Lecke a bizalomról

 Mindig megszívjuk. Most már ideje lesz megtanulni a leckét, hogy nem szabad, tilos megbízni másban. Nem szabad, sőt, nagyon is tilos segíteni másoknak. Mert vissza semmi nem jön. Ha mi a belünket kiteszük másokrért, aztán mindig jön a nagy pofára esés. Hát köszi. Úgy látszik eztán nekünk is önzőnek kell lennünk, leszarni mindenkit és nem foglalkozni mások nyomorával, mert a miénkkel sem foglalkozik senki sem.

Úgy látszik ez a világ ezt a viselkedést kívánja meg.

Zombi apokalipszis

Beccsszó nem néztem zombi filmet. Eddig csak egy ilyen tárgyú alkotást láttam: "Legenda vagyok" címmel. És már jó régen. Ma éjszaka mégis kénytelen voltam zombikat irtani. Álmomban.

 Az egész ott kezdődött, hogy nehezen tudtam rátukmálni magamra az alvást. Folyton felriadtam, nyugtalan voltam és a szívem is hevesen kalapált - minden ok nélkül. Aztán csak-csak sikerült elaludnom. Vagyis, inkább átcsúsztam egy másik dimenzióba - és innen az álmomról beszélek, mielőtt valaki még megijedne...- egy olyan dimenzióba, ahol semmi sem egyértelmű, mégis mindennek pontos helye és ideje van. Ott volt egy pali, az egységünk vezetője. Gyors eligazítás, majd indultunk a város alatti pincerendszerbe. Köteleken ereszkedtünk le, a pincerendszer alját homok borította, zöldes fényben derengett minden. Aztán megindultak a harcok a homokból kiemelkedő, emberformájú lényekkel. Fő fegyverünk egy PC egér volt, amelyből kék lézernyaláb tört elő, majd a célpontot a semmivel tette egyenlővé. 

 Majd filmszakadás. A következő részletekben már a felszínen vagyunk, az egységem valahol elveszett, civilek között vagyok. A Nap közben lefele halad az égen, sugarai lágyan világítják meg az elhagyott várost. Egy oszlopos épülethez megyünk fel a fehér márványlépcsőn. A valaha volt könyvtár. A tetőre igyekszünk felfele, amikor egy zombihorda a nyomunkba ered. Harcok bontakoznak ki, bejutunk az épületbe, egy-két zombi is utánunk tud jönni, de likvidáljuk őket. Felmegyünk a legfelső szintre, a cél a tető, hiszen oda nem jöhetnek, sem nappal, sem éjszaka. Az épület belsejében a díszes lépcső már csak nyomokban emlékeztet hajdan volt egykori szépségéra. Mindenhol könyvek hevernek, a polcok le-leszakadva várják a jobb időket.

 A legfelső szinten egy zombi támad ránk, az egérfegyveremmel próbálom hatástalanítani, amikor az egyik férfi egy tűzoltósági baltát vesz le a falról és azzal ront a zombinak. "A fejelten zombi a jó zombi"- mosolyog az akció után. Épségben felérünk a tetőre. A Nap már majdnem alábukott az épületek mögött, a Hold is feljött átellenben az égre. Az egyik nő krumplit ment főzni (honnan szerzett krumplit???) A másik meg leugrott a boltba kenyérért (???), aztán láttuk, ahogy az utcán szárnyas kis angyalok mérgezett nyilakkal lövik a zombikat...

 Na itt ébredtem fel. 

Szaladunk előre

"Egyre több múltat lőnek fejbe a jelen perckatonái..." Eve Alexander

 Mostanában rákaptam a Váratlan Utazásra. Esténként, miután az élet elcsendesedik körülöttem, egy-két (néha három-négy) részt is elfogyasztok. Szeretem a hangulatát, az egyszerű életet, az értékeket, amit képvisel. Titkon oda vágyódom, egy olyan kedves kis közösség tagjának lenni, mint Avonlea városában. Nyílván nem a legtökéletesebb, hiszen mint minden közösséget, ezt is emberek alkotják, csupa gyarlósággal, intrikával, időnként irígységgel. 

 Most, ebben a percben nem látom tisztán, hol leszek egy év múlva ilyenkor. Közben meg érzékelem az emberiségből áradó bizonytalanságot, hogy talán a majáknak mégis igazuk lehet. A hírportálokon elrejtve találni egy-egy cikket, amelyek ezzel a témával foglalkoznak. Egyesek szerint a mágneses pólusok cseréje fog végbemenni - amely jótékonyan véd minket a világűr viszontagságaitól és bizonyos időszakonként megtörténik. De ezeddig nem volt ennyire fejlett az emberiség technológiája (vagy igen, csak nem "emlékszünk" reá, mert egyszer (vagy többször) elsöpört minket egy-egy ilyen változás.

 Hajlamosak vagyunk elfeledkezni arról, hogy a Föld él. Nem úgy, mint mi, de él. És saját "dolgai" vannak, amik seperc alatt elsöpörhetik az emberiséget a felszínéről.

 Mások szerint meteor jön, vagy éppen szupervulkán tör ki, világot megrázó földrengés-szökőár lesz... És más-más színes ötletek a világ végére.

 Szóval érzem ezt a bizonytalanságot, hogy talán most mégis vége lesz. Talán a többség örül is ennek. Mert elege van abból, hogy modernkori rabszolga. Hogy vannak, akiknek nagyon bejött az élet, de mégtöbben élnek úgy, amely nem méltó az emberi léthez. De, mi is számít méltónak?

 Közösségben lenni. Egyre inkább azt látom, hogy a közösségek hiánya az, amely megkeseríti az emberiség életét. Mert lehet szegényen, szabadon és boldogan élni. De egyedül, mint sok más, nem megy.

