Primavera

 Különleges álmom volt. Bizar egy dolog fekete-fehérben álmodni. Hajnalok-hajnalán Krokodil Dundee felkelt, hétfő révén készülődött dolgozni. Még félig álmodtam, amikor odajött reggeli és egyben búcsú puszit adni. Kikísértem, majd az álmomon kezdtem gondolkodni, még most is a hatása alatt vagyok.

 A történet - ha lehet egyáltalán történetnek nevezni, vagy csupán az elmém töltötte ki a hézagokat azóta, hogy felkeltem - valamikor a jövőben játszódott, kissé hajazott az 'Alkimista lánya' történetem hátterére. Valamilyen titkos szövetség tagja voltam, akit beépítettek egy másik titkos föld alatti mozgalomba, hogy belülről bomlasszam. Arra határozottan emlékszem, nagyon tiltakoztam, hogy adó-vevőt ültessenek be a fogamba, mondván amúgy is fáj, nem kellene azt birizgálni. (Sajnos tényleg fáj a fogam, úgyhogy jövőhéten lesz egy köröm fogdokihoz...) Szóval meggyőztem ellenségeimet, hogy hagyjanak ki az adó-vevős dologból. Szerencsére így lett, nem tartottak veszélyesnek, ez lett végül a vesztük... Innen viszont zavaros az egész, egy nagy katyvasz. Valahogy egy kockaköves utcára keveredtem, ott volt Krokodil Dundee is. Háború dúlta a földet, mi titokban találkoztunk. Fontos szerepet töltöttünk be. Ő a főgonosz oldalán, én egy másik mozgalomban. De mindketten ugyanannak a háttérszervezetnek dolgoztunk. Tavaszias szellő fújt, egymással szemben álltunk, de nem mertük megölelni, vagy megfogni egymást, nehogy illetlen szemek meglássanak és azzal vége az akcióinknak. Féltettük a másikat, hogy ne bukjon le. Emlékszem, hogy lelkendezett KD, hiszen lehetősége van az egész, megmételyezett rendszert a fejénél fogva levágni.

 Aztán teljesen megváltozott minden. Egy koncert teremben voltam, ahol egy fekete versenyzongora és a közönség várta, hogy a dallamokat előcsaljam belőle. Leültem a székre, beállítottam a megfelelő magasságot. A színek még mindig nem tértek vissza, továbbra is szürkén álmodtam mindent. Tehát leültem a székre, beállítottam, majd riadtan konstatáltam, egy-egy oktáv hiányzik a két végéből. Ettől még belecsaptam Ludovico Einaudi Nightbook-jába, de valahogy nem találtam a megfelelő billentyűket. Egy vonalas fisz, kis oktáv fisz, egy vonalas fisz, kis oktáv fisz, egy vonalas fisz, kis oktáv fisz, egy vonalas fisz, kis oktáv fisz, majd egy vonalas fisz, gisz, A triola... de valami nem stimmel, valami nincs a helyén, hát persze, hiányzik a szubkontra- és  kontraoktáv, valamint a négy vonalas oktáv. De azért nem adom fel, tovább játszom valamit, ami a fejemben hasonlít a megszokott dallamokhoz.

 Sajnos a többi rész még homályosabb. Az is lehet, a Felhőatlasz nyomta rám a bélyegét. Szombaton megnézettem KD-vel is. Kissé tartottam tőle, hogy ne unatkozzon, tekintve 3 órás filmről beszélünk. Továbbra sem tudok betelni vele, zseniálisan megkomponált alkotás -nem csak KD ;).  Morag szavaival élve, egy igazi gyöngyszem A könyvet elolvastam, ezután a filmet megnézve más, de mégis ugyanaz az élmény. KD-nak is tetszett. A színészek játéka visszaad valamit a könyvből. Sőt, igazán élővé, hihetővé teszik. És számomra emeli csak a film fényét, hogy független filmről beszélünk. Ezért sem jelölték egyetlen Oscar-ra sem, noha a sminkmesterek, a vágók, az operatőrök, a színészek és a rendezők mind-mind megérdemlik az elismerést.

 Másrészt, nagyon hiányzik a zongorázás a mindennapjaimból. Alig várom, hogy jövőhéten hazamenjünk és csépeljem az öreg pianínónkat...

 A szakdolgozatom meg visszajött a tanáromtól, kis munka maradt hátra, jövőhéten leadom, nyáron pedig államvizsga. Most még olyan messzinek tűnik, de már várom, hogy visszakapjam a napjaim, amit az írásnak szentelhetek. Mind a Ragnhild, mind pedig az Alkimista lány várják, hogy az utolsó pont is helyére kerüljön.

Lehet-e gyerekük?

 Sokat gondolkodtam azon, hogy leírjam-e, amit gondolok. Sok igazság létezik párhuzamosan egymás mellett, szerencsére nem az én tisztem eldönteni, kinek van igaza. Csupán van néhány más tényező, amit figyelembe kell venni. Az egész onnan indult ki, hogy facebook-on belefutottam egy képbe (bejegyzés alján megtaláljátok). Két férfi és két gyerek. Többnyire "fújjogást" és "dislike"-ot kaptak. De - és ez egy roppant hangsúlyos de - boldognak látszottak. (Persze a képek tarthatják fenn a legszebb illúziókat.) "Két férfi, akik római szerelemmel szeretik egymást ne vállaljon gyereket." Kérdem én, akkor mi a jobb a következő két lehetőségből, amit felvázolok:

1, Az egyik barátnőm egy gyermekotthonban dolgozott. Szerencsére az övé kicsi volt. A szomszéd településen viszont sok családból kiszakadt gyermeket zsúfoltak "árvaházba". A barátnőm mesélte, nagyon súlyos állapotok uralkodnak ott. Amíg a nevelő a folyosón végigér az esti ellenőrzés során, a nagyobbak megerőszakolják a gyengébbeket. Ez hetente többször is előfordul, nem tudnak mit tenni, nincs eszköz, nincs pénz, kevés az ember, akik szintén alulfizetettek. Ezek a gyerekek nyomorúságos körülmények között nőnek fel. Nem lenne jobb nekik családban lenni, ahol megkapják a szeretetet? Két apjuk van, na és? Van, akinek egy sem jut. Azok, akik amiatt aggódnak, hogy milyen káros traumákat szenved el a gyermek, akit két apa nevel fel, inkább azon aggódjanak, hogy a gyermekvédelmi rendszerünk több sebből vérzik, bár inkább sajnos azt mondhatjuk, elvérzett már a fenti okokból kifolyólag. Az árvaházi gyerekeket szinte senki sem szereti, család nélkül nőnek fel. Aztán nem csoda, ha egyenesen a drogoknál kötnek ki vagy az utcasarkon találják magukat. Ezen érdemes elgondolkodni.

2, Tegyük fel, hogy akad egy nő, aki nem akart gyereket mégis várandós lesz. De az áldott állapot szörnyű teher számára. Abortuszra akar menni, de végül meggondolja magát és megszüli a gyermeket, akiről a szülés után rögvest lemond, látni sem akarja, örökbe adja. Ezzel esélyt ad a magzatnak, hogy felcseperedjen. És ha két apja lesz? Az a poronty mire menne egy olyan anyával, aki szívből gyűlöli őt? Folyamatos elutasítás és lelki terror jutna számára osztályrészül.

