az egyik blokkban megolvadhatott a mag. A minap láttam képeket azokról a Hősökről, akik még mindig küzdenek a hűtési rendszerek rendbetételéért.

 Összegezve, ne féljetek az atomtól, hiszen mi is mindannyian belőle épülünk fel. Anyagunk, ami alkot, egyidős az ismert Univerzummal...

Egyszerűen nincs időm befejezni. Piszkozatban Csernobil és annak hatásai, valamint napok óta két témát is kerülgetek és már milliószor elképzeltem, ahogy leírom.

De sosem jutok Csernobil végére. Pedig nagyon sok mindent el akarok mondani. Arról is.

Amúgy nincs ok panaszra, mert élek, és ez jó. Hiszen megy a szekér, sőt, fut. Ma volt Hugi szülinapja, este sétáltunk a Kopaszi-gáton. Képek face-n.

Na, megyek, mert szépnek kell lennem holnap.

Jah igen, láttatok a TV-ben? Kemény pár másodpercig mutattak :D CELEB LESZEK! :P

Nagyböjti elmélkedés

 Vasárnap este misére mentem. Elkéstem. Utálok késni, ilyenkor mindig lemaradok az elejéről - hah, milyen meglepő következménye a késésnek, gondolom egy Olvasóm sem számított ilyen összefüggésre. Ezt azért tartottam fontosnak ilyen hosszan ecsetelni, mert amikor elkésem, mindig úgy érzem, már nem tudok teljes értékűen ott lenni. Csak kívülállóként. De tegnap nem így volt. (Bár azért azt is hozzá kell tegyem, nem szoktam késni miséről, egy kezemen meg tudom számolni, hogy eddigi életem során hányszor késtem el.)

 Azt hiszem új pap van. Csak azért hiszem, mert mostanában másik templomba jártam, és lemaradtam az itteni fejleményekről. Először már az meglepett, hogy a fél hetes misén rengetegen voltak, csak hátul jutott hely, a különálló padok egyikén. (Ahol nem szívesen ülök.) Tehát megérkeztem, leültem és próbáltam felvenni a mise fonalát. Már éppen a Szentleckét olvasták... Csendben hallgattam a szavakat, az Evangéliumot, melyben Jézusról volt szó - tudjátok az a csodatévő Fickó, úgy 2000 évvel ezelőttről - a tanítványairól és a Fényről. Aztán a pap, Csaba Atya az Evangéliumi rész után a szokásos prédikációba fogott. Kíváncsian vártam, mindig kíváncsian várom, hátha hallok valamit, amit megértek és tovább tudok gondolni.

 Várakozásaim azonban felülmúlta Csaba Atya. Kihívott három hívőt, akiknek először körbe kellett nézniük maguk körül. Majd megkérdezte őket, milyen érzés volt. "Furcsa, mindenhol csillogó szemek, kedves tekintetek". Hát igen, mise közben sosem figyelünk egymásra, persze, hogy furcsa, hogy hirtelen rájövünk, nem vagyunk egyedül és egy azon zászló alá tartozunk. Majd Csaba Atya a templom három különböző pontjára küldte őket. Egy nő a papi székbe ült - amire szánalom, de nem tudom a hivatalos nevét-, egy fiú az Eukarisztia elé járulhatott - hát őt nagyon irigyeltem, szánalom... de régi vágyam látni, mi rejtőzik ott... (de talán nem kell messzire mennem, elég belenéznem a tükörbe, látni a szemem és azon keresztül a Lelkem...) és egy harmadik nőt pedig a szószékbe vitt fel. Körbe kellett nézniük újra. Mit látnak?

 A válaszokra nem emlékszem, de igazából nem a válaszok voltak lényegesek, hanem az interakció. Az, hogy a megszokást megtörve teljesen rendhagyó módon zajlott a mise. Végig párbeszédben voltunk, pap és hívők. Mint anno Jézus a követőivel. És ez az az élmény, amit már nagyon régóta kerestem miséken. De persze nyilván kötött a mise menete, a hagyományőrzésben válunk halhatatlanná.

