Carnevale di Venezia

Hol vagy, Isten?

 Fura álmom volt, de már semmire nem emlékszem belőle, csak kósza érzésfoszlányokra, amik időnként ellepnek. Az imént, Morag blogját olvasva döbbentem néztem, szinte megfogalmazta ugyanazt, amiről éjszaka tudatalatti utazást tettem.

 Hol vagy, Isten?

 Bár számomra nem kérdés, hogy létezel, hiszen erről többször tanúbizonyságot tettél. Bár a Bibliában az áll, saját képedre teremtettél minket, még sincs kezed, habár képes vagy felemelni, nincsen lábad, mégis mindenhova el tudsz menni. Hiszen nem Te hasonlítasz ránk, hanem mi Rád. A Lelked tükörképei vagyunk.

 De akkor mégis mi romlott el a világban? Mi az, amit a Jézus nevű fickó tanításaiból elfelejtettünk, félreértelmeztünk? És itt van az a pont, ahol Morag írásával teljes egészében egyetértek. Az emberek a hatalom nevében kiforgatták szavaid, és hosszú évszázadokon keresztül terrorizáltak a hit nevében. Pedig ez a hit nem ugyanaz a Hit, ami hegyeket képes megmozgatni. 

 Sokat puffogtatott frázis: valami elromlott a világban. De tegyük hozzá, nem most. Nagyjából akkor, amikor az igazi Valóditól eltávolodtunk. Amikor múlt héten Máriaremetén ültünk a templomban, hallgattuk az Atya szavait két köhincselés között, szüntelenül vártam valamit. Egy jelet, vagy bármit, talán csodát. De az egész mise olyan színpadias és megjátszott volt, hogy mély csalódottság lett rajtam úrrá. Nem azt kerestem, amit ott találtam. Pedig gyerekkori emlékeimben máshogyan él Máriaremete. Valami onnan is elveszett... 

 Ha jobban belegondolok, tisztán látom: vissza kell térnünk a gyökerekhez. És talán Neked is vissza kellene térned. Bár azt mondják, az a világ végét jelentené. De erre a világra ráfér egy bootolás...

 Up-date: amikor publikáltam e bejegyzést a következő hirdetés tárult elém:

Keresztény könyvek...

csokoládémérgezés...

Ez egy érzelmileg túlcsordult írásnak ígérkezik.

Imádom a névnapom. Meg a pasim*, aki ismeri az igényeimet... Egyetemről fáradtan, nyűgösen érkeztem haza, nem dobott fel az előadásom, amit tartottam Parsons-ból. (Igen, stréber vagyok, és akkor mi van? 10 pont járt érte, és nekem kell az a 10 pont... Megszereztem, az elején letudtam, egy feladattal kevesebb. Na, ezek után is azt gondoljátok, hogy stréber vagyok? Nem... valójában, stratéga... muhahaha...) Szóval hazaérkeztem, még vásárolni is voltam és egyedül kellett hazacipelnem a cuccot. És még utána is le kellett mennem virágért, meg a teknősnek fakéregért (igyekszünk számára minél természetesebb környezetet biztosítani. Amint jó idő lesz, utazik le Pápára a kertbe. Hiányozni fog... Úgy megszoktam a kisöreget. Ma próbáltam vele kommunikálni, az eredmény felemásra sikerült...:P ) Na, végre leírom a lényeget, ilyen hosszas felvezetés után: Krokodil Dundee kirobog elém, két nagy doboz csokoládét rejtő dobozt (értelmes magyar mondat, pipa) nyújt át névnapom alkalmából. Rossz kedvem pillanatok alatt semmivé foszlott. A csokoládék nagy része mostanra szintén... :D Aztán folytatódott a csoki dömping, most meg menten felfordulok...

Az élet momentán nagyon kedvez nekem. Maradjon ez csak így... Bár tudjuk, semmi sem tart örökké. 

______________________________________________________________

*nem szívesen nevezem így, hiszen több annál, mint egy egyszerű pasi. Ő a VALAKI.

kósza gondolatok...

 Az idő nem más, mint olyan mérőeszköz, amely a tér két pontja között, vertikális horizonton fejezi ki a távolságot. Zseniális felfedezés! Tehát nem a negyedik dimenzió, mint a többség állítja, hanem annál sokkal több, de bizonyos értelemben meg kevesebb. Nem tudjuk megfogni, de ő uralkodni tud felettünk, miközben mi azt gondoljuk, hogy az órai számlapjain csapdába ejtettük.

 Az ember és az idő örök csatájának győztese az elmúlás. Mindkettő felett. 

Paleoasztronautika

 Továbbra is betegen... Így továbbra is a távirányító felett uralkodom: Viasat History: Ősi idegenek. Az ismeretterjesztő film azt taglalja, egyedül vagyunk-e a végtelen Univerzumban?

 Véleményem szerint nagyképűség lenne azt állítani, hogy mi, emberek vagyunk az egyetlen értelmes lények az egész Univerzumban (mert valójában a macskák azok :P). Már csak méreteit tekintve sem mondhatjuk biztosra, hogy egy távoli szegmens eldugott sarkában nem virágzik az élet. Talán épp emberek élnek ott is... Persze szólnak történetek arról, hogy emberek találkoztak idegenekkel itt a Földön, de akkor miért mindig homályosak a felvételek, miért nincs egyértelmű bizonyíték erről? Ezt azzal magyarázom, hogy minden, ami idegen, félelmetes, mert nem ismerjük, nem tudjuk, hogy veszélyezteti-e az életünket. És mivel az élethez való ragaszkodás a legerősebb ösztön bennünk (bármennyire is legyünk depressziósak...) a kormányok, a hatalmak nem akarnak valós tényeket, fényképeket, videókat feltárni a többségi társadalom előtt. Ebből a zavaros okfejtésből azt kell kihámozni, hogy egy esetleges igazi bizonyíték tömegpánikot okozna az emberiség életében. És persze arról se feledkezzünk meg, hogy bizonyos időközönként Hollywood is gondoskodik arról, hogy a félelem folyamatosan megülhesse az emberek Lelkét. Tudatosan vagy éppen a tudat egy rejtett zugában. (Csak "emlékezzünk" vissza, hogy H.G. Wells rádiójátéka is milyen felforduláshoz vezetett...)