 Még lehetne számos más példát felhozni, ami amellett szól, hogy igen is, vállaljanak gyermeket, ha képesek biztonságos otthont, családot, szerető légkört teremteni. Miért tiltanánk meg tőlük, amikor annyi olyan család van, ahol ellenkező neműek a szülők és mégis komoly lelki sérülések elszenvedése közepette nő fel a gyermek.

Én azt gondolom, hogy a család leglényegesebb eleme a szeretet. Amikor majd Isten előtt állunk és számot adunk életünkről a legfontosabb kérdés ez lesz: Szerettél-e igazán az életed során?

 Neil Patrick Harris és 'modern családja'

Az ember érzi, hogy csak akkor válik igazán halhatatlanná, ha gyermeket nevel.

Mi lesz, ha Észak-Korea felszabadul?

 Vegyük elő Észak-Koreát - ígérem a jövőben kerülni fogom az előző bejegyzéshez hasonló személyes hangvételű 'kiakadásokat'. Nagyon úgy tűnik, küszöbön a következő háború a két Korea között. Eleve ugye fegyverszünet volt eddig, mivel nem zárult békével az 50 évvel ezelőtti helyzetet. Most nem mennék bele a jelenlegi háborús feszültség mélyebb boncolgatásába, ismertetésébe, számos híroldalon ezt megtették. Engem jobban érdekel a koreai emberek lelkivilága.

 Képzeljük el a következő helyzetet - talán még ismerős is, hiszen alig 24 éve nálunk is valami hasonlót próbáltak letuszkolni az emberek torkán. Egy ember a totális hatalom birtokosa. Őt lehet szeretni, utálni. Kegyetlen diktátor, zsarnok, aki eltipor minden másként gondolkodót. Gyerekek születnek és nőnek fel munkatáborokban, ahol az élet számunkra elképzelhetetlen. Jól példázza Ahn Myung Chul egykori észak-koreai munkatábor "lakójának" szökése utáni első szavai, miszerint ő a szabadságot olyannak képzeli el, hogy pl.: azt ehet, amit akar. Nem egyszer nincs 'normális' élelem ezekben a munkatáborokban, így mindent, ami ehetőnek tűnik, elfogyasztanak. Ennél még sokkolóbb, hogy a családtagok egymást küldik a halálba, hiszen a munkatábor vezetői arra sarkallnak mindenkit, hogy ha arról értesülnek, valaki szökni akar, akkor jelentsék fel. A szökési kísérletért pedig halállal lakolnak. Jelenleg -becslések szerint- 250 ezer ember sínylődik ilyen helyen, mint ahonnan a fickó is sikeresen meglépett. 

 Ha Észak-Korea háborúzni kezd, nem kérdéses, veszíteni fog. Talán Kim Dzsongun megunta, hogy diktátor és szeretné, ha felszabadulna az országa, de nem lát más esélyt rá, mint kirobbantani egy háborút. (ajvé, de naiv vagyok...)

 Nos Észak-Korea talán nem sokára megszabadul a zsarnoktól. De tud-e majd élni a szabadsággal? Képes lesz-e elfogadni a fejlett világot és fel tud-e nőni hozzá? Tartok tőle, sokan öngyilkosságba fognak menekülni. Gondoljatok bele, hatvan éve azt nyomják a fejedbe, hogy Amerika és Dél-Korea az ősellenség, el kell pusztítani, amit képvisel az egyenlő a romlással. Bezzeg Észak-Korea maga a mennyország, csak tartsd be a szabályokat, ne gondolkodj, ne cselekedj önállóan, állj be a sorba. Légy birka, mert a jó bárány az hallgat...

 És mi történik, ha Észak-Korea felszabadul? Először az eufória fogja elönteni az elnyomottak lelkét. Aztán rájönnek, hogy az ismert világuk darabjaira hullott. Bármennyire utálják, biztonságos keretet ad számukra a létezés egy kifacsart formájában, de mint ilyen, mégis saját és jól tudott feltételekkel átítatott. Kikerülnek a semmibe, a demokrácia hálójába, ami olyan furcsa számukra. Sok beteg, frusztrált észak-koreai fog nap, mint nap felkelni. Aztán egy jobban megismerik az új rendszert. Talán megszeretik, de egy kicsit mindig idegen lesz számukra. A mostani események pozitív kimenete esetén a következő generáció lesz hálás. Ők már élni fognak az új lehetőségekkel.

Élet a komfortzónán túl

Ez a bejegyzés csak engedéllyel olvasható. Ha szeretnéd megtekinteni, írj egy e-mailt.

Köszönöm!

Gyere haza!

 Percekkel ezelőtt belefutottam egy tv-interjúba a 'Gyere haza' alapítvány egyik képviselőjével. Kíváncsiságból megnéztem a honlapjukat, ahol felsorakoztatnak 10 érvet, amiért feltétlen haza kell jönnünk...

Íme (az érvek alatt az ellenvéleményem olvashatjátok.Vagy mi. Még reggel van, kávé előtt állok...):

10. A teljesítményt díjazó jövedelemadó
2011. január 1-től Magyarországon 16% a személyi jövödelemadó kulcsa.Ez még európai uniós viszonylatban is alacsony adókulcs.

Hiába alacsony az adókulcs, ha az itthoni fizetések nevetségesen alacsonyak.

9. A „magyar álom” - szabad pálya az új ötleteknek
Az „amerikai álom” korszaka véget ért. Nyugaton a piacok beteltek, és ritkán sikerül induló cégeknek betörni a nagyok közé. Ezzel szemben Magyarországon érdemes az ötleteidet saját vállalkozással kamatoztatni.
Tömegével dobják be a törülközőt a cégek...

8. Gyerekkorunk életérzései
Az az érzés, amit a balatoni strandon a naplemente jelent nekünk,
a banális apróságok, az ízek, a lángos, a zsíros kenyér, a túró rudi.
Nyaralni most is hazajárunk.

7. Budapest - multikultibb, mint gondolnád
A hazatérők közül többen felfedezték már, hogy a nyugati országok szokásai, ételei (miegymás)
kis keresés után mind megtalálhatók Magyarország fővárosában. Ugyanez nem mondható el fordítva.

Nem csak Budapestről vándorolnak el a fiatalok...

6. Aranyat érő nyelvtudás
A magyarok sajnos nem gyakran beszélnek felsőfokon idegen nyelveket.
A te külföldön megszerzett nyelvtudásod ezért aranyat érhet, ha el szeretnél helyezkedni.

Ha-ha... Ez a feltételes mód megütötte a fülem, 'aranyat érhet', szerintem csak simán 'aranyat ér'.

5. Olcsóbb egészségügyi ellátás
Valóban nincsenek luxus körülmények a kórházainkban,
viszont az orvosok értenek a dolgukhoz, és egy vizsgálat nem kerül 100 dollárba.
Na ezt inkább nem kommentálom... hálapénz? várólisták?