 És meglehet, számotokra ez nem tűnik nagy dolognak. De nem voltatok ott. Így nagyon nehéz elmagyarázni.

 Aztán hazasétáltam. A város vasárnap estéhez képest szokatlanul nyüzsgött. Pápa után mindig furcsa itthon lenni. Ott hétköznap este is nyugalom van. Más a mentalitása az embereknek is. 

 De, hogy ne kanyarodjak el túlságosan a bejegyzésem címétől, a tegnapi mise üzenete az volt, hogy ilyenkor, Nagyböjtben merjünk a szokásainktól eltérően cselekedni. Emelkedjünk fel a hétköznapi gondokból, hiszen alapvetően római katolikus hitünk alapjait éljük át újra. És bár nem tökéletes, mégiscsak egy közösség, amibe beleszülettünk. A nyafogás és bírálat mellett érdemes azon munkálkodni, hogyan lehet jobb itt, a saját szintünkön. A saját világunkban.

 A többi meg úgysem rajtunk múlik.

"Megvagy!"

 Tudom, tudom, rég írtam. Megint. Telik az Élet, a napok. Rohanok előre valami új és valami izgalmas felé. Valami olyasmi felé, amire minden ember vágyik. Mert valójában így vagyunk tökéletesek. Együtt. Külön-külön nem megy. Csakis együtt. És ez a szép az egészben. A szónak magának is van valami gyönyörű jelentése. És közben teljesen lecsupaszítottuk magunkat egymás előtt. Csak vagyunk. Minden sallang nélkül.

 Pedig tévelyegtünk elég rendesen. Nem tudtuk, merre menjünk, mit akarunk. Aztán előkerült egy kinder tojás. Benne pedig egy teknős, rajta pedig egy gyűrű. Ragyogóan sütött a Nap, a Természet lágyan ölelt körbe minket. A Napfény áldását adta rá.

 A miénk volt a pillanat. És még lesz sok. Dinasztiát alapítunk. A gyűrűm lesz a "Dédi brill köves gyűrűje". A dédunokám ezzel fogja megkérni választottja kezét. Akkor én már nem leszek. De továbbélek. Tovább élünk. Bennük. 

Carnevale di Venezia

Hol vagy, Isten?

 Fura álmom volt, de már semmire nem emlékszem belőle, csak kósza érzésfoszlányokra, amik időnként ellepnek. Az imént, Morag blogját olvasva döbbentem néztem, szinte megfogalmazta ugyanazt, amiről éjszaka tudatalatti utazást tettem.

 Hol vagy, Isten?

 Bár számomra nem kérdés, hogy létezel, hiszen erről többször tanúbizonyságot tettél. Bár a Bibliában az áll, saját képedre teremtettél minket, még sincs kezed, habár képes vagy felemelni, nincsen lábad, mégis mindenhova el tudsz menni. Hiszen nem Te hasonlítasz ránk, hanem mi Rád. A Lelked tükörképei vagyunk.

 De akkor mégis mi romlott el a világban? Mi az, amit a Jézus nevű fickó tanításaiból elfelejtettünk, félreértelmeztünk? És itt van az a pont, ahol Morag írásával teljes egészében egyetértek. Az emberek a hatalom nevében kiforgatták szavaid, és hosszú évszázadokon keresztül terrorizáltak a hit nevében. Pedig ez a hit nem ugyanaz a Hit, ami hegyeket képes megmozgatni. 

 Sokat puffogtatott frázis: valami elromlott a világban. De tegyük hozzá, nem most. Nagyjából akkor, amikor az igazi Valóditól eltávolodtunk. Amikor múlt héten Máriaremetén ültünk a templomban, hallgattuk az Atya szavait két köhincselés között, szüntelenül vártam valamit. Egy jelet, vagy bármit, talán csodát. De az egész mise olyan színpadias és megjátszott volt, hogy mély csalódottság lett rajtam úrrá. Nem azt kerestem, amit ott találtam. Pedig gyerekkori emlékeimben máshogyan él Máriaremete. Valami onnan is elveszett... 

