Ma örökítettem meg... Éppen csak dolgoztam a gépen, amikor fura hangokra lettem figyelmes. Oldalrasandítottam, amikor észrevettem, hogy a Húgom szekrénye picit meg van nyitva és a vörös boája próbál kitőrni... Ijesztő. Az ereimben megfagyott a vér, de egyből a fényképezőgépért nyúltam, hogy egy ilyen ritka pillanatot eltehessek emlékbe. Borzongató de egyben fenséges élmény megtapasztalni paranormális jelenségeket.
Ezt még gyorsan megosztom veletek, aztán kinyúlok, mint Szuszmó is teszi most az ágyam közepén, nehogy véletlenül még én is odaférhessek. (Macskalogika...)
Tegnap városnézni voltam, de nem mentem messzire, csupán szeretett fővárosomat mutattam be norvég vendégeinknek. Érdekes volt úgy beszélni és mesélni róla, mint egy régi ismerősről, pedig itt élek, mégis néha vakká válok észrevenni szépségét. (Mert van és erről nem nyitok vitát.) Hosszú nap volt, érintettünk a főbb látnivalókat, a Citadellán hosszabb időt töltöttünk el, annyira magával ragadt a napsütés és a látkép. Koszos szmog ereszkedett ugyan a látóhatár alá, de erről csak mi, emberek tehetünk. A város nem. A Gellért hegy amúgy is Lelkem kedves pihenőhelye.
És amiről mindenképp írni akartam Nektek az a következő kép, mely retinámon végigtáncolt a következő volt: éppen egy pillanatra megállt a turista busz, amikor a méltóságteljes épületnek - teljesen függetlenül attól, ami benne zajlik - tornyokkal tűzdelt tetőjén átbukfencezett a napfény, s ahogy földet ért szétfolyvt a betonfolyó szürkeségén, egy kis színt csempészve az élettelen világba. Látnotok kellett volna! Aztán a busz tovaindult s egy igen rövidke másodpercre a Duna kékes felszíne tárult elém. Nem tehetek róla, egyszerűen jól eső érzéssel tölt el figyelni a vizet.
Legkedvesebb Dunaközeli helyem viszont nem a Margit szigeten van, ahogy azt gondolni lehetne, hiszen ott alkalmanként a vízhez is le lehet jutni. Hanem a Petőfi híd pesti hídfőjétől a z Új (randa) Nemzeti Színház irányába elfekvő nagyjából egy kilométeres szakasz. Alkonyati fényben a legszebb...
Mielőtt továbbszánkázik tekinteted írásom felett figyelmeztetlek, ha még nem olvastad, de szeretnéd, akkor esetleg olyan információkat találhatsz, amiket nem szeretnél tudni, mielőtt nem utazol végig a könyvön.
Mert bizony egy utazás volt. Egy utazás, ami a szakítások utáni gyötrelmes világba vezetett 583 oldalon keresztül. Akit valaha is bármilyen veszteség ért - legfőképpen a Szerelem terén, az tökéletesen át tudja érezni, mit jelentenek azok a szavak, mint nincs szükségem Rád, nem kellesz, nem szeretlek... Még akkor is fájdalmas, hacsak egy történetben olvasunk róla. Régi sebek feszülnek szét a hegekkel tarkított mellkason, mintha a Lélek ki akarna préselődni rajtuk keresztül, szabadulni, hogy már többet ne érhesse csalódás.
És lehet újrakezdeni egy világ összeomlása után összetörten, millió apró sebből vérezve? Szárnyaszegetten heverve a tomboló tenger közepén egy bizonytalan sziklaszirt tetején, amit nyaldosnak a tajtékzó hullámok.
De a csalódások ellen nem tudjuk hatékonyan felvértezni magunkat. Nincs recept. Egyszerűen tovább kell menni és kész. Az Élet ugye nem áll meg attól, hogy bennünk világok omlanak össze, no meg a Világot sem érdekli különösebben, hogyha egy halandó Léleknek az érzelmei fájdalmasan összekuszálódnak. Mi mind csak véletlenül elszórt kis Szigetek lennénk egy olyan tengerben, amelynek irányítói túl mutatnak minden transzcendens dimenzión?
A történet egyébként csak nagyjából tetszett. Vannak részek, amik megírásába több energiát fektettem volna, de nem én vagyok Stephanie Meyer, úgyhogy ez nem is az én gondom. Majd a képzeletem kiszínezi azokat a részeket.
De azért a hangulata még most is megüli Lelkem. New Moon és teszem hozzá, New Hope...
Már pirkadt, amikor az utolsó oldalra értem. Szeretem a hajnalokat, mindig olyan különleges, varázsos fénybe vonják a vadszőlőket.
Remélem Arthurék megbocsátanak nekem, amiért egy napra nélkülözniük kellett társaságom. Most visszatérek a kedvenc depressziós robotomhoz... :P
Ma péntek van, mint ahogy az a naptárban feketén-fehéren áll. Ezenkívül pedig megfoghatatlan napja a felfoghatatlan Univerzumnak. Ma mély de javu érzés futott át az érzékszerveimen, az összesen - mind a haton :P - melynek hatásától percekig csak álltam a napsütésben és nem győztem magamhoz térni, miközben interakciót kellett (volna) folytatnom a múzeumpedagógus kísérőnkkel a Természettudományi Múzeum kertjében, ahol azok az ostoba dínó szobrok vannak többé-kevésbbé kiállítva.