Bizalom, türelem, nagy erény

 Tegnap hajnalig forgolódtam, nehéz éjszakám volt. Fél háromkor sikerült elszakadnom a virtuális világomtól, akkor következett egy másik. Egy sokkal fantazmagória-dúsabb, amely csakis akkor, abban az egyetlen képzelt esetben jelentkezik, amikor még nem alszom, de ébren sem vagyok már. Fura kettősség uralja elmém. Az elmúlt 27 éven és 10 hónapon gondolkodtam. Minden egyes kellemetlen élményem magamra kényszerítettem, visszaemlékeztem, elemeztem. Mit kellett volna tenni, mik voltak akkor a motivációm, hova fejlődött a dolog. És rájöttem, két dolog 'keseríti' meg az életem: bizalom és türelmetlenség. Mindent lebontva, ide jutottam. Bizalom, ami pozitív, de nálam túlzott. Fűben-fában megbízom, mert szeretném hinni, hogy mások is olyan ártatlan szándékokkal, őszínte érdeklődéssel közelednek felém, ahogy én feléjük. Többször bebizonyosodott, hogy ezt ki lehet használni. Bár már óvatosabb vagyok, mint régebben. És talán még óvatosabb leszek, ahogy az évek súlya rárakodnak a vállaimra.

 Türelmetlenség. Ehm, ez sok mindennek az okozója. Nem tudok várni, mindent azonnal akarok. De már tudom, és igyekszem javítani ezen is. (Hajaj, mennyi bajomat okozta már!) 

 De az elmúlt nyolc hónap türelemre és töretlen bízalomra tanított. 

Nászút a Végtelenben

 Köln-Bonn reptér, délelőtt 9 óra. Méretei mellett a Liszt Ferenc Nemzetközi repterünk eltörpül. Hajnalhasadta óta úton vagyunk és még messze a cél. Álmosan adom oda az útlevelem a check-in pultnál, KD felsegíti a csomagom, természetesen az én bőröndöm a nagyobb :D A reptéri adminisztratív formaságokon gyorsan túlesünk, majd irány a biztonsági ellenőrzés. Nincsenek sokan, itt is hamar végzünk, száguldunk a 3-as kapu felé, amikor utunkat állja egy végtelen hosszúnak tűnő sor. Vagy félszáz ember toporog az üvegfolyosón, egyesével engednek be mindenkit útlevél ellenőrzésre. Negyed óra, de végtelen hosszú időnek tűnik, míg mi is sorra kerülünk, majd leülünk a 3-as kapu mellett. Beszállófolyosó vezet a géphez, A320, már régi ismerősként köszönt. 6 E és F a mi helyünk, az ablak mellett ülök. Felszállunk! Végre az égbe emelkedünk! A repülésben a leginkább azt élvezem, amikor a gép lassan gurul a kifutópályára, finoman irányba áll, majd a motorok felbődülnek és eszméletlen sebességre kapcsolunk! Aztán  a másodperc tört része alatt az égbe emelkedünk. Az életünket más emberekre bízzuk, akik szervizelik a gépet, akik vezetik, akik lentről nézik, hogy ne ütközzünk... Rengeteg ember precíz összmunkáján múlik az életünk.

 A tenger kéken hullámzik alattunk, apró fehér pontok szabdalják. Páratlan látvány! Nem egészen két óra alatt megérkezünk Dublinba. A csomagjaink is szerencsésen megkerülnek, semmi sem törik el, minden ép. A landolás utáni második legszebb pillanat. Baile Átha Cliath felett ragyogóan süt a Nap, pompás ősz fogad minket. Első meglepetés a közlekedés. Pedig tudtuk, hogy máshogy közlekednek, mint mi, de mégis... a busz nem onnan jön, ahonnan várjuk, első ránézésre minden káosz. (A reptérről a belvárosba a buszjegy 2,50 €, a buszon váltva 2,65 €.) Elindulunk a szállásunk felé, bár még nincs térképünk, az orrunk után megyünk. Azonban éppen a nagy döntő focimeccs napján érkezünk, a Drumcondra útról a forgalom el van terelve, noha nekünk arra kellene továbbmennünk. Leszállunk és gyalog folytatjuk az utat. Hihetetlen tömeg fogad minket, a két foci csapat szurkolói együtt isznak, ünnepelnek, hol lehetne ilyen hasonló helyzet Budapesten? Hihetetlen a hangulat! Magával ragad minket is! A kocsmák a különböző csapatok színeivel feldiszítve, a forgalom lebénult, de a csapatokat rendőri felvezetéssel juttatják el a Stadionba. Mi eltévedünk, de szerzünk egy Dublin térképet, s mint kiderül, nem is vagyunk messze a szállásunktól. 

 Fatima House, Gardiner Upper Street-en. Tipikus dublini ház, 3 emelet, de bent még rejt egy padlásteret, ami szintén be van építve. Vörös téglás épület, szűk folyosóval, pici, ámbár barátságos szobákkal. A szállásadónk tipikus ír, lyukat beszél a hasunkba, mire felérünk a harmadik emeletre. Az erkélyről a kilátás a Dublin Spire-re néz, nomeg háztetőkre, bármelyik pillanatban megjelenhet Mary Poppins is, bár nem hiszem, hogy ír földre tévedne. Még aznap este sétálni megyünk, amikor belebotlunk egy nagyon kedves magyar párba. Elmegyünk bajor sörfesztiválra, ahol bajor zene szól (óóóó, jeah, már hiányzott...:D) megiszunk pár sört és beszélgetünk, megmutatják Dublin azon arcát, amit mi egyszerű turistaként nem látnánk. Búcsú után még sétálunk a Liffey folyó partján, majd hazaszédelgünk. Másnap a városban kószálunk, felfedezzük Dublint, a kötelező nevezetességeket is megnézzük. Harmadnap továbbindulunk Galway-be, az Atlanti-Óceán partjára! És meseország itt kezdődik! Dublin annyira nem ragadott magával, koszos, mindenütt szemét, rengeteg bevándorló, őshonos ír alig akad, a nagy krumplivész idején sokan elvándoroltak Amerikába, egy jobb élet reményében. Nem bántunk, hogy átvonatoztunk a országon Galwayig.