 Ha jobban belegondolok, tisztán látom: vissza kell térnünk a gyökerekhez. És talán Neked is vissza kellene térned. Bár azt mondják, az a világ végét jelentené. De erre a világra ráfér egy bootolás...

 Up-date: amikor publikáltam e bejegyzést a következő hirdetés tárult elém:

Keresztény könyvek...

csokoládémérgezés...

Ez egy érzelmileg túlcsordult írásnak ígérkezik.

Imádom a névnapom. Meg a pasim*, aki ismeri az igényeimet... Egyetemről fáradtan, nyűgösen érkeztem haza, nem dobott fel az előadásom, amit tartottam Parsons-ból. (Igen, stréber vagyok, és akkor mi van? 10 pont járt érte, és nekem kell az a 10 pont... Megszereztem, az elején letudtam, egy feladattal kevesebb. Na, ezek után is azt gondoljátok, hogy stréber vagyok? Nem... valójában, stratéga... muhahaha...) Szóval hazaérkeztem, még vásárolni is voltam és egyedül kellett hazacipelnem a cuccot. És még utána is le kellett mennem virágért, meg a teknősnek fakéregért (igyekszünk számára minél természetesebb környezetet biztosítani. Amint jó idő lesz, utazik le Pápára a kertbe. Hiányozni fog... Úgy megszoktam a kisöreget. Ma próbáltam vele kommunikálni, az eredmény felemásra sikerült...:P ) Na, végre leírom a lényeget, ilyen hosszas felvezetés után: Krokodil Dundee kirobog elém, két nagy doboz csokoládét rejtő dobozt (értelmes magyar mondat, pipa) nyújt át névnapom alkalmából. Rossz kedvem pillanatok alatt semmivé foszlott. A csokoládék nagy része mostanra szintén... :D Aztán folytatódott a csoki dömping, most meg menten felfordulok...

Az élet momentán nagyon kedvez nekem. Maradjon ez csak így... Bár tudjuk, semmi sem tart örökké. 

______________________________________________________________

*nem szívesen nevezem így, hiszen több annál, mint egy egyszerű pasi. Ő a VALAKI.

kósza gondolatok...

 Az idő nem más, mint olyan mérőeszköz, amely a tér két pontja között, vertikális horizonton fejezi ki a távolságot. Zseniális felfedezés! Tehát nem a negyedik dimenzió, mint a többség állítja, hanem annál sokkal több, de bizonyos értelemben meg kevesebb. Nem tudjuk megfogni, de ő uralkodni tud felettünk, miközben mi azt gondoljuk, hogy az órai számlapjain csapdába ejtettük.

 Az ember és az idő örök csatájának győztese az elmúlás. Mindkettő felett. 

Paleoasztronautika

 Továbbra is betegen... Így továbbra is a távirányító felett uralkodom: Viasat History: Ősi idegenek. Az ismeretterjesztő film azt taglalja, egyedül vagyunk-e a végtelen Univerzumban?

 Véleményem szerint nagyképűség lenne azt állítani, hogy mi, emberek vagyunk az egyetlen értelmes lények az egész Univerzumban (mert valójában a macskák azok :P). Már csak méreteit tekintve sem mondhatjuk biztosra, hogy egy távoli szegmens eldugott sarkában nem virágzik az élet. Talán épp emberek élnek ott is... Persze szólnak történetek arról, hogy emberek találkoztak idegenekkel itt a Földön, de akkor miért mindig homályosak a felvételek, miért nincs egyértelmű bizonyíték erről? Ezt azzal magyarázom, hogy minden, ami idegen, félelmetes, mert nem ismerjük, nem tudjuk, hogy veszélyezteti-e az életünket. És mivel az élethez való ragaszkodás a legerősebb ösztön bennünk (bármennyire is legyünk depressziósak...) a kormányok, a hatalmak nem akarnak valós tényeket, fényképeket, videókat feltárni a többségi társadalom előtt. Ebből a zavaros okfejtésből azt kell kihámozni, hogy egy esetleges igazi bizonyíték tömegpánikot okozna az emberiség életében. És persze arról se feledkezzünk meg, hogy bizonyos időközönként Hollywood is gondoskodik arról, hogy a félelem folyamatosan megülhesse az emberek Lelkét. Tudatosan vagy éppen a tudat egy rejtett zugában. (Csak "emlékezzünk" vissza, hogy H.G. Wells rádiójátéka is milyen felforduláshoz vezetett...)