Visszatérve az újra átélt élményre, a különös valóban az volt benne, hogy kitartóan futkosott utána a hátamon a hideg. Éppen az udvarra mentünk ki megtekinteni a lovarda egykori kifutóját, ahol az említett őslények leledzenek. (Groteszk látvány, de 10 év alatt megfogja az illető fantáziáját, nyilván nem én voltam a célközönség.) Az ajtón léptünk ki, amikor puff... jött az élmény, megfagyott és egyben felolvadt a világ, évmilliók teltek el röpke másodperc alatt. A szemem világa elé táruló látvány; az illat -roppant domináns és egyben édes parfüm illatmolekuláit sodorta orrom nyálkahártyájába a szellő, s szinte a számban éreztem a gyümölcs ízét; a hangok -mégpedig az, hogy SÜN (nem viccelek...); az ahogyan nekiütköztem az ajtónak, mert majdnem fellökött néhány szaladgáló csitri; és végül az az érzés, amikor megcsap egy emlék, hogy ez már megtörtént Velem, de most mégis itt vagyok... Ez mind hozzájárult későbbi kóválygásomhoz a kertben, szabad teret keresve a nyüzsitől, ami körbevett. Aztán magamhoz tértem és láttam, a világon semmi, de semmi nem változott, és senkinek sem tűnt fel, hogy pár másodperc erejéig az Élet, a Világmindenség meg Minden része voltam úgy, hogy tudtam is róla oly' tudattal, amit az agyi kapacitások miatt nem lehet leírni.
A történet ennyi.
A múzeumped. gyakorlat jó volt, sőt, eddig ez tetszett a legjobban, mert kellően interaktív elemeket is tartalmazott. A titkos föld alatti tárolókban is jártunk. Félelmetes, tiszta X-akta beli helyszín. De nem jött sem szörny, sem vámpít, sem egyéb Chris Carter által a történetbe írt rémség. Csak a növényvilág nemes és kevésbé előkelő képviselőinek kiszárított részei gondosan elcsomagolva. Aztán végül a tajvani pillangókat is megnéztük, konkrétan köztük sétáltunk. Szeretek ily' módon kapcsolatba lépni a természettel. Ezért is rajzolgatok szárnyakat.
A hetek igen változatosan teltek legutóbbi cyber zsonglőrködésem óta. Húsvét és plusz kilók kipipálva, jöhet a futás a Stadionoknál... Sajnos a főiskolán folytatódik az élet, úgy megszoktam a láblógatást, nehezen tudtam felrugdalni magam Vácra. (Mert úgye Vác Budapest felett van a térképen, így oda nem le- hanem felmegy az ember :P) Igazából most már nem sok dolgom van, csak vizsgázgatok, arra kell készülnom, de a szakdolgozatom KÉSZ, csak kötettni kell. Sőt, már védettnek is tekintik, mivel TDK-ztam. Megérte a sok szenvedés és hajnalig tartó munka. Most új távlatok felé vettem az irányt, de erről majd legközelebb. Maradjunk annyiban, hogy nemzetközi vizekre evezek a tudományos életben. Nem, mintha annyira okos lennék. Csak nem szeretek unatkozni ezért keresek magamnak különböző elfoglaltságokat.
Gyakorlaton pedig olyan helyen vagyok, ahol sokat tanulok az Életről és a Halálról. Szomorú de egyben feledhetetlen. Az úgy nevezett egészséges emberek nem is sejtik milyen érzés az, ha valaki azzal a tudattal él nap, mint nap, hogy bizony oly' gyógyíthatatlan betegségben szenved, aminek a vége a Fény az Alagút végén. Na igen, mindenkinek ez a "vége". De van, akivel ezt fehér köppenyes emberek közlik, s az ilyesmit nem árt komolyan venni. Vagy éppen nem.
Ebben a két hétben pedig a norvég cserediákok is itt vannak. A héten sokat kellett tolmácsolnom nekik, de legalább visszahoztam az angol kommunikációt az életembe. Bár most már ott tartok, hogy önkéntelenül is hajlamos vagyok angolul válaszolni... Bár még van, mit fejlesztenem a szókincsemen.
Hugi jövőhéten ballag. Emberek, öregszünk...
És végül: tegnap megvettem a NEW MOON-t!!! Ma éjjel nagy olvasó party-t szervezek, úgyhogy ideje egy kis kávét innom, mert nem szeretnék elaludni, mielőtt nem olvasom ki. Sajnálom Arthur Dent, de további kalandjaidat akkor folytatjuk, ha Edward visszatalál Bellához...
Volt ez az ember - az illúziók szerint nagyjából 2000 éve - akit Jézusnak hívtak. Mivel az akkori politika útjában állt, ezért kivégezték. Sőt, látványosan tették meg mindezt, hogy íme, emberek, lássátok, ha mertek különbözni és más utat mutatni Nektek, balga bárányoknak, akkor így fogokt járni.
Napjainkban bizonyára radikálisnak lenne megbélyegezve. Kereszt helyett meg találnának mást, amivel ki lehetne iktatni az élők sorából. És tudjátok, a legfantasztikusabb dolog, amiről tanított, az a Szeretet. Nekem egyébiránt elképzelhetetlen, hogy akkoriban ne tudtak volna már a Szeretetről. Noha már évezredekben mérhető tettének súlya, mégis úgy érzem, az egész akár egy másodperccel korábban is történhetett volna, hiszen belső lényemig hatol. Egy vadidegen, gyarló, egymást eltaposó világért adta az életét. Ha nagyon cinikus lennék azt mondanám: értelmetlen áldozat, hiszen nézzünk körbe, mivé lett az a világ, amiért életét adta? De ugyanakkor, ott van a születés, a legnagyobb csoda, ami a Szeretetből születik. És - kacifántos gondolatmenet végére jutva mondhatni - ebből következik, hogy a Halál is a Szeretet "bűne". (Idézőjelbe téve, mert nem olyan bűn, amit az emberek ártó szándékkal egymás ellen követnek el.)
Nehéz megmagyarázni az Élet misztériumának téziseit. De könnyebb megérteni. Ez mindannyiunkban benne van, csak jó mélyre kell ásni.
Tehát mégsem olyan értelmetlen az az áldozat. Drasztikus figyelemfelhívása a Létnek...
Vagy valami hasonló címe lehetne ezen írásnak, melyre szemed világa vetül. Ülök és várok, nem tudom még meddig, de most itt vagyok. Noha a Nap rám süt az ablakon keresztül, és komfort érzetemet csokival javítottam, mégsem szeretnék most itt lenni. Várok, várok és csak várok. Talán még negyed órát kell várnom. Aztán molekuláimat átrendezem és teleportálok egy másik helyre, ahol folytathatom a várakozást, csak éppen valami másra.