 A másik kérdés, ami foglalkoztatja a tudósokat az az, hogy az ősi szobrok, barlangrajzok némelyike miért ábrázol sisakos embereket? Olyanokat, mint a mostani asztronauták. Egyes paleoasztronautikai felvetés szerint mi, emberek vagyunk az idegenek leszármazottai és a DNS-ünk rejti az üzenetet a múltból. Durván fogalmazva: jöttek az idegenek és a saját képükre formáltak minket, embereket... Ez magyarázná a "hiányzó láncszem" hollétét.  

 Megint más vélekedések szerint mi, emberek mentünk el a múltba, mert a jövőben oly' annyira tönkretettük a  a Földet, hogy a múltba mentünk megváltoztatni a jövőt. 

 Nagyon úgy néz ki, hogy nem sikerült...

 Az időutazás fogalmát 1905-ben Einstein vezette be. Erre van egy félig kidolgozott elméletem, de mikor múltkor Krokodil Dundee-nak ecseteltem azt mondta, ilyen már van... Lassan már mindent felfedeznek előttem... Ugyanakkor ott van a kérdés, hogyan lehetne megvalósítani az időutazást? Először is, le kell győzni az időt, mint nemlétező, kitalált fantazmagóriát. És meg kell találni a módját, hogy fénysebességgel tudjunk utazni. Ha fénysebességgel utazunk, akkor lelassul az idő, de bármi, aminek tömege van, képtelen elérni a fénysebességet. Ami viszont drámaian lelassítja az utazást az univerzumban. Jelenlegi techinkánkkal is 70 000 évbe kerülne, mire elérnénk a legközelebbi csillagot, az α Centauri-t. Így tehát a minket állítólag látogató idegenek vagy nagyon fejlett technikával rendelkeznek, vagy megtalálták a módját a féregjáratok megnyitására. 

 Summa summarum, amíg nem jön velem szembe egy -barátságos - idegen - és nem az Alien - addig nem mondom, hogy léteznek, de azt sem, hogy egyedül vagyunk a csillagvilágban.

 A kérdés nyitott. Mindenesetre, van egy történetem, ami ezt boncolgatja... 

 Oh, igen, utolsó utáni gondolat: kinek készültek a Nazca-vonalak? (folyt. köv.)

Anne Shirley az I. világháborúban

 Bár a könyvekben Anne gyermekei mennek el harcolni egy idegen világban, idegen eszmékért, a filmben Anne-t küldték a forgatókönyvírók a frontra. Nem a történetet fogom elmesélni, hanem inkább a kort, amit az alkotók elénk tárnak.

 1915-ben látjuk viszont Anne-t. Amerika ekkor még nem lépett be az I. világháborúba, az USA hírlapjain még csak szalagcím volt a háború, amely oly' távol van, hiszen egy egész óceán választja el az új világot az óhontól. Anne az álmai megvalósításának útján halad, New York-ban találjuk magunkat egy kiadónál, ahol az ifjú hölgy szerencsét próbál. De rádöbben, hogy a XX. század eleje még nem készült fel a női írók befogadására. Harcol, de csalódik. Jegyesével, Gilberttel visszatérnek Avonlea-ba. 

 Ekkor már 1916-ot jegyzünk. Amerika is belépett a háborúba, fiataljait besorozzák és sorra küldik a frontra, a halálba. Aki nem megy el, madártollat kap. A gyávaság tollait. A férfiak mind a frontra vágynak, hiszen aki nem megy, azt kinézik. A nők buzdítják őket, menjenek csak, hiszen néhány hét és úgyis vége... Anne és Gilbert azonban Avonlea-ba maradnak és Gil sebészként segít a helyi kórházban a visszatért foglyok rehabilitásában. Bár olyan szörnyű állapotban vannak, hogy szinte lehetetlen segíteni rajtuk. A morfium meg ugye hiánycikk... Gilbert szívében fészkelődik a gondolat, orvosként nem egy kórházban, hanem a fronton a helye....

 Így tehát Gilbert elmegy a frontra. És Anne semmit nem tud róla éveken keresztül. A levelei visszaérkeznek hozzá. Anne úgy határozz, utána megy.

 Gilbert tiszta jelleme nagyon emlékeztet Krokodil Dundee-ra. Biztos vagyok benne, hogy Ő is elmenne katonaorvosnak a frontra. Én pedig ugyanúgy utánacaplatnék, ha nem jelentkezne :D 

 Azonban, miért is tört ki az I. világháború? Most nem a történelmi előzményekre gondolok, hanem a vezérek egyéni motivációira. Mégis mit reméltek? Majd emberi csontokból és vérből építenek új birodalmat? Egy valami biztos: aki háborúzni kezd, nem lehet nyertes. Akkor sem, ha erősebb és felülkerekedik a másik felett. 

 A világháborúkban sem voltak nyertesek. A fél világ nyomoronc lett tőle... Ez hát a nagy fejlődés...

Miért éppen Alaszka? II.

 És persze amint leülök, hogy megírjam gondolataimat, amiken egészen eddig járattam az agyam, a fejem hirtelen Bart Simpson fejévé válik és üres tekintettel révedek magam elé.