4. Szép lányok, helyes srácok, igazi barátok 
Magyarországot még nem érintette meg a nemeket összemosó filozófiák szele.
Egy baráti beszélgetés során is sokkal jobban megértesz valakit, akivel egy kultúrkörből jöttél.

Az igazi barátságokat nem viseli meg a távolság... Ha igen, akkor nincs miről beszélni.

3. Családbarát szociális rendszer
Magyarországon a GYES két év. Az USA-ban pár hét. Idehaza most megéri családosnak lenni:
a többgyerekes családok jelentős adókedvezményt kapnak, a kismamák részmunkaidőben térhetnek vissza a munkaerőpiacra.

Mekkora csúsztatás....Alig van atipikus munkahely, a kismamákkal meg jellemzően inkább kibasznak, mint támogatnák őket.

Nem csak az USA-ba mennek el a fiatalok, sőőőt, inkább az EU a cél... Az európai jóléti államok is támogatják a gyermeket vállalókat...

2. Magyarnak lenni...
…közös emlékeket jelent, olyan sajátos látásmódot és érzéseket, amelyeket egy külföldi soha sem fog teljesen átérezni

'Sárdobálás, széthúzás, áskálódás, dögöljön meg a szomszéd tehene....'

1. A családod és a rokonaid
  Azok akiket szeretsz, de nem vihettél magaddal.
…mert még a telefon és a Facebook sem pótolhatja a családi ünnepeket.

A családi ünnepekre hazajárunk, vagy akkor tartjuk meg, amikor hazalátogatunk... Az internet nyilván nem pótolja, de külföldről sokkal hatékonyabban tudunk támogatást biztosítani az itthonmaradottaknak.

Könyörgöm, ha már komolyak akarunk lenni, akkor ennél hatásosabb érveket kell összegyűjteni... Ez egy nagyon erőltetett lista! Ezt mindenki kiröhögi... Nevetséges! Ezt elolvasva és ennek hatására nem fogunk hazajönni.

És nekem mi az érvem?
Gyere haza, mert megígérjük, hogy megszüntetjük a létbizonytalanságot, hogy kiszámítható, igazi családbarát politikával várunk, hogy a cégednek is kiszámítható létezést tudunk biztosítani, hogy hagyunk élni, rendesen megfizetjük a munkádat, a befizetett adóforintjaidat az igazi problémákra költjük...
De ez ugye, demagóg...

Az atomrobbantás margójára

 Ó, Te drága Hidegháború! Hány száz, ezer, több millió ember tett azért, hogy hideg maradhass? Bár voltak forró pillanatok, amikor úgy tűnt, a harmadik világháború kitörik és a nukleáris tél elsöpri az élet legkisebb csíráját is e glóbuszon. Szerencsére nem így lett. A nagy emberek rájöttek, az atom nem játékszer, pont azért, mert pusztító ereje nem csak az ellenséget, hanem megalkotóját is eltünteti. A szó szoros értelmében. 

Atomcsend iránti vágy

 Az békére való törekvés és az atomcsend iránti vágy egyidős az atombombával. Ahogy az első 1945. július 16-án felrobbant Alamogordoban /Új-Mexikó/, az embereket általánosságban meglepte pusztító ereje. Erről azért tett az akkori média is, az ellenség megfélemlítése céljából egyébként is drámai erejét még árnyaltabban mutatták be. 1963- augusztus 5-én tető alá hoztak egy részleges atomcsendről szóló egyezményt, amelyet USA, Anglia és a Szovjetunió alá írt. Franciaország és Kína nem vett részt a tárgyalásokon. Ezen egyezmény megtiltotta a szárazföldi, víz alatti, világűrbeli atomrobbantást, de a földalattit lehetővé tette. Ez volt a  Részleges Atomcsend Egyezmény (Partial Test Ben Treaty, PTBT). 

 A következő lépésre még öt évet kellett várni, de közben Washington és Moszkva között kiépült egy úgynevezett "Forró drót", amin azonnal kapcsolatba tudott lépni egymással a két szuperhatalom vezetője az esetleges félreértések elkerülése végett. 1968. július 1-én az Atomsorompó egyezmény megszületett (Non-proliferation Treaty, NPT), először ugyanaz a három atomhatalom írta alá, amelyek a PTBT-t is. 

Az NPT megállapodásai:

• nukleáris fegyverrel nem rendelkező államokat nem segítik atomfegyverek, vagy más nukleáris robbanóanyagok megszerzésében vagy előállításában, 
• a nukleáris fegyverrel nem rendelkező országok megengedik, hogy az ENSZ Nemzetközi Atomenergia Ügynöksége a nukleáris berendezéseket ellenőríze (Irán állandóan ezen pampog... nekik eszük ágában sincs megmutatni, mi van és mi nincs),
• az aláírók elkötelezték magukat, hogy elősegítik az atomenergia békés felhasználását  és ennek érdekében kicserélik a tapasztalataikat (a csernobili tragédia előtt már figyelmeztették a szovjeteket, hogy a grafit alapú atomerőmű lobbanékony, de persze a szovjetek "tojtak rá")

Azonban erős hiányosságai voltak ezen egyezménynek: az NPT nem csökkentette az atomfegyverek számát és folyamatban lévő gyártását, nem írta elő nemzetközi megfigyelő hálózat kiépítését tiltott kísérleti atombombák robbantásának ellenőrzésére.

1970 márciusában azonban hatályba lépett, az aláírók sora pedig Franciaországgal bővült, az ENSZ Biztonsági Tanácsának tagjai négy főből, az NPT aláíróiból állt. Napjainkra a világ 187 országa már aláírta, kivéve Kuba, India, Pakisztán, Izrael és persze, Észak-Korea. (A James Bond filmek tipikus főgonoszainak származási helyei...) 

A Hidegháború után

Az 1970 és 1991 közötti időszak viszonylag eseménytelenül telt el, robbantottak itt, robbantottak ott, de mind föld alatt, amit ugye a korábbi egyezmények nem tiltottak. A teljes körű atomcsend egyezmény 1991-1993 között jött létre (bizony, kedves kortársaim, ekkor már mi is éltünk, és kezdtük az általános iskolát, meg mit törődtünk mi azzal, hogy mi zajlik a világban? :D Boldog gyerekkor, boldog békeidők! :). Az egyezmény (Comprehensive Nuclear-Test-Ben-Treaty, CTBT) az ENSZ erős ajánlása mellett elfogadták a Safeguard programot, amely kizárta, hogy nem katonai programból nukleáris anyagot lehessen fegyvergyártás céljából továbbadni. Tárgyalásokat folytattak a nukleáris fegyverkezési-verseny korlátozásáról, a globális leszerelésről, valamint arról, hogy NPT tagállam nem alkalmazhat nukleáris fegyvert nukleáris fegyverrel nem rendelkező ország ellen.

A nagyon gondosan megfogalmazott CTBT-t New Yorkban, 1996 szeptember 10-én adoptálta az Egyesült Nemzetek közgyűlése. 166 ország írta alá az atomcsend egyezményt, amely fő rendelkezése, hogy tilos mindenféle nukleáris kísérleti robbantást végrehajtani - amelynek ereje nagyobb, mint 2 kg TNT - bármely céllal, bármely környezeti feltétel között 

Bécsi központtal kiépült  egy globális ellenőrző hálózat (International Monitoring System), amely a világ különböző pontjain létesített 321 állomást és 16 radionuclide laboratóriumot. Ezek az állomások korszerű, modern, fejlett technológiával rendelkeznek, amelyek képesek minden titkolt -legyen az föld alatt, felett, vízen, levegőben - atomrobbanást 'meghallani'.

