Melyikünk lehet Isten?

 14 évvel ezelőtt egy ragyogó júniusi napon egy maroknyi cicus költözött be hozzánk. Hamar rájöttünk, hogy ő az úr a házban, ezt megérkezése utáni első pillanatban nyomatékosította. Tegnap reggel rosszul lett, már egy ideje fájlalta a pofiját, mi azt hittük, csak egy csúnya tályog, ami megkeseríti életét és reméltük az állatorvosunk tud rajta segíteni.

 Nem tud. A lehető legrosszabb hírt kaptuk. Rákos elváltozás. Padlóra kerültünk. Hiszen ő Családtag, teljes körű szavazati joggal. Nem csak egy egyszerű macska, aki vendégeskedik a háznál. Nem csak konzervnyitónak néz minket. Társnak, barátoknak, köteléknek, ahol teljes az élet. Az orvos azt mondta, ha rosszabbodik az állapota, el kell altatni.

 Ha rosszabbodik. Szíven ütött. Vajon eldönthetjük-e, hogy mikor rosszabbodik az állapota? Vajon tudni fogjuk, hogy most jött el a pillanat, amikor már annyira szenved, hogy nem tud enni sem? Most is kín az étkezés, hiszen a fél pofiját elfoglalja a daganat. Evés közben fúj, morog, de éhes is és enni is akar. Rémálom. Minden egyes etetés ilyen. Az orvos szerint meg fogja szokni. Vagy csak minket akart vigasztalni.

 Szenved. Ő is, mi is. Ő azért, mert időnként nagy fájdalmai vannak. Mi is, mert nem tudunk segíteni rajta. Kaphatna morfiumot, de akkor kórházban kellene tartani. Annyira rosszul meg még nincs.

 De szenved. Este is sokat forgolódott, mire megtalálta az ideális alvópózt, ahol talán nem fájt annyira.

 Szenvedünk mi is. Végig nézzük, ahogy a család kicsi kincse lassan elhagy minket. A mi szenvedésünk nem ér fel az övével. Mégis rossz látni, ahogy küzd minden egyes percért. Van-e jogunk eldönteni, hogy mikor legyen vége? Melyikünk lehet Isten, aki azt mondja, hogy ne tovább?

 Éjjel többször felkeltem és megnéztem, hogy lélegzik-e még. Rám nézett, dorombolt, de a szemeiből sugárzik a fájdalom.

 Szuszi meg semmit sem ért a történésekből. Csak azt látja, hogy Junior más kaját kap, kézből etetjük, miközben morog. Szuszi el van a saját kis univerzumában. 

 Junior még itt van köztünk. Ő nem gondol az elmúlásra, csak az itt és mostra.

 Nagyon fogsz hiányozni, gyerekkori játszópajtásom!

 Amikor úgy érzed, hogy rosszabb már nem lehet, na akkor az élet nevű fantazmagória még rúg beléd egyet. Hát persze, végül is, miért ne tenné...

A Vitéz partot ért

 Amikor először hallottam Rakonczay Viktóriát a tv-ben beszélni, az első dolog ami az eszembe jutott, hogy az a nő szed valami kedélyjavítót, mert hogy olyan "vidáman" és elkötelezetten csacsogott férje eltűnéséről, mint még soha senki. Töretlen hittel és lelkesedéssel. Aztán megkerestem az expedíció hivatalos oldalát is, ahol minden nap friss bejegyzéseket lehetett olvasni Gábor feltételezett tartozkodási helyéről, érzéseiről, arról, hogy vajon hogyan is élheti meg a magányos nagy kalandot. Aztán a következő gondolatom az volt, hogy az egész eltűnés média cirkusz, valójában tudnak kommunikálni, de ha nem jelentik be az eltűnést, a kutya sem figyel fel rájuk.

 Egy dolog azonban biztos: a házaspár eredményeit nem érdemes és nem is szabad vitatni. Rakonczay Gábor a világon először magyarként, magyar által tervezett kenuval, rekordot felállítva 60 nap alatt szelte át az óceánt. Mi, magyarok értük el ezt, akiknek nincs tengerük, csak egy kis, de annál jobban szeretett Balatonjuk. A házaspár korábban már megjárta a nagy vizet, saját maguk által tervezett hajóval átevezett a túlpartra. De persze, milyen a magyar ember? Írigy, féltékeny, ha a másiknak jó, akkor utálja a saját életét, dögöljön meg a szomszéd tehene! Egyből csalást kiállt. Az igazságot csak a házaspár tudja, hagyjuk meg nekik a jogot, hogy igazolhassák a teljesítményt. 

 És kicsoda is Rakonczay Viktória ebben a történetben? Tökéletes feleség. Nincs rá jobb szó. Egy nő, aki nem állt férje álmának az útjába, hanem teljes mellszélességgel támogatta. Egy nő, aki akkor is hitt a sikerben, amikor mindenki más a fejét csóválta és titkon már sajnálta szegény, itthon maradt asszonykát, hogy bizony özvegy vagy, szívem. Egy nő, aki túllépett önmagán, elengedte a párját, ami az egyik legnagyobb dolog egy kapcsolatban. Úgy szeretni, hogy képes legyél messzire engedni. "Jó, hogy vagy és azt akarom, hogy legyél!" Hány álmatlan, magányos éjszakája lehetett? Hihetetlen lelki erőre vall, még akkor is, ha titkon tudtak kommunikálni, de akkor még inkább, ha nem.