Tegnap este sikeresen végére értem a Vendéglő a Világ Végén című Galaxis-trilógia második kötetének. Rögvest belekezdtem a harmadikba, de néha kicsit zavarosnak érzem a leírt képeket, csupán azért, mert annyira képtelen, hogy már szinte valóságos.
A napok takarítással teltek el, egészen pontosan a Nagy Tavaszi Mindent Kisikáló Takarítással. A hétvégén pedig Húsvét. Negyven nap böjtölésnek a végére értünk. Mármint az, aki betartotta. Valahogy felettem átsiklott a Hamvazószerdától kezdődő ráhangolódási időszak. Úgy érzem Húsvét idén elsétál mellettem. Volt ez a Jézus nevű fickó, akit megfeszítettek, mert valamikor nem sokkal az Big Bang után Éva megevett egy almát és adott belőle Ádámnak is. Ez így leírva olyan szarkasztikus, mégis 1. egy ember életéről van szó, aki fel akarta nyitni a társai szemét alapvető dolgokra, mint a Szeretet és ezért ölték meg; 2. mindent mindig a nőkre kennek. Ha nem ismersz és úgy olvasod e fenti okfejtegetést, nyilván azt gondolod, valami elvetemült eretnekkel állsz szemben. Hidd csak ezt, nem fogom megcáfolni, sem igazolni. Csak éppen lehet másként is gondolkodni, mint ahogy a dogmák akarják Beléd sulykolni. Sőt, igazából mindenen lehet gondolkodni, ha már kaptuk ezt a szabadakarat nevű valamit, akkor éljük a lehetőséggekkel, akkor is, ha történetesen ebben az illúzióban ringatjuk magunkat.
Úgy érzem, ideje pontot szabnom megszaladt szavaimnak, különben rövid időn belül virtuális máglyán fogok lángolni...
De tudod, minden, mi itt áll, lehet tévedés is... :P
Végül kalandos úton az Erzsébet-kilátó helyett a gyermekvasúton tettünk egy kirándulást. Történt ugyanis, hogy a 90A busz 1. lerobbant, miután mentünk vele egy teljes megállót, egyszerűen csak nem nyíltak ki az ajtók. Ijesztő volt, nekem elhihetitek, mivel igen hamar felszínre tört a klausztrofóbiám, melynek következtében olyan pánik képek villantak át az agyamon, hogy tűz üt ki és se ki... Aztán végül csak sikerült leszállnunk róla, megvártuk a következő járatot, 90A busz 2. Mentünk vele egy egész megállót, és a Turul-szobor mellett az is hasonló ajtó gondokkal kezdett küzdeni. Micsoda véletlen, gondoltam, de igyekeztem a lélegzésre összpontosítani, mert az alig tíz perce megélt bezártság élményével egybekötött halálközeli élmény újra hatalmába kerített. Végül erről is ép bőrrel szálltunk le, de arról letettünk, hogy a Normafához valaha is feljussunk - pedig már egészen meggyőztem a Húgom, hogy libegőzzünk... Így végül a fogaskerekűt választottuk, az kevésbé tűnt lerobbanósnak. És így is lett. Kellemes másfél-két órát utaztunk először a piros hegyi vasúton, majd pedig a gyermekvasúton. A Nap kellemes melengetett, az égen néhány kósza felhő úszott át, de ezektől eltekintve szép kék boltozat terült el felettünk. Aztán Hüvösvölgyben már fáztam, noha a Nap még mindig melegen cirógatott.
Néhány kép is készült, talán valamit átad a mai tökéletes nap hangulatából.
Végül aztán lemerült az aksi, így nem tudtunk az erdőről fényképeket megörökíteni. Miközben száguldottunk a nyitott kocsiban, a szél az erdő ébredő illatát hozta magával. A Természet magához tért, virágok bújnak meg az avarban. Minden élettel teli és madárcsicsergéstől hangos. Csodálatos, Tavasz. Érzelmek ébredésének drága évszakja...
Öt eseménydús nap után úgy döntöttem, hogy ma pihenni fogok és ezen alkalomból az Erzsébet-kilátóhoz teszünk Hugival egy rövid kirándulást.
A héten elkezdtem alapozni a futást. Stadionok, talán becsületes neve a SYMA rendezvénycsarnok melletti pályának Ifjúsági Park, de ebben nem vagyok biztos. Ajánlom mindenkinek, aki kényszert érez arra, hogy néhány 500 m-es kört lefusson, mint a mérgezett egér. A térdem köszönöm egészen jól bírja a megpróbáltatásokat, erősítem rá, hogy a táborban majd ne legyen gond vele. A délutáni napsütésben viszont valóban kellemes kocogni.
Másfél hete egy kedves Barátnőmet elkísértem ultrahangra, a harminckettedik hétben járnak, nem sokára elérkezik a Nagy Pillanat, amikor a kishölgy, avagy a pocaklakó a Napvilágra kérezkedik. Tudjátok milyen leírhatatlan érzés, amikor egy képernyőn láthatod Őt, aki tulajdonképpen illúzió, egészen addig, míg meg nem születik? De akkor, amikor kivetítik képét az ernyőre hirtelenjében valósággá válik, és ott van, látod, a csöppnyi ember, egy új Lélek, A Csoda.
A héten tanulással telt az idő javarésze. A szakdolgozatom készen van :P ezzel nem lesz gondom.
Tegnap pedig az évad első csatájában vettem részt Pilisszentléleken. Nagyon szeretem a Pálos romkolostort, a kövek mind mesélnek az egykor ott élt emberekről, szokásaikról, történetekről. A Nap rendíthetetlenül sütött, orcámon meg is hagyta nyomát. A csata után pedig felmentünk még Dobogókőre, hogy egy rövid pillantással végigpásztázzuk a Dunakanyart. Egyszerűen bele vagyok szeretve. Amikor jöttem haza Norvégiából, akkor átrepültünk felette. Hihetetlen kaland volt az egész. Hegyek, hegyek és hegyek és a Duna különleges szürke vize.