 Galway, a sétálóutca hangulata magával ragadó, 10 m-ként utcazenészek varázsolják el az utcán sétálókat. Az óceán sós illata terjeng, lesétálunk a partra is, kagylókat gyűjtünk, egy-két ritkaságot is sikerült fellelnünk. Majd tovább Kinvarába, igazi ír halászfalu, kastéllyal, öböllel, a végtelen kék éggel. Öt napot töltünk itt, ez a falu szolgál bázisul. Innen megyünk meglátogatni a Moheri sziklákat. 

 Csudaszép! Szavakkal leírhatatlan táj tárul szemünk elé! A végtelen kapujában érezzük magunkat! Másnap Doolinba vezet utunk, óceán partján sétálunk a köveken. Apálykor indulunk, de a dagály megérkezik, mire körutunk végére érünk. Sziklát mászunk, az óceán tajtékzó hullámai mellett lavírozunk a köveken, barlangokat fedezünk fel. Csak mi ketten és néhány sirály. 

 Kirándulunk a Burren sziklás táján, sok szép tájon járunk. Megnézzük a Poulnabrone dolment, amely még a Krisztus előtti időkben épült, síremlék. Egykori kelta lakó körben sétálunk, tündérköröket találunk. Varázslatos a szikla és a zöld fű kettőssége. Amikor a növényeken lépkedünk, olyan, mintha puha szivacson járnánk. Zöldben burjánzik minden, itt-ott fehér kövek fénylenek a napsütésben.

 Kilenc napot töltünk Írországban. Élményekben gazdagon jövünk haza. Fura érzés visszatérni a hétköznapokba. 

Találkozás a mérföldkőnél

 Egy dolgot kértem. Egyetlen egy dolgot, mert ma így is elég sok időt szúrtam el a feladatokkal. Amikért ugye semmit nem kapok, nem is várok el, de az sem esik jól, ha hülyének néznek. "no lám, itt egy idióta, akit ki lehet használni, akire rá lehet pakolni a feladatokat, mert elvégzi, úgyis megcsinálja". De amikor én kérek segítséget egy kurva feladathoz, hát persze, hogy csak 2/5-öt részben csinálja meg! Így sosem fogunk előrelépni. Sosem. 

És akkor arról nem beszéltünk, hogy januárban volt egy nézeteltérésem egy illetővel, akinek személyesen megmondtam, hogy bocsi, de nekem az nagyon rosszul esett, amit csinált. Erre persze felháborodott, mert ki vagyok én, kis taknyos, aki a nagy Személynek be mer szólni. Nagy... chö, persze, nagy... Most, hogy rájött, nincs ebben pénz, hirtelen megint nincs rá ideje... Olyan nagyon... átlátszó. Közben azt híreszteli rólam a hátam mögött, hogy amit tőlem kért, nem csináltam meg. Kurvára nem kért semmit tőlem, mert akkor úgy megsértődött, hogy a kommunikációnk a 'Szia!" 'Szia!"-ra futotta.

Úgy érzem, ideje lezárnom.

Lesz még sírás és fogcsikorgatás.

De azt én már a tengerparton ücsörögve koktélt szürcsölve a naplementét bambulva fogom megélni. És kábé le fogom szarni.

Dear Armenian Friends, please don't judge us, it's our leader's fault, it shouldn't have happened. We didn't know they will send back that person to Baku. They kept in secret. We apologize for it, please forgive to the Hungarian people.
We support your case, we understand your feelings.
It's not the shame of Hungary, it's the shame of politics.

Zseniális...

 Jobban belegondolva zseniális húzás volt. Ma lépten nyomon abba a bizonyos cikkbe botlottam, amelyet az egyik nagyobb hírportál jelentetett meg, Gyurta és én címmel. A cikk írója maró gúnnyal és irígységgel méltatta olimpiai bajnokunk érdemeit, miközben magához hasonlítgatta az úszót. Természetesen, mindenki erről beszél, mert felháborító stílusban írt. De valószínűleg nem ez volt a célja. Ő is sütkérezni akart Gyurta Dani dícsfényében. Csúcsot akart dönteni. Látogatottsági, olvasottsági csúcsot. És mi, akik elolvastuk és zsörtölödtünk rajta, asszisztáltunk neki a sikeréhez. Amikor majd este megnézni a statisztikákat, elégedetten fog hátradőlni és nyugtázni, "igen, megcsináltam" a sok birka bedőlt nekem. Besétáltunk a csapdába. 

 Tanúlság? Nincs. Vélemény? Magyari Péternek vastag bőr van a képén. A cél szentesíti az eszközt. Még akkor is, ha a siker erkölcstelen. De az az ember sosem fogja ezt magára venni. Mi meg, úgyis elfelejtük...

Az Olimpia margójára

 A blogírás viszonylag fiatal műfaj itthon. A széles sávú internet elterjedésével boldog boldogtalan számára (köztük én is) elérhetővé vált, és így könnyen rászabadítja a véleményét a világhálóra. A véleményét, ami általában negatív hangvételű, a bipoláris depresszió hullámvölgyeivel tarkítva. Egyébként is, mi, magyarok hajlamosak vagyunk mindent jobban tudni másoknál. Hajlamosak vagyunk lehúzni mások sikerét, mert végtelenül irigyek és ostobák vagyunk. Ezen nincs mit szépíteni. Nem tudjuk levetkőzni önmagunkat. Sosem tudunk összefogni, sosem tudunk egy szívvel élni. Mert mindig lesznek, akik mások sikerét fogják irigyelni és ahogy elnézem,  lassan már többen lesznek. Miközben mi, magyarok csodavárók vagyunk. Ölbe tett kézzel várjuk a sült galambot. De ha valamelyikünk is magasabbra, messzebbre merészkedik és sikert ér el, akkor ahelyett, hogy örülnénk neki, lehúzzuk teljesítményét. Ahelyett, hogy példát vennénk kitartásáról, nyalogatjuk a savanyú szőlőt.