 A házasságuk ettől minden bizonnyal erősebb lesz. Mostanában sokat tűnődtem azon, mi kell a jó házassághoz, vagy egyáltalán, bármilyen párkapcsolathoz. Végső soron két fontos elemet találtam - a teljesség igénye nélkül. Az egyik a bizalom. De nem csupán a másikban. Önmagunkban is. A másik a szabad tér. El kell engedni a másikat, hogy legyen saját mozgástere, hobbija, elfoglaltsága. Ettől több lesz a kapcsolat maga is. 

 Szép volt Gábor! Szép volt Viki! :) Hétköznapi hősok a teljesség felé vezető úton. Tanulhatunk tőlünk kitartásban és egymás iránti elköteleződésben.

"Ha egy Szerelem a Világlélek nyelvén íródik, nem áll a Személyes Történet útjába..."

Del Rey

 Hello megfázás, hát persze, hogy megjelentél... Abszolút szerdai hangulatom van, tekintve, hogy holnap is péntek, valamint holnapután is. Vasárnap meg óraátállítás, naná, hogy a rövid hétvégén vesznek el még egy órát az életünkből.
 Hogy miért szeretek az infoparknl dolgozni? Tegnap felfedeztük, hogy kék és piros csíkos nyugágyakat pakoltak ki a zöld területekre, a napos oldalra... nagyon csalogató... Ha okos programozóként dolgoznék az IT Service-nél, alkotói szünetekre biztos kitelepülnék... de maradok közszolga kötött munkaidővel :) Max utána. Holnapra amúgy is össznépi kitelepülést szerveznek a sushis kollégák (alkalmanként sushi partit tartunk...) munka után (péntek ugye rövid nap... éljen a közszféra!). De azért hiányoznak a volt kollégáim... brühüm... túl szentimentális vagyok mostanában. Keresek valamit, ami elveszett... a becsületes megtalálónak örök lekötelezettje leszek...

Ő pedig Lara Del Rey. Hallgassátok, ilyen a hangulatom most... úgy mennék sétálni... egyedül viszont alulmotivált vagyok...

 Ez megnint egy értelmes poszt lett... meglehet megint hanyagolnom kellene Nolasynt.

Újra az adatbányászat bugyraiban

 De még mindig és mindig szeretem! Bár már kifolyik a szemem, de az adatok olyan tények, amelyek hitelességét szinte lehetetlen kétségbevonni. De ahogy ezeket a szavakat leírom, pontosan tudom, nincsen valódi, hiteles adat. Pedig az adat hatalom. Minél közelebb áll a valósághoz, annál nagyobb hatalom. De pontosan tudjuk, hogy a valóságot pedig csak szubjektíven tudjuk érzékelni...

 Lassan csattogok tova egyetemre. Most már nagyon szeretném befejezni, ez az utolsó, sokat emlegetett félév. Letettem a PhD-ról (egyelőre). Elfáradtam. Többször is éreztem, hogy egy popsival sok pacit nem lehet megülni, nekem pedig rengeteg lovat kellene betörnöm. Most azért megint utolértem magam, de... Máskülönben meg azon tűnödtem, mit fogok csinálni szeptembertől, amikor nem lesz egyetem? Furcsa lesz a sok szabadidő... Talán újra elkezdek festeni és írni. Nem tudom. Bár, akkor lesz a közigazgatási alapvizsga is...

 Tegnap ZH-t írtunk este, utána a jó kis filmklub a régi munkahelyi kollégákkal. Hiányoznak, hogy nem látom őket nap, mint nap és nem tudunk világmegváltó eszmecseréket futtatni az életről, emberekről, cselekedetetkeről, kimondatlan szavakról.

 Ma a Corvinus legjobb (nem vagyok ám elfogult) diákszervezetének gyűlésére megyek, idén még nem voltam, mivel öregdiák lettem köreikbe (alumna) a rengeteg elfoglaltságom miatt. Azért igyekszem azokon az eseményeken részt venni, amin csak tudok.

 És, hogy miért jó a munkám? Valamit örökül tudok hagyni általa a következő nemzedéknek... Ha nem is nagy álmokat, valami kisebbet, talán jelentéktelent, de talán valakinek fontosat.

 Jah, a repülést meg még mindig szeretem, de most, mikor jöttem haza túl sok volt a légörvény... képek... vannak... egy másik világról, ahol mindig süt a Nap és közel kerülünk a csillagokhoz, az eredetünkhöz, a múltunkhoz és a nem túl távoli jövőhöz...

egy diezi hétköznap

 Talán nem tűnik nagy dolognak, de nekem az volt. Egyedül bevásárolni. Ragyogóan süt a Nap, délelőtt a nyakamba vettem a várost és egy kellemes kis sétával egybekötött bevásárlókörútra indultam. Felfedeztem a közeli supermarketet, amely a Netto névre hallgat. De van itt Toom, Norma, Aldi, Lidl, Limburgban pedig Kaufland is. Aztán betértem egy papír-írószer boltba is, KD-nak jegyzet füzet kellett, úgyhogy vettem azt is. Szerencsére az eladó beszélt angolul, úgyhogy elboldogultunk. Éééééés volt ott egy cirmos cica! Amikor éppen mentem ki a boltból, akkor találkoztunk össze. Az ajtóban ült, muszáj volt megdögönyöznöm, bár annyira nem rajongott az ötletért...