 Éjjel hallgattam a szél fújását. Vajon honnan jön és merre tart? Nem tehetünk rá nyomkövetőt, hogy lenyomozzuk az útját, mint mondjuk a nagy fehér cápáknak (akiknek 75 liter vérük van! elképesztő...de amilyen hatalmas jószágok, nem meglepő). Mindenesetre alaposan megrángatták az esti légmozgások a szélcsengőnket, ütemesen verték neki az ablaknak. "Legalább él", gondoltam magamban, de ekkor már nagyon félálomban voltam. Aztán eszembe jutottak a viharvadászok, akik - míg minden józan ember menekül - a viharok, hurrikánok, tornádók közepébe tartanak. Tegnap láttam egy műsort, amiben egy szélcsatornában imitálták a tornádó erejét (250 km/h) és emberek lebegtek benne. Annyira szuper érzés lehet! Lebegni, legyőzni a gravitációt és még a termoszférát sem kell elhagyni érte... :)

 Próbáltam olvasni a sok TV nézés mellett, de minduntalan elpilledtem. Aztán inkább pihentem és idestova két napja tétlenkedem (a TV nézés nem számít aktív időtöltésnek... inkább agyromboló, bár mostanában nagyon rákattantam a NG-re, Discoveryre és a De Vinci Learningre, meg a többire, mint az Animal Planet...). Sok ismeret ragad ilyenkor rám, amik elsüllyednek a tudatalattim titkos szegmenseibe és a legváratlanabb pillanatokban törnek elő rejtett tartalékként (talán éppen ezért nevezett el egy srác wikipédiának a gólyatáborban...). 

 Mivel ennyire össze vagyok zárva magammal, sokat töprengek (ami lehet, hogy már igazán káros az egészségemre... :P)

 Egyik felfedezésem, hogy új belső hangom van (igen, ez már a disszociatív identitásom része). Ez a hang sokkal érettebb, mint elődje volt. Markánsabb véleményeket fogalmaz meg a világ és az én kis dolgaimról. Két lábbal a földön áll és roppant szkeptikus.

 Szóval talán tényleg felnőttem és ez az új belső hang ennek az eredménye.

 A másik gondolatmenetem az írásra vonatkozott. Mostanában - mint már korábban utaltam rá - elégedetlen vagyok a teljesítményemmel. (Vagy talán sosem voltam igazán jó, csak közepes.) Először is, ha valaki írni akar, ismerje a magyar nyelvtant (gyakran itt bukom el a dolgot). Nem árt a nyelvhelyesség szabályait is szem előtt tartani (nekem meg nagyon furcsa szórendjeim szoktak lenni). Végül pedig, legyen műveltsége és élettapasztalata. Az tud igazán jól írni, aki nyitott a világra és befogadja mások gondolatait is megfontolásra.

 De persze, nem vagyok tévedhetetlen... Sőt... a tévedéseimből még többet tanulok.

 És hogy miért éppen Alaszka? Amikor először írtam a tegnapi bejegyzést, amit végül nem publikáltam, de a cím valamiért mégis kikerült blogra, éppen Alaszkáról néztem egy filmet valamelyik discovery-n. Alaszka rejtélyei és szörnyei. Alaszka hatalmas mégis alig lakott, tele van titkokkal. Éppen a kedvemre való egy állam... :) Egyszer jó lenne bebarangolni...

betegen...

 Már nagyon régen voltam úgy igazán beteg. Háziorvoshoz is el kellett menni... ami külön tortúra a vége nincs várakozási idővel és a sok vénasszonnyal, akiknek nincs jobb dolguk, mint saját magukról beszélni, azaz panaszkodni, hogy milyen betegek. Bizonyára szarügy az öregkor, hatvan-hetven év múlva magam is megtapasztalom és meglehet beállok a rinyálós nyanyák körébe. Sőt, ahogy ismerem magam, vezérszónokuk leszek :D Bár tényleg szomorú, hogy bizonyos korban leszűkülnek a gondolatok és tevékenységek magunk köré.  

 Szóval most, hogy itthon vagyok és annyi erőm van, amivel a távirányítót irányítom valamint a lap topon tudok pötyögni. Pedig itt ez a csodálatos napsütés! De muszáj pihenni, lóerős gyógyszert kaptunk Hugival, a doki végre nem kevert minket össze gyógyszerallergia tekintetében. (Mert már kaptam penicillint a Húgom meg eritrant... fel is fordultunk volna, ha beszedjük... .) 

 Az imént belefutottam egy telejós műsorba. Először ledöbbentem, hogy kerül ilyen adás délutánra? Ám bizonyára a célközönség unatkozó háziasszonyok, nyugdíjasok, sorsukat jobbra fordítani vágyók. Kábé egy percig bírtam, míg egy betelefonáló nő elmondta, hogy oroszlán, és tudni szeretné az egészségügyi kilátásait, valamint a fia szűz, és az ő egészségi állapotára, párkapcsolatára és anyagi helyzetére is kíváncsi. A "jósnő" (szakma szégyene) figyelmesen végighallgatta, ügyesen színlelte, hogy érdekli a nő és fiának sorsa. Kiterítette a kártyalapokat, balról jobbra, de annyira komolytalan volt, hogy elkapcsoltam... Erről eszembe jutott egy gimis élményem, amikor Morag-val boszorkányságunk aspektusait fedeztük fel. Behozta a cigány kártyáját és az óraközi szünetekben tanulmányoztuk a lapokat. Ekkor Fox közénk telepedett és a maga módján jósolt... Tehetsége nyilvánvalóvá lett, simán elmehetne telejósnak! :D Na mindegy, akkor ez viccesebb volt... abban a pillanatban. 