 A másik kérdés, ami foglalkoztatja a tudósokat az az, hogy az ősi szobrok, barlangrajzok némelyike miért ábrázol sisakos embereket? Olyanokat, mint a mostani asztronauták. Egyes paleoasztronautikai felvetés szerint mi, emberek vagyunk az idegenek leszármazottai és a DNS-ünk rejti az üzenetet a múltból. Durván fogalmazva: jöttek az idegenek és a saját képükre formáltak minket, embereket... Ez magyarázná a "hiányzó láncszem" hollétét.  

 Megint más vélekedések szerint mi, emberek mentünk el a múltba, mert a jövőben oly' annyira tönkretettük a  a Földet, hogy a múltba mentünk megváltoztatni a jövőt. 

 Nagyon úgy néz ki, hogy nem sikerült...

 Az időutazás fogalmát 1905-ben Einstein vezette be. Erre van egy félig kidolgozott elméletem, de mikor múltkor Krokodil Dundee-nak ecseteltem azt mondta, ilyen már van... Lassan már mindent felfedeznek előttem... Ugyanakkor ott van a kérdés, hogyan lehetne megvalósítani az időutazást? Először is, le kell győzni az időt, mint nemlétező, kitalált fantazmagóriát. És meg kell találni a módját, hogy fénysebességgel tudjunk utazni. Ha fénysebességgel utazunk, akkor lelassul az idő, de bármi, aminek tömege van, képtelen elérni a fénysebességet. Ami viszont drámaian lelassítja az utazást az univerzumban. Jelenlegi techinkánkkal is 70 000 évbe kerülne, mire elérnénk a legközelebbi csillagot, az α Centauri-t. Így tehát a minket állítólag látogató idegenek vagy nagyon fejlett technikával rendelkeznek, vagy megtalálták a módját a féregjáratok megnyitására. 

 Summa summarum, amíg nem jön velem szembe egy -barátságos - idegen - és nem az Alien - addig nem mondom, hogy léteznek, de azt sem, hogy egyedül vagyunk a csillagvilágban.

 A kérdés nyitott. Mindenesetre, van egy történetem, ami ezt boncolgatja... 

 Oh, igen, utolsó utáni gondolat: kinek készültek a Nazca-vonalak? (folyt. köv.)

Anne Shirley az I. világháborúban

 Bár a könyvekben Anne gyermekei mennek el harcolni egy idegen világban, idegen eszmékért, a filmben Anne-t küldték a forgatókönyvírók a frontra. Nem a történetet fogom elmesélni, hanem inkább a kort, amit az alkotók elénk tárnak.

 1915-ben látjuk viszont Anne-t. Amerika ekkor még nem lépett be az I. világháborúba, az USA hírlapjain még csak szalagcím volt a háború, amely oly' távol van, hiszen egy egész óceán választja el az új világot az óhontól. Anne az álmai megvalósításának útján halad, New York-ban találjuk magunkat egy kiadónál, ahol az ifjú hölgy szerencsét próbál. De rádöbben, hogy a XX. század eleje még nem készült fel a női írók befogadására. Harcol, de csalódik. Jegyesével, Gilberttel visszatérnek Avonlea-ba. 