 A városka továbbra is elbűvöl. Készítettem képeket is, elég furán festhettem, ahogy egyedül mászkálok és itt-ott megállok fényképezni... Rajtam kívül még nyugdíjasok és arab gyerekek az anyukájukkal kószáltak a belvárosban.

 Reggel még olyan köd volt, hogy azt gondoltam, ma elő sem fog bújni a Nap. Szerencsére tévedtem, most is erősen tűz, a fényében sütkérezem. Közben olvasgatom az otthoni híreket, hogyan telik az emléknap. Érdekes... innen messziről nézve pedig már-már nevetséges... Az egésznek semmi értelme sincsen. Az ünnep már rég nem arról szól, amiről kellene... akkor meg, minek megtartani súlyos állami pénzeken? Inkább rendeznének valamilyen segély akciót az igazán, vagy inkább úgy fogalmazva, a rendes/szemérmes szegényeknek... Nemesebb és a forradalom eszméjéhez méltóbb lenne, mint ami most megy Budapesten... Vonulnak jobbra. Vonulnak balra. Az igazi, fontos kérdésekkel nem foglalkoznak. Mostanában olybá' tűnik, a politika a sérelmek rendezésére szolgál.... nincs kedvem kifejteni, miért gondolom így...

 No meg, most már tudom, mit rejt a palackba zárt üzenet... ha lesz időm, akkor megírom még ma a folytatást....

fekete víz

 Alkonyat. Az egyik legszebb napszak, amikor a Nap már eltűnik a horizont alatt, amikor az első Csillag felragyog az égen, még világos van, de az Éjszaka egyre nagyobb és nagyobb területet kebelez be. Pillanatnyi győzelem az övé, minden áldott alkalommal boldogan leigázza a Nappalt, hogy aztán a Hajnal visszazavarja az Árnyékba.

 Rozsdavörös hajába belekap a szél. A lány újra úgy érzi magát, mint az álomban. De most a valóságban kószál. A Valóságban, a város egyetlen olyan pontján, ahol igazán közel lehet a vízhez, mégsem olyan felkapott, mint a Sziget.

 Hello, Kopaszi-gát! Rég jártam erre, a szürke urak cigarettát sodortak az idővirágaimból, nem tudtam jönni. De már megharcoltam velük, egy csatát megnyertem és loptam pár órát magamnak tőlük. De a háborúnak még nincs vége...

 Jól ismert illatok szállnak keresztül-kasul, ahogy belép a kapun. Ugyan nem kovácsoltvas, és nem is egy labirintust rejt, de mégis olyan érzés átlépni rajta, mintha egy másik világba érkezne. A vízi rendőrség épülete előtt halad el, jól ismert út ez, oda vezet, ahol a három fekete cica búvik meg. Lassan meg is érkezik a trafóhoz, ahol a jószágok rendszerint idejüket töltik. Most is ott vannak. Villogó szemekkel tekintenek reá, a legfélősebb most is hamar messzire szalad, de még elég közel marad a társaihoz szükség esetére. A legbátrabb kivárja, hogy egy méterre is megközelíthesse, majd arrébb megy, de finoman, puhán mozogva, jelezve, hogy én nem félek, de jobb a biztos távolság, hiszen ember vagy. Bármi kitelik tőled.

 Egy ideig farkasszemet néznek, majd a lány továbbindul. Lesétál a parthoz, ahol a Duna fekete vize lágyan ringatózik A macskák távolról figyelik lépteit. Következő alkalommal még közelebb engedjük, de még nem simogathat meg... még nem... ki kell érdemelnie...

 Felgyúlnak a lámpák. A lány leül a parton. A csillagok sorra bukkannak elő az éjszakai égen, vidáman üdvözlik a Földet. A lány figyelmét a fekete víztükör köti le. Kacsák keresik éjjeli menedéküket, itt-ott felkavarják a Dunát. A lány felnéz az égre, egy repülőgép fényei köszönnek vissza rá. Vajon hova tart a gép? Vajon mit éreznek az utasai? Félnek? Reménykednek? Imádkoznak? Vajon boldogok, hogy elrepülnek innen? 

 Ahogy távolodnak a vibráló fények, úgy vetül tekintete vissza az öbölre. Minden kihalt, csak néhány kocogó, bringás és andalgó párocska tűnik fel itt-ott. Az öböl vize finoman cirógatja a partot. Az alsóbb lépcsőket magáévá tette a víz. Amikor a lámpa fénye megcsillan valamin... mintha egy palack lenne... Egy hosszabb vessző segítségével kihalássza a vízből a palackot. Teteje gondosan lezárva, érintetlennek tűnik. Visszadobjam? Vetődik fel benne, de mielőtt még a mozdulat teljessé válna, félúton megáll. Nem adja vissza a Dunának, győz a kíváncsiság.

 Mivel a palack tetejét jól rácsavarták és le is ragasztották, most nem tudja kinyitni. Belül egy papírlap látszódik meg még valami, aminek formáját nem tudja kivenni.

 Későre jár. Felkel és továbbsétál. Lassan visszatér a város lüktető szívébe. A palack pedig ott lapul a táskában.