Este koncertre mentünk, Végtelen. Nagyon jó volt, igaz csak hatan táncoltunk...:P De nem baj, mi jól éreztük magunkat, a többi meg nem számít. (Igaz ehhez kellett egy kis vodka-narancs...)
Csodálatos vasárnap délután! Végre itt a tavasz és lassan a nyár is! Már nagyon vártam. Kell a Napfény, hogy érezzem édessós ízét...
Íme, az ígért képek. Jó volt, a legjobban azt élveztem, hogy együtt voltak a Szeretteimmel, bár a létszám nem volt teljes, mivel nem mindenki tudott eljönni. Sebaj, lesz még alkalom, hogy együtt mulassunk. Na de helyettem beszéljenek a képek:
A Húgom is betöltötte a húszat, ezzel elfogytak a tinik itthon, hacsak nem számoljuk a macskuszokat. Kedden szolidan ünnepeltünk a Családdal, szombaton pedig azon Barátainkkal, akik időt tudtak rá szakítani, s nem volt éppen más elfoglaltságuk. Újra a Morison's 2-be mentünk le, egész szimpatikus a hely, főleg mert a kerthelység igen nyitott és nem olyan zárt lyuk, mint a pincerész. No meg lehet billiárdozni. Bár ehhez most sokan voltunk, így csak néhány menetet játszottunk le. Jól éreztük magunkat. Alapvetően ez mondható el a héztköznapjaimról is. Jól vagyok, köszönöm, tevékenyen telnek a napok.
Most gyakorlat van, aztán Húsvéti szünet, így suliba legközelebb április közepén megyek. A szakdolgozatom készen van és megvédettnek is tekintik, de ez egy hosszú történet, az OTDK körüli kellemetlen cécó miatt a Főiskola így akar kárpótolni. Másrészt pedig felkértek arra, hogy egy angol nyelvű konferencián is vegyek részt és adjam elő az anyagom. Hatalmas lehetőség, de úgy érzem, képes vagyok megbirkózni a feladattal. Csak attól félek, hogy ha kérdeznek valamit, nem fogom megérteni. De attól nem félek, hogy elő kell adnom bármit is. (hú de nagyképű vagyok...)
Most megyek, vár a kiteljesedés a házimunkában... :P
Néhány kép a buliról: a következő bejegyzésben, most a Húgomé a gép...
Hét óra van és még világos, közben pedig harangoznak. 19:08kor van ma a naplemente. Csodálatos, elvarázsolt idő van.
Akkor is hétfő van. Irracionális, hogy ma kedd legyen. A Napsütés is ezt sugallja. Hétfő, hétfő, hétfő...
Vagy kezdek megörülni? Kicsit úgy érzem magam, mint az a bálna, aki egy rakétából alakult át, és mindössze harminc másodperc állt a rendelkezésére, hogy felfogja bálna létét. Így csak addig jutott el a gondolatokban, hogy "ki vagyok én és mit keresek én itt?".
Jó, ez annak vicces, aki olvasta a könyvet. Majd kinövöm, mihelyst a következő könyvem végére érek...
Mentségemre szolgáljon, hogy a gépem feladta a szolgálatot, és most itthon egy gépen osztozunk Hugival. (Nem mellesleg, ma van a HUSZADIK születésnapja, ehh, itthon elfogytak a tinik...)
Lássuk, lássuk mi mindennel kell mostanában szembenéznem. Tegnap óta gyakorlat van, de még nincs igazán gyakorlati helyem. Annyira nem füllik a fogam a mostani terepmunkához, hogy az szinte teljességgel leírhatatlan. De muszáj és kötelező, menni kell és tenni kell, amit megkövetel a suli. (Már nem egészen két félévig zsarnokoskodik felettem, aztán marad egy év dráma, de az már itt Pesten.)
Ráadásul ma teljesen úgy érzem, hogy hétfő van, annak dacára, hogy tudom, hogy kedd. (Ennyit a szubjektív-objektív valóságról, ez egy igen egyszerű példája annak. Mivel a hétvégét Pápán töltöttem el, és csak hétfő délután jöttünk vissza. Teljes zavar az éterben, holnap szerda, a rettegett szerda, központi edzéssel. El nem tudom képzelni, milyen lesz, mivel holnapra szerveztem egy bemutatót - amivel ha minden igaz, akkor megúszom, hogy ne rúgjanak fenéken a tisztek között. De ezzel még korán sincs minden elintézve. Még le kell tennem az asztalra ahhoz, hogy azt mondják, igen, ide tartozol, tiszt vagy. "És tényleg ezt akarod?" Szegezhetnétek nekem a kérdést, amire őszintén azt válaszolnám: igen. Tegnap este csak úgy megszállt az érzés, a tábori érzés, amikor ott vagy, és szívsz, mint a torkosborz, feszegeted a határait a fizikai és szellemi teljesítményképességeidnek. És akkor ott van a lelki út meg a közösség. Ha valaha is tettél valamit is egy közösségért, akkor teljesen érted, amiről most pötyögök.
Tehát hétfői hangulatom tovább hömpölyög, ahogy lejjebb görgeted a csuszkát. Csupa olyan dolgot tettem ma, ami teljességgel hétfői, mivel a mai könyvtárügyelet nem az enyém, ez sem járult ahhoz, hogy megváltozzon. Holnap lesz szép, amikor hirtelen rácsodálkozok, hogy már szerda van? És hova lett a kedd?