 Ekkor már 1916-ot jegyzünk. Amerika is belépett a háborúba, fiataljait besorozzák és sorra küldik a frontra, a halálba. Aki nem megy el, madártollat kap. A gyávaság tollait. A férfiak mind a frontra vágynak, hiszen aki nem megy, azt kinézik. A nők buzdítják őket, menjenek csak, hiszen néhány hét és úgyis vége... Anne és Gilbert azonban Avonlea-ba maradnak és Gil sebészként segít a helyi kórházban a visszatért foglyok rehabilitásában. Bár olyan szörnyű állapotban vannak, hogy szinte lehetetlen segíteni rajtuk. A morfium meg ugye hiánycikk... Gilbert szívében fészkelődik a gondolat, orvosként nem egy kórházban, hanem a fronton a helye....

 Így tehát Gilbert elmegy a frontra. És Anne semmit nem tud róla éveken keresztül. A levelei visszaérkeznek hozzá. Anne úgy határozz, utána megy.

 Gilbert tiszta jelleme nagyon emlékeztet Krokodil Dundee-ra. Biztos vagyok benne, hogy Ő is elmenne katonaorvosnak a frontra. Én pedig ugyanúgy utánacaplatnék, ha nem jelentkezne :D 

 Azonban, miért is tört ki az I. világháború? Most nem a történelmi előzményekre gondolok, hanem a vezérek egyéni motivációira. Mégis mit reméltek? Majd emberi csontokból és vérből építenek új birodalmat? Egy valami biztos: aki háborúzni kezd, nem lehet nyertes. Akkor sem, ha erősebb és felülkerekedik a másik felett. 

 A világháborúkban sem voltak nyertesek. A fél világ nyomoronc lett tőle... Ez hát a nagy fejlődés...

Miért éppen Alaszka? II.

 És persze amint leülök, hogy megírjam gondolataimat, amiken egészen eddig járattam az agyam, a fejem hirtelen Bart Simpson fejévé válik és üres tekintettel révedek magam elé.

 Éjjel hallgattam a szél fújását. Vajon honnan jön és merre tart? Nem tehetünk rá nyomkövetőt, hogy lenyomozzuk az útját, mint mondjuk a nagy fehér cápáknak (akiknek 75 liter vérük van! elképesztő...de amilyen hatalmas jószágok, nem meglepő). Mindenesetre alaposan megrángatták az esti légmozgások a szélcsengőnket, ütemesen verték neki az ablaknak. "Legalább él", gondoltam magamban, de ekkor már nagyon félálomban voltam. Aztán eszembe jutottak a viharvadászok, akik - míg minden józan ember menekül - a viharok, hurrikánok, tornádók közepébe tartanak. Tegnap láttam egy műsort, amiben egy szélcsatornában imitálták a tornádó erejét (250 km/h) és emberek lebegtek benne. Annyira szuper érzés lehet! Lebegni, legyőzni a gravitációt és még a termoszférát sem kell elhagyni érte... :)

 Próbáltam olvasni a sok TV nézés mellett, de minduntalan elpilledtem. Aztán inkább pihentem és idestova két napja tétlenkedem (a TV nézés nem számít aktív időtöltésnek... inkább agyromboló, bár mostanában nagyon rákattantam a NG-re, Discoveryre és a De Vinci Learningre, meg a többire, mint az Animal Planet...). Sok ismeret ragad ilyenkor rám, amik elsüllyednek a tudatalattim titkos szegmenseibe és a legváratlanabb pillanatokban törnek elő rejtett tartalékként (talán éppen ezért nevezett el egy srác wikipédiának a gólyatáborban...). 

 Mivel ennyire össze vagyok zárva magammal, sokat töprengek (ami lehet, hogy már igazán káros az egészségemre... :P)

 Egyik felfedezésem, hogy új belső hangom van (igen, ez már a disszociatív identitásom része). Ez a hang sokkal érettebb, mint elődje volt. Markánsabb véleményeket fogalmaz meg a világ és az én kis dolgaimról. Két lábbal a földön áll és roppant szkeptikus.