 Mikor már minden elcsendesedik az öbölben, egy nimfa alakja formálódik a fekete vízből. Cinkosan a kacsára kacsint, az üzenet célba talált...

Hallo Németország!

 Próbáltátok már turbulenciában használni a mosdót a repülőn? Nem? Pedig egy élmény... főleg két pánikroham között, hogy öregem, biztos most zuhanunk le... Valahogy le kellene szoktatnom magam erről... mármint arról, hogy folyamatosan azt hallucinálom, le fogunk zuhanni... De persze megint zökkenőmentesen repültünk, nagyon elégedett vagyok a kapitányokkal. Már másodszor repültem Kurucz Ferenc kapitánnyal, a mosdóba menet találkoztam is vele, jó kedélyű pilótának tűnt, aki magabiztosan kézben tart mindent. (KD kérdése rögtön az volt, hogy ha ő kint császkált, ki vezette a gépet? :P) Jó érzés magyar személyzettel repülni. (RIP Malév :(. 

 A landolás utáni második legjobb pillanat az volt, amikor megláttam a túratáskám a csomagok között felém közeledni. Voltak ellenérzéseim, hogy esetleg elkeveredik a csomag, de szerencsésen megérkezett ő is. Azért pár váltás ruhát a biztonság kedvéért a kézi poggyászba is elpakoltam.

 Frankfurt Hahn-ban meg azt szeretem, hogy nem túl nagy repülőtér, könnyen ki lehet találni és megtalálni a buszpályaudvart. Most csak kétszer kellett átszállnom, mert KD Lebach-ból átköltözött Diez-be. Mindezt akkor, amikor én is éppen jöttem... Persze Koblenzben megint rohantam a vonat után, mert a legmesszibb vágányról indult, a buszpályaudvar meg hét perc erőltetett séta (16,6 kg-os túrazsák plusz a kézipoggyász, élmény volt...)

 De amikor KD-t megláttam a peronon Diez-ben... az minden fáradalmat kárpótolt.

 Diez an der Lahn 10 ezres kis település Rehinland-Pfalz tartományban. A város felett az egykori grófi kastély uralkodik, hegyek között a völgyben bújik meg, Lahn folyó két partján. Közel van Limburg an der Lahn, ami már Hessen tartomány. Óvárosi részeiken középkori házak sorakoznak, olyan érzés ott sétálni, mintha bármelyik pillanatban szembe találkoznál a történelemmel.

 Tegnap átsétáltunk Limburgba (hazafele KD volt kolis szobatársa fuvarozott minket, a Jóég küldte őket, hogy nem kellett visszagyalogolnunk/vonatoznunk... :) fagyiztunk, kóvályogtunk a régi utcácskákon, úgy éreztük magunkat, mintha mesébe csöppentünk volna.

 Vasárnap már megyek vissza Budapestre. Addig meg... marad a szép ködös, néha napsütéssel tarkított német tavasz...

fényrajzolás

 Holnap végre újra ott leszek! Csak ne kellene folyton repülni...

Félelmek labirintusában

5...

A Nap lázasan tűz az égen. Egy felhő sem mer belerondítani kék birodalmába. Az Idő lassan csorog előre az égi pályán. A labirintus sövénykerítésének apró szemű levelei élénken nyújtózkodnak a napfény felé. Tavasz van hirdetik a rigók az ágak között. Tücskök, bogarak másznak elő téli rejtekhelyeikről.

...4...

A lány tétován áll a kovácsoltvas kapu előtt. Apró szemű kavicsos út vezet innen tovább. Messze, elől szökőkút fehérlik a a zöld sövény közepén. Labirintus. A Félelmek Labirintusa, hirdeti a felirat a kapu felett. Belépjek, vagy fordítsak hátat? Egy fuvallat kap bele rozsdavörös hajába, egy fuvallat, amely a szökőkút felől érkezik, hívogató, csalogató fuvallat.

...3...

A kapu nyikorog, ahogy óvatosan kinyitja azt. Az első lépéseket bátortalanul teszi meg, pár métert halad előre,  amikor a sövény összezár mögötte. Egyetlen út csak előre vezet. A szökőkút továbbra is ott várja. Megindul felé. Suttogást hall, valaki a nevén szólítja.

...2...

Elér a szökőkúthoz, körülötte kis kerti tó terül el, vizén megcsillan a napfény. Hosszasan nézi a vizet, amikor az hirtelen, a fizika törvényeinek ellentmondva függőlegesen felfelé indul meg. A vízcseppek egy alakot formálnak meg, egy nő, egy nimfa, a szökőkút őrzője jelenik meg előtte. Arca kedvesen elmosolyodik, amikor a lányra néz. A nimfa karjával balra int, jelezvén az útja arra vezet tovább. A lány biccent és elindul az irányba.

...1...

A sövénykerítés újra és újra összezár mögötte. Nincs visszaút. Hosszú ideig halad, amikor egy ajtóra bukkan.Az ajtó körül fafaragványok terülnek el. Jobbra angyalok, balra ördögök. A kezét a kilincsre helyezi. lenyomja azt... ahogy kinyitja... áporodott levegő csapja meg az orrát... az ajtó teljesen kinyílik...

...0...

Csörög a vekker. A lány felébred, az álom semmivé foszlik Macskája ásítva ránéz. Mintha ő mindent tudna...

Hello, Péntek!