Persze ez nagyon szép és tündérmese, a valóságban azonban nem lépett teljes körűen életbe a CTBT. Ennek okai a következők: 

•  a listán felsorolt, 44 -es számú nukleáris technikához értő országok közül 13-an még nem írták alá, így nem léphet életbe az egyezmény. (A rossz fiúk újra Pakisztán, India, Észak-Korea...)
•  a nagyhatalmak közül Oroszország, Nagy-Britannia és Franciaország ratifikálta a CTBT-t szerződést, míg az USA és Kína noha aláírta de nem ratifikálta. 
•  India megsértődött és végül nem írta alá, 1998. május 11-én és 13-án kísérleti atomrobbantást hajtottak végre, amit három héttel később pakisztáni -szintén kísérleti - atomrobbantás követett. (ügyesek vagytok, veregessétek magatok vállon...)

Így a CTBT-t tető alá hozták, vannak duzzogó országok, akik nem írják alá, így nem tud kötelezően, mindenkire vonatkozóan érvénybe lépni, csak az országok egyénileg ratifikálhatják. Ami ugye egyénfüggő...

96 % atomfegyver két hatalom kezében

Az összes -ismert- létező atomfegyver többsége USA és orosz készleten van. Az öt nagy atomhatalom mintegy 20 000 működőképes robbanófejjel rendelkezik, ami 1945 óta legyártott, mintegy 128 000 atomfegyverhez képest smafu.

Mi a helyzet Észak-Koreában?

Végül 1985. december 12-én aláírta az NPT szerződést, valamint 1991-ben a két Korea közös nyilatkozatot tett arról, hogy a Koreai- Félsziget atomfegyvermentes övezetté való átalakításáról szólt. 1994. áprilisában befagyasztották a Yongbyon-on folyó nukleáris kísérleteket. Csakhogy, a viszony továbbra is feszült maradt, Észak-Korea a világ szemében mosolygott, a háta mögött meg ördögi terveket kovácsolt. Atomot akart, meg minél több támogatást kizsarolni a világból. Olyan szegények, hogy a templom egerei évi keresetéből simán fennmaradna az ország, sőt a GDP-t is Cincogiék adhatnák. 2002. októberéig tartott a látszólagos atomcsend, amikor Észak-Korea elismerte, hogy igen, b+, atomot fejlesztünk, mert nekünk az jó. De ezen megnyilvánulásuk mögött is sértődöttség bujkál, hiszen Bush őket is az Ördög tengelyéhez sorolta, mivel -kedves- vezetőjük kiszámíthatatlan. Észak-Korea 2003-ban visszavonta a hozzájárulását az NPT szerződéstől, ezzel megvonta a nemzetközi ellenőröktől a maradás és ellenőrzés lehetőségét. (A kis genyó...) Bush bácsi beszédet tartott, hogy nem félünk az Észak-Korea bőrébe bújt farkastól.

Az elmúlt tíz év során Phenján folyamatosan fitogtatta katonai erejét, rakéták itt, rakéták ott. Emlékezzünk csak a tavaly, sikeresen felbocsátott ballisztikus rakétára.  Hova vezet mindez?

Egy békeszerződés nélküli háború vége

 1953. július 27-én ért véget békeszerződés nélkül a koreai háború, amely során több, mint 3 millió koreai vesztette életét, de az elmúlt ötven évben nem szűnt meg a feszültség. Napjainkban is 37 ezer amerikai katona állomásozik a déli területeken, hogy a viszonylagos stabilitást fenntartsák. A másik oldalon több, mint 1 millió, agymosott pártkatona állomásozik, akik az életüket is odaadnák Észak-Koreáért.

Észak-Korea katonai megmozdulásai azt sejtettik, hogy valamire látványossággal készülnek július 27-ére. Miközben millió észak-koreai éhezik, olyan körülmények között, amelyeket mi, nyugatiak el sem tudok képzelni és amire talán még az szovjetek sem vetemedtek. A segélyek folyamatosan érkeznek, legutóbb az EU fizetett 47 500 tonna búzát Északnak, ugyanakkor a déliek sem feledkeztek meg északi honfitársaikról.

És az utolsó kérdés, honnan van atomja Észak-Koreának?

Az első robbantást 2006.-ban, a másodikat 2009-ben hajtották végre. A harmadikat ma hajnalban. Van urán bányájuk, ahonnan kinyerhetik az anyagot, de elég bonyolult és hosszas folyamat, mire abból megfelelő mennyiségű és minőségű atombomba anyagot tudnak előállítani. Ehhez technika és nem kevés pénz kell. Észak-Korea meg ugye nem éppen erről híres. Akkor, vajon, honnan van az atombomba? Ennek megválaszolására az én ismereteim hiányosak...

Az atomrobbantást feltételezett helyszíne: http://goo.gl/maps/fqj9h

Ragnhild című történet szereplői

 Ők a fiatal tudós csoport, akik az Északi-Sarkra indulnak Gustav von Fitzgerald professzor vezetésével. 1912-öt jegyzünk, a boldog békeidők utolsó évei. A Nagy Teljesítmények ideje.

A képen szereplő srácok (balról jobbra):

Ole Halvor Fejlstadt: 28 éves, a csapat legidősebb tagja. A Frederik Király Egyetem geológus hallgatója. Gazdag, nemesi család sarja, hobbija a tanulás, a geológia szak a sokadik, amit elvégez. Végtelen tudásszomjjal bír. Szeret síelni, túrázni. Családja Bergenben él, ő az egyetem miatt Kristianiaban. Egy 14 éves húga van.

Øyvind Solheim: szintén geológus hallgató, Ole-val évfolyamtársak. A családja szánhúzó kutyák tenyésztésével és kiképzésével foglalkozik. Négy kisebb fiútestvére van, a legkisebb alig múlt 2 éves. Szabadidejét szívesen tölti lányok meghódításával, de a házasság gondolatától a hideg futkos a hátán. 

Stella Raghnild von Fitzgerald: nem csak névrokona a professzornak, az unokahúga. A szülei halála után - édesapja aviátor volt - nyolc éves korában a nagybátyja magához vette. Szintén az egyetemen tanul, zoológusnak készül. Az északi sarkvidék élővilágát lebilincselőnek tartja, kedvenc állata a sarki róka. A küldetésben való részvételét sokan megkérdőjelezik, de ő a történtek során bebizonyítja, van helye a csapatban. Ragnhildnak nincs testvére.

Åsmund Tornheim: a geológia megszállottja, amióta csak az eszét tudja. Szülei szegény földműves emberek, Norvégia déli területén élnek, közel a tengerhez. A családi gazdaság helyett inkább a tanulást választotta. Apjával ezen összevesztek, nem tartják a kapcsolatot. Ezért megszokta, hogy csak magára számíthat. Az egyetem mellett a kikötőben vállal munkákat, szorgos fiúnak tartják. A professzor is nagyra értékeli a fiú törekvéseit. Három húga van, akikkel szintén nem tarthatja a kapcsolatot. De...