Csütörtökön megyek a Bátor Tábor interjúra. Nagyon izgulok miatta, direkt az utolsó időpontot választottam, mert egyrészt az hétköznap, másrészt volt időm rá felkészülni. El sem tudom képzelni, milyen lesz és egyetlen egy ismerős sem lesz ott. Már most torokba gombóc érzéssel várom. Milyen lesz? Elképzelni sem tudom. Egy órás közös játék - gyanítom drámajáték - majd pedig 15 perces személyes interjú. Na ez a pontja a dolognak, amitől nagyon félek. Mostanában hol kimászok abból a bizonyos gödörből, hol pedig visszazuhanok. (Teljes reménytelenség érzése nehezül rám, egyrészt az OTDK, másrészt meg a közeli diplomázás és munkaügyi helyzet, harmadrészt pedig a koholt gazdasági világválság miatt.)
De a konfliktusok viszik előre a világot. Legalábbis egyes nézetek szerint. De azt hiszem, minden válasz a kezemben van, csak el kell döntenem, mit kezdek velük.
Kiolvastam közben a Galaxis útikalauz stopposoknak című könyvet, melynek borítójára nagy bölcsen a következő szavak vannak felvésve: NE ESS PÁNIKBA! És tényleg, milyen jogos... Egészen "véletlenül" találtam meg a könyveink között, mást kerestem és csak úgy belebotlottam. Még az első magyar kiadások egyike lehet. Aztán rákerestem a neten a folytatásra, bizonyára azok is megvannak valahol. Mély megrendüléssel vettem ugyanakkor tudomásul, hogy Dougles Adams eltávozott közülünk. Nagy veszteség, de írásai halhatatlanná tették.
Egyébiránt meg, állandó időhiány. És szeretném a homokórát megállítani...
Két alak jön ki az erdőből. Az egyik futva, a másik medve. :) (szakállas...;))
Szombat délelőtt ragyogó napsütéssel köszöntött, amikor leszálltunk a vonatról Veresegyházán. (De mint utóbb kiderült, amikor az ember a Veresegyházi Medveotthonba igyekszik, akkor az Ivacs [majdnem Szivacs, vicces kedvű helyi lakosok az egyik táblát át is írták...] megállóban kell leszállni.) Igazi tavaszi idő volt, olyan, amikor a természet felébred az álmából, és a mackók is előmásznak a barlangokból.
Jó kövér mackók. ;) Micimackó elbújhat mellettük. Az egyik medvét el is neveztünk Micinek, mert az egész badna medve egy nagy, összefolyt paca. Mivel a macikat lehet etetni mézzel, gyanítom ez az ok bújhat meg említett mackónk dundisága mögött (is). A mackók élvezik az emberi közönséget. Nézegetnek minket, méregetnek, és a mancsukban jól megnevetik a sok bámészkodót. Vajon ki tesz szívességet kinek, amikor a fakanálról olyan "najó, ezt még megeszem a kedvedért" pofival nyalogatják le a medvemézet? :)
Az Otthon területén vagy egy tucat mackó él. Egy másik elkerített hektáron pedig farkasok kaptak tető nélküli lakást. A maciknak ellenben összkomfortos barlangok vannak kiépítve. Teljes kényelem, azt hiszem, ők igazán boldogan élnek, míg meg nem halnak.
Vannak napok, amiket nagyon várok. Ilyen volt a tegnap is. Aztán egész nap itt és most volt. A pillanatok követték egymást, nem kellett várnom rá, mert ott volt, benne voltam, az Időben. Aztán este elérkezett a búcsú ideje, amikor a csillagok már magasan jártak fenn az égen és fények járták táncuk a felhőkön. És megint elérkezett a várakozás ideje. Ez a várakozás szebbé teheti az eseményt, amire készülünk. Mi tesszük meg még különlegesebbé azzal a belső lelki ráhangolódással, amit megélünk.
Na, holnap suli. A gépem haldoklik, sok programot le kellett szednem róla, hogy valahogy működjön. Nincs semmim, se MSN, mozilla, ICQ... stb. Minimális lett a kisegítő lehetőségek és a kényelmemet szolgáló progik száma. Úgyhogy, akinek kellek, annak marad az emil, vagy telefon.
- Ha nem lennél vak az indulataidtól és egy percre leülnél, akkor meghallgathatnád az igazságot…
- Igazságot? – fortyant fel Dani, de a lány elszánt tekintete láttán leült a székre, s fejével intett Máriának is. A lány fújtatott, könnyeivel küzdött, az ájulás környékezte. Mindig is tudta, hogy egyszer eljön ez a pillanat, amikor szemtől szembe el kell mondania a titkot, amit lelkének távoli sarkába száműzött, ahol alantasan megbújt, a legalkalmatlanabb pillanatot várva a felszínre töréshez. A titok Mária életét sötéten vonta be, akkor is, ha csak egy szürke dolgos hétköznap előtt állt, vagy ha a legragyogóbb péntek délután elé nézett. Mindent behálózott, a vérében keringett, mint egy betokózódottt vírus, ami a kedvező feltételeket várta a fertőzésre.
Ma délután a titok testet öltött, találkozott Danival az utcán és gondoskodott arról, hogy ne legyen többé titok.
Ugyanis a titkokról köztudott, nem szeretnek titokban maradni. Még ha csak ketten tudnak róla, azon igyekszik, minél többen tudják meg. Mert a titok neve ellenére utál titok lenni. Ha senki sem tudna róla, elveszne a homályban, az emlékek feledésében. A titok ugyanis szeret a fényben élni.
Mária továbbra is Dani szemeibe fúrta a sajátját. A fiú mérgének helyét másfajta vegyesen vibráló érzelmek vették át nyomasztva közérzetét. Mária néhány néma végtelennek tűnő másodperc után kezdett beszélni, s ahogy a szóáradat megindult belőle, úgy jelent meg az első könnycsepp is.