 Van valami kellemes bája a csütörtök estéknek. előrevetíti a péntek "hétvége van!" ízét. Az Infopark dolgozói közelebb érzik magukhoz a tavaszt, madarak - és dohányosok - csivitelnek, kellemes idő honol az épületek között. Bár a tegnapi köd olyan hatást keltett itt, a Dunához közel, mintha valami földöntúli helyen járnánk. Míg a Petőfi hídnál vártam a kedvenc buszomra, figyeltem az ELTE felé igyekvő diákokat, az épület nem látszódott, olybá' hatott, mintha hosszú, tömött sorokban a túlvilágra igyekeznének. Száz méterre tőlem el is tűnt az elől haladók sziluettje. Elvesztek a semmiben.

 Mától Pápán leszek vasárnapig. Utolsó simítások és kész vagyunk a szervezéssel. Mostantól hátradőlhetek és írhatom a szakdolgozatomat.

 Csak KD hiánya az, ami felemészti jókedvemet. Bárcsak... :(

 Mindannyian szolgák vagyunk. Van, aki önszántából, van, aki öntudatán kívül, van, aki nem tudja, hogy az, mások pedig alázatosan elfogadják sorsuk. Mert mind szolgálunk. Ki így, ki úgy. Nem vagyunk urak, nem vagyunk egyenlőek, mert van, aki nagyobb odaadással képes mások szolgálatára lenni, más pedig csak azt lesi, hogyan szolgálnak neki. Senki sem kivétel a szolgálat alól. Hiába próbálunk kibújni alóla. Ugyanakkor, nem mindenki a másik embert szolgálja. Tárgyakat éppen úgy lehet szolgálni, mint embert. Bár utóbbi nem vezet a kiteljesedéshez.

 Szolgálunk. Élünk. Szolgálnak. Hol itt a szabadság? Hát a szolgálatban... Mert ha mást nem, önmagadat szolgálod....

Szolgálat

 Idén még nem voltam misén. Nem vitt rá a Lélek. Vagy, pontosabban, vitt volna, csak én ellenkeztem. Most is. De a lábaim átvették az uralmat és elvittek misére. Sziklatemplom. Este nyolc óra. Sajátos hangulata van a Helynek. Sajátos hangulata van a misének. Pálos szerzetesek igyekeznek utat mutatni a bárányoknak. Szolgálnak. Minket. Kérdés nélkül. Kritika nélkül. Kedvesen. Pedig maguknak is számtalan nehézségük lehet. Mint a papoknak úgy általánosságban. Megszentelt, nehéz hívatás.
 Én nem tudok hinni. Már nem tudok. Lemondtam róla, mert így már nem érhet csalódás. Így már tudom, hogy csak magamra számíthatok. Isten van, nem hit kérdése. De az, hogy segít-e... na az már más kérdés. Talán azért nem, mert elfordult a világtól. Talán azért nem, mert én fordultam el Tőle. Talán azért nem, mert ez a világ úgy romlott, ahogy van, dacára a Fénynek, ami időnként átjárja. A világ talán már várja a mindent elsöprő Végső Ütközetet.
 Tegnap, ahogy a prédikációt hallgattam, a sziklafalat bámultam magam előtt. Időnként elkalandoztam, de általában sikerült magam visszarángatni a valóságba. A valóságba. Összeszorul a gyomrom, hacsak rá gondolok. "Túl sok, túl sok" kiabálom belülről, de mindent, mindent lehet fokozni.
 Aztán a prédiákció során megfogott egy gondolat: "Ha akarod, meggyógyíthatsz." Ha akarod? Mégis ez mit akar jelenteni? Nem úgy van, hogy az elveszett bárányokat megkeresed?
 Ha akarod, Te tehetsz valamit értem. De én nem erőszakoskodhatok, hogy a kezedbe vegyél fel és vigyázz rám.
 Pedig, csak egy szóval mondd, és meggyógyul az én Lelkem.

Talita kum. Csak ennyi kell. S a Lelkem újra élni fog.

124 nap...

...múlva esküvő. Nincs zenekar, nincs ruha, nincs torta. PÁÁÁÁÁNIK. A héten muszáj lesz mindent elintézni, most a munkahelyemen úgyis arra várunk, hogy véleményezzék a csodás alkotásunk, ami nagyjából a hét második felére lesz meg, addig lesz időm az esküvő szervezésére. Szombaton meg ruhavadászat az Anyukámmal.

 Akinek már herótja van esküvővel kapcsolatban, ne olvassa tovább. ;)

 Lassan kész a szálláslista. Az ajándékötletekhez fel akartam írni pár gondolatot, de végül rájöttem, hogy valójában semmire sincs szükségünk. Mire összeházasodunk, már szinte minden meglesz hála KD szorgalmának. Úgyhogy marad egy versike, amiben az egyetlen ajándékötlet a "boríték". Viaskodom még magammal azon, hogy bekerüljön-e a meghívó borítékba. Úgyis mindenki meg fogja kérdezni, mit szeretnénk. Én leginkább azt, hogy mindenki jól érezze magát az esküvőn. KD szerint viszont nem gond, ha betesszük a meghívó mellé. Ma megírtam a szövegét is, alapnak Anyukámék meghívóját használtam fel, most már csak meg kell találnom a megfelelő formátumot.