Mostanában nagyon gyengén írok. Át kellene gondolnom az egészet... Megyek, vár a meleg ágyikóm! 

És a tavaszi félév kezdetét vette...

Egy újabb szürke írás szürke hétköznapjaimból.

Inkább most gondolkodjatok Ti: honnan tudjuk, hogy élünk és nem csak álmodunk?

Létezésem tétova pillanatai

 Néha úgy érzem, rohanok előre a semmibe. Jogosan merül fel bárkiben is ezen érzelmek létjogosultságának megkérdőjelezése. De a kérdés örök, évezredek óta foglalkoztatja az emberiséget, mit ér az élet? Ha körbepillantunk világainkban és igazán nyitott szemmel járunk, látjuk, ahogy embertársaink üveges, kiüresedett tekintettel bolyonganak. Vajon milyen gondolatok, eszmék, ideák vezérlik őket útjuk során? Egyáltalán, megtalálják a számításaikat? Vajon mi az élet igazi, magvas értelme, amiért megéri a hétfőket nem utálni, amiért teljes lelkesedéssel bele tudjuk vetni magunkat a létezés minden egyes fennkölt percébe?

 Apukám ma kósza elmélkedése közben elvétve megjegyezte, ha az embereknek mustármagnyi hitük lenne, hegyeket mozgatnának meg (azt gondolom, mind ismerjük a példát). Úgy látszik, nekem egy cseppnyi, még kvarknyi hitem sincs, mert még egy porszemet sem vagyok képes odébb tenni...

 És amíg nem fejtem meg a Hit mibenlétét, nem igazán kerülhetek közelebb az Élethez...

Holdsarló a Tabán felett, 2011. 02. 06.

Madárcsicsergés

Az állatok tudnak valamit. Biztos vagyok benne. Tegnap a Mackók nem látták meg az árnyékukat, úgyhogy bye-bye Tél! Reggelente madárcsicsergésre ébredek. Világos van már 7 órakor, nem kell a sötétben bóklászni. Végre jön a TAVASZ! Tegnap vásároltam magokat, amiket márciusban kell elültetni és szép kék virág lesz belőle. Legalábbis remélem. Merthogy soha, semmilyen növényt nem sikerül hosszútávon életben tartanom. Még a gyermekláncfüvet is kinyírtam, ami gyomnövény, de Benjinek hoztunk fel cserépben, hogy mindig legyen firss kákics... Hát nem lesz, mert elpusztult. Úgyhogy nem tudom milyen esélyekkel indulnak a magok, mikor még el sem lettek ültetve és a személyes gondoskodásomra vannak bízva.

A Január olyan gyorsan eltelt, hogy mire felocsúdtam már Február havát jegyeztük. A kínaiak megünnepelték a holdújévet, ezzel kezdetét vette a Nyúl éve. Érdekes, hogy Imbolc, amit a kelták többnyire Február 1-én tartottak egybeesik a Fény Ünnepével is. (A kelták is pont ezt emelték ki ebben a napban. Csalogassuk vissza a Napot a Földhöz.) 

Január és Február mindig csendben telik el. Egy kis korcsolya, egy kis hó, egy kis hideg. Az ember követné a mackók példáját és téli álmot aludna. Ha tehetné... Márciusban pedig jön a kirándulás, a Természet köszöntője. Télen a legjobban a színek hiányoznak. Ha megfigyelitek, minden kifakul, megszürkül, vagy éppen fehérré válik a hótakarótól. A hétvégén leszáguldottam Győrbe, Krokodil Dundee Hugijának táncversenyére. Az IC gyorsan szelte át a távot Északon, közben figyeltem az elsuhanó fákat, bokrokat, mind fehér kosztümben pompázott, mintha nem is a valóságban lettünk volna, olybá festett. Látszólag háborítatlan természet.

Pompás látvány. Azonban hosszútávon hideg.

Ez a hónap is mozgalmasnak ígérkezik. 

Az alábbi képen meg azt mutatom be, ahogyan a rajzolás folyamatát élem meg. Süti, üdcsi, zene, egy üres lap, ami aztán többnyire élettel telivé válik. Már csak Szuszi hiányzik a képről, hiszen ő is aktívan részt szokott venni az alkotó folyamatokban. :P

Ez most egy nagyon semmilyen bejegyzésre sikeredett...

FSZEK

Koraeste visszavittem a tankönyveimet a Fszek-be. Bár tartottam attól, sokan lesznek, de tévedtem. Kifejezetten nyugalom volt, pedig még csak hat óra magasságába járhatott az idő. Bizonyára a vizsgaidőszak végét jelzi, hogy nem botlok lépten-nyomon diákokba, ismerősökbe, évfolyamtársakba. Egyébiránt, a kölcsönzött irományok roppant nehezek voltak, öt vaskos kötet, zömében közgazdaságtan és annak ágai. Leadtam őket a pultnál, majd kedvemre válogattam a könyvek között. Szeretek a fővárosi Szabó Ervin Könyvtárba járni, az a rengeteg könyv mind csalogat, hogy gyere és olvass el! Amikor a roskadásig telt polcok között járok, szinte érzem a könyvek történetei mögött megbúvó írók Lelkeit. Hiszen ők megörökítettek egy-egy darabot magukból. Ilyen-olyan történetekkel, de valamit letettek az asztalra az utókor számára. (Nyilván a tartalom minősége más kérdés...) Olyan, mintha a könyvek maguk is élnének a könyvtárban. A könyvtár munkatársai tisztelettel kezelik őket. Minden könyvnek pontos helye van és minden egyes példány számon van tartva. Hát kell ennél több a tudásszomj csillapítására?

Morag, valahol ott megbújik az ihlet is!

Képek a filozófia olvasóteremről, csodálatos!