 Néhány hírportálon találkoztam olyan írásokkal Gyurta Dani olimpiai teljesítményéről, amely a blog- és újságírás szégyenfoltjai. "Hogy ha még 10 métert úszni kell, az angol nyer"; "Gyurta Danin kívül mások is elérnek eredményeket..." és hasonló hangvételű írások láttak napvilágot. Bár ne publikálták volna soha ezeket, mert az emberekben újabb hamis képeket építenek fel. Mert nem mindenki lát tovább az orra hegyénél és megbízik a médiában. Nem lehet ezért okolni őket. Máskülönben is megbíznak a "Kedves Vezetőinkben", pártoktól függetlenül. Akiknek kényelmesebb bekajálni a tálcán kínált alternatív valóságot, mint saját valóságot létrehozni és megélni. 

 Pedig most igazán, egy Nemzet, egy Haza zászlaja alatt örülhetünk az olimpikonjainknak! Már azért is dicséretet érdemelnek, hogy kijutottak Londonba, tekintve a hazai sport finanszírozási helyzetet. Sorra szép eredményekkel, erőn felül teljesítenek. Tegnap Joó Abigél volt a nap hőse. Ahogyan sérülten felállt és továbbment. Említést érdemel Bognár Richárdról is, aki dupla trapp döntőjébe jutott és szép, egyenletes teljesítményt hozott végig (6. hely). Csonka Zsófia is pontszerző helyen végzett (6. hely, sportpisztoly). És akkor nem beszéltünk még a szörföseinkről sem..., és a sort még folytathatnánk. Az éremszerzőinkről nem is beszélve, akik megmutatták, van még muníció az országban. Fel tudunk lépni a dobogóra és a világ meghallgathatja a Magyar Himnuszt.

 De nem. Bizonyos körök nem tudnak örülni. Bizonyos körök azt nézik, hogyan tudnak belekötni modern korunk gladiátoraiba. Hogyan tudják sikereiket lekicsinyíteni, saját, szánalmas kis életüket pedig felmagasztalni a hősök árnyékában. 

 A média kártékony az egészségre. Ha valaki túl sokáig szennyezi vele magát és a társadalmat, fekélyes kelést okoznak az ember lelkén.

 Mikor mondhatjuk ki végre "HAJRÁ MAGYARORSZÁG!" anélkül, hogy a média bizonyos szegmensei kígyót-békát kiabáljon rá? Úgy vélem, a hazaárulás fogalmát újra kell definiálni...

Citius Altius Fortius

Diez illata

 Szeretem a hajnalok kékes-szürkés derengését, különleges bájjal vonja be a diezi szobánkat. Aztán felébred a Nap, sugaraival hosszan kényeztet minket, hiszen ott egy órával később fúj takarodót, mint Nálunk, Magyarországon. A hétköznapok magányosan telnek, barátkozás a várossal, a helyiekkel. Séta a patak partján. Közel van Limburg, egy óra Frankfurt és Koblenz, nincs messze Köln, Bonn. A nyugat zöldellő kincse Diez. Magas hegyek között bújunk meg a völgyben. Tündérmesébe illő kastély uralja városunk látképét, de a vasút mentén lépten-nyomon egykor büszke várak romjaiba botlunk. És az illatok... friss, élettelteli illatok özönlik el a város kockaköves utcáit. 

 Hogy szeretem-e? Ambivalens érzéseket vált ki belőlem. Hiszen ott vár türelemmel a Szerelem. Mindeközben máshol zajlik az Élet. Itt is mást épitgetek, ott is mást épitgetek. Tervek? Azok nincsenek. Hiszen sosem úgy alakulnak, ahogy szeretnénk. Ezért mint a rigó, a Gondviselésre bízom magam.

 A blogom közben csendben betöltötte hatodik életévét. Ideje lesz ősszel iskolába küldenem...

 Tegnap este lementünk a folyóhoz. Sebesen örvénylik a vize, a két partján búja zöld növényzet takarja. Kellemesen sütött a Nap, igazi nyári idő volt. Bezzeg szombaton, amikor nyári ruhába bújtam... kockává fagytam. De azért a Mokka beckert megettem. ;) Pénteken egyedül vásároltam - itt ez még mindig nagy dolog, legalább leköt. Este pedig vacsorára mustáros-mézes csirkemellet főztem. Még most is összeszalad a nyál a számban, ha visszagondolok rá. Kicsattogtam a konyhába a laptopommal, s közben Mulholland Falls-zal szórakoztattam magam. Az elmúlt napokban sok filmet néztünk meg, az egyik ilyen kiemelkedő alkotás a Csernobili ideglelés... betegre röhögtük magunkat... :D Holnap megint vissza Budapestre, aztán két hét múlva újra felveszem a nyúlcipőt és jövök ide. Aztán megint haza... megint vissza... 

 Ma meg elrontottam a mosógépet. Vagyis, inkább ő rontotta el a kedvem. Mosás közben kinyílt az ajtaja - elöl töltős a drága- és kifolyt a víz. Egészen eddig gállyáztam a mosókonyhában, hogy mielőtt bárki hazatérne a kórházból, meglássa, milyen szerencsétlen vagyok... 

 Ma még séta a városban, holnap meg... már megint egyedül utazhatok. Ó, jeeeeeah.