 Írnom kell még sok embernek szervezéssel kapcsolatban, bár néhány feladatot kiszerveztem lelkes önkénteseknek. De nem szeretnék másokat terhelni. Elkészült a fogatókönyv is. ÉÉÉÉÉÉSSSS az éjfél utáni táncunk alapja is megvan! Annyira, de annyira jó lesz, hogy már alig várom. (öhm, éljen a youtube... onnan tanulunk táncolni...)

 De, hogy mit jelent mindez, a szervezés, az esküvő, és a házasság? Egy új, boldog életet, aminek az egét ugyan fogják felhők is takarni, de az egésznek a lényege az, hogy együtt. És ezt nem szabad sosem elfelejteni. az egész világot jelenti az, hogy találtunk valakit, aki kiegészít, aki elfogadja a hibáinkat, aki megért, aki feltétel nélkül szeret. Aki a másikért félre tudja tenni önmagát. És ezt az örömöt szeretnénk megosztani másokkal és megmutatni, hogy a sok-sok nehézség között lehet boldognak lenni. Igaz, kis munka árán. Hiszen minden kapcsolat igényel ápolást, gondozást és nem utolsósorban: sok-sok szeretet. 

Habos-meggyes álom

 Ha szombat, akkor gasztróblog. Ma csak egy sütire futotta az időmből, mert a házimunka is a nyakamba szakadt. A héten sok munka volt, aminek következtében sok-sok túlóra gyűlt össze, amit aztán pénteken beváltottam és korábban hazamehettem. Pont jól is jött, mert baromira fáradt voltam és kipihenhettem fáradlmaimat. Csütörtök este a munkaanyag korrektúrázása közben vicceket írtam fel a lap aljára, hogy kicsit feldobjam megfáradt kollégámat is... de ezen előtte - idióta módon - fél órán át szakadtam... Aztán ő is... Kínjában... Hogy milyen lökött kolleginával áldotta meg őt a balsors. (Vagy nem... :P)

 No de, a süti: Habos-meggyes álom. Már azóta ácsingóztam rá, mióta még a korábbi munkahelyemen az egyik kollégám behozta és valami hihetetlen finom volt.

 Így ma eljött az ideje annak, hogy elkészítsem.

 A süti két részből áll és a tojás szétválasztásával kezdődik az elkészítése. 5 db tojás sárgáját gépi habverővel 8 evőkanál cukorral elkeverjük, míg habos nem lesz. Aztán 15 dkg szobahőmérsékletű margarin, egy egész citrom reszelt héja, fél csomag sütőpor, egy pohár tejföl. Ezeket szintén jól elkeverjük, majd lisztet szórunk bele, míg galuska sűrüségű nem lesz. Kivajazott-lisztezett tepsibe öntjük és beletesszük a meggybefőttet, amit előzetesen leszűrtünk. Előmelegített sütőbe tesszük, nagyjából 175 fokon 20-25 percig sütjük.

Ezután következik a tojás fehérje, mind az öté, ami megmaradt a szétválasztás után. Nyolc kanál cukorral és egy fél citrom levével gőz felett keményre felverünk. Ha kész, akkor a süti tetejére tesszük, és akkor vesszük ki, ha már aranybarna a teteje (de azért nem kell pecsenyére sütni...)

Tálalás: teljesen mindegy, mert mindenhogy finom :)

 No, de vajon ki fogja megnyerni azt a "megtiszteltetést", hogy országunkat Bakuban, az Eurovíziós dalfesztíválon képviselje? :P Érzitek azért ugye, hogy az Eurovíziós Dalfesztivált idén Azerbajdzsánban tartják. Azerbajdzsán... mint Európa része...

A 20 millió éve elzárt tó

 A Föld bolygón azért akad olyan hely, ahova az ember még nem piszkitott oda, de szorgalmasan dolgozik azon, hogy mindenhol ott hagyja a kézjegyét. Jelen esetünkben egy olyan tóról beszélünk, amely több, mint 20 millió éve a jég fogságában raboskodik.

 A szarkazmust félretéve komolyra fordítva a szót, vajon milyen élővilág alakult ki ott? Elég hosszú idő volt arra, hogy komplett, egyszerű élőlényekből álló társadalom alakuljon ki. Ha az evolucionistáknak igazuk van, akkor ott valaminek lennie kell, amit Életnek is nevezhetünk, nyílván nem az általunk megszokott értelemben. 

 És miért ne lehetne igazuk? Ha logikailag nézzük, akkor teljesen értelmesnek tűnik az evolúció, hogy mi miből következett, fejlődött tovább. De engem jobban érdekel az az eset, ha semmit sem találnak. Ennek nyílván kicsi az esélye, hiszen a tengerek mélyén is virágzik az élet azokkal az ijesztő küllemű halakkal és társaikkal. De ha nem találnak semmit a feltételezésekkel ellentétben, akkor el kezdünk majd hinni Istenben? Vagy azt mondjuk, hogy fatális tragédia történt ami kisöpörte az életet onnan? Mindenesetre, az eredményekre még elég sokat kell várnunk. Az elemzés nem lesz egyszerű, már csak azért sem, mert a felszínre hozott minták megfagytak, mire felértek vele. Vosztok állomáson, ahol a bázis és a vizsgálat található, - 89, 2 °C-t mértek 1983. június 21-én (ott akkor van tél, ugye). Ez az eddig mért hidegrekord. Hogy nem fagy meg az arcuk?