- Amit most hallani fogsz, a legnehezebben meghozott döntésem következménye. Ne gondold azt, hogy önzően cselekedtem, akkor úgy gondoltam, a baba érdekében teszem, amit…
- Egy abortusz miként lehet egy gyermek érdeke? – csattant fel Dani, idegesen állt fel, s közben a szék is felborult. Lucy, a lusta perzsa macska – aki eddig békésen, félig behunyt szemekkel követte az eseményeket az ablakpárkányról – eszét vesztve, körmeit a parkettán végigkoptatva menekült be a legbelső szobába. Mária is ösztönösen hátrahőkölt, kis híján maga is felbukott egy hanyagul földön felejtett cipőben. Fényéveknek ható percek ólomsúlya nehezedett Mária vállaira. De már belekezdett, nem hagyhatja abba. Bármennyire nehéz, bármennyire fájó átélni az emlékeket újra, ha Danival akarja leélni az életét, akkor ezt az oldalát is meg kell mutatnia. Nincs több álarc.
- Ülj le, és hallgass most már végig! – Mária hangja remegett. Dani habozott néhány pillanatig, majd felállította a felborult széket és újra leült a konyhaasztal mellé. Mária szemeit már könnyfátyol vonta be, de igyekezett erőt venni magán és visszafogni a készülődő sírást. – 19 éves voltam és nagyon szerelmes. Mindent neki adtam, vele álmodtam egy világot. Most már tudom, légvárakat építettem. A viharfelhők meg egyre csak tornyosultak felettünk, de én hittem, mögöttük az ég változatlanul kék.
Szakított velem. A biztonság és a nyugalom, amit nála kerestem néhány mondatával semmivé foszlott. Ő több száz kilométer messzire utazott el, lerázta magáról a szeretetem.
Egyedül maradtam, minden, amiben hittem, megingott. Fájt, mérhetetlenül fájt, végtelen nagy űr tátongott bennem. Nem foglalkoztam semmivel, csak a saját fájdalmammal. A külvilág ingerei nem jutottak el hozzám. Közben teltek a hetek, a biológiai körforgásom felborult. Megijedtem. Riadalmam pedig valós alapokon állt.
A terhességi teszt csíkja kékre színeződött. Megállt bennem az élet, miközben egy másik megindult. Pánikba estem, és hoztam egy döntést.
Egy döntést, amit azóta már milliószor megbántam. De akkor, akkor egyedül voltam, senki sem állt mellettem. Féltem, rettegtem.
- És az eszedbe sem jutott, hogy elmond neki? – vetette közbe Dani.
- Nem, mert nem akartam, hogy azt higgye, a babával akarom magamhoz láncolni. Így elmentem az orvosomhoz, vázoltam neki a helyzetem. Nem próbált meggyőzni, hagyta, hogy én döntsek. A védőnő már rámenősen próbálta megértetni velem, hogy mi a döntésem súlya. De nem hallottam meg, amit mondott, csak magammal voltam elfoglalva.
Egy hét múlva már a kórházi ágyamon feküdtem azután a szörnyű beavatkozás után. Aznap éjjel egyedül szerettem volna lenni a szobában. A hasam sajgott, a Lelkem szintén, úgy éreztem, kitéptek belőlem egy darabot. Az éjszaka folyamán behoztak egy nőt spontán vetéléssel. Csak az én szobámban volt egy szabad ágy, így oda fektették mellém. A férje is ott gubbasztott az ágyánál. Szavak nélkül feküdtek összebújva, egymást nyugtatva. A sokadik vetélése volt már, nem maradtak meg benne a magzatok. Arca elnyúzott volt, szemei reményvesztetten bámultak a semmibe. Én a fal felé fordultam, képtelen voltam ránézni. Tudtam, hogy nekem semmiféle komplikáció nem lépett volna fel. Tudtam azt is, hogy a gyermekem egészséges lett volna. Lett volna… Fájóan téptek a szavak. Már aznap este lényem egészében éreztem, mit tettem. Saját nyomorom áldozata lett a magzatom. – Mária beszéde lassan elhalkult. Lesütötte a szemét az asztalra, a terítő vidám mintáit nézte mereven. Kisvártatva folytatta csak. – Most, hogy mindezt megtudtad, rajtad áll a döntés. Az ajtó nyitva áll. Mehetsz, vagy ha el tudsz fogadni így, maradhatsz.
Telnek a napok - már mennyire unhatod, hogy legtöbbször ezzel indítom soraim. Csütörtök reggel van, nem sokára indulnom kell Vácra. Előtte még gyorsan írok, hogy ne csak akkor álljanak itt mondatok, ha éppen magam alatt vagyok. (Ami Csikszentmihályi Mihály szerint normális dolog, amennyiben 30%-a az életeseményeknek negatív, annál több már patológiásnak mondható.)
Szóval igyekszem nem elhanyagolni a naplóm. Egy kedves Barátom felhívta rá a figyelmem, hogy nem csak nekem fontos, hanem az olvasóknak is. Ahogy egyszer egy szerencsesütiben kihúztam, az Életem kész regény... Méltóképp érdemes dokumentálni is. Mert élmények bőven akadnak - bár az ejtőernyőzésről átmenetileg letettem.
Tegnap edzésen pedig eddigi legjobb pusztakezes edzésen vettem részt. Kétszer is kiemelték teljesítményem, ami igen nagy szó, csak azt sajnálom, hogy a Mesterem nem lehetett ott, hogy büszke legyen rám. De azért így is töltött. Két blokkolást tanultunk, mawashi geri (köríves comb rúgás) védése úgy, hogy mielőtt megrúgnak, blokkolni kell két egyenes ütéssel a mellkasra. Mivel én pici vagyok és átlagosan 20-30 kilóval nehezebb csapattársaimmal gyakorlok, nincs mit veszítenem, ha szembe megyek velük, nincs más választásom. Azt tapasztaltam, hogy egyszerűen nem találnak fogást rajtam. Ha már túl közel vagyok, akkor nem tudnak eltalálni. Amit hatékonyan ki tudok használni, mert lendületből tudok indulni, és 48 kilóval is lehet csodákat művelni. (Lásd tegnap. Annyira jó érzés volt, hogy a legkisebb, legpöttömebb, legalacsonyabb és minden egyéb kicsinyítő jelző birtokosa került ki úgymond győztesen. :P De tény, ideje lenne beszereznem egy mellvértet. Nem, mintha nagy szükségem lenne rá, eddig mindig megúsztam és pont ezért kellene óvintézkedéseket tennem. Tehát a tegnapi események új szárnyakat adtak a további edzésekhez.