Házasélet

Mézeshetek. Az a biztos tudat, amikor a gyűrűmre nézek, hogy a párja ott van Nála. A világ kerek egész. Minden nehézség legyőzhetőnek tűnik, minden gond csak átmeneti felhő a napsütötte égen. A házasság olyan, mint a repülés. Felhők felett, a kék égben, magas adrenalin szinttel, minden egyes légörvény után megerősödve. Egy titkos, örömteli társaság tagjai lettünk. Ezt tényleg csak örökre lehet tervezni. Hiszen az elköteleződés már megszületett, innen lehet tovább építkezni. Családot. Nem lehet mindig veszekedni és keresni önmagunkat. Egy kapcsolatot két dolog tudja igazán összetartani: az önbizalom és a személyes tér. Önbizalom, hogy én önmagamban is képes vagyok boldognak lenni, nem kell kívülről keresnem az önigazolásokat. Személyes tér, hobbi, ami a kapcsolatunk javára is válik. A szeretet, a hűség és hasonló dolgok alapelemek, ha nincs meg, nincs miről beszélni.

Két világ küszöbén

Nincs rá szó, milyen érzés volt. Ott volt a Pillanat. Sőt, több is volt, amely végig fogja kísérni az életünket.

Reggel korán kezdődött a napunk. Fél hétkor keltünk, majd egy jó, hűvös zuhany életet lehelt belém. Nagynéném is a kelő Nap sugaraival érkezett, hogy kontyot fésüljön a hajamból. A műalkotás pontosan olyan lett, amilyet szerettem volna. Éva néni kitett magáért és az eddigi legszebb kontyot varázsolta a fejem búbjára. A mennyasszonnyá alakulásom következő állomása a sminkmester volt. Edina - Zsófi kozmetikusa - ragyogó sminket készített, profi mancsok közé kerültem. A készülődéssel hamar eltelt a délelőtt, közben Anyukámék is megérkeztek és egyszer csak a ruhám is betoppant. Sok segítő kéz segített felölteni A Ruhát. Tökéletes volt. Amikor befejeztük az öltözködést, éreztem, jó döntést hoztam, amikor kiválasztottam. Készen álltam a Találkozásra.

KD kint várt a kertben. Bocskai öltönyt viselt, éppen beszélgetett, amikor kimentem. A lépcső tetején megálltam, rám nézett. Az arcán az a mosoly szaladt keresztül, amely évekkel ezelőtt megfogott benne. Indultunk Döbröntére, fényképezésre, hogy létezésünk egy tünékeny másodpercét az örökkévalóság oltárára tehessük.

A menyasszonyi autó kényelmes volt, a sofőrünk pedig végtelenül türelmes. Döbröntére érve Gáti Andrással találkoztunk, KD Nővérének esküvőjén is ő készített képeket. Döbröntén a Bitva patak partján készültek fotók, majd átmentünk az Edvy Malom Fogadóba, ahol szintén lőttünk pár sorozatot, majd a koszorúslányaim is megérkeztek közös képek készítése céljából. András jó hangulatot teremtett a fotózás alatt, kíváncsian várom a képeket!

A fotózás után kezdődött a lánykikérés. Hajdú Péter, a vőfélyünk megérkezése után egyből a kezébe vette az irányítást, nagyon jól vezette a násznépet. A lakodalom során is mindig remekül érezte, mikor kell felpörgetni a társaságot, mikor milyen eseménynek kell történnie. Úgy éreztem, hogy nyugodtan hátradőlhetek, mert itt van és figyel mindenkire.

A lánykikérés után indultunk a Templomba. Csernai Balázs atya meghatóan szép nászmisét celebrált. Örök hűséget fogadtunk egymásnak Isten előtt. Valami különleges volt az Egészben, az Egységben, amit nem kerestünk, mégis megtaláltunk ott és akkor. A nászmise ünnepi hangulata adott valami pluszt, ami az alaptőkéje lett a házasságunknak. (Amikor az esküt tettük, mindig mantráztam magamban a helyes válaszokat, féltem, hogy elrontom és azzal tönkreteszem a harmóniát, ami végigkísérte az egész napunkat.:P)

A templom után az Edvy Malom Fogadóba mentünk. Először KD-vel közösen kellett fát vágnunk, majd az anyósok etettek meg minket cukorral, hogy megédesítsék az életünket. Majd a Malomtól kaptunk két galambot, akiket el kellett engednünk. Egy irányba szálltak, azt beszélik, az jó jel házasságunkra nézve. :) Néhány fénykép elkészítése után következett a vacsora. Az étel nagyon finom volt, bőséges tálakon érkeztek a fogások. Az Edvy Malom tulajdonosa és személyzete egész este alatt a kedvünkben járt és mindent zseniálisan menedzseltek. A zenéről Polgár Gyuri gondoskodott, fergeteges hangulatot teremtett, még Yunina barátnőm kérését is teljesítette, valamilyen koreai szám kapcsán.

Az Edvy Malom tökéletes választás volt a lakodalomra. Mivel az Égiek is támogatták a Nagy Napunkat, pompás idővel áldottak meg minket, így kint lehettünk a tágas udvaron. A négy elem is végigkísérte az estét, fújt a szél, a föld illatát hozta magával, lágyan ringatózott a víz a tavacskában, a Fogadó tulajdonosa, Csaba pedig hangulatos tábortüzet rakott, amit aztán körbe is vonatoztunk. ;)

Az est folyamán úgy éreztem, a megfelelő embereket találtuk meg a különböző szerepekre, akik levették a terheket a vállaimról és láthatatlanul, de mégis érezhetően egyengedték az esküvőnk eseményeit. A vőfélyünk ráérzett, hogy mikor kell megmozgatni az embereket és mikor kell kicsit ülni hagyni őket. Mindig volt valami történés, de aki nem akart részt venni a játékokon, táncokon, azt békén hagytuk. A zene baromi jó volt, a násznép nagyja mindig a táncparketten vitézkedett. A videósunk, Sarlai Péter hősiesen dokumentálta az eseményeket.