 Egyébként nyáron sincs jobb idő, a maximum "meleg" -15 °C. (Ismerős lehet a mai magyar időjárásból, ami, megjegyzem, teljesen természetes, tél révén. Végre picit normálisabb telünk van. Legalább a kártékony férgek elfagynak a földben és jobb lesz a termés.)

 A mostani sikeres fúrást már több sikertelen akció előzte meg.

 És igen, jól gondoltátok, hogy eredendően orosz bázisról beszélünk. Bírják ők a hideget :)

 A képen látható a mechanizmus, ami alapján "lenéznek" a tóba.

Forrás: Index

Egyébként, az Antartktisz és így a Vosztok bázis nemzetközi hívószáma: +672. ;)

Vörös Posztó

 Semmivel sem vagyok különlegesebb Nálatok. Ugyanolyan képességeim vannak, mint Nektek. Ugyanabban a világban élek, mint Ti. Semmivel sem vagyok különlegesebb. Semmivel. 

 Nem tartom magam beképzeltnek, de úgy érzem, joggal vagyok büszke arra, amit leteszek az asztalra. Azért, mert kemény munka áll mögötte. Attól még, hogy nem panaszkodom (gyakran) nem jelenti azt, hogy nincsenek nehézségeim. Csakhogy, összeszorított fogakkal haladok tovább az úton, amit elképzeltem magamnak, amit szeretnék, vágyaim célja felé.

 És ez a büszkeség az, amit félre lehet értelmezni. Mert büszke vagyok arra, hogy novemberben nem omlottam atomjaimra, amiért megszűnt a munkahelyem, hanem addig mentem, ameddig olyan állást, hivatást találtam, amit imádok és amiben az én-integritásom is jelentősen kifejezésre tud kerülni.

 Büszke vagyok arra, hogy most januárban sikerült a vizsgaidőszakom napi nyolc óra, agyilag leterhelő munka mellett. Büszke vagyok arra, hogy a szakdolgozatom viszonylag pozitív kritikát kapott és nem húztak le belőle oldalakat, további bővítést javasoltak hozzá - amire tudtam, szükség lesz, hiszen nem volt időm alaposabban utánaolvasni a nemzetközi szakirodalomnak. Büszke vagyok arra, hogy nem kellett mást megkérnem, hogy írjon meg helyettem beadandót, mert mindent sikerült egyedül is, saját erőből megoldanom. Igaz, szép januári hétvégéket kellett ezért beáldoznom. De aztán megjutalmaztam magam egy sétával egy kedves Baráttal a Kopaszi- gáton.

 Büszke vagyok arra, hogy KD-val ott tartunk, ahol. Emögött is rengeteg munka van, hogy a kapcsolatunk olyan most, amiben mindketten jól érezzük magunkat. De folyamatosan dolgozunk azon, hogy egymás méltó Társai lehessünk. Kemény, néha fárasztó és ősszel komoly gondjaink voltak. De leküzdöttük. Mert belefektettünk energiát, nem pedig elmenekültünk. Pedig számtalanszor lett volna rá oka a másiknak, hogy kilépjen. De túléltük, és most erősebbek vagyunk, mint bármikor.

 Büszke vagyok a Családomra, hogy talpon marad ebben a változó, nehéz világban.

 Büszke vagyok a Barátaimra. Mert akik igazán ismernek, tudják, hogy mit rejt a felszín és a kemény, néha túl szúrós máz mögött valami más is lapul.

 Büszke vagyok. Nem beképzelt. De a kettőt külső, felszínes szemlélő könnyen összetévesztheti.

 És igen, sokat változtam az elmúlt hónapokban. De én inkább úgy fogalmaznék: felnőttem. Most már végleg. Én már nem tudok visszatérni Sohaországba. Ám ezt én választottam és nagyon élvezem. Reggel felkelni és munkába indulni, ahol a kollégák úgy gondolnak rám, mint megbízható munkaerő. Szeretem a hétköznapokat, amikor este hazaérek, Szuszi önzetlen szeretettel fogad, játékra invitál, hogy foglalkozzak vele (ősz szőrszálak jelentek meg a feje búbján :(. 

 És mi, magunk vagyunk a cselekedeteink mozgatói. Nehéz természetem van, én ezt tudom, sokan szenvedtek már tőle. De ez nem jelenti azt, hogy nem mennék tűzbe azokért, akiket szeretek. Rögvest, gondolkodás nélkül.

 Ha valaki eldob, szíve joga. Én akkor is maradok alássan Nolasyn Krónikása.