Morten Thomas Berg: Ragnhilddal együtt zoológus hallgató az egyetemen. Roppant okos, a fejében több tucatnyi lexikont tárol. Félénk fiú, világéletében bántották a szemüvege és a testalkata miatt. Az élete az egyetemen került rendes mederbe, amikor megismerkedett Åsmund-dal és Øyvind-dal, akik felismerték a fiú tehetségét és védelmük alá vették. Mortennek négy fiú testvére van, ő a legkisebb. A testvérei magas tisztségeket töltenek be a norvég közéletben.

A négy fiú közül az egyik fülig szerelmes Ragnhildba, de hamarabb rágná le a saját kezét, minthogy szint valljon a lány előtt. Ragnhild szíve is hevesebben ver, ha meglátja az egyiket. De 1912-ben a lányok akkor sem kezdeményeztek, ha az életük múlt volna rajta. Vajon a két szív egymásra talál?

Gonosz író vagyok...
Vannak még fontos szereplők, akiket majd szintén bemutatok, ha a kép elkészült róluk. Mint Jacqueline de Bois, Ragnhild nevelőnője, aki kislány kora óta ismeri és neveli. Francia származású, sokáig a cári udvarban szolgált a cár porontyai mellett, de idős korára nyugisabb állást akart. Szentpétervárott találkoztak a professzorral. Gustav-nak nevelőnő kellett az árva Ragnhild mellé, Madame de Bois-nak pedig új munka. A kereslet és a kínálat hamar egymásra talált. A nő jó fej, de időnként "maradi"-nak tűnhet.
Amint megrajzoltam, őket is megmutatom! :)
És a történet? Hm, köszönöm, jól halad. Kicsit lassan, mert minden információnak, amit leírok, utánanézek. Bár így is lehet, hogy lesz olyan, ami nem feltétlen hiteles, mert csak az internetről tudtam tájékozódni. Most, hogy hazamegyek, beszerzek pár könyvet. Azokat még feltétlen elolvasom- útleírások, tippek az északi sark túléléséhez.
És nem, nem szeretek kiszámítható lenni. ;)

élet a világvégén, és azon is túl

 A terem közepén csupán egyetlen fénynyaláb világított. Nem lehetett tudni, hol kezdődnek a falak, a mennyezet, ontották magukból a sötétséget. A fényben álltam. Elvakított a ragyogás. Hangok záporoztak mindenfelől, míg egyetlen hang vált tisztán érthetővé.

- Miért akarsz írni? - dörrent keresztül a káoszon. Pár másodpercig tétováztam a válasszal, majd megszólaltam. Hangom szinte több oktávot felcsúszott, oly' vékonyan és erőtlenül szólalt meg.

- Hogy szórakoztassak.

Csend. Talán nem hallották jól. Megszólaljak még egyszer, vagy várjak, amíg újra kérdést szegeznek nekem?

- Hogy szórakoztass? - kérdezett vissza egy másik hang. Próbáltam arra fordulni, amerre a gazdáját sejtettem.

- Igen - feleltem. A torkom szinte teljesen kiszáradt. - Előttem sokan már sok mindent elmondtak, különböző köntösökbe bújtatva - folytattam. - Az én feladatom, hogy szórakoztassak, hogy új világokat tárjak fel. Semmi egyéb magasztos eszmét nem akarok hirdetni.

Újabb csönd. A szívem hevesen vert. Éreztem, hogy életem munkássága múlik most ezen. 

- Találkozunk a mérföldkőnél! - egy harmadik hang harsant keresztül az éteren. A fény, ami eddig körbeölelt lassan terebélyesedni kezdett körülöttem. A föld hullámzott, a hangok elhaltak mellőlem. Levetettem magam, összegömbölyödtem és a fejem köré vontam a karjaim, hogy védjem. Valami történik! Valami megmagyarázhatatlan dolog megy végbe körülöttem...

Talán évszázadokig, talán csak egy másodpercig tartott az egész. Amikor összeszedtem a bátorságom, hogy felnézzek, ragyogó Napsütés cirógatott, egy zöldbe burkolt réten találtam magam. Friss, tengeri levegő csapta meg az orrom, valahol nem messze hullámozhat a kéklő óceán. Felkeltem. Madarak csiripeltek, állatok nesze hangzott a bozótból. Egy ösvény világlott előttem. Elindultam...

Na jah, a többi meg közhely... ;)

a Karma visszavág (?)

 Másfél hét múlva egészen más élet fog feltárulni előttem. 17-én hétfő hajnalban felszállok az égbe és amikor landolunk, más ember leszek. Leteszem az eddigi szerepeimet és bár már ismerős, mégis új szerepkört fogok gyakorolni. Főállású feleség leszek. És nekivágok életem nagy kalandjának.

 Eddig mindig szerencsém volt, amikor munkáról volt szó. Talán most is így lesz. Valahogy mindig megtaláltak azok a lehetőségek, amik az adott élethelyzetemhez kellettek. Így hát félelemmel vegyes kíváncsisággal várakozok és keresek is. Talán végre... nem, erről még nem beszélhetek.

 A buddhistáknak van egy jó módszerük arra, hogy szembenézzenek önmagukkal. Mégpedig úgy, hogy minden nap leírják, mi bosszantotta fel őket. Ez is egy módja a fejlődésnek. Újra és újra szembenézni azokkal, amik kimozdítanak a komfort zónádból. És amikor pár héttel, hónappal később visszanézik, hogy a múltban, egyszer mi okozott ráncokat a homlokukon, néha meglepődnek önmagukon. "jé, én ezen mérgelődtem valaha is?". Ha továbbra is rossz, kellemetlen érzéseket vált ki belőlük a lista egy-egy eleme, akkor megvizsgálják mélyebben is a dolgot, miért van hatással rá továbbra is.

 Tegnap Morag-val megnéztük a Felhő Atlaszt. Még mindig a hatása alatt vagyok, zseniálisan összerakott film. Kíváncsian várom a találkozást a könyvvel is. Múlt, jelen, jövő keveredése. Kevesek értik meg igazán a mondandóját. Én sem állítom azt, hogy 100 %-osan fogtam az üzenetet. Talán nincs is benne semmi. Talán pont ez benne a zseniális. Hogy elkezdjünk gondolkodni. Nem csak elfogyasztani egy kész terméket, amit a polcról levéve elénk tár a média. Sokan vannak, akik azt hiszik, tudnak gondolkodni. De csak karcolják a gondolkodás igaz voltát. Gondolkoni egyszerű és mégis bonyolult. Több kapcsoldási pont kell hozzá, mint égen a csillag.

 A Felhő Atlasz egyik meghatározó része számomra az - spoiler - amikor Somni 451 szavait a világ a technika csodáinak köszönhetően hallja, arról beszél, hogy ami most van, az nem igazságos..., közben az Egy Vélemény rendőrei rájuk törik az ajtót.... a hős lázadók ellenállnak.. köztük Somni szerelme is. Az egész jelenetben van valami megfoghatatlan. Szerelem? Annál több. Hiszen tudják, meg fognak halni. Egy jobb jövő reményében. Amiről nem is tudhassák, egyszer eljön. Mert ami most van, az rémes. De eljön az aztán-aztán. -spoiler vége.