A suliban minden jól halad. Egyedül a határidőkkel vagyok gondban, nem tudtam még leadni a gyakorlatot igazoló papírom, de eddig ebből nem volt gond, de új tereptanár koordinál minket. Történetesen az a tanár, aki miatt négy ezer forinttal kevesebb az ösztöndíjam. (Azért ez elég dühítő, mert olyasmire kaptam hármast, amiben nem kellett keményen megküzdenem, csak egy beadandó volt, amire pofára kapta az ember a jegyet. Úgy látszik az én pofim nem elég vonzó a számára...) De annyira nem aggódom. Annak a nőnek a saját korlataival kell megküzdenie, nem az én feladatom.
Tegnap Hugival és Katival kirúgtunk a hámból és vásárló napot tartottunk. Nem sokára a Kishúgom a szülinapját fogja ünnepelni és kilép a tinédzser kor csodálatos világából. Ennek okán előrehozott szülinapi nagy bevásárló túrát tartottunk, amit egész jól bírtunk. (Történetesen délelőtt 11től délután 3ig.) Rengeteg boltot bejártunk, mire mindent megtaláltunk, amit szerettünk volna. Felderítettünk új helyeket is, amiket nagyon jól tettünk, mert igen kényelmes és puha felsőket találtunk egy boltban. (Nem reklámozom, de akit érdekel, annak megírom privátban.)
A hétvégén pedig ünnepelünk. Krokodil Dundee-vel közösen. Azt, hogy kitart mellettem, pedig aki ismer, tudja, vannak olyan tulajdonságaim, amitől rövid idő alatt a falra mászik az ember. De úgy látszik, ez nem elég ahhoz, hogy elriasszam... :P Egy év, olyan hihetetlen. Teljesen letaglóz, hogy már mennyi mindent tettünk közösen. Na de nem fogok ömlengeni, távol álljon tőlem. Igaz, hogy sok falat kellett lebontani, mire elértünk ide, ahol itt és most vagyunk. Már nincsenek falak. Az a bizonyos torony is romokból áll már. Minden nappal jobb, minden nappal más lesz. Szabadon, Szeretetben.
Végszó. Vagy inkább bekezdés. Valahogy a világ nem lesz jobb, vagy rosszabb, csak abban az esetben, ha ezt külön én ítélem meg így. De ahogy már mondtam, egy kedves, élhető világ ez, nem a legtökéletesebb, de nézzünk magunkra, mi sem vagyunk tökéletesek. Másszuk a kis hegyünket a magunk által választott úton, hogy a Fény felé jussunk. Ám az árnyék ott lesz mögöttünk. Így van rendjén. A kettő nem létezik egymás nélkül. Most viszont tényleg pont.
Érdekes megfigyelni, ahogy a különböző Lelkek földi élete alakul.
Január hatodikán nem csak a születésnapomat ünnepeltük, hanem egy korszak is lezárult bennem. Lassan megérlelődött változásokon mentem keresztül, s nem csak én, hanem a környezetem is. Fájdalom, de Barátságok értékelődtek át. Öröm, hogy bizonyos korlátokat porig romboltam. Az Elefántcsonttornyom pedig - mely olykor megsebzett Lelkem búvóhelye volt - szintén a föld szintjével vált egyenlővé. S ez a Lélek Szabadságának korlátlan érzésével tölt el.
Szóval egy korszak lezárult. Bennem. Bennünk. Körülöttem. Körülöttünk. De még korántsem értem Küldetésem végére. És talán ez nem más, mint a felnőttéválás és a Lélek fejlődése is. Talán egyszer már arról fogok írni, hogy gyermekeimet nevelem és háziasszonyi teendőket látok el. Talán egyszer majd arról fogok írni, milyen nehéz meglenni külföldön. Talán egyszer még arról fogok írni, hogy a markolattól megint vörösre sebzett a kezem, de a vágások tisztán hasítanak a levegőben. De arról nem fogok írni, hogy a Szerelem tesz igazán szabaddá, mert ez olyan természetes és egyértelmű, mint, hogy minden és mindenki Egy. És nincsenek korlátok. Nem éri meg az Elefántcsonttornyok építgetése. Joggal tehetnéd fel a kérdést, hogy akkor mi történik velem, hiszen bármikor csalódhatok? Hát akkor csalódni fogsz. De legalább érzel. Az érzelmeket pedig nem lehet kizárni, mert akkor lemaradsz a saját Életedről. (Mint a Hetedik Naponban Constantine...)
A Te kezedben a választás: élhetsz félelmekkel, korlátok közt, de akkor nem fogsz sosem megtanulni úgy repülni, mint Jonathan. És élhetsz szabadon, mint a sirály, akinek új áramlatb nyúl a szárnyai alá.
Tehát a blog írás nem fog szünetelni, csupán átalakul. Ritkábban fog megtörténni, hiszen annyi minden történik velem, hogy az internettel eltöltött órák száma radikálisan leredukálódott. És ahogy egy kedves Barátom szokta mondani: "tudod a számom". Nos, igen. Tudjátok a számom: akit érdekel, hogy mi van velem, hívjon fel. Mert abba viszont már belefáradtam, hogy olyan szekerek után szaladgáljak, akik nem vesznek fel. Egy Kapcsolat Oda-Vissza műkődik, s aki különféle okokból kifolyólag magába zákózik, mint egy süni, akkor nem tudok mit kezdeni vele (legfeljebb a hátára fordítom és megcsíklandozom a hasát...) De ez nem az én korlátom... Én várom, hogy újra szárnyalhassan az Új Szelek Szárnyán. És bár lesznek nehéz pillanatok, de tele lesznek ajándékokkal, csak ügyesen észre kell venni. (Richard Bach után szabadon.)