Pirkadatkor búcsúztunk el a legkitartóbb vendégeinktől. A Fogadótól nászajándékba kaptuk a Bécsi Barokk szobát. Amikor végre bezuhantunk az ágyba, KD szorosan magához vont, az ölelésében benne volt minden Reménye, Boldogsága, a Jövője.

Összességében Tökéletes volt minden. Hálás vagyok a segítőinknek, akik széppé és felejthetetlenné varázsolták a napunkat.

" Jó érezni azt, hogy szeretlek,

nagyon, és egyre jobban.
Ott bujkálni két szemedben,
rejtőzködni mosolyodban,
érezni, hogy szemeim
már szemeidben élnek és néznek.
S érezni azt, hogy szép veled,
és csak veled teljes az élet."

(Illyés Gyula)

Készülődés

Délután két óra. Lázas izgalommal készülök a Liszt Ferenc Nemzetközi Reptérre. A busz csigalassúsággal vánszorog a zsúfolt forgalomban. Készítem a Lelkem a Találkozásra, hosszú idő után újra láthatjuk egymást. A reptérre érve várakozással teli légkör fogad. A kettes terminált nem szeretem, hideg színek uralják a belső teret, méreteiben elvész az ember, bár nem nagyobb, mint mondjuk az oszlói Gardemoar reptér. De az egyes terminált szoktam meg, jobban szeretem, mert barátságosabb, melegebb színek dominálnak benne. Kár, hogy bezárták. Nagy kár.

Megérkezünk a reptérre, 2B terminálhoz írják ki KD gépét. Nagy megkönnyebbüléssel figyelem, hogy hamarabb is érkeznek az eredetileg kiírt időnél. A hátszél segítette útjukat, mint utóbb kiderült. Mindig akkor nyugszom meg, amikor a gép egy darabban landol. Kiver a víz, amíg bármelyikünk is az égben van. Bizarr, de egyben szép élmény.

Meglátom KD-t az ajtóban, a szívem nagyot dobban. Kezdődhet a Nagy Kaland!

Még aznap délután elintézendők sora vár ránk. Gyűrűk, látogatások, beszerzésre váró holmik. Időben végzünk mindennel. 

Este Családi vacsora nálunk. Az esküvő előtti utolsó alkalom, amikor együtt lehetünk a Szüleimmel, Tesómékkal, Mamával. Áldást kérünk a gyűrűkre, az életünkre.

A vacsorát követően Prometheus... KD aznap azzal viccelődik, hogy "ma megnézzük az Alient, szombaton pedig feleségül veszem...". 

Másnap délután leutazunk Pápára. Újabb elintézendő feladatok. Pakolás, a táncok gyakorlása, izgulás, hogy minden rendben legyen.

Csütörtökön jegyesoktatás. Csernai Balázs atya szeretettel fogad minket. A parókia feletti szoba átható nyugalmat áraszt. Először be kell mutatnunk egymást Balázs atyának. Sok mindent elmondunk a másikról, azokat a kincseket, amiket az évek során megmutattunk egymásnak. És mit is jelent a Házasság? Egységet, Szövetséget, egy olyan életközösséget, ahol gyermekeink biztonságban nőhetnek fel, hogy majdan maguk is kiegyensúlyozott, életrevaló felnőttek lehessenek. Egy olyan kapcsolat, amely életre szól, a maga minden szép és kevésbé jó pillanataival. A találkozás végén átbeszéljük a nászmise menetét. Vonulás, Olvasmány, Szentlecke. Utóbbi kettő felolvasására két fontos személyt kérünk meg. Mi választhatjuk ki a részeket, az Énekek Éneke Könyvéből és Szent Pál apostol leveleiből választunk számunkra fontos mondanivalóval.

A pénteki nap gyorsan elszáll. Ülésrend és az ültetőkártyák elhelyezése a Malomban. Apróbb problémák adódnak, de mindenre tudunk megoldást találni.

Este már torokban gombóc érzéssel térek nyugovóra, másnap kezdődik a tánc...

Holnap lakodalom van a mi utcánkban.

Prometheus

*** spoiler *** spoiler *** spoiler

Csak akkor olvasd el, ha nem akarod megnézni a filmet, vagy ha vállalod, hogy sok poént lelövök! Innentől kezdve a Te felelősséged, ha valamit megtudsz, amit nem akartál.

A várva várt nap is eljött! Tegnap megnéztük azt a filmet, amire már tél közepe óta készültünk! Az összes trailert már kivülről fújtuk, minden egyes pici mozzanatot. Bár van egy felvillanás az egyikben, ahol egy arctámadó szerű lény ugrik az egyik halálra ítélt sisakjára és áteszi magát azon. De nincs klasszikus arctámadó. Hanem mutáns földi giliszták okoznak galibát, meg a fekete olaj szerű lé. Tisztára olyan, mint az X-aktákban, akár még azt is mondhatnánk, onnan nyerték az ötletet.

A történet úgy indul, hogy az egymástól térben messze lévő földi barlangrajzokon felfedezik ugyanazt a csillagképet. A Weyland Társaság kapva kap az alkalmon, főleg idősebb Weyland, aki a 100 és a halál között leledzik, és a küldetéstől a fiatalodást várja. Így hát tudósaink, antropológusaink a támogatást megszerezve útnak indulnak. Bár ne tették volna, erre többször is emlékeztetik magukat két anyázás között. De persze, elfojtják magukban eme nemes gondolataikat mert az úgy nem illene a kemény marcona jellemhez. Szóval megérkezünk, leszállunk és megtaláljuk a piramist. Ejha, olyan ügyesek, hogy egyből ott szállnak le, ahol kell. Nyílván ha könyv lenne a sztoriról, akkor kicsit húznák még az agyunkat a keresgéléssel. Hat órával a naplemente előtt gyorsan elindulnak megkeresni a Space Jockey-kat. (Ilyen hülye elnevezést!) Bemennek a piramisba. És innen jönnek szép lassan a heppöníngek, sorra vesztik el az életüket a hőseink. Persze Ripley2 életben marad. Két elhalálozás között arra is jut idő, hogy hitről, teremtésről, eredetről elmélkedjünk. Közhelyek.