Esküvőszervezés

 Este felhívott egy csóka, aki egy zenekarnak a tagja. Elismerésem az elért érdemeiért és valódi művészlélek, de az ár, amit elkérnek... Meséltem KD-nak is, ő nem hídalt le annyira, mint én. Szomorú vagyok, mert tetszene a dolog, de a csillagászati összeg megriasztott. Szükséges egyáltalán, hogy zenekar legyen? Én nem szeretnék túlnyomórészben mulatós zenét, mert attól Dunának megyek. Persze lesz valami ahhoz hasonló, hogy az idősebbek is jól érezzék magukat és táncolhassanak a megszokott, számukra kedves dallamokra. Szóval még mindig nem tudom, hogy dj vagy zenekar. Mindkettő mellett vannak érvek, ellenérvek. Ha meg szar a zene... hát akkor egy kis időre eltünök a férjecskémmel... No, ilyet azért nem tennék, a vőfélyünk mesélte, hogy egy rosszul sikerült menyasszonyrablás eredménye az lett, hogy mind a menyasszony, mind a vőlegény két órára eltűnt a násznépet hátrahagyva. Ugyanis a menyasszonyt elvitték piálni a rablói, míg szegény vőlegény kereste őt... aztán megtalálta... aztán maradt piálni... aztán eszükbe jutott a násznép... :D 

 A forgatókönyv készen van, átrágtuk a vőfélyünkkel - aki egyékbént roppant mód szimpatikus - a móka délutáni lánykikéréssel indul és hajnalig tartó bulizással ér véget. Szép lesz a másnap... Amikor a szervezéssel foglalkozom, mindig úgy érzem, de jó lenne, ha már holnap túlesnénk rajta. Rengeteg stresszor borzalja a kedélyeket, főleg az, hogy a helyszín és a zene megfelelő legyen nem csak nekünk, hanem a vendégeinknek is. Az ételről nem is beszélve. Az ital... az szerintem nem kérdéses :D

 Most már csak az utolsó simítások vannak, hónap végén lenézek Pápára is. A ruhám végül nem dőlt el, amit akartam, az végül is nem a legjobb :(

 Végezetül, az elmúlt napokban kiműveltem magam esküvő témából - lassan fuldoklom tőle... :D töménytelen rózsaszín... - az egyik cikk a koszorúslányoknak ad tanácsot, mit kell tenni, egy valami megfogott, ez pedig a következő: "Mondd neki, hogy gyönyörű, még ha nem is úgy van."  :P Hát köszi... :D Most már mindent értek... de legalább nem kell aggódnom, úgyis én leszek a legszebb... akkor is, ha nem úgy van... pedig, általában úgy van...

 Szar poén. Ideje letennem mára a pennát.

A családsegítés margójára

 Időnként szeretném letagadni, hogy bármi közöm is lenne a szociális szakmához. Tapasztalat, vannak kollégák, akik ahol kellene, ott nem csinálnak semmit, mert nehéz. Ahol nem kell, ott pedig beavatkoznak. Mert ott könnyű. A családból kiemelés a legrosszabb, amit megtehetnek egy gyermekkel még akkor is, ha az a család történetesen nem működik. Tehát nem a gyermeket kell kiragadni a megszokott környezetből, hanem a családot kell meggyógyítani. Oh, hogy ez bonyolult? ...annyira szép, amit tanulunk arról, hogyan segítsük a családokat. A gyakorlatban pedig alig tud bármi is megvalósulni.

 Miért?

 A szakma alulfizetett. Tény. Sokan panaszkodtak nekem az elmúlt hetekben, hogy csökkent a fizetésük. Elvették a cafeteriat, nem fizetik a bérletet, benzin pénz már régóta nincsen. Hogyan menjenek el így a családokhoz?

 Kiégés. Sokszor a kliensek nehezítik meg a segítő tevékenységét. Alacsony a sikerarány. Te tudnál úgy dolgozni, hogy folyamatos kudarcok érnek?

 A törvények, rendeletek, határozatok megkötik a kezeket. Leginkább pénzügyi segítségre lenne szükség, a legtöbb család eladósodott, nem tudja fizetni a közüzemi számlákat, hiteleket, nincs pénz egészséges ételre. Vagy semmilyen ételre. De a pénzügyi segítség a legkevesebb, ami a rendelkezésre áll.

 Hol romlott el minden? Még a negyvenes évek végén, amikor a 'jólét' betört az országba, és minden szociális problémát megoldott a szocializmus. De valójában a problémákat a szőnyeg alá söpörték, amelyek a rendszerváltás előszelével a nyolcvanas évek végén egyre jobban előjöttek. És a névváltozáskor ráomlott a rendszerre. Azóta sem tért magához, és a forrásmegvonások, ellehetetlenítési szándékok gúzsba kötik a valódi segítő munkát.

 Mi lehetne a megoldás? Közösségek újraélesztése. Kellenek karízmatív emberek, Lelkek, akik felvállalják, hogy előre mennek, utat törnek. Németországban erős a civilszervezet mozgalom, van egy, úgynevezett "Helyi Szövetség a Családokért". Nincs benne sok pénz. Önkéntes alapon menedzselik. Összefogással, valódi tenni akarással. És nem kell NAGY dolgokat tenni. Kicsiben kell kezdeni. Ugye... "légy a változás, amit látni akarsz a világban..."

 Csakhogy. Mi, magyarok nem tudunk összefogni. Példa erre számos külföldön élő magyar, akik egymást marják, ha a másiknak jobb. Itthon sem más a helyzet. Dögöljön meg a szomszéd tehene is...

 És ameddig ez a hozzáállás, itt nem lesz nem, hogy kánaán, de egy kis oázis sem.

 Szépen megkomponált, felépített csapda. Besétáltak. Tudom, kire számíthatok, kire nem. A reakciók mindent elárultak. Ideje kezembe venni a dolgok irányítását. Bármennyire leplezett érzelmek... Felszínre kerültek. Eddig is sejtettem, eztán tisztábban látok.

 Ideje kézbe vennem az irányítást.