Ide kattolva pedig további páratlan szépségű olvasótermeket nézhettek meg a világ számos pontjáról!

A Napfény íze

Örömmel tapasztaltam reggel, hogy hét órakor már világos van. Lassan készülődöm munkába, ahol egész nap napfényben fürdőzhetek, hacsak gonosz felhők el nem takarják az eget. 

Böngésztem a híreket, szinte minden nap újabb és újabb csillagászati hírrel találom szembe magam. Ma csodálatos képeket nézegettem a világűr rejtett mélységeiről. Bár ahányszor az univerzum végtelenségét fürkészem, mindig lenyűgöz az idő és a tér nem létezése. Persze fényévekben mérünk ezt-azt, mint a galaxisok közötti távolságot, de ha valójában belegondolunk, rájövünk, emberi mértékkel elképzelhetetlen és felfoghatatlan dimenziók vesznek körbe minket. És akkor még nem említettük a szimultán univerzumok létezésének eshetőségét. 

Krokodil Dundee-tól karácsonyra Stephen Hawking könyvét kaptam, Az idő rövid története. Egészen hétköznapi nyelven írja le a fizika tudományos eredményeit, persze ettől még nem kerülünk közelebb az igazi relativitás elméletének megértéséhez, de legalább halvány lila gőzünk lehet arról a nagyságról és zsenialitásról, ami Einstein munkásságát címkézi. Persze Gallilei, Newton, Maxwell... elméletei nélkül a tudomány nem tartana ott, ahol most van. És ha Newton fejére nem pottyan egy alma (ami valójában városi legenda) kevesebbet tudnánk a gravitáció törvényszerűségeiről. Bár ugyan azt minden kétséget kizáróan megállapíthatjuk, nem a gravitáció hibája, hogy az emberek szerelembe esnek...

Közben beértem a munkahelyemre, a napsütés meg eltűnt... :( Később folyt. köv.

Az Angyalt eltemették

Még pénteken. De nem tudtam elmenni a temetésére, így ma Hugival felkerekedtünk a napsütéses délutánon és meglátogattuk Erát. Pestszentlőrinc, Árpádházi Szent Margit templom. A Határ úttól még fél óra az 50-es villamossal. Majdnem Budapest vége, de mégsem. Fogarasi utca, a villamos megállótól rövid séta után megtaláljuk a templomot. Lemegyünk az altemplomba, ahol az urnatemető fogad minket. Nem tudjuk, hol van Era, tétován keresgélünk a táblák között, miközben egy néni hangosan magyarázza az urnatemetéssel kapcsolatos tudnivalókat másik két idősebb embernek. Roppant morbid helyzetben találjuk magunkat, ahogy az Emlékek közt kószálunk.

Aztán megtaláltuk Őt. Akkor és ott állva sem tudtam elhinni, hogy elment. Pedig ott volt, a neve aranyozott betűkkel íródott, valamint az évek, hogy mikor élt és hagyott nyomott ebben a Létezésben. Letettünk egy szál fehér rózsát a virágai közé és elköszöntünk Tőle.

Ég Veled, Era, nyugodj békében! Sosem felejtjük el, hogy köztünk voltál és melegséget hoztál az emberek életébe!

Nincs megfelelő cím erre a bejegyzésre

Nos, túl vagyok a vizsgaidőszakon, jelentem, minden tárgy sikerült, a rettegett közgázt is abszolváltam. Igen, Ti meg mondtátok, hogy sikerülni fognak, de én már csak ilyen nyafka-macska vagyok vizsgák előtt. Így kell engem szeretni ;) De a lényeg, csütörtöktől újra szabad vagyok, nem nyomasztja vállaim és Lelkem vizsgák terhei.

Így hát újonnan visszanyert szabadságom első mozzanataként Krokodil Dundee-val a szokásos kis Duna parti szakaszunkra indultunk sétálni. Felszálltunk a villamosra, ami esti csúcsidőhöz méltóan zsúfolt volt, a rajta utazó emberek meg roppant mód szomorúak, fáradtak. Haladtunk szépen végig a Baros utcai megállóig, amikor mielőtt beértünk volna a megállóba, hirtelen lefékezett. Vártunk. Aztán kinyílt az ajtó az úttest oldalára. Odafordultam Krokodil Dundee felé: "valakit elgázoltunk...". És sajnos igazam lett. Átmentünk a túloldalra, nem akartunk katasztrófa turistákat játszani, másrészt a nyári HÉV baleset még mindig igen élénken él bennem. Krokodil Dundee mondta, hogy megnézi, tud-e segíteni, mert ha vérzik, akkor szorító kötés kell, míg kiér a mentő és a tömeg nem biztos, hogy tudja, hogyan kell. Meg az sem szerencsés, ha elmozdítják. Én maradtam, vártam, féltem. Nem akartam, hogy meghaljon, ez nem méltó befejezése az életnek. Senkinek sem.

De szerencsére (?) a néni magánál volt. A villamos belső oldala kapta el, nem gyűrődött be alá, a kerék sem érte, így ez nem gázolás. A combino első kerekei az elejétől számítva nagyjából 2-3 méterre vannak. És mivel épp már fékezett a villamos a megálló előtt, aztán amikor a baleset megtörtént, akkor azonnal meg tudott állni, így a néni lábai kerültek a villamos felfelé kunkorodó eleje alá. Remélhetőleg a medencéje nem szenvedett súlyos károkat. A mentő hamar megérkezett és gyorsan ellátták a sérüléseit. A néni mondta, haza akar menni, nem fáj semmi...