Az ágyamon magam alá gyűrt lábakkal ülve a tavaszi szél cirógatja hátam, farmerszoknyám redőit is emelgeti, a kis huncut. Nem rég értem haza Vácról, de nemsokára robogok tovább edzésre. Amikor még a síneken száguldottunk végig, a hegyek felett a Nap csak halványan mutatta magát a felhők mögül. Göd környékén jól rálehet látni a hegyekre, amik a Dunakanyar előhírnökei. Látványuk eszembe juttatta az álmom, s az út java részében nem hatolt el tudatomig, amit körülöttem csiviteltek Barátaim.
Bár álmomban a Hold játszott szerepet. Egy halott Lelket próbáltunk feléleszteni három másik társammal egy tiszta forrásban, a teli Hold fényében. Leírhatatlan érzés volt részese lenni, látni, ahogy elmerül a Halott Lélek a víz alá, a Hold ezüst fénye pedig megcsúszik a tükörfelszínen. A Halott Lélek elmerül a tisztaságban, majd felszínre tőr, íme már Élő újra. Sikerült...
Aztán felébredtem.
Egész nap valamit éreztem belül. Megváltozott. Pedig csak az Álom volt az. Milyen különös. A Képzelet Játszmája csupán.
És a váci vonatút továbbra is páratlan marad az emlékezetemben.
"Az Élet nem az, amit az ember átél, hanem az, amire visszaemlékszik, és ahogy visszaemlékszik rá, amikor el akarja mesélni."
Néha megfeledkezek arról, hogy miért is érdemes élni...
De erről most nem fogok írni, tegnap amúgy is alaposan kiveséztük a témát Katival a zónázó vonaton. Most, hogy a diploma kapujában állunk, öt főiskolai évfolyamtársam baráttá avanzsálódott. (Sajnos Linka hiányzik ebből az ötös fogatból). Kellemesnek ígérkező félév elé nézünk így :) Bár nincs lyukas óránk, amit a Duna parton tölthetnénk el a tavaszi napsütésben, de vannak unalmas órák, amiken levélhalmok köröznek körbe... :P De hiányozni fognak a főiskolai évek...
Bár mostanában nem minden ilyen vidám Vácott. A mellékszakomat megszüntették. Így, egyszerűen, minden előzetes bejelentés nélkül. Csak diploma után fejezhetem be. Szomorú. Olyan érzés, mintha megfosztottak volna egy kompetenciámtól, vagy, még szemléletesebben: mintha egy teknőst megfosztottak volna a páncéljától. Azt hiszem - ez is - oka volt annak, hogy napok óta mélyen beástam magam egy gödörbe, de ma reggel abbahagytam a további ásást lefele. Depressziós hangulatomból egy néni látogatása húzott ki, aki olyan fél tíz fele beállított a könyvtárba. Asztrológus, bár néha ijesztő és gyanítom annak okát is, milyen kórképnek köszönheti kitöréseit. De máskülönben érdekes dolgokat mond, csak jól ki kell hámozni a szöveghalmazból, amit körítésnek vegyít a mondandójába. (Még jó, hogy ma van pszichiátriám...)
De ma mégis neki köszönhetem, hogy újra úgy írok, ahogy szeretném. Félbehagyott két novellám (bár egyesek szerint már kisregények) így újult erővel folytatódnak. Ez a mai találkozás a szürkehályogot a szememről leoperálta. Néha csak úgy ütközünk más Lelkekkel, akikről nem is sejtenénk máskülönben, hogy igenis fontos üzenettel rendelkeznek a számunkra. Tegnap még nagyon elhagyatottnak éreztem magam, ma sem jobb a helyzet, de a mély pesszimizmusom mögött felcsillant egy kis tiszta fény.
Tegnap Katával (a történetek szempontjából megjegyzem, hogy az első számú fogadott Nővéremről van szó) könyvet voltunk vásárolni. Névnapi ajándék, Márquez: Azért élek, hogy elmeséljem az életemet. Jane Austin naplója, a Baoudlere árvák kalandjai és Richard Bach írásai mellett most őt olvasom elsősorban. Februárban végül Nick Hornby volt az utolsó, akit kiolvastam. Aztán csak teltek a napok és én sodródtam, felkelt a Nap, majd lenyugodott a felhők megett. Sártenger hullámzott a hó helyett. Most pedig már március van. (Tény, ezzel nem lehet vitába szállni.) Haladok egyik képkockáról a másikra. Ez a hónap az évfordulók hónapja is.
Arról még nem írtam, hogy jelentkeztem önkéntesnek egy gyerektáborba, ahol beteg gyermekeket gyógyítanak élményterápiával. Március 26-án lesz a személyes interjú. Nem tartok tőle, de kicsit félek, mostanában elszoktam a szereplésektől. Új élményre van nekem is szükségem, arra, hogy érezzem, tényleg hasznos vagyok a világ számára.
Nu, most megyek, mielőtt kirobogok Vácra még csépelem a fekete-fehér billentyűket.
És az esti MSN beszélgetések kapcsán végre megfogalmazódott bennem, hogy mi az, ami mostanában rám nehezül. Úgy érzem magam, mint egy jelentéktelen csavar az Élet nevű 42-es számú gépezetben, ami egy igen csekély értékű naprendszer harmadik bolygóján lépett működésbe egy sor véletlen során. Minden csak illúzió lenne? Akkor ez egy nagyon középszerű illúzió. Na de lehetne rosszabb is, nem?
Várom már nagyon a Tavaszt. Az ablakban mécseseket gyújtottunk, hogy emlékeztessük a Napot a visszatérésre. Bár nem tudom elképzelni, bármi jobb lesz majd. Egyre csak mélyebbre süllyed minden. Nincs túl sok kedvem a holnapokhoz, de a tegnapokban sem akarok elmélyedni. A jelen meg... Olyan, amilyenné tesszük.
De persze bennem van a hiba, körülöttem mindenki tökéletes. Én meg maradok, ami vagyok, a jelentéktelen csavar... egy a sok közül...