 A zene pedig csodálatos. Most is magamon érzem hatását. A kottáját vadászom, mielőtt elmegyek, még szeretném megtanulni. Ki tudja, mikor jutok legközelebb aztán zongorához...

Miközben néztem a filmet, határozottan a részese akartam lenni. Somni korának. Részese akartam lenni a változásnak. De mi lett aztán a nagy reményekkel...?

 És vajon, itt és most, mi képesek vagyunk változtatni a sorsunkon? Eleve elrendelt az életünk, vagy döntéseinkkel tudjuk irányítani, változtatatni, dimenziók között átsiklani? Vajon az életünk forgatókönyvét belénkégetik születésünkkor, vagy soha el nem tűnő tintát kapunk, amivel azt írunk életünk lapjaira, amit akarunk? Mi van, ha ezek a mondatok is szabályzottak, ha valaki egyszer előre látta, hogy itt fogok ülni és írni? Vagy most döntöttem és ezzel megváltoztattam a jövőm?

 42.

Lecke a bizalomról

 Mindig megszívjuk. Most már ideje lesz megtanulni a leckét, hogy nem szabad, tilos megbízni másban. Nem szabad, sőt, nagyon is tilos segíteni másoknak. Mert vissza semmi nem jön. Ha mi a belünket kiteszük másokrért, aztán mindig jön a nagy pofára esés. Hát köszi. Úgy látszik eztán nekünk is önzőnek kell lennünk, leszarni mindenkit és nem foglalkozni mások nyomorával, mert a miénkkel sem foglalkozik senki sem.

Úgy látszik ez a világ ezt a viselkedést kívánja meg.

Zombi apokalipszis

Beccsszó nem néztem zombi filmet. Eddig csak egy ilyen tárgyú alkotást láttam: "Legenda vagyok" címmel. És már jó régen. Ma éjszaka mégis kénytelen voltam zombikat irtani. Álmomban.

 Az egész ott kezdődött, hogy nehezen tudtam rátukmálni magamra az alvást. Folyton felriadtam, nyugtalan voltam és a szívem is hevesen kalapált - minden ok nélkül. Aztán csak-csak sikerült elaludnom. Vagyis, inkább átcsúsztam egy másik dimenzióba - és innen az álmomról beszélek, mielőtt valaki még megijedne...- egy olyan dimenzióba, ahol semmi sem egyértelmű, mégis mindennek pontos helye és ideje van. Ott volt egy pali, az egységünk vezetője. Gyors eligazítás, majd indultunk a város alatti pincerendszerbe. Köteleken ereszkedtünk le, a pincerendszer alját homok borította, zöldes fényben derengett minden. Aztán megindultak a harcok a homokból kiemelkedő, emberformájú lényekkel. Fő fegyverünk egy PC egér volt, amelyből kék lézernyaláb tört elő, majd a célpontot a semmivel tette egyenlővé. 

 Majd filmszakadás. A következő részletekben már a felszínen vagyunk, az egységem valahol elveszett, civilek között vagyok. A Nap közben lefele halad az égen, sugarai lágyan világítják meg az elhagyott várost. Egy oszlopos épülethez megyünk fel a fehér márványlépcsőn. A valaha volt könyvtár. A tetőre igyekszünk felfele, amikor egy zombihorda a nyomunkba ered. Harcok bontakoznak ki, bejutunk az épületbe, egy-két zombi is utánunk tud jönni, de likvidáljuk őket. Felmegyünk a legfelső szintre, a cél a tető, hiszen oda nem jöhetnek, sem nappal, sem éjszaka. Az épület belsejében a díszes lépcső már csak nyomokban emlékeztet hajdan volt egykori szépségéra. Mindenhol könyvek hevernek, a polcok le-leszakadva várják a jobb időket.

 A legfelső szinten egy zombi támad ránk, az egérfegyveremmel próbálom hatástalanítani, amikor az egyik férfi egy tűzoltósági baltát vesz le a falról és azzal ront a zombinak. "A fejelten zombi a jó zombi"- mosolyog az akció után. Épségben felérünk a tetőre. A Nap már majdnem alábukott az épületek mögött, a Hold is feljött átellenben az égre. Az egyik nő krumplit ment főzni (honnan szerzett krumplit???) A másik meg leugrott a boltba kenyérért (???), aztán láttuk, ahogy az utcán szárnyas kis angyalok mérgezett nyilakkal lövik a zombikat...

 Na itt ébredtem fel. 

Szaladunk előre

"Egyre több múltat lőnek fejbe a jelen perckatonái..." Eve Alexander

 Mostanában rákaptam a Váratlan Utazásra. Esténként, miután az élet elcsendesedik körülöttem, egy-két (néha három-négy) részt is elfogyasztok. Szeretem a hangulatát, az egyszerű életet, az értékeket, amit képvisel. Titkon oda vágyódom, egy olyan kedves kis közösség tagjának lenni, mint Avonlea városában. Nyílván nem a legtökéletesebb, hiszen mint minden közösséget, ezt is emberek alkotják, csupa gyarlósággal, intrikával, időnként irígységgel. 

 Most, ebben a percben nem látom tisztán, hol leszek egy év múlva ilyenkor. Közben meg érzékelem az emberiségből áradó bizonytalanságot, hogy talán a majáknak mégis igazuk lehet. A hírportálokon elrejtve találni egy-egy cikket, amelyek ezzel a témával foglalkoznak. Egyesek szerint a mágneses pólusok cseréje fog végbemenni - amely jótékonyan véd minket a világűr viszontagságaitól és bizonyos időszakonként megtörténik. De ezeddig nem volt ennyire fejlett az emberiség technológiája (vagy igen, csak nem "emlékszünk" reá, mert egyszer (vagy többször) elsöpört minket egy-egy ilyen változás.

 Hajlamosak vagyunk elfeledkezni arról, hogy a Föld él. Nem úgy, mint mi, de él. És saját "dolgai" vannak, amik seperc alatt elsöpörhetik az emberiséget a felszínéről.

 Mások szerint meteor jön, vagy éppen szupervulkán tör ki, világot megrázó földrengés-szökőár lesz... És más-más színes ötletek a világ végére.

 Szóval érzem ezt a bizonytalanságot, hogy talán most mégis vége lesz. Talán a többség örül is ennek. Mert elege van abból, hogy modernkori rabszolga. Hogy vannak, akiknek nagyon bejött az élet, de mégtöbben élnek úgy, amely nem méltó az emberi léthez. De, mi is számít méltónak?

 Közösségben lenni. Egyre inkább azt látom, hogy a közösségek hiánya az, amely megkeseríti az emberiség életét. Mert lehet szegényen, szabadon és boldogan élni. De egyedül, mint sok más, nem megy.