Érdekes, baleset után gyakran mondjuk, nem fáj semmi. Pedig valójában mindenünk sajog, de a szervezetünk olyan tökéletes, hogy nagyobb trauma esetén egyszerűen "eltusolja" a fájdalmat. Aztán persze ahogy telnek az órák, egyre jobban fáj. De akkor már többnyire szakszerű ellátásban részesülünk.

A csütörtök esti baleset újra megvilágította, milyen könnyen megváltozhat körülöttünk a világ. 

Zseniális!

A hajléktalanság margójára

Ma Társadalmi problémák és egyenlőtlenségek tárgyból vizsgáztunk. A hajléktalanságról kellett kifejtenem a gondolataim. Az ENSZ általi meghatározás alapján nem csak azon embertársunk hajléktalan, akinek nincs Otthona és Fedél a feje felett, hanem az is, akinek személyes biztonsága, lakhatási körülményei veszélyben vannak, valamint nincsenek tisztálkodási lehetőségei. Magyarországon a hajléktalankérdés a szocializmus idején szőnyeg alá volt seperve, sőt, a hajléktalanokat lumpen egyedeknek titulálták, akik megrögzött munkakerülők (mert ugye voltak ilyen megbélyegzések abban a negyven évben). A hajléktalanság okai lehetnek társadalmi, demográfiai változások; válás esetén az egyik szülő - általában az Apa - az utcára kerül. Másik ok lehet gazdasági helyzet megváltozása, mint a munkahely elvesztése. 

Mikor egy embertársunk hajléktalanná válik, először még megpróbál megmaradni megszokott környezetében. De mivel folyamatos szégyenérzetben él, amiért nincs otthona, így inkább elvándorol a környékről és megszakít minden kapcsolatot a régi ismerősökkel. Az új helyen megismeri a már tapasztalt hajléktalanokat és az intézményi rendszert, ami segít.

Segít?

Magyarországon a hajléktalankérdés a politikusok orrának büdös téma. Fővárosunk újonnan megválasztott főpolgármestere ötlete, hogy söpörjük ki őket az aluljárókból. Ez megoldás lenne? Megint visszatérünk a szocializmushoz és eltusoljuk az ügyet, mintha ilyen emberek nem is élnének? Mert igen, ők is emberek, csak az életük kisiklott, nem tudtak erősek lenni szenvedélybetegségeikkel szemben, megromlott a kapcsolatuk társukkal... de ettől még emberek. Lehet, hogy a kosz és a bűz eltorzítja az arcukat, az alkohol pedig az elméjüket, de akkor is emberek és őket is megilletik az Emberi Jogok. Vagy ez is csak egy újabb magasztos eszme, amit a gazdagok kitaláltak, hogy a szegényeket elaltassák?

A hajléktalanok számára vannak nappali melegedők és éjjeli menedékek, ezek ingyenesen igénybe vehetők. Aztán ott vannak az átmeneti szállások, és a rehab. intézmények, amikért fizetni kell. De ezek azért nem jók, mert:

1, a legtöbb hajléktalannak van élettársa, felesége/férje, de a legtöbb hajléktalanszálló vagy csak női, vagy csak férfi. Így inkább együtt maradnak a párok, de az utcán, vagy ahol sikerül valami alvóalkalmatosságot találni.

2, kutyusokat nem lehet bevinni ezekre a szállókra. Pedig a kutyusok a hajléktalanok hűséges társaik. 

3, félnek attól, hogy a másik lopni fog tőle. Ezért inkább maguknál tartanak mindent.

4, alkohol problémák. Nem lehet inni a hajléktalanszállókon.

Mit lehetne akkor tenni, hogy a káposzta is megmaradjon és a kecske is jól lakjon?

Mindenesetre a minap olvastam az Új-Széchenyi tervről, hogy milyen horribilis összegeket lehet elnyerni egy-egy tenderre. Tovább böngészve a híreket találtam egy látvány tervet Budapest első sétálóhídjáról. Hotellel, üzletekkel, meg minden. Aztán röhögtem magamban, hogy teljesen felesleges nekünk ilyesmi a Lágymányosi és a Petőfi híd között! Arról nem beszélve, milyen költséges lesz megépíteni... Ki fog odamenni? Oké, ott a Műpa, meg a Nemzeti, de a másik oldalon egyetemi épületek és az Infopark. Turistacsábító... Nem de? :P

Szóval, ha van Új-Széchenyi terv, akkor van pénz. Ha van pénz, miért nem építenek új, modern hajléktalanszállót, ahol családok élhetnek és igazi, hathatós segítséget kapnának az újrakezdéshez? A kormány minden áron bizonyítani akar Európának, hát itt lenne egy remek alkalom, hogy megmutassuk, nem csak a profit hajt minket... hanem az embertársi szeretet is.

Jah, hogy szeretetből nem lesz pénzbeli haszon? Ha sikerülne visszaintegrálni a társadalom szélére sodródott embereket, akkor az mindenkinek hasznos lenne. 

Nem állt szándékomban írni a hajléktalanokról. De amikor jöttem haza vizsgáról, fejemben még kergetőztek a gondolatok, egy női hajléktalant láttam. 25-30 éves lehetett, de arcát az alkohol és az utcai élet barázdálta idősebbre. Kezében egy üveg fehér bort szorongatott. Nem foglalkoztam vele különösebben, jött a villamos és felszálltam. Aztán láttam, ahogy a nő a villamosmegállóban végezte el kis- és nagydolgát... Látszott a nő arcán, hogy zavart lélek. De akkor is, hova süllyed a társadalmunk? Hol vannak az intézmények, amelyek segítenének ennek a nőnek?

Minősíthetetlen. És a Menhely Alapítványtól most vontak el milliókat...

Kinek a felelőssége?