Klasszikus rész, amikor Ripley2 kiműti magából a bigyót, amit aztán ott hagy a kabinban. Ennek később még lesz jelentősége.


Amikor aztán felébresztik a teremtők egyikét és megtörténik a nagy találkozás, balul sül el. Az ember embernek farkasa, a teremtő szemei előtt is bemutatják, milyen önző és egysíkú az ember. Talán pont ezért akarják elpusztítani? Hogy valami jobbat, kevésbbé aggresszívat hozzanak össze? A teremtő természetesen küldetésre indul, hogy a Föld bolygóról lepucolja az életet. Ezt hőseink - már aki túlélte az eddigi megpróbáltatásokat- nem hagyják. A kapitány és két bátor társa életüket nem kímélve, kamikaze akcióval nekimennek az éppen felszálló idegen űrhajónak. Ami lezuhan. De a teremtő túléli és le akarja vadászni Ripley2-öt. Mert megakadályozza a teremtést. Aminek első lépése: végy egy bolygót, ahol hülyék laknak. Írtsd le le róla azt a nyavaját, amit embernek hívnak, és máris indulhat a génmodósítás! Juhééééé. Szóval a nagyember, SJ üldözi a kicsit, aki bemenekül a tartalék kabinba és ráengedi a bigyót - ami már többszörösére nőtt azóta, hogy magából kiszedte - és azok kezdenek harcolni. Az a bigyó egyébként egy nagyon nagyra nőtt arctámadó... De ez később esik csak le...

Tanulságok:
- ha az egyik legénységi tag, aki eltűnt, megjelenik pókjárásban az űrhajódnál, ne nyisd ki a rámpát! Ne engedd be! Mert megjárod...
- ne menj be a piramisba, sőt, egyáltalán, ha valaki azt mondja, hogy egy idegen bolygóra készül, megkeresni azokat, akik megalkották az emberiséget, mondj nemet, akkor is, ha busás jutalmat ígér. Úgysem éled túl a küldetést. És több, mint két évet kell hibernálva töltened. Nem túl kellemes élmény. Legalábbis mindenki hányt, amikor felébredtek.
- ne bízz a robotokban. akkor sem, ha emberi a küllemük. Ezt már a korábbi Alien filmekből is tudjuk.
- ha egy idegen bolygón találkozól puhatestű, lábatlan, sok fogú valamivel, ne barátkozz vele. Úgyis csak meg akar enni.
- ne nyúlkálj idegen dolgokhoz, mint fura küllemű urna, amiben ki tudja mi van. (mi már tudjuk. nem vicces dolog.)
- az evolúció az alieneket sem kíméli.
- a teremtőink meg akkor is el meg akarnak ölni minket, ha történetesen odamegyünk hozzájuk számonkérni őket, h miért. (értsd: a csaj próbálja finoman sugallni, hogy ne....
- ne ébreszd fel a lehibernált termetődet, mert az ébredés utáni első gondolata - kávé-cigi után - hogy elpusztítsa a Földet.

Durva részek, amikor...
- ...Ripley2 megműti magát.
- ...Charlize néni megsüti lángszoróval a megfertőzött kutatót, aki történetesen Ripley2 szerelme.
- ...az az izé bemászik a biológus barátunk száján.
- ... az egyik szereplőre rázuhan a lelőtt idegen űrhajó... ez nagy mellélövés volt, ultragáz!

Klisék az előző Alien filmekből:
- utolsó túlélőként ketten maradtok a gonosszal. Már azt hinnéd megpihenhetsz, de nem...
- hasonló az űrhajó, mint a Nostromo.
- David kosárlabdázik, mint Ripley az eredeti Alienben, talán a 4. filmben?
- még volt, de már nem emlékszem... korral jár...

A befejező képek során megnyugszunk, mert felszáll az űrhajó Ripley2 és David, a robot vezetésével. Éééééééés a dühös, de már halott Space Jockey mellkasából előmászik egy alien... valószínűleg királynő.

Nah vajon mi lesz a folytatásban? Megkeresni a választ arra, hogy miért akarnak elpusztítani minket és egyáltalán, ki alkotta meg a teremtőket...?

Már várom, hogy Ripley2 azt mondhassa: "már régóta úton vagyok..."
Spolier vége.

Régi-régi bejegyzések

Hat év. Nagyjából ennyi ideje regisztráltam a blogspoton. Jó ötletnek tűnt. Világraszóló terveim voltak, mint hogy íróvá váljak és a történeteim szereplőinek ál-accountjai jelenjenek meg a közösségi oldalakon. (Bár akkor a fb még nem volt ilyen elterjedt itthon, mint most, noha én 2007. novemberében csatlakoztam egy kolumbiai fényképész és világlélek kedvéért.)

Hat év. Az ismert univerzum kitágult előttem, új ismeretek, barátságok születtek. Sok-sok számadás, költői hitvallás, szövegelés, okoskodás, panaszkodás... minden bejegyzés az életem egy-egy állomását dokumentálták. Aztán valami elveszett. Valami kiüresedett bennem és nem írtam, csak ritkán, egy-egy kósza gondolat manifesztálódott a virtuális térben.

Hat év. Kommentekből is jutott bőven. Egész pontosan 398 db. Főleg az aktív évekből. Érdekes volt visszaolvasni. Mintha nem is az én életem lett volna. Hanem valaki másé.

Lehet, hogy mégiscsak kitalált vagyok.