Bizalom, türelem, nagy erény

 Tegnap hajnalig forgolódtam, nehéz éjszakám volt. Fél háromkor sikerült elszakadnom a virtuális világomtól, akkor következett egy másik. Egy sokkal fantazmagória-dúsabb, amely csakis akkor, abban az egyetlen képzelt esetben jelentkezik, amikor még nem alszom, de ébren sem vagyok már. Fura kettősség uralja elmém. Az elmúlt 27 éven és 10 hónapon gondolkodtam. Minden egyes kellemetlen élményem magamra kényszerítettem, visszaemlékeztem, elemeztem. Mit kellett volna tenni, mik voltak akkor a motivációm, hova fejlődött a dolog. És rájöttem, két dolog 'keseríti' meg az életem: bizalom és türelmetlenség. Mindent lebontva, ide jutottam. Bizalom, ami pozitív, de nálam túlzott. Fűben-fában megbízom, mert szeretném hinni, hogy mások is olyan ártatlan szándékokkal, őszínte érdeklődéssel közelednek felém, ahogy én feléjük. Többször bebizonyosodott, hogy ezt ki lehet használni. Bár már óvatosabb vagyok, mint régebben. És talán még óvatosabb leszek, ahogy az évek súlya rárakodnak a vállaimra.

 Türelmetlenség. Ehm, ez sok mindennek az okozója. Nem tudok várni, mindent azonnal akarok. De már tudom, és igyekszem javítani ezen is. (Hajaj, mennyi bajomat okozta már!) 

 De az elmúlt nyolc hónap türelemre és töretlen bízalomra tanított. 

Nászút a Végtelenben

 Köln-Bonn reptér, délelőtt 9 óra. Méretei mellett a Liszt Ferenc Nemzetközi repterünk eltörpül. Hajnalhasadta óta úton vagyunk és még messze a cél. Álmosan adom oda az útlevelem a check-in pultnál, KD felsegíti a csomagom, természetesen az én bőröndöm a nagyobb :D A reptéri adminisztratív formaságokon gyorsan túlesünk, majd irány a biztonsági ellenőrzés. Nincsenek sokan, itt is hamar végzünk, száguldunk a 3-as kapu felé, amikor utunkat állja egy végtelen hosszúnak tűnő sor. Vagy félszáz ember toporog az üvegfolyosón, egyesével engednek be mindenkit útlevél ellenőrzésre. Negyed óra, de végtelen hosszú időnek tűnik, míg mi is sorra kerülünk, majd leülünk a 3-as kapu mellett. Beszállófolyosó vezet a géphez, A320, már régi ismerősként köszönt. 6 E és F a mi helyünk, az ablak mellett ülök. Felszállunk! Végre az égbe emelkedünk! A repülésben a leginkább azt élvezem, amikor a gép lassan gurul a kifutópályára, finoman irányba áll, majd a motorok felbődülnek és eszméletlen sebességre kapcsolunk! Aztán  a másodperc tört része alatt az égbe emelkedünk. Az életünket más emberekre bízzuk, akik szervizelik a gépet, akik vezetik, akik lentről nézik, hogy ne ütközzünk... Rengeteg ember precíz összmunkáján múlik az életünk.

 A tenger kéken hullámzik alattunk, apró fehér pontok szabdalják. Páratlan látvány! Nem egészen két óra alatt megérkezünk Dublinba. A csomagjaink is szerencsésen megkerülnek, semmi sem törik el, minden ép. A landolás utáni második legszebb pillanat. Baile Átha Cliath felett ragyogóan süt a Nap, pompás ősz fogad minket. Első meglepetés a közlekedés. Pedig tudtuk, hogy máshogy közlekednek, mint mi, de mégis... a busz nem onnan jön, ahonnan várjuk, első ránézésre minden káosz. (A reptérről a belvárosba a buszjegy 2,50 €, a buszon váltva 2,65 €.) Elindulunk a szállásunk felé, bár még nincs térképünk, az orrunk után megyünk. Azonban éppen a nagy döntő focimeccs napján érkezünk, a Drumcondra útról a forgalom el van terelve, noha nekünk arra kellene továbbmennünk. Leszállunk és gyalog folytatjuk az utat. Hihetetlen tömeg fogad minket, a két foci csapat szurkolói együtt isznak, ünnepelnek, hol lehetne ilyen hasonló helyzet Budapesten? Hihetetlen a hangulat! Magával ragad minket is! A kocsmák a különböző csapatok színeivel feldiszítve, a forgalom lebénult, de a csapatokat rendőri felvezetéssel juttatják el a Stadionba. Mi eltévedünk, de szerzünk egy Dublin térképet, s mint kiderül, nem is vagyunk messze a szállásunktól. 

 Fatima House, Gardiner Upper Street-en. Tipikus dublini ház, 3 emelet, de bent még rejt egy padlásteret, ami szintén be van építve. Vörös téglás épület, szűk folyosóval, pici, ámbár barátságos szobákkal. A szállásadónk tipikus ír, lyukat beszél a hasunkba, mire felérünk a harmadik emeletre. Az erkélyről a kilátás a Dublin Spire-re néz, nomeg háztetőkre, bármelyik pillanatban megjelenhet Mary Poppins is, bár nem hiszem, hogy ír földre tévedne. Még aznap este sétálni megyünk, amikor belebotlunk egy nagyon kedves magyar párba. Elmegyünk bajor sörfesztiválra, ahol bajor zene szól (óóóó, jeah, már hiányzott...:D) megiszunk pár sört és beszélgetünk, megmutatják Dublin azon arcát, amit mi egyszerű turistaként nem látnánk. Búcsú után még sétálunk a Liffey folyó partján, majd hazaszédelgünk. Másnap a városban kószálunk, felfedezzük Dublint, a kötelező nevezetességeket is megnézzük. Harmadnap továbbindulunk Galway-be, az Atlanti-Óceán partjára! És meseország itt kezdődik! Dublin annyira nem ragadott magával, koszos, mindenütt szemét, rengeteg bevándorló, őshonos ír alig akad, a nagy krumplivész idején sokan elvándoroltak Amerikába, egy jobb élet reményében. Nem bántunk, hogy átvonatoztunk a országon Galwayig.

 Galway, a sétálóutca hangulata magával ragadó, 10 m-ként utcazenészek varázsolják el az utcán sétálókat. Az óceán sós illata terjeng, lesétálunk a partra is, kagylókat gyűjtünk, egy-két ritkaságot is sikerült fellelnünk. Majd tovább Kinvarába, igazi ír halászfalu, kastéllyal, öböllel, a végtelen kék éggel. Öt napot töltünk itt, ez a falu szolgál bázisul. Innen megyünk meglátogatni a Moheri sziklákat. 

 Csudaszép! Szavakkal leírhatatlan táj tárul szemünk elé! A végtelen kapujában érezzük magunkat! Másnap Doolinba vezet utunk, óceán partján sétálunk a köveken. Apálykor indulunk, de a dagály megérkezik, mire körutunk végére érünk. Sziklát mászunk, az óceán tajtékzó hullámai mellett lavírozunk a köveken, barlangokat fedezünk fel. Csak mi ketten és néhány sirály. 

 Kirándulunk a Burren sziklás táján, sok szép tájon járunk. Megnézzük a Poulnabrone dolment, amely még a Krisztus előtti időkben épült, síremlék. Egykori kelta lakó körben sétálunk, tündérköröket találunk. Varázslatos a szikla és a zöld fű kettőssége. Amikor a növényeken lépkedünk, olyan, mintha puha szivacson járnánk. Zöldben burjánzik minden, itt-ott fehér kövek fénylenek a napsütésben.