 Szóval talán tényleg felnőttem és ez az új belső hang ennek az eredménye.

 A másik gondolatmenetem az írásra vonatkozott. Mostanában - mint már korábban utaltam rá - elégedetlen vagyok a teljesítményemmel. (Vagy talán sosem voltam igazán jó, csak közepes.) Először is, ha valaki írni akar, ismerje a magyar nyelvtant (gyakran itt bukom el a dolgot). Nem árt a nyelvhelyesség szabályait is szem előtt tartani (nekem meg nagyon furcsa szórendjeim szoktak lenni). Végül pedig, legyen műveltsége és élettapasztalata. Az tud igazán jól írni, aki nyitott a világra és befogadja mások gondolatait is megfontolásra.

 De persze, nem vagyok tévedhetetlen... Sőt... a tévedéseimből még többet tanulok.

 És hogy miért éppen Alaszka? Amikor először írtam a tegnapi bejegyzést, amit végül nem publikáltam, de a cím valamiért mégis kikerült blogra, éppen Alaszkáról néztem egy filmet valamelyik discovery-n. Alaszka rejtélyei és szörnyei. Alaszka hatalmas mégis alig lakott, tele van titkokkal. Éppen a kedvemre való egy állam... :) Egyszer jó lenne bebarangolni...

betegen...

 Már nagyon régen voltam úgy igazán beteg. Háziorvoshoz is el kellett menni... ami külön tortúra a vége nincs várakozási idővel és a sok vénasszonnyal, akiknek nincs jobb dolguk, mint saját magukról beszélni, azaz panaszkodni, hogy milyen betegek. Bizonyára szarügy az öregkor, hatvan-hetven év múlva magam is megtapasztalom és meglehet beállok a rinyálós nyanyák körébe. Sőt, ahogy ismerem magam, vezérszónokuk leszek :D Bár tényleg szomorú, hogy bizonyos korban leszűkülnek a gondolatok és tevékenységek magunk köré.  

 Szóval most, hogy itthon vagyok és annyi erőm van, amivel a távirányítót irányítom valamint a lap topon tudok pötyögni. Pedig itt ez a csodálatos napsütés! De muszáj pihenni, lóerős gyógyszert kaptunk Hugival, a doki végre nem kevert minket össze gyógyszerallergia tekintetében. (Mert már kaptam penicillint a Húgom meg eritrant... fel is fordultunk volna, ha beszedjük... .) 

 Az imént belefutottam egy telejós műsorba. Először ledöbbentem, hogy kerül ilyen adás délutánra? Ám bizonyára a célközönség unatkozó háziasszonyok, nyugdíjasok, sorsukat jobbra fordítani vágyók. Kábé egy percig bírtam, míg egy betelefonáló nő elmondta, hogy oroszlán, és tudni szeretné az egészségügyi kilátásait, valamint a fia szűz, és az ő egészségi állapotára, párkapcsolatára és anyagi helyzetére is kíváncsi. A "jósnő" (szakma szégyene) figyelmesen végighallgatta, ügyesen színlelte, hogy érdekli a nő és fiának sorsa. Kiterítette a kártyalapokat, balról jobbra, de annyira komolytalan volt, hogy elkapcsoltam... Erről eszembe jutott egy gimis élményem, amikor Morag-val boszorkányságunk aspektusait fedeztük fel. Behozta a cigány kártyáját és az óraközi szünetekben tanulmányoztuk a lapokat. Ekkor Fox közénk telepedett és a maga módján jósolt... Tehetsége nyilvánvalóvá lett, simán elmehetne telejósnak! :D Na mindegy, akkor ez viccesebb volt... abban a pillanatban. 

Mostanában nagyon gyengén írok. Át kellene gondolnom az egészet... Megyek, vár a meleg ágyikóm! 

És a tavaszi félév kezdetét vette...

Egy újabb szürke írás szürke hétköznapjaimból.

Inkább most gondolkodjatok Ti: honnan tudjuk, hogy élünk és nem csak álmodunk?