A napokban számos cikk, blogbejegyzés, videóinterjú jelent meg a szombat esti tragédia kapcsán. Három, fiatal lány életét vesztette, miután valaki elkiáltotta magát, hogy késelés történt. (Ami nem történt, biztos forrásból tudom, nem csak a média ferdít.) A tömeg pánikba esett, az alkoholtól és drogtól bódult állapotú zömmel tizenévesek birka üzemmódba kapcsoltak és menekülni kezdtek, mint egy gnú csorda. Eközben sokan a földre estek, de velük nem törődtek és keresztül gázoltak rajtuk. 

Ha belegondoltok, vasárnap délután és este azok gyújtottak mécsest az elhunyt lányokért akik meglehet eltaposták őket. 

Mert hiába akartak az elején kisebbségi ügyet csinálni belőle, végül kiderült, hogy a tudatmódosító szerekkel csordultig megtelt tömeg pánikjáról volt szó. Hirtelen nem maradt kollektív bűnbak, akit utálni lehet a történtekért. Így kénytelenek vagyunk megkeresni a valódi felelősöket.

De előtte még egy zárójeles megjegyzés: 18 éven aluliak maradjanak otthon a fenekükön és készüljenek az érettségire. Az egyetemi évek alatt ráérnek károsítani a májukat. Meglehet, vaskalapos a véleményem, de engem kiborít, hogy amikor elmegyünk bulizni, 13-14 évesekkel találkozunk olyan helyeken is, ahova nem engedhetnék be őket! Miért akarnak gyorsan felnőni? És ők a következő generáció, a jövő nemzedéke? Ha igen, elég elkeserítő... Azt tapasztalom, teljesen megváltozott a minket követő nemzedék értékpreferenciái. 

A szombati eset kinek a felelőssége?

Valamilyen szinten a szülőké. Igen, a szülőké, jól olvasod. Társadalmunk roppant mód értékvesztett. A szülőknek "nincs idejük" gyermekeikkel foglalkozni, nevelni őket. A szülői tekintély, mint olyan, úgy 60 évvel ezelőtt halt ki. Nem csoda, ha a KISKORÚ gyermekek nem hallgatnak szüleikre, nem követik az általuk előirányzott normákat. A család, mint intézmény "haldoklik". Ha a szülő jól végzi a dolgát, akkor a gyerek nem fog alkoholizálni, drogozni. Nem láttam még olyan családot, ami jól működött és a gyerköc mégis droghoz nyúlt volna. Szóval, kedves szülők, mutogathattok másokra is, de miért engeditek ki az éjszakába fiataljaitokat? Jah, mert hogy úgyis azt csinál, amit akar? Hát ez elég gyenge indok... Egy kamasz lázadozásai természetesek, de ha hagyják a maga útján, elburjánzik. Talán meg kellene tanulni szülőnek lenni. Kemény kritika, de érdekes, hogy az ismerőseim, barátaim körében a Család még érték. Minket még neveltek szüleink. Nem csak megszültek a világra.

Valamilyen szinten a kortárs közösségé. Gyakori eset, ha egy fiatal tartozni szeretne egy közösséghez, átveszi annak normáit. Napjainkban sok tizenéves kortárs bagázs normája a füvezés, a drog, az alkohol. És ha valaki részese akar lenni ennek a csapatnak - és persze, hogy részese akar lenni, hiszen kamaszkorban a kortársak jelenléte roppant meghatározó - akkor átveszi a közösségi normákat. Még akkor is, ha ezzel szembe megy a Családi értékekkel.

Valamilyen szinten a szervezőké. Ejnye-bejnye, a profit érdekében tízszer több embert beengedni... Ezt inkább nem kommentelem...

Valamilyen szinten a polgármesteré. Elbújhat a jogszabályok mögé, de akkor is ő a felelős a kerületéért. Miért nem tartottak gyakrabban razziákat, hiszen már máskor is volt arra példa, hogy kiszálltak ellenőrizni. (Sőt, információim szerint a kerület jegyzője folyton nyaggatja a környék szórakozóhelyeit...)

Abszolút felelős: aki a pánik forrása... Meglehet, jó bulinak tűnt... de most három halál szárad a Lelkeden, miközben talán arról sem tudsz, hogy Te okoztad a szerencsétlenséget.

Valamint felelős a valódi közösségek hiánya.

Kinek NEM a felelőssége?

A bulizni vágyó fiatalok arról nem tehetnek, hogy bulizni akartak (mint ahogy arról sem tehetnek, hogy igen pocsék a zenei ízlésük...) Lássuk be, Budapesten nincs egy normális hely, ahova csak fiatalok járhatnak szórakozni. Persze nyáron kitágul a lehetőségek tárháza szabadtéri szórakozóhelyekkel, de télen nehezebb megfelelő helyet találni.

Mint ahogy arról sem tehetnek, hogy gnú csordává alakultak. Ilyen a tömeg, ha pánikol. Főleg akkor, ha nem teljesen tiszta a tudata. 

Arról tehetnek, hogy olyan helyre mennek, ahol semmi keresnivalójuk. Mint már fentebb is feltettem a kérdést: tényleg ennyire gyorsan akartok felnőni?

Amikor úgy érzed, hogy nincs tovább...

Eme bejegyzésnek a bilétája: vizsgaidőszak. (Csakhogy sejthessétek, ez egy amolyan "nyafi" bejegyzésnek ígérkezik. Ha akarod, ignoráld, és ne olvasd el.)

Holnap derül ki a csütörtöki HR írásbeli eredménye. Ez volt az egyik nehéz vizsgám. A másik a már oly' sokat emlegetett közgáz lesz. És bár folyton-folyvást hangot adok rettegésemnek, mégsem tanulok. Már most feladtam, pedig igazán el sem kezdtem. Tegnap tanultam munkagazdaságtan, ami amúgy érdekes, csak én vagyok kevés hozzá. Úgy érzem, bármit tehetek, úgysem megyek át rajta. Egyik évfolyamtársam amúgy is felkészített rá, hogy szívás lesz az egész, tanulhatok rá bármennyit.