Hófehér és a Vadász

*** spoiler *** spoiler *** spoiler ***
- Oké, de miért nem jöttek össze? - nagy, boci szemekkel mereszget felém, miközben robogunk az Astoria felé.
- Összejöttek, csak nem egyértelműen - felelem, hiszen az a pillantás a végén mindent elárult...
- Jó, de...
- Jaj, használd már a fantáziádat! - csattanok fel, miközben a Mono Fashion kirakatára vetek egy pillantást.
- Gyerekek közt dolgozom, van ott fantázia... :D - feleli csipőből. Na mondom.... Thaaaat's My Sister! :D

 Ha arra vágysz, hogy kiszakadj a valóságból, tökéletesen elvarázsol a Hófehér és a Vadász. Kellemesen vezet a sztori az ismert történetben, bár azért tartogat meglepetéseket. A Királynőt alakító Charlize Theron lenyűgőzően játssza a gonosz, ámde szép mostohát. Kirsten Stewert meg... nagyon bájos, meg minden, de nem szép. A fülei úgy elállnak egymástól, hogy még Mickey Egér is megirígyelné tőle. És a Vadász... csöpögött a nyálunk azért a kockahasért... Elementális erő lakozik benne (Chris Hemsworth-öt Thorként is nagyon... nagyon kedveltük ;)

Persze van herceg is, de málészájú taknyos.

 Ami nagyon tetszett, az a gyönyörű képi megoldások, szép tájak, bár néhol úgy éreztem magam, mintha a Gyűrűk Urát nézném (törpok, gyaloglás, törpök, bánya, törpök, tündérek, törpök... és fehér ruhás feltámadás, klasszikus, ugye, Gandalf?). És most, hogy jobban belegondolok, még több ismerős jelenet köszön vissza a LOTR trilógiából. Lehet, hogy megirigyelték Peter Jackson törpjeit?

---spoiler vége.

Ma délelőtt Innovációs Tech Show-n voltunk. (Mondtam már, h imádom a munkámat???) Láttunk boxoló robotokat, félelmetes, de egyben zseniális! Ahogy a fejükön világit a szemük, olyan ördögi, mintha csak a transformers lett volna, kicsiben. És rajzoltam 3D-ben! Voltak már érdekességek is, de ez a kettő fogott meg látványilag. Ami viszont bizton világpiaci magyar márka az az autó, meg a szenzoros érzékelő. De ezekről majd egyszer. Most már nagyon álmos vagyok.

 Ágyő, Nolasyn, holnap találkozunk! :)

Csillaglány

Mire jó az esküvő? 

Arra, hogy megmutassa, ki az, aki igazán tud örülni mások örömének. Ki az, aki nem képes felülemelkedni saját érzésein és minden csepp keserűségét, irígységét, bosszúját -megfelelő aláhúzandó - az ifjú párra zúdítja. Az esküvő nem más, mint érzelmek gyűjtőhelye, egy olyan mérföldkő, amely a násznép minden egyes tagjának életében nyomott hagy. Akkor is, ha nem jön el.

A rokonok közül elég sokan lemondták, mondvacsinált okokkal. Én meg azt gondolom, ha részesei akarunk lenni bármilyen eseménynek, akkor azért mindent megteszünk. De az sem mindegy, hogyan közöljük távolmaradásunk. Egyébként eddig mindig megéreztem, hogy ki akarja lemondani a meghívást. Abba viszont belefáradtam, hogy könyörögjek bárkinek is, ugyanmárkérlekgyereel. Mi akkor is jól fogjuk érezni magunkat, ha senki sem lesz ott. (De ilyen meg úgysem lesz, mert a koszorúslányaim ruhái nagyon szépek lettek, meg kell mutatniuk a világnak is!)

Szombaton túléltem a leánybúcsút is. Nem, nem, nem teszek fel róla képeket... Öhm, örök emlék... nekünk. A Belső Körnek, akinek fontos volt, hogy ott legyen. Mostanra alakul ki az Háló, akikbe kapaszkodhatok, akikre számíthatok, és amely Hálónak oszlopos tagja vagyok. Védernyő, ami elkap, ha baj van. Tudom, mert már mindannyiukra számíthattam, már kiállták a próbát. Nem tudom, hogy engem hogyan értékelnek, csak bízom benne, hogy hasonlóan éreznek velem kapcsolatban, ahogy én velük.

Ma hajnalban ha az ember időben kel fel, láthatja, ahogy a Vénusz átúszik az égen a Nap előtt. Ilyen esemény legközelebb csak 2117-ben lesz. Nem valószínű, hogy megérem. De ha mégis... akkor rágyújtok egy kubai szivarra... (Ha még lesz Kuba, meg szivar, meg levegő. És nem söpri el az egész Földet egy atomháború.)

A macskám meg depressziós. Junior két hónapja már, hogy nincs köztünk. Végtelenül hiányzik. Ma halas kaját készítettem Apunak és magamnak. (Más nem szereti a halat rajtunk kívül.) Szuszi kint ült a széken és figyelte a konyhai hadműveletet. A hal finom illatára ocsmány fintort vágott. Mondom neki, bezzeg Pir-Pir. Ő már rég kikövetelte volna magának a jussát. De nem ettől depressziós. Inkább a magány nyomja kis cicalelkére bélyegét. Most érzi igazán, hogy egyedül van, de nem érti, miért, nem tudja, hol van Junior. Mindig keresi, várja, lesi a szekrényt, a cicakosarat, a kagylófotelt, az ágy alatt, a szekrény tetején.... mindenhol, ahol Junior szeretett lenni. Alig eszik, úgy kell beleimádkozni minden falatot. Ha így folytatódik, még egy állatorvosi vizitet is be kell suvickolni a jövőheti programok közé.

Egyébként meg, jól vagyok. Az esküvőszervezése nagyon sok mindenre rávilágított. Én nem is gondoltam volna... Leginkább a meghívók átadásakor megfigyelt reakciók. Emberek vagyunk. Nem tudjuk elrejteni az érzelmeinket. A legprofibb kém is előbb-utóbb lebukik.

Mert az egyetlen dolog e Földön szeretni. És ezért nem egy háború robbant ki...