Létezésem tétova pillanatai

 Néha úgy érzem, rohanok előre a semmibe. Jogosan merül fel bárkiben is ezen érzelmek létjogosultságának megkérdőjelezése. De a kérdés örök, évezredek óta foglalkoztatja az emberiséget, mit ér az élet? Ha körbepillantunk világainkban és igazán nyitott szemmel járunk, látjuk, ahogy embertársaink üveges, kiüresedett tekintettel bolyonganak. Vajon milyen gondolatok, eszmék, ideák vezérlik őket útjuk során? Egyáltalán, megtalálják a számításaikat? Vajon mi az élet igazi, magvas értelme, amiért megéri a hétfőket nem utálni, amiért teljes lelkesedéssel bele tudjuk vetni magunkat a létezés minden egyes fennkölt percébe?

 Apukám ma kósza elmélkedése közben elvétve megjegyezte, ha az embereknek mustármagnyi hitük lenne, hegyeket mozgatnának meg (azt gondolom, mind ismerjük a példát). Úgy látszik, nekem egy cseppnyi, még kvarknyi hitem sincs, mert még egy porszemet sem vagyok képes odébb tenni...

 És amíg nem fejtem meg a Hit mibenlétét, nem igazán kerülhetek közelebb az Élethez...

Holdsarló a Tabán felett, 2011. 02. 06.

Madárcsicsergés

Az állatok tudnak valamit. Biztos vagyok benne. Tegnap a Mackók nem látták meg az árnyékukat, úgyhogy bye-bye Tél! Reggelente madárcsicsergésre ébredek. Világos van már 7 órakor, nem kell a sötétben bóklászni. Végre jön a TAVASZ! Tegnap vásároltam magokat, amiket márciusban kell elültetni és szép kék virág lesz belőle. Legalábbis remélem. Merthogy soha, semmilyen növényt nem sikerül hosszútávon életben tartanom. Még a gyermekláncfüvet is kinyírtam, ami gyomnövény, de Benjinek hoztunk fel cserépben, hogy mindig legyen firss kákics... Hát nem lesz, mert elpusztult. Úgyhogy nem tudom milyen esélyekkel indulnak a magok, mikor még el sem lettek ültetve és a személyes gondoskodásomra vannak bízva.

A Január olyan gyorsan eltelt, hogy mire felocsúdtam már Február havát jegyeztük. A kínaiak megünnepelték a holdújévet, ezzel kezdetét vette a Nyúl éve. Érdekes, hogy Imbolc, amit a kelták többnyire Február 1-én tartottak egybeesik a Fény Ünnepével is. (A kelták is pont ezt emelték ki ebben a napban. Csalogassuk vissza a Napot a Földhöz.) 

Január és Február mindig csendben telik el. Egy kis korcsolya, egy kis hó, egy kis hideg. Az ember követné a mackók példáját és téli álmot aludna. Ha tehetné... Márciusban pedig jön a kirándulás, a Természet köszöntője. Télen a legjobban a színek hiányoznak. Ha megfigyelitek, minden kifakul, megszürkül, vagy éppen fehérré válik a hótakarótól. A hétvégén leszáguldottam Győrbe, Krokodil Dundee Hugijának táncversenyére. Az IC gyorsan szelte át a távot Északon, közben figyeltem az elsuhanó fákat, bokrokat, mind fehér kosztümben pompázott, mintha nem is a valóságban lettünk volna, olybá festett. Látszólag háborítatlan természet.

Pompás látvány. Azonban hosszútávon hideg.

Ez a hónap is mozgalmasnak ígérkezik. 

Az alábbi képen meg azt mutatom be, ahogyan a rajzolás folyamatát élem meg. Süti, üdcsi, zene, egy üres lap, ami aztán többnyire élettel telivé válik. Már csak Szuszi hiányzik a képről, hiszen ő is aktívan részt szokott venni az alkotó folyamatokban. :P

Ez most egy nagyon semmilyen bejegyzésre sikeredett...