 Kilenc napot töltünk Írországban. Élményekben gazdagon jövünk haza. Fura érzés visszatérni a hétköznapokba. 

Találkozás a mérföldkőnél

 Egy dolgot kértem. Egyetlen egy dolgot, mert ma így is elég sok időt szúrtam el a feladatokkal. Amikért ugye semmit nem kapok, nem is várok el, de az sem esik jól, ha hülyének néznek. "no lám, itt egy idióta, akit ki lehet használni, akire rá lehet pakolni a feladatokat, mert elvégzi, úgyis megcsinálja". De amikor én kérek segítséget egy kurva feladathoz, hát persze, hogy csak 2/5-öt részben csinálja meg! Így sosem fogunk előrelépni. Sosem. 

És akkor arról nem beszéltünk, hogy januárban volt egy nézeteltérésem egy illetővel, akinek személyesen megmondtam, hogy bocsi, de nekem az nagyon rosszul esett, amit csinált. Erre persze felháborodott, mert ki vagyok én, kis taknyos, aki a nagy Személynek be mer szólni. Nagy... chö, persze, nagy... Most, hogy rájött, nincs ebben pénz, hirtelen megint nincs rá ideje... Olyan nagyon... átlátszó. Közben azt híreszteli rólam a hátam mögött, hogy amit tőlem kért, nem csináltam meg. Kurvára nem kért semmit tőlem, mert akkor úgy megsértődött, hogy a kommunikációnk a 'Szia!" 'Szia!"-ra futotta.

Úgy érzem, ideje lezárnom.

Lesz még sírás és fogcsikorgatás.

De azt én már a tengerparton ücsörögve koktélt szürcsölve a naplementét bambulva fogom megélni. És kábé le fogom szarni.

Dear Armenian Friends, please don't judge us, it's our leader's fault, it shouldn't have happened. We didn't know they will send back that person to Baku. They kept in secret. We apologize for it, please forgive to the Hungarian people.
We support your case, we understand your feelings.
It's not the shame of Hungary, it's the shame of politics.

Zseniális...

 Jobban belegondolva zseniális húzás volt. Ma lépten nyomon abba a bizonyos cikkbe botlottam, amelyet az egyik nagyobb hírportál jelentetett meg, Gyurta és én címmel. A cikk írója maró gúnnyal és irígységgel méltatta olimpiai bajnokunk érdemeit, miközben magához hasonlítgatta az úszót. Természetesen, mindenki erről beszél, mert felháborító stílusban írt. De valószínűleg nem ez volt a célja. Ő is sütkérezni akart Gyurta Dani dícsfényében. Csúcsot akart dönteni. Látogatottsági, olvasottsági csúcsot. És mi, akik elolvastuk és zsörtölödtünk rajta, asszisztáltunk neki a sikeréhez. Amikor majd este megnézni a statisztikákat, elégedetten fog hátradőlni és nyugtázni, "igen, megcsináltam" a sok birka bedőlt nekem. Besétáltunk a csapdába. 

 Tanúlság? Nincs. Vélemény? Magyari Péternek vastag bőr van a képén. A cél szentesíti az eszközt. Még akkor is, ha a siker erkölcstelen. De az az ember sosem fogja ezt magára venni. Mi meg, úgyis elfelejtük...

Az Olimpia margójára

 A blogírás viszonylag fiatal műfaj itthon. A széles sávú internet elterjedésével boldog boldogtalan számára (köztük én is) elérhetővé vált, és így könnyen rászabadítja a véleményét a világhálóra. A véleményét, ami általában negatív hangvételű, a bipoláris depresszió hullámvölgyeivel tarkítva. Egyébként is, mi, magyarok hajlamosak vagyunk mindent jobban tudni másoknál. Hajlamosak vagyunk lehúzni mások sikerét, mert végtelenül irigyek és ostobák vagyunk. Ezen nincs mit szépíteni. Nem tudjuk levetkőzni önmagunkat. Sosem tudunk összefogni, sosem tudunk egy szívvel élni. Mert mindig lesznek, akik mások sikerét fogják irigyelni és ahogy elnézem,  lassan már többen lesznek. Miközben mi, magyarok csodavárók vagyunk. Ölbe tett kézzel várjuk a sült galambot. De ha valamelyikünk is magasabbra, messzebbre merészkedik és sikert ér el, akkor ahelyett, hogy örülnénk neki, lehúzzuk teljesítményét. Ahelyett, hogy példát vennénk kitartásáról, nyalogatjuk a savanyú szőlőt.

 Néhány hírportálon találkoztam olyan írásokkal Gyurta Dani olimpiai teljesítményéről, amely a blog- és újságírás szégyenfoltjai. "Hogy ha még 10 métert úszni kell, az angol nyer"; "Gyurta Danin kívül mások is elérnek eredményeket..." és hasonló hangvételű írások láttak napvilágot. Bár ne publikálták volna soha ezeket, mert az emberekben újabb hamis képeket építenek fel. Mert nem mindenki lát tovább az orra hegyénél és megbízik a médiában. Nem lehet ezért okolni őket. Máskülönben is megbíznak a "Kedves Vezetőinkben", pártoktól függetlenül. Akiknek kényelmesebb bekajálni a tálcán kínált alternatív valóságot, mint saját valóságot létrehozni és megélni. 

 Pedig most igazán, egy Nemzet, egy Haza zászlaja alatt örülhetünk az olimpikonjainknak! Már azért is dicséretet érdemelnek, hogy kijutottak Londonba, tekintve a hazai sport finanszírozási helyzetet. Sorra szép eredményekkel, erőn felül teljesítenek. Tegnap Joó Abigél volt a nap hőse. Ahogyan sérülten felállt és továbbment. Említést érdemel Bognár Richárdról is, aki dupla trapp döntőjébe jutott és szép, egyenletes teljesítményt hozott végig (6. hely). Csonka Zsófia is pontszerző helyen végzett (6. hely, sportpisztoly). És akkor nem beszéltünk még a szörföseinkről sem..., és a sort még folytathatnánk. Az éremszerzőinkről nem is beszélve, akik megmutatták, van még muníció az országban. Fel tudunk lépni a dobogóra és a világ meghallgathatja a Magyar Himnuszt.

 De nem. Bizonyos körök nem tudnak örülni. Bizonyos körök azt nézik, hogyan tudnak belekötni modern korunk gladiátoraiba. Hogyan tudják sikereiket lekicsinyíteni, saját, szánalmas kis életüket pedig felmagasztalni a hősök árnyékában. 

 A média kártékony az egészségre. Ha valaki túl sokáig szennyezi vele magát és a társadalmat, fekélyes kelést okoznak az ember lelkén.

 Mikor mondhatjuk ki végre "HAJRÁ MAGYARORSZÁG!" anélkül, hogy a média bizonyos szegmensei kígyót-békát kiabáljon rá? Úgy vélem, a hazaárulás fogalmát újra kell definiálni...

Citius Altius Fortius