Na de nem ismerek magamra, soha ennyit nem paráztam egy vizsga miatt sem - pedig anno a szoc.pszicho elég nehéz volt - ám az sem zavart, kábé nulla tanulással mentem el rá... (bár akkor rendszeresebben jártam el órákra, igaz, nem volt munkám, amit nagyon imádok).

Most éppen azt a dalt hallgatom, ami a Rejtély zenéje, zongoraszóló, tökéletes! Közben képzeletben kirándulást teszek a napsütötte Budai Hegyekben. Ma annyira vágytam a Természetbe, de sajnos a könyvek foglya vagyok.

Na de két lecke között azért szabadjára engedtem a fantáziámat. A norvég történetem egyre többet árul el magából, annyira, de annyira jó lesz! Legalábbis, én élvezem a cselekményét, a szereplőket is kedvelem, bár a monarchia ügynökei elég sötét alakoknak festenek... De talán már csak akkor lesz időm megírni, amikor az első porontyunkat fogom várni. Sőt, valójában addig kellene megírnom mindent, amit el akarok mesélni a világnak, mert utána teljes erőbedobással leszek Anya. Nem csak úgy mellékesen, hanem úgy igazán. Úgyis az én (azaz a mi, de döntő többségében úgyis az én szuper génjeimet fogják örökölni :P) gyermekeim lesznek a legokosabbak, a legszebbek, a legjobbak... bármilyenek is lesznek majd. Egyre izgalmasabb belegondolni, hogy lassan vállalhatunk új Lelkeket erre a világra. Néha még félek, sőt, valójában annyi mindentől lehet rettegni, hogy jól fejlődjön, hogy meg tudjam tartani és ne vetéljek el, hogy ne érje semmi károsodás, hogy aztán meg jó anya legyek és nehogy összetörjem őket véletlenül (bár nem törnek olyan könnyen, de félelemmel tölt el, hogy a nyak a születésük után még olyan törékeny és nagyon kell vigyázni a buksijukra. Én meg olyan szeleburdi vagyok...)

Nu, most folytatom az ismétlést. Vagy inkább alszom és reggel korán kelek. Áh, mindegy, a Magasabb Létezőség kezébe ajánlom Lelkem...

Utcára vonulni és véleményt nyilvánítani

50 fő tüntetés miatt Tuvalu kormánya egyetlen katonai hajóját is bevetette a "csőcselék" ellen. Még a Paradicsom szerű államokban sem fenékig tejfel az élet. Az esemény kapcsán vészhelyzetet hirdettek ki és betiltották a 10 főnél nagyobb csoportulásokat.

Na de hol van ez a kis állam, ahol az ég kék, a parton a homok fehér és az óceán fodrozza nap, mint nap kedve szerint?

Tuvalu Hawaii és Ausztrália között fekszik, egy csöppnyi szigetország (összesen 8 km hosszú az aszfaltozott útja, a többi földút). Polinéziához tartozó Ellice-szigetek területén birtokol 26 km²- nyi területet. (A negyedik legkisebb állam a világon Vatikán, Monaco és Nauro* után.) Az ország négy kisebb szigetből és 5 igazi korallzátonyból áll. Azonban a "globális felmelegedés" miatt Tuvalu veszélyben van a tengerszint emelkedése miatt.

Függetlenségét 1978. október 1-jén nyerte el, azóta parlamentáris monarchia, az ország élén II. Erzésbet királynő áll. És cserkészeik is vannak. 1915-ben vezették be.

A szerdai tüntetésen a pénzügyminiszter lemondását követelték. Hogy ennek oka miben rejlik, a kommunikációs miniszter nem árulta el. Nem az egyszerű emberek vonultak utcára, hanem az ország vezetői és idősei. Tuvalu szeptemberben tartott választásokat, de a kormány decemberre elbukott, mert a költségvetésük tarthatatlan volt. És most tüntettek. Az ország életében először. Nemigen tudják, hogyan kell és a kormány első pánikroham után hirdette meg a válságállapotot.

Milyen lehet az élet egy ilyen országban? Tuvalu gazdasága elszigetelt, így nem képes fellendülni. A GDP növekedése éves szinten 3 % körül mozog, amit leginkább a turizmusnak köszönhet. Az egyedüli biztos állások a közszférában találhatóak, a többiek halásznak, vadásznak, farmerkednek, búvárkodnak. De munkanélküliségről nem érkeznek hírek, mindenki igyekszik boldogulni a maga útján.

A tuvaluiak egészen más mentalitással szemlélik az életet, mint mi. Nincsenek nagy társadalmi különbségek, mindenki egyformán szegény. És vajon mennyivel boldogabbak, mint mi?

Hogy lássátok, hol élnek, posztolok néhány képet is. És mellékesen, ott most NYÁR van...

Tengerpart...

Tuvalu

Idilli...

Tuvalu zászlaja

Madártávlatból

...

Élet a parton

Korallzátony

A blog címből egyébként mire gondoltatok? :P Nem foglalok állást a média tv kapcsán, nem olvastam, nem értek hozzá. Amúgy Nolasyn-ra nem lesz hatással, mivel nem folytatok gazdasági tevékenységet.

Megyek aludni, remélem azt álmodom, h Tuvalu partján süttettem a hasam... :P (tegnap UFÓ invázióval álmodtam, nem volt vidám...)

__________________________________________________________

*Nauru szigetállam a Csendes-óceán nyugati részén. Területe 21,3 km².